3. fejezet
Út az ismeretlen felé

Tejfehér köd, hangok, furcsa suttogás, árnyak, felvillanó emlékképek, közeledő szürke szemek, érintések, csókok, és aztán csak sötétség. Furcsa nyomasztó érzés, majd erős fény, félelem, hevesen dobogó szív, majd egy felbukkanó alak tejfehér sziluettje. Hermione zihálva ült fel az ágyban, hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Az álma nagyon kimerítette, és némiképp megijesztette. Hetek óta álmodta ugyanezt, de most már tudta mit kell tennie.

Hirtelen eszébe jutott valami fontos dolog, ami még ilyen késői órán sem tűrhetett halasztást, és a békésen szuszogó Dracóra meredt. Aztán a körmét rágva vívódott, hogy felkeltse–e a férjét vagy ne? Végül döntött, gyengéden Draco vállára tette a kezét, majd óvatosan megrázta. A fősárkány rögtön megrettent és kipattantak a szemei, holtra vált arccal felült az ágyban, majd feleségére meredt.

– Mi az, mi történt? Jól vagy? Megindult a szülés? – kérdezte rögtön némiképp még álmatag hangon.

– Nem történt semmit. Köszönöm jól vagyok, és még nem indult meg a szülés – mondta Hermione nyugodtan. Draco megkönnyebbült sóhajt hallatott, és visszafeküdt. – Július közepe. Emlékszel?

– Igen. De tudod, hogy az ikrek korábban érkezhetnek.

– De nem fognak, nyugodj meg.

– Jól van.

Draco ásított egyet, az oldalára fordult és Hermione nem sokkal később, újra csak a szuszogását hallotta. A feleség megköszörülte a torkát és közelebb hajolt Dracóhoz.

– Draco – búgta lágyan, erre az említett mordult egyet. – Édesem! – erre Draco morgott valamit és megfordult. – Draco, Merlin szakállára kelj már fel!

– Hermione, hagyjál aludni, kérlek! – dünnyögte morcosan. – Azt mondtad nem történt semmit, és nem indult meg a szülés. Akkor meg mit akarsz tőlem éjnek évadján?

– Beszélni szeretnék veled az fiunkról és az álmomról – mondta Hermione komoly hangon.

– Jaj, Merlin! – sóhajtott Draco, majd felült az ágyban. – Hallgatlak, kedvesem!

– Emlékszel arra a karácsonyra…

– Amikor Piton beöltözött Mikulásnak? Azt soha nem tudnám elfelejteni – nevetett jóízűen.

– Nem egészen erre gondoltam, édesem. Az utolsó roxfortos évünkben karácsonyra két nyakláncot kaptunk. Te egy sárkány medált, én egy főnixmedált kaptam. Amikor elmentél Roxfortból, akkor láncot cseréltünk, és amikor újra találkoztunk, én visszaadtam a tiéd, de te nem adtad vissza az enyémet – elevenítette fel a régi emlékeket Hermione.

– Miért lett olyan fontos ez most? Aludj szépen, holnap megbeszéljük – vonta meg a vállát a férfi és ásított egy hatalmasat.

– Szerintem nem véletlenül kaptam, és úgy érzem, oda kell adnom a fiunknak. Nem tudom, hogy miért, milyen célból, de meg kell tennem.

– Ez nagyon dicséretes, Hermione. Jó, hogy gondolsz a családi hagyományok elindítására – bólogatott bőszen Draco.

– Olyan tökkelütött vagy, mint amilyennek kinézel? – kérdezte gúnyosan Hermione.

– Miért mi a baj?

– Arra gondoltam, hogy annak a medálnak varázsereje is lehet és védelmező ereje is. Pontosan olyan, mint amilyen a tiéd. Ezért kell sürgősen megtalálnunk – érvelt a nő.

– Jól van. De fogalmam sincsen, hol van – vonta meg a vállát Draco.

– Öt évig te hordtad a nyakadban. Nem igaz, hogy nem emlékszel rá – csattant fel a felesége.

– Bocsáss meg, eltelt pár év azóta, hogy nincs meg, mondjuk tizenhét év. Hajnali egykor egyébként sem családi ékszerekre akarok gondolni, de ébressz fel kettőkor is, akkor már gyűrűkre is fogok emlékezni – mondta mérgesen, majd újra bevackolódott a takaró alá.

– Te vesztetted el, amikor beleestünk a barlangba miattad – vádolta a férjét a nő.

– Na, ne mondd – morgolódott. – Mindent rám akarsz kenni? Remélem, azt nem, hogy ott…

– Menjünk oda és keressük meg! – jelentette ki elszántan Hermione.

– De, drágám, hajnali egy óra van. Nem érne rá esetleg holnap? – tudakolta óvatosan Draco.

– Nem! – szólította fel ellentmondást nem tűrő hangon a felesége. – Ha te nem jössz, akkor megyek egyedül.

Azzal Hermione lerúgta magáról a takarót, felkapta az éjjeliszekrényről a varázspálcáját és kiviharzott a szobából. Draco fájdalmasan felnyögött, majd ő is felkelt az ágyból, aztán pedig csak ült az ágyon.

– Néha nem tudlak megérteni – mondta elcsigázottan és varázspálcával a kezében elindult felesége után, aki már jóval előtte járt, így Dracónak fel kellett vennie a nyúlcipőt, hogy utolérhesse. Hermione gyors léptekkel haladt előre, akár egy megszállott.

– Lassíts már, kedvesem! – szólt oda neki Draco. – Kiköpöm a tüdőmet, ha egész úton rohannom kell utánad.

– Gyors a tempó, édesem? Többet kellene sétálnod – vágott vissza Hermione mosolyogva. – Tudom, hogy ki volt az, aki az összes Kondéros kekszet megette a kamrából.

– Kicsoda? – nézett körbe a férfi tetetett meglepettséggel.

– Na mégis… – nevetett Hermione, aztán gyorsított a tempón.

– Még a végén valami bajod lesz – követte Draco kifulladva Hermionét.

– Ugyan, mi bajom lehetne? Egészséges vagyok, mint a makk és soha nem volt még ennyi energiám.

– Mondjuk, beleesel abba a barlangba, és bele se merek gondolni, mi történne veled és a gyerekkel. Állj meg, édes, kérlek!

– Jó, rendben! – mondta egy kicsit megszeppenve.
Megállt és hátranézett, Draco mezítláb, zöld pizsamában loholt felé. Mikor közelebb ért, lelassított és hátrasimította a haját.

– Drágám, meg fogsz fázni! – vetítette előre az esetleges veszélyeket Draco a hálóinget viselő kedvesének.

– Te mondod ezt? – nézett végig a férjén. – Én, legalább húztam papucsot, te meg még az se!
Azzal Draco lábaira bökött a pálcájával, és azokon nyuszis mamusz jelent meg. Elégedetten szemlélte az eredményt, amit a férfi egyáltalán nem díjazott.

– Hehehe nagyon vicces kis feleségem van – mondta Draco.

– Meg okos is, ezt kifelejtetted, szívem.

– Bocsáss meg! – jegyezte meg Draco huncutul. – Nos, tündérem, merre is vesztettük el azt a nyakláncot?

– Csak frissíteni szeretném az emlékezetedet, hogy te vesztetted el a nyakláncomat – pontosított Hermione.

– Tudom, hogy mindenért engem hibáztatsz – sóhajtott a férfi. – De pontosan merre történt ez a sajnálatos eset? A problémát az okozza, hogy több barlang is van a környéken.

– Ahol régen Tristennel vívtál.

– Akkor oda nem ezen az úton kell mennünk – mondta Draco.

– De igen! – erősködött Hermione.

– Szívem, ne akard nekem megmagyarázni, hogy hol vívtam Tristennel!

– De én erre jöttem, amikor…

– Azóta már évek teltek el…

– Szerelmem, nem akarok belegázolni a lelkivilágodba, de nem nekem rossz a memóriám! – emelte fel a hangját Hermione és csípőre tette a kezét.

– Jó, jó, nem kell mindjárt a fejemet is leharapni – emelte fel a kezeit védekezően Draco.

– Akkor erre megyünk és kész! – Azzal Hermione elindult a sötét rengetegben, csupán a pálcájából pislákoló fény segítségére hagyatkozva. Draco pedig engedelmesen követte feleségét, és egy árva szó, nem sok annyi sem hagyta el a száját. Természetesen tudta, hogy
Hermione rossz felé megy, de már nem volt kedve vitatkozni vele. A fák egyre ritkulni kezdtek, és feltűntek annak a tisztásnak a körvonalai, amin annak idején Draco és Tristen vívtak ádáz küzdelmeket egymás ellen.

– Na, mit mondtam? – szólalt meg diadalmasan Hermione. A férfi sértett büszkeségét nem nagyon tudta elrejteni.

– Ezt nem hiszem el… – csóválta meg a fejét Draco.

– Ugye igazam volt? Akkor már csak a barlangot kell megkeresni, de ebben te vagy a szakértő. – Dracónak cseppet sem tetszett Hermione gúnyos hangneme, viszont belátta, hogy tanult tőle néhány dolgot az évek során.

– Nem kell túlzottan megerőltetnem magam, ha meg akarom találni azt a nyakláncot – közölte kimérten a férfi.

– Oh, csak nem terveid vannak?

– Bizony, hogy vannak és meg is fogom valósítani őket – határozott hangja nevetésre késztette Hermionét, de próbált uralkodni magán. A férfi színpadiasan előrántott varázspálcáját.

– Invito nyaklánc! – adta ki a parancsot Draco és az áhított ékszer máris a kezébe repült.

– Ügyes! – szólt Hermione és megcsókolta Dracót.

– Az én kis feleségemnek bármit.

– Bármit?

– Igen.

– Akkor visszavinnél Darkness Fallsba ölben?

– Azt hiszed, hogy most elbírnálak? – kérdezte Draco.

– Kérlek! – nézett rá könyörögve Hermione.

– Szerelmem, ne viccelj már, gyere szépen és sétáljuk haza! – Hermione elnevette magát, majd Draco átkarolta és együtt szép lassan visszasétáltak a faluba.

***

Gyönyörű reggelre ébredt Darkness Falls. Dylan szemhéja megmozdult, majd kinyitotta szemét. Álmosan, hunyorítva nézett, majd felemelte a fejét és a hátára fordult. Lerúgta magáról a takarót és ásított egy nagyot, aztán megvakarta a hasát. Nyújtózott egyet, megigazította lecsúszó félben lévő kékkockás boxerét, és elindult fürdőszoba felé.

Miután felöltözött, úgy ahogy rendbe hozta magát, elindult kifelé. Még korán volt a reggelihez, és még mindenki szunyókált, így hát úgy gondolta tesz egy rövidke sétát. Gondolataiba merülve, lépett ki a házból, aztán elindult azon az ösvényen, amit mindennél jobban ismert. Kis idegességet érzett, mivel egy jó időre itt fogja hagyni Darkness Fallst, ráadásul kiszolgáltatva hagyja itt a druidáknak. Ám a skóciai kastélyban töltött két hónap, inkább kalandnak ígérkezett számára, mint sem holmi büntetésnek, bár egyelőre ezt akarta hinni. Annak viszont kifejezetten örült, hogy még véletlenül sem került közelebb Eris Lenoxhoz, aki a minap ráakaszkodott a vízesésnél.

Bár akkor ez cseppet sem zavarta, de nem akart több gondolatot pazarolni Erisre, hiszen a lány cseppet sem különbözött azoktól. Különben is másra nem kellett, mint felejtésre. Jobban megviselte a szakítás Elisonnal, mint gondolta. A szakítás friss volt még, és… Nem akart többet rá gondolni. Maryvel szívesen beszélt volna erről, ő mindig meghallgatta, de most ezt nem tehette. Talán az összekuszált érzések vezettek odáig, hogy druidákra támadjon? Nagyon remélte, hogy nem így van.

Ki akarta szellőztetni a fejét, csak erre akart koncentrálni. Imádott a természetben kószálni, mert nyugtatóként hatott rá a zöld övezet, itt még a levegő is más volt, valahogy olyan tiszta és friss. Szerette hallgatni a fák lágy susogását, olykor a kísérteties reccsenésüket, a madarak csivitelő hangját. Bóklászni az erdőben – kicsi kora óta ez jelentette neki a teljes kikapcsolódást, szüleinek pedig az aggodalmat és az örökös rimánkodást, hogy kiimádkozzák onnan fiúkat. Sok gondolat kavargott a fejében.

Közben egy magas sziklafalhoz ért. Felnézett, majd nyújtózott egyet és mászni kezdett. Nem volt nehéz dolga, mert már számtalanszor csinált ilyet. Tudta, hogy innen a legszebb ilyekor a kilátás, messze ellátni és ez kárpótolja mindenért az embert. Amikor a sziklafal tetejére ért, meglepődve tapasztalt, hogy nem csak ő vágyott kora reggel egy kis mászásra. A lapos sziklatetőn Mary üldögélt, valószínűleg már órák óta, egy füzettel a kezében, amiben szimbólumok, varázslények, varázsigék, és különféle dolgok voltak. Egyszer engedett bepillantást abba a füzetbe, de aztán Mary megtartotta magának a különleges világát, mintha nem engedne be senkit sem.

A lány elmélyülten rajzolt valamit most is, és nem is figyelt semmire. Dylan elgondolkozva nézte a felkelő nap fényében fürdőző Maryt.

– Hát te mióta üldögélsz itt? – kérdezte Dylan, megtörve a csendet.

– Te meg mióta beszélsz velem? – vágott vissza a boszorkány élesen. Halálra rémült Dylan hangjától, de ezt igyekezett palástolni. A nyugalom álarcát magára véve folytatta a rajzolást, ügye sem vetve a fiúra.

– Már az is baj, ha hozzád szólok? – dobta vissza egyből a labdát a fiú.

– Érezzem ezt inkább valamiféle kitüntetésnek?

– Eddig, te is nagyon jól tudod, jogosan haragudtam – érvel és gőgösen kihúzta magát.

– Oh, tényleg? Mik vannak.

– Elmondanád, mi bajod van?

– Az égvilágon semmi – mondta Mary és még most sem nézett Dylanre. Semmi értelme nem lenne, ha megpróbálna bármit is megmagyarázni neki.

Azzal fogta a füzetét, megnyomta a bal sarkát, amitől az egész kicsire zsugorodott, és beletette azt a térdnadrágja farzsebébe és felkelt a kényelmetlenné vált szikláról.

Megigazította az ujjatlan pólóját, mély levegőt vett, fekete hajfonatát hátradobta. Némán, haragos tekintettel nézett Dylanre, akit szíven ütött a zöld szemek csillogása. A lány elfordult tőle, majd nekifutott és leugrott a szikláról. Kitárt karokkal zuhant a mélybe, arcába csapott a menetszél. Az átváltozás gyorsan megtörtént. Mary, aki nagyapjához hasonlóan tehetséges volt az animágiában is, bejegyzett animágusként legálisan művelhette ezt a képességét. Egy szó, mint száz, a mi Marynk sólyom képében pár perc múlva tovaröppent.

– Utálom, amikor ezt csinálja – morogta Dylan és hunyorítva nézett a magasban vitorlázó sólyom után. Haragudott a lányra, most még jobban, mint eddig. Ő sem volt a szabálytisztelők mintapéldánya, de azért, hogy nem állt mellé ebben az ügyben az végképp felbosszantotta.

***

Ryan, Leslie Malfoy ivadéka, ezen a reggelen, már az étkezőben ülve majszolt egy pirítóst, amikor hatalmas ajtócsapkodásra lett figyelmes. Sóhajtva nyitotta ki a Reggeli Prófétát, és várta, hogy az ajtót nem kímélő rokona megérkezzen. Nem is kellett sokáig várnia, mivel Dylan másodpercek töredéke alatt viharzott be a konyhába.

– Miért csapkodod az ajtót? – kérdezte álmos hangon. – Valami bajod van?

– Áh, nincs semmi – huppant le az egyik székre Dylan.

– Már megint a kis pápaszemes miatt vagy kiakadva? – tudakolta Ryan, de tudta, hogy mi erre a kérdésre a válasz.

– Ne hívd így! – förmedt rá Dylan.

– Akkor eltaláltam – mondta Ryan és lapozott egyet a Reggeli Prófétában.

– Egyszerűen kikészít – fakadt ki a fiú.

– Majd kitalálunk neki valamit, majd akkor megmutathatod neki, hogy veled nem lehet szórakozni – vonta meg a vállát Ryan.

– Te normális vagy? Én nem akarom őt bántani – rontott rá a varázsló. – Egyszerűen elegem van ebből az egészből.

– Nem is ezt mondtam, csak megleckéztetnénk egy kicsit.

– Nem akarom megleckéztetni – jelentette ki a fiú mérgesen. – A barátunk és Harry lánya, semmit sem tehetünk vele.

– Akkor meg mi bajod van, most mérges vagy rá, nem? – sóhajtott Ryan türelmetlenül.

– Mit tudom én.

– Öregem – csóválta meg a fejét Ryan. – Szerintem te sze…

– Ki ne mondd, mert lenyomom a torkodon azt a pirítóst! – sziszegte Dylan és a szemei izzottak. Gyilkos tekintet nézett Ryanre, aki haláli nyugalommal ette tovább a pirítóst és a szeme sem rebbent. Már megszokta kedves rokona kirohanásait és gyilkos pillantását – Oh, majdnem elfelejtettem, szálljatok le Maryről!

– Rendben – egyezett bele ásítva Ryan. – Kérsz pirítóst?

– Én igen – mondta Josh Weasley, aki éppen tizián vörös haját igazgatta, majd körülnézett és meglátta Dylan paprikapiros arcát. – Miről maradtam le már megint?

– Csak a szokásos – legyintett Ryan. Josh már éppen meg akart szólalni, amikor Dylan felpattant a helyéről és a szavába vágott.

– Meg ne merj szólalni! – sziszegte vészjóslóan.

– Ki ne szólaljon meg? – jött be a konyhába Hermione.

– Nem érdekes, mama – váltott hangnemet a fiú és visszaült a helyére. Két másik rokona pedig alig tudta elfojtani a nevetését. Ryan alig tudta lenyelni a félig megrágott reggelijét, Josh gyorsan a Reggeli Próféta mögé bújt, Dylan pedig jobbnak látta a tányérját bámulni. Hermione gyanakodva méregette a fiúkat, de nem szólt semmit sem, végül is nem kapta rajta őket semmi disznóságon.

– Ha végeztél az evéssel, pakold el, kérlek, azokat a ruhákat, amiket az ágyadra tettem – szólt Hermione.

– Rendben – mondta Dylan és már indult is a szobája felé.

– Oh és Dylan.

– Igen, mama. – Hermione közelebb ment a fiához és a nyakába akasztotta a főnixes nyakláncot.

– Ez az enyém volt – mosolygott rá. – Vigyázz rá és ne vedd le!

– Köszönöm. – Hermione adott egy puszit fiának, majd Dylan elindult fel az emeletre.

Benyitott a szobájába és az ágyán lévő szépen összehajtott ruha halomra tekintett. Elővette az utazóládáját, és gyorsan belepakolta őket, nem is nézve mit hova tesz, azt becsukta a láda fedelét. A fiú nagyot sóhajtott, majd végigdőlt az ágyán. Maryre gondolt. Vajon miért ilyen hűvös vele? Ő béke jobbot akart neki nyújtani, de mégsem jött össze az egész… Kicsi koruk óta mindent meg tudtak beszélni, haragudni is csak pár pillanatig tudtak egymásra, de most miért nem jönnek ki? Már semmi se ugyanaz, mint régen.

Dylant az elmélkedésből, húga zökkentette ki. A kislány nekifutásból ráugrott a bátyjára, akinek ez a mutatvány nem volt éppen kellemes. A fiú fájdalmasan tekintett húgára és próbálta lelökdösni magáról, aztán amikor ez sikerült csiklandozni kezdte Sophiet.

– Dylan, hagyd már abba!

– Ne is álmodj róla tökmag! Ezért most, hosszú megtorlás következik! – vetítette előre Sophie sanyarú sorsát Dylan.

– Légyszi! – rimánkodott a kislány. – Többet nem fogok ilyet tenni. Merlinre esküszöm, hogy így lesz.

– Na jó – adott kegyelmet neki Dylan és elengedte. A kislány szomorú szürke szemekkel tekintett fel bátyjára.

– Hiányozni fogsz! – mondta a kicsi és adott egy puszit bátyjának. Dylan meglepődött kicsit, majd elmosolyodott.

– Bár néha az agyamra mész, de te is nagyon fogsz nekem hiányozni!

– Ha elmész enyém lesz ám a szobád – mondta Sophie nevetve és kiöltötte a nyelvét Dylanre.

– Azt csak szeretnéd – nevetett, majd összeborzolta a göndör szőke tincseket. Kintről valami lárma szűrődött be a szobába, s közeledő léptek zaja hallatszott. A két testvér egymásra nézett, Dylan felkelt az ágyról és az ajtófélfához támaszkodva figyelte a folyosón történő eseménysorozatot.

– James, állj meg, de azonnal! – kiáltotta Mary hisztérikusan.

– Nem – tolta ki rá a nyelvét az öccse, majd futott tovább.

– Ne akard, hogy megátkozzalak! Add vissza a naplómat! – kiáltott vészjóslóan, s hogy fenyegetésének legyen alapja is elő is vette a varázseszközt.

– Meg kell mutatnom Dylannek, mert… – A fiúcska nem tudta befejezni a mondatot, mert nővére elkapta, de a füzet kiesett James kezéből, és csúszni kezdett a padlón. Dylan értelten arccal bámult a veszekedő testvérekre, majd lába előtt heverő naplóra, lehajolt, és felvette azt.

Eközben Mary, még egy anyatigrist is meghazudtoló gyorsasággal, ott is termett előtte, és villogó olajzöld szemekkel nézett rá. Dylan pedig azt sem tudja, mit tegyen. Mary azonban nagyon jól tudta mit kell tennie, kikapta a fiú kezéből a naplót, és egy szempillantás múlva már ott sem volt. Dylan és James összenéztek.

– Mit akartál nekem megmutatni? – kérdezte Dylan kíváncsian.

– Egy bizalmas infót – mondta James és megvonta a vállát. – Az ellenségtől szereztem.

– És mi lenne az?

– Mary látott téged csókolózni egy csajjal – válaszolt a fiú gyorsan.

– Értem – vonta meg a vállát Dylan. – Van még valami?

– Nincs – hazudta James, mert nem akarta Mary minden titkát elárulni, hiszen annyira nem akarta felbosszantani a nővérét. – Akkor én most megyek. Jó utat!

– Kösz meglesz – mondta, azzal Dylan visszament a szobájába.

James pedig elindult a folyosón, s irtózatos sebességgel első útja Mary szobájába vezetett. Kopogás nélkül berontott az ajtón. Nővére éppen a párnájába temette az arcát, és némán átkozta az a percet, amikor a naplóját szem előtt hagyta.

– Tűnés innen! – kiáltott a belépő testvérére. – Remélem, Dylan már rajtam röhög.

– Nem mondtam neki semmit, arról – nyomta meg az utolsó szót James. Mary hitetlenkedve nézett rá.

– Akkor mit mondtál neki?

– Azt, hogy láttad őt csókolózni azzal a csajjal – James elmosolyodott. – A nővérem vagy, és nem nekem kell elmondani. Szeretlek bosszantani, de nem mondtam komolyan, hogy elmondom Dylannek.

– Öcsi… – csóválta meg a fejét Mary egy kicsit megkönnyebbülten. – Te nem semmi vagy! – azzal hozzávágott egy párnát.

– Mondtam neked, hogy még ma rád hozom a szívbajt.

– Oh, majd adok én neked! Még egy ilyen, és vizeskancsót csinálok belőled.

– Aha, persze. Szeretném én azt látni, hogy ezt apának elmondod – mosolygott a James. – De most már igyekezz pakolni, mert nemsokára indulsz!

– Mióta parancsolgathat nekem a kisöcsém? – Tápászkodott fel az ágyról Mary. James csak legyintett egyet és kiment a szobából magára hagyva nővérét.

***

Délután háromfelé járt az idő. A Repülő Sárkány előtt a kis csapat feszengve várta az indulást. Már órák óta várták, hogy értük jöjjenek. Tikkasztó meleg volt, így a gyerekek nem győzték magukat legyezni, bár ez semmit sem segített. A levegő állt, szinte alig volt érezhető, némi légmozgás, valószínűleg hamarosan vihar lesz majd.

Vittoria elgondolkozva nézett végig a társain, majd sóhajtott egyet, de nem csak ő unta már a várakozást. Aztán erősen fújni kezdett a szél felkapva az út porát. A távolban komor acélszürke fellegek jelentek meg az égbolton és szokatlanul gyorsan közeledtek Darkness Falls felé. Hirtelen mennydörögni kezdett, és villámokat szórt az ég. Dylan bosszúsan vette fel smaragdzöld köpenyét, ami teljesen olyan volt, mint amilyen egykoron apjáé, de az övéről a Malfoy címer nem hiányzott.

Hátrasimította a haját, majd leült a tornác szélére. Ryan és Josh a fogadó falának támaszkodva néztek maguk elé. Mary pedig az utazóládáján ülve kémlelte a viharos égboltot és próbálta letörölni szemüvegéről a port. A szülők eközben kezdtek kifelé szállingózni a fogadóból, elérkezettnek látták az időt, hogy elbúcsúzzanak egy rövid időre csemetéiktől.

– Vigyázz magadra! – mondta Leslie Ryannek. – És ne csinálj semmi galibát!

– Ígérem – kezdte a fia.

– Remélem is! – szólalt meg Ginny. – Különben olyan helyre küldelek, amit nagyon nem fogsz szeretni.

– Hova?

– Jobb, ha nem tudod – válaszolt az anyja.

– Igen, anya, megígértem, hogy jó leszek. – Ginny ezután megölelte a fiát. Egy kicsivel odébb Ron és Nyssa búcsúzott Joshtól.

– Csak semmi magánakció! – figyelmeztette Nyssa ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha bármi rosszat hallok felőled, azonnal Rosa nagynénédnél fogod tölteni a szünet hátralevő részét.

– Csak azt ne! – tiltakozott Josh hevesen. – Mama, Rosa néni utál engem, és ez az érzés mit ne mondjak kölcsönös. Nem hiszem, hogy szívesen látna engem…

– Oh, dehogynem – mondta Nyssa. – Beszéltem is vele erről nem olyan régen. Azt mondta szívesen lekötné a varázserődet egész nyárra.

– De mama…

– Josh, ne vitatkozz anyáddal, inkább fogadj szót, és próbálj nem bajba kerülni! – szólalt meg Ron végül.

– Rendben, apa – törődött bele Josh a sorsába.

A Weasley család szomszédságában, Ashley, Harry és James, búcsúzkodtak éppen.

– Rendben, apa, nem lesz semmi baj, egy darabban fogok hazajönni – nyugtatta apját Mary.

– Ajánlom is, kisbogár! – mondta Harry és magához ölelte lányát.

– Ugyan, Harry, nem a vesztőhelyre megy – csóválta meg a fejét Ashley.

– Tudom, de ennyi időre…

– Roxfortban van az évnek a nagy részében – tette a vállára a kezét a felesége.

– Ne aggódj, apu, hamarosan hazajövök megint – ígérte Mary és adott egy puszit Harrynek.
Egy kicsivel odébb Vittoria hallgatta engedelmesen, anyja intelmeit, de nem is figyelt rá. Apja ellen feleslegesnek találta szavakat, így inkább egy öleléssel és egy atyai csókkal búcsúzott kislányától.

Ez után már csak Dylanen volt a sor, hogy elköszönjön hőn szeretett családjától, aminek tagjai per pillanat teljesen az agyára mentek.

– Viselkedj rendesen! – mondta anyja vagy századszorra. – Ne tegyél semmi olyasmit, amit később megbánnál.

– Írj levelet! – szólalt meg Sophie és rámosolygott bátyjára.

– Semmi druidavadászat! – figyelmeztette komoly hangon Draco. – Bár arrafelé nem lesz sok alkalmatok velük találkozni. Jó nem bánom a futóférgeket irthatod.

– Nagylelkű vagy.

– Ne kerülj bajba! – szólalt meg Hermione vészjóslóan.

– Jó, rendben.

– Ne kószálj el! – mondta az anyja.

– Aham – szólt unottan a fiú.

– És rendezd át az ábrázatod, mert olyan képet vágsz, mint akit akasztani visznek.

– Oké – morogta a fiú és lefordult a szüleitől. Esni kezdett az eső, villám cikázott keresztül az égbolton. A felhők közül valami furcsa dolog bontakozott ki az égen. Egy hintószerűség volt, amit koromfekete, szárnyas lovak húztak. A jármű ereszkedni kezdett és már nem volt kétséges, hogy kik fognak utazni benne.

A hintószerű járgány fekete volt, az oldalára világító viharlámpákat szereltek, és a bakon egy mogorva képű öregember ült, akinél rondábbat nem hordott hátán a föld. Aztán a hintó megállt, az ajtó hirtelen kinyílt és egy szaténtaláros, hosszú, sötétbarna hajú nő szállt ki belőle. Arca érzelemmentes volt, ami vészjósló komolyságot váltott ki a fiatalokból, vakítóan kék szemei izzottak a vihar sötétjében. A társaság ifjai megszeppenve álltak előtte és szólni sem mertek.

– Emily! – szólalt meg mosolyogva Sophie és Dylan mögül egyenesen a nőhöz szalad, akinek az arca teljesen megváltozott, és ehhez elég volt egy sugárzó mosoly.

Emily MacNamara Tristen és Jane Trick fogadott lánya, állt a Darkness Falls–i csapat előtt. Néhányuknak, főleg az idősebbeknek, még mindig emlékezetes volt a nap, amikor a Garner családot brutális kegyetlenséggel megölte, helyesebben majdnem teljesen kiirtotta egy csapat gátlástalan halálfaló és druida banda. Egyedül csak Emily, a legkisebb gyerek, maradt életben. A kislány attól a perctől, az őt megtaláló Tristent tekintette apjának, és Janet pedig anyjának. Természetesen mikor a lány nagyobb lett, megtudta a teljesen igazságot a családjáról, de Emily továbbra sem volt hajlandó Garnernek nevezni magát, és Tristent, Janet, Loreent, és Piton professzort tekintette a családjának, és persze Elisont, Tristen és Jane lányát, húgaként szerette.

Emily afféle nagytestvér szerepét töltötte be, bár nem sokkal volt idősebb Dylanéknél. Mégis mindig hozzá fordultak tanácsért, ő terelgette őket gyerekkoruk során. Ezért sem nézhettek lelkiismeret furdalás nélkül a szemébe. A nő azonban az előre eltervezett kemény megjelenését azonnal lecserélte Sophie kedvéért.

– Szervusz, prücsök! – nevette el magát Emily. – Hogy van a kedvenc barátnőm?

– Köszönöm jól. És te?

– Én is köszönöm. Látom, nagyot nőttél, mióta nem láttalak.

– Hatásos belépő volt – szólt meg Leslie fojtott hangom, amikor ő is csatlakozott Sophiehoz.

– Ahogy az arcokat nézem, magam is kezdem, ezt elhinni – mondta Emily kuncogva, aztán a többiek felé fordult: – De most, sajnos sietnünk kell, úgyhogy srácok pattanjatok be. Sajnálom, hogy nem maradhatok tovább, de még a csapatot is a kastélyba kell szállítanom, és nagyapa is engem vár. Viszlát!

– Viszlát! – mondták kórusban.

– Jó utat! – Azzal a kis csapatot száltó jármű felemelkedett, és perceken belül már csak a hűlt helye maradt. De nemcsak a hintó tűnt el, hanem vele együtt a vihar is.

***

A gyereket szótlanul ültek szorosan egymás mellett, mint akik kardot nyeltek volna. Mary feszengett Dylan tőszomszédságában, mert a fiúnak hol a keze, hol az egyik lába ért hozzá az övéhez, és ez nagyon idegesítette a lányt. Josh és Ryan közt ülő Vittoria, sem élvezte az utazást, mert a két fiú nem volt éppen egy nádszál, és formás kidogozott izmaiktól elférni nehezen lehetett. Hiába a folyamatos kviddics megtette a hatását. Emily gyanakodva futatta végig a szemét a társágon, és már feszéjezte a nagy csönd.

– Már megint mit műveltetek? – kérdezte végül, bár szegről–végről ismerte már a történetet.

– Csak a szokásos – mondta Dylan könnyedén. – Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Hogy-hogy te jöttél értünk?

– Ott dolgozom nyaranta, ahova ti fogtok menni – válaszolta mosolyogva. – Bár általában auroroknak tartunk kiképzéseket, tréningeket. Most viszont a tiétek lesz a terep.

– Azt hittem, hogy a minisztériumban dolgozol – mondta Vittoria.

– Dolgoztam, mert kiléptem, és jövőre bájitaltant fogok tanítani a Roxfortban – vigyorodott el Emily.

– Hála, Merlinnek! – szólalt meg Josh. – Legalább nem vén denevér fog minket tanítani.

– Josh! – szólt rá Vittoria.

– A nagyapám – kezdte Emily büszkén –, felelősebb munkakörbe kerül.

– Csak azt ne mondd, hogy ő lesz a Mikulás – nevetett Ryan.

– Milyen munkát adhatnának, egy ilyen vén, de… akarom mondani Piton professzornak? – kérdezte Josh érdeklődve.

– Igazgató lesz! – jelentette be Emily.

– Mi? Miért pont ő? – kérdezte Ryan. – Úgy tudtam, hogy nagymamával úgy döntöttek elmennek valahova.

– Mert Dumbledore visszavonul, és úgy gondolja, nagyapa lenne a legalkalmasabb erre a posztra.

– Jesszus Mária! – nézett az „ég” felé Josh. – A Griffendélnek annyi.

– Hogy mondhatsz ilyet? – förmedt rá Mary, aki eddig mély hallgatásba burkolózott. – Perselus bácsi mindig igazságos volt.

– Te könnyen beszélsz, te vagy a kedvence bájitaltanon, mert neked van érzéked a méregkeveréshez – mondta a fiú gúnyosan. – De nekem? Tavaly többet voltam büntetőmunkán, mint kviddicseztem.

– Igen és griffendéles is vagyok, ráadásul Harry Potter lánya, akiről nyílt titok, hogy ellenségei egymásnak, nem tartozott éppen a kedvencei közé – vágott vissza a lány.

– Gyerekek hagyjátok abba! – szólt rájuk Emily.

– Jaj, ez mellbe vágó volt! Piton lesz az igazgató… Még szerencse, hogy nem vérszerinti rokonságban állunk egymással – szólt Josh a mellkasát masszírozva. – Messze vagyunk még?

– Már nem annyira.

– És mondd csak, miféle helyre megyünk? – kérdezte Vittoria.

– Egy csodálatos kastélyba, ami vetekszik a Roxforttal, de azért valamivel kisebb, szép a környezete…

– Jól van, jól van – mondta Ryan –, nem kell ennyire fényezni egy kalitkát.

Aztán újra elhallgattak, néhány óra utazás után, Josh megszólalt.

– Ott vagyunk már?

– Még nem – szólt Emily sóhajtva. Nem lesz egyszerű egy egész nyarat ezekkel a megátalkodott csirkefogókkal kibírnia.

Aztán egy fél óra múlva.

– Ott vagyunk már?

– Nemsokára – mondta Emily türelmesen.

Tíz perc múlva.

– Ott vagyunk már?

– Jaj Josh, már csak pár perc és ott vagyunk.

– Tőled is kérdezzen ám valamit az ember – szólalt meg fiú epésen.

– Még egy ilyen, és büntetést kapsz – figyelmeztette Emily szigorúan.

– Tessék, már úgy beszél, mint Piton.

– Josh?

– Tessék.

– Megérkeztünk.

– Mi tartott ilyen sokáig? – A gyerekek egymást arrébb tolva versengtek azért, hogy minél előbb megpillanthassák a kastélyt.

Az eső kint egyre jobban esett és villámok cikáztak az égbolton. A kastély egy hegy tetején foglalt helyet. Büszke magasba törő tornyaival elég impozáns látványt nyújtott, annak ellenére, hogy a viharban kísértetiesnek hatott. Az egész környék egy horrorfilmbe illő díszletnek is elment volna. A hintó ereszkedni kezdett és a nyitott kapun át berobogott.

– Csodálatos kastély? – nézett Josh Emilyre. – Olyan, mint ahol kísértetek tanyáznak, de meg kell hagyni, a Malfoyok tudtak építkezni. Ekkora nagy hodályt…

– Majd meglátod, hogy nagyon is szép, csak most az idő nem olyan rózsás. Na de most köpenyeket fel, mert kint zuhog az eső.

Azzal a lány kiszállt, egy ajtóhoz ment, és bekopogott rajta a nagy kopogtatóval. Aztán a hatalmas tiszafából készült ajtó kitárul és egy öregember lépett ki rajta viharlámpással a kezében.

– Jó estét, Mr Taylor!

– Jó estét, Miss MacNamara! – szólalt meg egy reszelős hang.

– Akkor mi most be is mennénk, ha nem bánja.

– Rendben, kisasszony. Üdvözlöm, a hölgyeket, urakat, én Hector Taylor vagyok! – mondta az öreg, de a hangja cseppet sem tetszett barátságosnak, megjelenése meg egyáltalán nem.

Egy piszkos fekete talár volt rajta, ősz haja rendezetlenül hullott a vállára, arcán egy mély sebhely éktelenkedett a baloldalon, és sárgán villanó szemei sem tűntek éppen bizalomgerjesztőnek. Hátborzongató mosolya és pergamen sárga fogai, sem győzték meg az embert az ellenkezőjéről. Minden fiatalt alaposan végignézett, majd hatalmas robajjal becsapta az ajtót.

– Rendben srácok – mondta Emily –, gyertek utánam!

Azzal a boszorkány elindult felfele a lépcsőn, majd befordult jobbra egy fáklyákkal megvilágított folyosóra. A kis csapat egy árva szó nélkül követte. A fáklyák fénye sejtelmesen világította meg a falakat és a rajtuk lévő képeket, melyeknek lakói halk susmussal kísérték a csapatot.

Emily céltudatosan ment előre, de a mögötte menő gyereket kíváncsian jártatták körül a tekintetüket. Lépteik a tömör márványpadlón visszhangot vertek. Az ablakokon kinézve, alig lehetett látni valamit. Csak olykor a villámlások világították be a félelmetes kastély falait és szűrődött be fényük a folyosóra. A hatalmas mennydörgés rázta meg az eget. Mary megborzongott, és fázósan húzta össze magán a köpenyét, ami majdnem teljesen átázott. A többiek unottan, vizesen baktattak a folyosón, mint sem törődve a kinti viharral. Emily magabiztosan lépdelt előre, aztán egy hatalmas ajtó előtt magállt, kopogtatott, majd a kétszárnyú ajtó hátborzongató nyikorgással kitárult.

hozzászólások: 0