22. fejezet
Hazautazás

A nyárból már csak pár hét maradt hátra. A nagy forróság kezdett megszelídülni és az eső is gyakrabban esett, bár ezt a kastély falai között megbúvó szerelmesek cseppet sem vették zokon. Megpróbálták kihasználni az összes szabadidejüket. Hamarosan úgyis megkezdőik egy újabb és egyben az utolsó évük, ami az egyik legnehezebb évük lesz. Néhányuk, már előre izgult a mindent eldöntő vizsgák miatt. De megpróbáltak felhőtlenül örülni a nyár utolsó napjainak.

MacCaulum professzor sem zargatta őket tovább a szóba jöhető túlélési gyakorlatok elvégzésével. Neki is könnyebb volt kiülni egyet a kastély teraszára és a védett tető alól nézni a tájat. Viszont a fiatalok távozásának időpont vészesen közeledett. Örömmel vette tudomásul, hogy a kis csapat igazi csapattá kovácsolódott a nyár során és merte remélni, hogy ez a kapcsolat örökké fennmarad köztük.

Nagyon jól tudta, hogy a régi harcnak még nincs vége. Talán sohasem lesz igazán vége. A zsigereiben érzete, hogy még hátra van valami, amivel, ha neki nem is, de ezeknek a fiataloknak meg kell birkózniuk. Piton legutóbbi ittjártakor nem hozott túl biztató híreket neki és ez elég okot adott arra, hogy nyugtalan legyen. Roxfort újdonsült igazgatójának rengeteg fejtörést okozott az iskola védelme, no meg a Rend feladatai is rá hárultak.

MacCaulum professzor jól ismerte a druidákat és biztos volt benne, hogy nem volt véletlen a támadás Draco ellen. Okuk volt rá, hogy újra összehozzák a régi csapatot és azok az aggasztó hírek miszerint betörtek a Mágiaügyi Minisztérium könyvtárába és elloptak pár igen fontos könyvet, amikben jó pár speciális varázslat volt, no meg pár felbecsülhetetlen értékű tárgyat. Mindegyik egyedi és pótolhatatlan értéket képviseltek. Nyilván vissza akartak élni vele. De hát a minisztérium is találgat, nem tudnak rájuk bizonyítani semmit. Viszont minimális információt adtak ki az eltűnt dolgokról.

A professzor ettől elég mérges lett. Tenni akart valamit, de nem tehetetlen volt, mivel már nem volt illetékes. Szinte semmi nem maradt a régi aurori tekintélyéből. A Minisztérium a feje tetején állt akkor is és most sem volt ez másképpen. Megint egy örültre bízták az irányítást és ebből káoszon kívül semmi más nem keletkezett. Nem vették észre az ellenséget és a fenyegetést jelentő tényezőket. Balfácánok – gondolta magában és elővette mellényzsebéből a pipáját.

A professzor gondolatai másfelé terelődtek. Már csak pár óra és újra üres lesz ez a kastély– gondolta keserű szájízzel. Kicsit sajnálta, de ennek így kellett lennie. Hamarosan ő is visszamehet az Aurorképző Akadémiára és akkor végre újra azt csinálhatja, amit mindig is szeretett volna: tanítja az ifjúságot és átadja a tapasztalatait.

Sóhajtott egyet, majd elindult, hogy utána nézzen a fiataloknak.

***

Dylan szobája maga volt a megtestesült káosz. Mindenfelé szanaszét hevertek a ruhái, könyvei, pergamenek, pennák és még ki tudja, hogy mi nem. Természetesen a fiút ez zavarta a legkevésbé, mivel éppen az álmok országában sétált. Alvó arckifejezése azt sugallta, hogy olyan, mint egy földre szállt angyal, de azért ez valójában cseppet sem így volt. Ha beleláthatnánk az álmaiban, nos akkor az angyal kifejezést azt hiszem el is lehetne felejteni. Mosoly jelent meg az arcán és ez még édesebbé tette az összképet.

Mary már rég bepakolt az utazóládájába, amikor úgy döntött megnézni az ő kedves Dylanje, hogy boldogul a pakolással. Amikor belépett a szobába fájdalmas sóhajt hallatott. Odamenet az ágyhoz és megpróbálta felébreszteni a Szőke Herceget. Dylan még szélesebb mosolyt villantott ki, amikor Mary kezét érezte az arcán.

– Ébresztő! – kiáltotta el magát a lány.

– Szent arany cikesz – rettent meg a fiú.

– Ideje lenne pakolni – szólt vádlón a boszorkány.

– Olyan szépet álmodtam, hadd aludjak vissza. Kérlek! – nézett nagy szemekkel a lányra.

– Tudod te is, hogy nem lehet. Pár óra és elindulunk haza.

– Nem akarok még hazamenni– duzzogott a fiú.

– Miért?

– Apád miatt.

– Mi köze van ehhez? – kérdezte a lány.

– Nem nézné jó szemmel, ami köztünk van.

– Erre még nem is gondoltam – ült le lány Dylan mellé.

– Mit gondolsz jó lenne, ha elmondanánk?

– Nem tudom – sóhajtott a boszorka, majd elnyúlt az ágyon és a fiú mellkasára tette a fejét és hagyta, hogy a kibontott hajával játsszon.

– Majd meglátjuk. Oké?

– Szerintem is.

– Mary?

– Tessék.

– Mennyire szeretsz?

– Hmm nagyon.

– Kérhetek valamit?

– Akármit.

– Összecsomagolnál nekem? – kérdezte ártatlanul a fiú.

– Erről még csak ne is álmodj.

– Könyörgök.

– Nem.

– Szeretlek.

– Én is. De ezzel nem hatsz meg.

– Megírom az összes házidolgozatodat.

– Tudod, hogy azt már mindet megírtuk – nevetett Mary.

– Igaz. Naaa, légyszi!

– Jó, legyen – adta be a derekát a lány, majd elővette a varázspálcáját. – Pakolj!

– Te vagy a legédesebb és legkedvesebb boszorkány, akivel valaha találkoztam.

– Hánynak mondtad már ugyanezt?

– Csak neked, édesem.

– Akkor jó – nevetett, majd megcsókolta a fiút.

– Mit gondolsz mit fognak szólni? – kérdezte Dylan elgondolkozva.

– Kikre gondolsz?

– Hát a szüleinkre.

– Nem tudom – mondta a lány, és sóhajtott egy nagyot.

– Odaállunk eléjük, és elmondjuk nekik? – nézett rá komolyan a fiú.

– Szerintem várni kellene még egy kicsit.

– Ahogy gondolod, de szerintem ez nem lesz jó ötlet – rázta meg a fejét Mary.

– Jaj, ugyan már.

– Tudod milyen apu, és ha megtudja, hogy az egyetlen lánya...

– Összeszűrte a levelet a világ legédesebb mardekárosával – folytatta Dylan.

– Mérges lesz és ez nem vicces – sóhajtott Mary.

– Jól van, akkor titokban tartjuk, de csak egy ideig.

– Na, ez már kicsit jobban hangzik.

– De ebből meglásd baj lesz.

– Ugyan már, Dylan, mikor kerültünk mi bajba? – nevetett a lány.
– Csak ne kelljen listát írnom – nevette el magát a fiú is, majd átölelte és megcsókolta Maryt.

***

Pár órával később már minden csomagjukkal indulásra készen álltak a kastély udvarán. El sem akarták hinni, hogy vége van a nyárnak. Hűvös szél söpört végig az úton és kíméletlenül megcibálta a nyolc komor arccal álló fiatal utazóköpenyét. Dylan átkarolta Maryt és mosolyogva egy könnyed csókot adott a lány homlokára.

Vittoria szeme sarkából az ölelkező párost nézte, majd egy kicsit elkomorodott. Örült barátai boldogságának, csupán a sajátját siratta mélyen belül, kívülre nem mutatta a könnyeit. Egy röpke pillanatra összekapcsolódott a tekintete Adrianóéval. Borzongás futott végig a testén és hevesen vert a szíve. Még mindig éléken élt benne a csóknak az emléke, ami egy másodperc alatt felforgatta az egész életét.

Adriano nem szakította meg a szemkontaktust, inkább egy kedves mosolyt küldött a szemérmes lány felé, akinek arcán rózsás pír jelent meg és azonnal elkapta a tekintetét. A fiú felsóhajtott majd újra ellenőrizte, hogy jól bezárta az utazóládáját.

Nem messze tőle Carmen és Josh vívott heves csókcsatát, mintha versenyeztek volna, kinek marad több levegője. Magdalena rosszalló pillantása és ezernyi zsörtölődő megjegyzése ellenére sem voltak hajlandók visszafogni magukat. Carmen cseppet sem volt olyan prűd, mint testvére és sokszor ez hozta rá a baj. De pillanatnyilag úgy tűnt ő és Josh remekül kijönnek egymással.

Magdalena mérgesen nézett, de Ryan mosolyogva közelebb húzta magához, majd suttogott valamit a fülébe, amitől a lánynak teljesen elpárolgott a dühe és békén hagyta végre testvérét. Végül is úgysem Carmen sem szólt bele az ő szerelmi életébe.

Emily mosolyogva haladt a társaság felé, akik csak most vették észre, hogy milyen más is lett tanárnőjük ezalatt a pár hét alatt. Owen szerelme nagyon jó hatással volt rá. Az udvarra hamarosan megérkezett az a jármű, amivel ide érkeztek. A szárnyas fekete lovak most is méltóságteljesen tartották a fejüket és nyugodtan várták, hogy a csapat felszálljon a hintóra.

MacCaulum professzor búcsút intett tanítványainak és még egy darabig figyelte ahogy a jármű teljesen eltűnt a horizonton aztán elindult visszafelé a kastélyba. Sűrű fekete felhők jelentek meg az égboltozaton. Hamarosan pedig elkezdett zuhogni az eső.

hozzászólások: 0