4. fejezet
Vertha ikrek

A hatalmas kétszárnyú ajtó hátborzongató nyikorgás kíséretében kitárult. A kis csapat Emily mögé felsorakozva elindult befelé. Hatalmas kör alakú teremben érkeztek és megszeppenve nézhettek szét. Egészen a plafonig érő ablakai voltak a helyiségnek, amin keresztül be lehetett látni az birtok nagy részét. Súlyos, karmazsinpiros drapériák lógtak a kőfalakon, mi egy kicsit ellensúlyozta a terem ridegségét.

Középen egy óriási ovális tölgyfaasztal foglalt helyet, amit bordó bársonyba bújtatott, súlyos, fából készült székek vettek körül. Az asztal egyik végén két sötétbe burkolózó alak ült, akik éppen csendesen beszélgettek, alig lehetett őket észrevenni. Hangjuk elhalkult, amikor a csapat belépett a terembe, az egyikük tapsolt egyet, mire a falakon lévő fáklyák meggyulladtak, s fényük élesen megvilágította az eddig félhomályba burkolózott termet, ami még így sem vesztett a hátborzongató megjelenéséből.

Ekkor vált kivehetővé a két férfi alakja. A baloldalon ülő a húszas éveiben járhatott, rövid hollófekete haja volt és melegbarna szeme, az arcán egy ellenállhatatlan mosoly jelent meg, amikor meglátta Emilyt felállt a székből. Magas volt, markáns arcéle és finom vonásai megnyerő külsőt ajándékoztak neki. A boszorkány kihúzta magát, s ügyet sem vetett rá, hanem komoly tekintettel nézett a másik férfira, aki már túl volt az ötvenes évein. A varázsló biccentett egyet, aztán ő is felállt. A fiatalok megszeppenve egymás mellett sorakozva helyezkedtek el a teremben, és egyből tudták, hogy ki fogja őket felügyelni ezen a nyáron.

Az ősz hajú férfi kék szeme csillogott a fáklyák fényében, mintha ki akarná fürkészni a kis csapat gondolatait, s gondosan elraktározná azokat, hogy később felhasználhassa ellenük. Enyhén borostás volt, karteres arcát egy apró vágás csúfította, s egy másik a szemöldökét szelte ketté. Veszélyes varázslónak tűnt és valójában az is volt.

Az öreg kori ráncok már meglátszottak rajta, de meg még így is valamilyféle földöntúli nyugodtság sugárzott az egész megjelenéséből, fürkésző tekintetének ellenére is. Emily komoly arccal nézett az ősz hajú férfira, majd megszólalt:

– Jó estét, MacCaulum professzor! – hangja határozottan csengett. – Meghoztam a csapatot.

– Köszönöm, Emily – nyugtázta nyájasan az öreg. A szemét még mindig nem vette le a fiatalokról.

– Akkor én mennék is tovább. Még lenne egy találkozóm, mielőtt elmennék a Vertha ikrekért.

– Emily! – szólalt meg a másik férfi, mély bársonyos hangon. – Ne siessen úgy, még van időd! Ne hagyd itt csak így a csapatot.

– Már megbocsáss kedves, Owen – szólt kimérten a boszorkány –, de ha megengeded, akkor rendesen végezném a munkám.

– Emily! – szólalt meg csitítóan a professzor. – Örülnénk, ha pár percet még maradnál.

– Uram, hiszen ön is tudja, hogy szorít minket a határidő. És ha most megbocsátanak. – Azzal sarkon fordult és elviharzott.

A társaság meredten bámult a két férfira, akik kifejezéstelen arccal nézték őket. Fogalmuk sem volt, mitől lett Emily viselkedése ilyen furcsa. Bár azzal nagyon is tisztában voltak, hogy ennek valami köze lehet MacCaulum professzor mellett álló férfihoz. A csented végül a professzor törte meg.

– Üdvözöllek bennetek a Malfoy kastélyban, ami két hónapig az otthonotok lesz. Én Connor MacCaulum professzor vagyok, ő pedig Owen Graham professzor – az említett egy bólintással nyugtázta a bemutatást. – Nyilván ismeritek őt a Sötét Varázslatok Kivédése óráról.

– Nagyon örvendek – szólalt meg a bársonyos hang.

– Emily, Owen és jómagam fogunk képezni titeket. De most asztalhoz, mert perceken belül tálalva lesz a vacsora. – Ahogy ezt kimondta az asztalon megjelentek a tányérok, és hamarosan a vacsora ínycsiklandozó illata csapta meg az éhes fiatalok orrát.

Mindenki elfoglalta a helyét, s mint egy éhező farkas falka úgy vetette rá magát a felséges étkekre. Egyetlen szavuk sem volt egészen az evés befejezéséig, amikor MacCaulum professzor ki nem adta a lefekvéshez a parancsot.

Owen vezetésével a gyerekek elindultak a számukra kijelölt hálókörlet felé. Hosszú folyosókon mentek keresztül, és rengeteg lépcsőt másztak meg mire, felértek a déli toronyba. Egy kisebb, növényi motívumokkal díszített, mahagóni ajtó vezetett a kör alaprajzú helyiségbe. Olyan volt, mint egy klubhelyiség. Minden szobát névre szólóan címkéztek fel, így senkinek sem volt szobatársa. Az előteret gondosan rendezték be; kényelmes fotelok és egy kanapé helyezkedett el a középpontban. Szemben hatalmas panoráma ablak volt, ahonnan szép időben csodálatos kilátás nyílt a völgyre, amit most a vihar tépázott.

A mennyezet a nagy és a kismedve csillagképét mutatta, amik most halványan pislákoltak egy varázslatnak köszönhetően. Miután Owen elköszönt és magukra hagyta őket, mindenki szó nélkül bement abba a névre szóló szobájába. Mary sóhajtva vette tudomásul, hogy jobb szomszédja Dylan, így nem lesz egyszerű távol maradnia tőle. Még mindig érezte a köztük lévő feszültséget, nem is beszélve a nagy szakadékról. Ez a gondolat éppen elég gondterheltségre adott okot. Sóhajtva pillantott a bal ajtóra, amit egy Adriano Vertha nevű fiúnak utaltak ki, Marynek fogalma sem volt, hogy kicsoda lehet ő, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon.

Dylan mielőtt benyitott volna a számára előkészített szobába, Mary felé nézett. A lány ellenben rögtön elfordította a fejét, ahogy találkozott a tekintete a jég kék szemekkel, és a fiú már csak az ajtó csapódását hallotta. Mintha arcul csapták volna ezzel az ajtóval – gondolta és feltámadt benne a lelkiismeret furdalás. Talán mégsem kellett volna ennyire haragudnia Maryre.



***

Dylan ezen a reggelen korán ébredt, gondolatai nem hagyták aludni. Úgy érezte, mintha le se feküdt volna és egyáltalán nem volt kipihent. Egy ideig csak feküdt az ágyban, és üres tekintettel bámulta a falat. Aztán ásított egy nagyot, majd felkelt és kiment a szobájából. Az előtérben nem talált még senkit. Még is, mint várt, ki lenne hajnali ötkor idekint? Úgy gondolta, inkább elül a kanapéra és megpróbálja magát elfoglalni valamivel, ha már úgy sem tud visszaaludni.

Meglátott egy halom újságot és hogy elűzze az unalmát, neki állt olvasni. Alighogy elmélyedt a szövegben, Mary ajtaja kinyílt és kilépett rajta a lány. Haja kibontva omlott a vállára, és szemüvege nem volt rajta, így kicsit hunyorítva nézett a kanapén lévő elmosódott alak körvonalaira fókuszálva. Dylan felkapta a fejét és hirtelen egy nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyan, amit szavakkal nem lehet pontosan körülhatárolni. Letaglózta a látvány, évek óta nem látta a hajfonat és szemüveg nélkül, mintha mindig elrejtőzött volna egy szürke egér álcájában. Dylan bambán bámulta őt, akkor és ott a reggeli nap fényében nem látott Marynél szebbet. A laza hullámok finoman keretezték a lágy vonású arcot. Miért nem vette észre eddig?

Mary rövidlátó lévén nem látta Dylan csodálkozó tekintetét. Már átkozta magát, hogy ilyen korán kelt, de mivel tegnap a zuhanyzást fáradtság miatt elhalasztotta, már igencsak esedékesnek érzete a hiány pótlását. A szőke szívtiprón kívül más nem tartózkodott az előtérben, kénytelen volt tőle megérdeklődni, ugyan merre is találja a fürdőt.

– Elég kiábrándító képet vágsz – szólalt meg Dylan. – Mosolyoghatnál is néha.

– Aha, hajnali ötkor? Nincs miért mosolyogni.

– Hova mész?

– Fürdeni akarok. Ezért van nálam törölköző.

– Azt hiszem, ebben tudok segíteni – mondta Dylan és elővette a varázspálcáját, tudta, hogy gyerekes dologra készült, de valahogy ez enyhített háborgó gondolatain. – Suvikus!
És a lányt rózsaszín hab lepte el és a ruhája csöpögött a víztől. Dylan diadalmas vigyorra húzódó ajkakkal nézett a dühös lány szemébe és elnevette magát.

– Oh, látom, nagyon élvezed a helyzetet – csattant fel a lány. – Nagyon vicces mit nem mondjak, de figyelmeztetlek, ezt még úgyis megbánod.

Mary rögtön a pálcája után nyúlt, de a mozdulat félbe maradt, mivel rájött, hogy csak fel akarták cukkolni. Nagyon nem volt kedve gyereket vitába és átkozódásba bonyolódni az ifjú Malfoyjal. Dylan továbbra is nevetve figyelte a dühös arcot. A kísérlet sikeres volt, Miss Potter csodálatosan festett dühtől kipirult arccal. Micsoda üdítő meglepetés – gondolta Dylan.

A boszorkány sarkon fordult és visszament a szobájába. Marynek kellett még pár perc, míg lenyugodott. El is mehetett volna egyből fürdeni, de annyira remegett a keze az idegességtől, hogy inkább csak arra koncentrált, hogy minél előbb eltűnjön Dylan szeme elől. Mikor összeszedte magát és lucskos, ragacsos, rózsaszín szappanhabban úszva kilépett az előtérbe, már senki sem volt ott. Elindult megkeresni a fürdőhelyiséget.


***

Mary hamar rátalált a fürdő felé vezető útszakaszra. Egy kihalt folyosón kellett végigmennie, amit egy végeláthatatlan hosszúságú kopott vörös bársonyszőnyeg fedet. A falakon poros festmények lógtak, és az egész folyosó tele volt fáklyatartóval. Mary egy ablak mellett elmenve ellenállhatatlan vágyat érzett arra, ahogy kitekintsen rajta. Lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé; a kastély egy hatalma erőd vette körül, a fák lombkoronáján megcsillantak a felkelő nap első sugarai. A lány elmosolyodott, még egy darabig gyönyörködött a látványban, aztán folytatta az útját.

Hamarosan egy ajtón belépve megtalálta úti célját. Az egyik mosdókagylóra letette piperecuccait, aztán körülnézett a fürdőben, amit cseppen sem lehetett volna átlagosnak mondani. Nyugodt szívvel, bár erős túlzással mondhatnánk a helyiséget egy kisebbfajta uszodának is. Középen egy hatalmas medence foglalt helyet, amiben gőzölgött a melegvíz. A helyiség hátsó szekciója viszont két részre lett osztva, egy fiú és egy lány részlegre. Mary vízcsobogást vélt hallani a közeli zuhanykabinok valamelyikéből, de még, ha csak ez lett volna a legnagyobb problémája…

Egyszer csak minősíthetetlen, egyszerűen leírhatatlan hang ütötte meg a fülét, ami egyébként az Szerelmes, mint egy feneketlen üst című számot énekelte elég egyéni előadásban. A lány rögtön beazonosított az illetőt, – akinek ajánlott lett volna mihamarabb az éneklés helyett szájjal festéssel próbálkoznia vagy valami kevésbé káros tevékenységet végezni a szájával –, és ő nem volt más, mint a Malfoy család üdvöskéje: Dylan.

Mary miután felmérte a dal által okozott károkat, akarva akaratlanul bosszú terv fogalmazódott meg benne és egy boszorkányos mosollyal nyugtázta, hogy ő bizony ezt véghez is fogja vinni. Odasettenkedett az egyik csaphoz, és megnyitotta azt. Majd számolni kezdett: 5, 4, 3, 2, 1 és egy magas c hangozott fel, de az utána következő szavakat a mi dalos pacsirtánk mély bariton hangon káromkodás formájában adta elő, az előadást sűrűn tarkította emberi szaporítószervek elnevezéseivel és ősi nem éppen nemes női foglalkozás emlegetésével.

Mary tudta, hogy ha meg akarja úszni az incidenst lehetőleg szárazon, akkor nem ártana elbújnia Dylan vérben forgó tekintete elől. A fiú kilépett a fülkéből, paprikapiros arccal, csapzott vizes szőke hajjal és gyilkos tekintettel indult merénylője keresésére, de nem látott senkit sem. Megrázta a fejét, izmos, halványbarna bőrén ezernyi gyémántként ragyogó vízcsepp folyt végig, izzó jég kék szemét végigfutatta a helyiségen, majd egy hófehér törülközőt csavart maga köré, s megszárította a haját egy laza pálcamozdulattal, viszont a többivel nem bajlódott.

Már éppen indult volna, amikor meglátta a pipere felszerelést, s jól tudta, hogy kihez tartoznak. Hátrasimította tejföl szőke haját, amiből néhány tincs lazán a homlokára hullott vissza, majd bársonyos hangon megszólalt:

– Tudom, hogy itt vagy, Mary! – A lány a válaszfalnak dőlve követte az eseményeket. Szíve hevesen vert, szinte kiugrott a helyéről. Adrenalin színje az egekben szárnyalt, keze nyirkos lett, és érezte, hogy egyre többször halad végig az egész testén egy bizsergéshullám. Néha jó volt kilépni a korlátai közül és csínyt elkövetni.

Aztán hallotta az ajtó felé távolodó lépteket, majd egy ajtócsukódást és utána nagy csöndet. Talán feladta? – tette fel magában a kérdést Mary. Mély levegőt vett, majd lépett egyet aztán meg egyet.

Remegés futott végig a testén, amikor két vizes kezet érzett a derekán. Dylan, aki ügyesen a lány háta mögé került, mivel a válaszfal mögött volt elegendő hely, hogy észrevétlenül meg tudja kerülni, így könnyedén előnyösebb helyzetbe került. A fiú diadalmasan felkapta a lányt.

– Most megvagy! – nevette el magát diadalmasan.

– Tegyél le! – kiáltott és hevesen kapálózni kezdett.

– Kívánsága nekem parancs, hölgyem – szólt a ravasz fiú negédesen. Majd egy laza mozdulattal beleejtette a lányt a medencébe. Mary még a vízalámerülés előtt sikoltott egy nagyot. Dylan sátáni nevetésbe kezdett, de jókedve hamar lehalványodott, amikor nem látta Mary feljönni. Letérdelt a medence szélére, de nem látott semmit.

– Mary, ne szórakozz! Gyere fel azonnal! – kiáltotta némi ijedtséggel a hangjában.
Majd ekkor Mary kiemelkedett a vízből és Dylan nyakába csimpaszkodva behúzta a döbbent fiút a medencébe. Dylan prüszkölve jött fel a felszínre, ahol már Mary várta nevetve.

– Te álnok kis boszorkány! – sziszegte mérgesen Dylan.

– Mégis mit vártál? – Dylan közelebb úszott, majd fröcskölni kezdték egymást. – Te tanítottál meg erre nem emlékszel?

– Alig voltál hét éves, fogalmam sem volt, hogy megjegyzed. – A fiú határozott mozdulattal, le akarta nyomni Maryt a víz alá, de a mozdulat még sem sikerült úgy, ahogy ő gondolta.

– Most mit akarsz tenni? – A kérdés ott lógott a levegőben. Átölelte a vizes boszorkányt, és maga sem tudta miért, közelebb húzta magához. Mélyen a szemébe nézett, mintha keresne valamit az olajzöld szempárban. Szíve és vágyai átvették az irányítást, annyira könnyűnek tűnt, csak lehajolt hozzá, s megcsókolta a lányt.

Mindkettőjük szíve hevesen vert, testüket átjárta az érzés. A puha ajkak először csak ártatlanul ízlelgették a boszorkányét, aztán egy ponton túl a csók elmélyült és egyre követelőzőbbé vált. Erős karok vonták magukhoz Maryt, aki egyáltalán nem ellenkezett, sőt a szíve repesett a boldogságtól.

Leakadt a lélegzete, de a pillanatnyi kábulatból emlékképek sokasága zökkentette ki. Darkness Falles-i erdőben történtek, ahogy Dylan csókolta és ölelte azt a másik lány, úgy ahogy most őt most, Elison és Dylan egybe fonódó alakja, aztán a régi barátnők sokasága. Most ő következne a sorban? Nem akart pótlék lenni, főleg neki nem.

Düh járta át a testét, az eleven tűz éledt fel benne. Mindennél jobban vágyott erre az egészre, de nem így. Dylan nem játszadozhat vele ilyen könnyedén, ahogy másokkal. Teljes erejéből ellökte magától a döbbent varázslót, és egy hatalmas pofonnal fizetet neki a csókért, amiért nem is olyan rég a még a lelkét is eladta volna.

– Mary – szólalt meg égő arccal Dylan. – Miért kaptam ezt?

– Nekem kell ezt megmagyaráznom neked? – közölte zihálva. – Ha kutatsz az emlékeid között, akkor majd meglátod. Engem nem rángathatsz, ahogy akarsz.

– Mary.

– Gondolkodj el ezen!

Könnyek jelentek meg olajzöld szemében, majd a lány, gondolkozás nélkül kimászott a medencéből, mielőtt még a döbbent fiúnak lehetősége lett volna megállítani őt. Dylan, aki értetlenül állt az eset előtt, csak döbbenten nézte, ahogy becsukódik az ajtó, és választ keresve, hangosan is elmondta a kérdést, ami belül szinte égette.

– Mit csináltam? – Szavai visszhangot vertek a csupasz falakon, de nem lett ettől józanabb.

Nem tudta minek is nevezze ezt, és egyáltalán nem értette. Egyetlen egy lánnyal sem élt át ehhez hasonlót, amit most Maryvel. Édes, részegítő, vibráló, lángoló érzés volt egyszerre. Elhomályosított minden régi érzést körülötte. De miben volt más Harry Potter lánya, mint a többi? Szomorú szemekkel nézett körül a helyiségben, mintha segítségre várna, de nem volt ott senki, aki ezt megtehette volna. Erőt vett magán, aztán kimászott a vízből.

***

Eközben Mary vizes pólóban rohant végig a folyosón, ami most még hosszabbnak tűnt, mint amilyen eddig volt. Haja vizesen, csapzottan libben jobbra-balra és minduntalan az arcára tapadt. Szemeiből könnyek buggyantak ki, belül pedig ezer érzés kavargott benne, megállíthatatlan örvény keltve, amik a legnagyobb káoszba kergették őt. Évek óta reménytelenül szerelmes volt a Malfoy fiúba, és most…

Lábai maguktól és irányíthatatlanul vitték előre. Zihálva rontott be egy ajtón, ami az útját állta. A szálláshelyükre vezető ajtó volt ez szerencsére. Bent az előtérben Vittoria, Josh és Ryan ült döbbenten a kanapén. Halálra rémítette őket Mary hatásos belépője. A három fiatal ijedten nézett az összeomlás szélére sodort lányra. A két fiú egy csapásra elfelejtette, hogy haragudott Maryre, most aggódva tekintettek rá. A lány védtelenül, kétségbeesetten keresett egy biztonságos helyet. Más lehetősége nem lévén a szobájához sietett.

– Mi történt? – kérdezte Ryan. – Mintha halálra rémítettek volna.

– Semmi – jött a mérges válasz. – Csak egy kis baleset.

Majd Mary mit sem törődve a többiekkel, bement a szobájába és bezárta az ajtót. Aztán nekidőlt, és lassan lecsúszott a földre. Kezét ajkaira tapasztotta, amiken még mindig égett a csók nyomai. Hangtalanul utat engedett a fájdalomnak, amikor egy kicsit megnyugodott elővett egy zsebkendőt és letörölte a könnyeket. Nagy nehezen lerángatta magáról a vizes ruhákat és szárazat vett fel helyettük. Azután végigfeküdt a baldachinos ágyon és a párnájába fúrta az arcát. Nem akart többé miatta bánkódni, az érzései sem kellettek. Keményebb akart lenni.

Eközben kint az előtérben a többieknek sejtésük sem volt, mit történhetett Maryvel. Vittoria már éppen be akart kopogtatni barátnője szobájába, amikor megjelent a színen a szintén csurom vizes Dylan egy szál alsógatyában, piperecuccokat cipelve.

Arcvonásai nagyon furcsák voltak, ami megdöbbentette a három kívülállót. A fiú Mary cuccát letette a lány ajtaja elé, és csendesen, lehajtott fejjel a szobájához sétált.

– Veled meg mi történt? – kérdezte Ryan reménykedve, hogy legalább egyiküktől megkapja a választ.

– Semmi – hangzott a durcás és halk válasz.

Mielőtt még tovább faggatták volna, Dylan becsoszogott a szobájába és halkan becsukta az ajtaját. Ledobta a piperecuccait és végigdőlt az ágyon. Kezét a feje alá téve nézte a plafont, majd végigsimította az arcát, majd az ajkait. Rosszul érzete magát. Nem értett semmit, miért csókolta meg Maryt, és miért kapott ezért pofont? De azzal nagyon is tisztában volt, hogy már megint megbántott Maryt. Sóhajtott egyet, majd hasra fordult és beletemette arcát a párnába.

– Tuti, hogy ezekkel történt valami és az is biztos, hogy együtt voltak fürdeni – csóválta meg a fejét Ryan.

– Gondolod, Dylan megmutatta a…

– Ki ne mondd! – csattant fel Vittoria. – Hova tűnt belőletek a jó modor?

– És Mary megijedt tőle?

– Fiúk, én is itt vagyok.

– Most mi van? – vágott egy fintort Josh.

– Az, hogy egy idióta vagy.

– Vittoria…

– Hagyjuk!

– Lehet, hogy Dylan leteremtette Maryt a múltkori miatt – vigyorgott Josh.

– Simán lehet.

– Szerintem jobb lenne, ha békén hagynánk őket, akármi is történt. Kinek van kedve körülnézni? – kérdezte Vittoria.

– Végre egy jó ötlet – helyeselt Ryan.

***

Késő délután felé járt az idő. Dylan és Mary még mindig a szobájában kuksolt. A többiek pedig inkább úgy döntöttek hagyják a két fiatalt a saját levében főni, és inkább felfedezik a kastélyt. Mikor aztán beleuntak abban, hogy Josh remek tájékozódási képességének hála, már egy óra hosszat körbe és körbe mennek, inkább visszatértek a klubhelyiségükbe.

– Ezek még mindig odabent vannak? – kérdezte Josh.

– Minden bizonnyal ott vannak, mivel mind a két ajtó be van zárva, és Mary még mindig nem vitte be a cuccait a szobájában – mondta Vittoria és megigazította szőke hajzuhatagát.

– Nem tudom mi történt velük – csóválta meg a fejét Ryan.

– Majd kiderítjük – vonta meg a vállát Vittoria. – Miért nem megyünk ki inkább a parkba? A kastély túlságosan is lehangoló.

– Talán később még meg akarom nézni azt a dögös boszorkány portréját – vigyorgott Josh.

– Persze, csak azért tetszik, mert azt ígérte, hogy leveszni a ruháját, ha legközelebb arra jász – jegyezte meg rosszallóan a lány.

– Ez nem igaz, mert… – Azt a beszélgetésnek hirtelen végszakadt, amikor belépett Emily lobogó fekete talárban, amiben úgy festett, mint Perselus Piton női kiadásban. – Merlin bocskorát, de megijedtem!

– Na, srácok nyomás le az ebédlőbe, mert megérkeztek a többiek, akik még itt fogják tölteni veletek a szünetet – majd körülnézett és a létszámellenőrzés egyből hiányzókat mutatott. – Mary és Dylan hol vannak?

– A szobájukban vannak – mondta Ryan.

– Összevesztek? – kérdezte Emily összevont szemöldökkel.

– Ugyan már – legyintett Josh és megrándította a vállát. – Csak nem bírnak egymás mellett megmaradni.

– Tíz percet kaptok – szigorú tekintettel mérte végig a megrökönyödött társaságot. Ők még sosem látták ilyen határozottnak, de szüksége lesz erre a tapasztalatra, ha jövőre Roxfortban fog tanítani.

– Oké. – Azzal Emily sarkon fordult és elviharzott.

– Jesszus, egyre jobban kezd hasonlítani nagyapára – vakarta meg a fejét Ryan. – Tudom, hogy nem vagyunk rokonok vér szerint, de úgy érzem semennyi protekcióm nem lesz Roxfortban jövőre.

– Miért eddig talán volt? – kérdezte Josh. – Nem hiszem, hogy bájitaltanból kiválót szereztél volna.

– Mindenki tudja, hogy béna vagyok bájitaltanból. Ezt apámtól örököltem, de ő még nálam is bénább – vonta meg a vállát Ryan. – Tavaly nyáron csak egy köhögés elleni szirupot kellett volna megfőzni, de kiégette anya kedvenc szőnyegét.

– Szóval tovább viszed a család hagyományt?

– Mertem remélni, hogy nagyapa ezért nem ítélt üstsikálásra – s a Malfoyokra emlékeztető ravasz mosolyát villantotta fel.

– Öregem, akkor Emily majd bepótolja, ne aggódj! – nevetett az ifjú Weasley ivadék, akinek sokkal több része volt az üstsikálás szentségében, mint unokatestvérének.

– Ne járjon a szátok! – förmedt rájuk Vittoria, majd pedig elindult Mary szobája felé, és bekopogott az ajtón.

– Megszólalt az élő lelkiismeret.

– Mary, kapsz egy percet, hogy ki gyere onnan! – kiáltott be a lány erélyesen. – Ha nem jössz, akkor én fogok bemenni és azt nem szeretnéd.

– Nem megyek sehová! – szólt bentről az ellentmondást nem tűrő hang. – Sárkányhimlőm van vagy rajtam van a mantikór láz, de az is lehet, hogy csak allergiás vagyok a törpegolymók szőrre.

– Ez elég gyenge volt. Parancsba kaptuk, hogy tíz perc múlva az ebédlőben kell lennünk. Emily is felöltötte a Piton egyenruhát és azt hiszem, képes lenne megbüntetni mindenkit, ha nem megyünk.

– Jó rendben, megyek.

– Helyes! – Mary mikor kilépett Vittoria nem látott rajta semmi különöset. Szemüveg a helyén, hajfonat kifogástalan, öltözet úgyszintén: bő cikesz mintás póló, feszes sötétkék farmer, fehér tornacipő. Pontosan olyan, mint máskor, de belülről még mindig nem volt teljesen nyugodt. – Ez gyorsan ment.

– Essünk túl rajta. Ha már elszúrjuk az egész nyarunkat, akkor csináljuk jól.

Eközben Ryan és Josh közös erővel próbálták kirángatni Dylant a szobájából, de minden kísérletünk kudarcot vallott. Vittoria az ég felé nézett, majd sóhajtva a csípőjére tette a kezét, majd valami olyasmit mondott, hogy pasik.

Aztán a füle mögé tűrte az egyik rakoncátlan méz szőke hajtincsét és bement az ifjabb Malfoy szobájába. Ryan és Josh éppen az ágyról próbálták lehúzni a fiút, aki az ágytámlába kapaszkodva tiltakozott ez ellen.

– Dylan, ne kéresd magad! Jelenésünk van, úgyhogy igyekezz! – Dylan morgott valamit és elengedte az ágytámlát, aminek az lett a következménye, hogy a lábát fogó két barátja a földön landolt, ő pedig félig lecsúszott az ágyról. Megigazította a farmerét és kócos hajjal odaállt Vittoria elé, aki csak rosszallva csóválta a fejét.

– Kész vagyok. Remélem boldog vagy – mondta Dylan flegmán.

– Remek, akkor indulás! – adta ki a parancsot a lány. – Josh, Ryan ez nektek is szólt!

– Jó, jó megyünk! – A két fiú nyögve feltápászkodott a padlóról Dylan segítségével.

– Oh, mikor élem meg azt, hogy nem fogtok többet gyerekesen viselkedni.

– Mit mondtál? – kérdezte Josh.

– Semmit – mondta a lány és kiment a szobából. Mary, Dylanre se nézve, elindult Vittoria kíséretében az ebédlőbe. MacCaulum professzor már nagyon várta őket.

– Foglaljatok helyet! – Alig, hogy ezt kimondta, kinyílt az ajtó, és két lány és egy fiú lépett be rajta.

A boszorkányok teljesen egyformák voltak, hosszú göndör, fekete hajuk lágyan omlott a vállukra, szinte az utolsó hulláig azonos volt mindkettőjüké. Szemük meleg barna színben csillogott bordó, virágmintás felsőt és fekete farmert viseltek. A két lány egy fiút fogott közre, aki bizonyosan a testvérük volt.

Magasabb volt húgainál. Haját rövidre nyírták, mégis mesteri összevisszaságban állt minden egyes egyenes tincs, bőre kreolbarna árnyalata és mindhármuk arcvonása megegyező volt. A rokoni kapcsolatot le sem tagadhatták. A fiú igézőn csillogó barna szeme és ellenállhatatlan mosolya vonzotta a tekintet. Rosszfiú benyomást keltett a fekete nyomott mintás pólóban és szakadt farmerben. Bal karját egy bőr csuklószorítót viselt, jobb karján egy kacskaringós tetoválást.

Minden mozdulatából sugárzott a magabiztosság és az arisztokratikus viselkedés, amit már az anyatejjel magába szívott. Udvariasan biccentett a többieknek, majd elindult MacCaulum professzorhoz, és kezet fogott vele.

– Nagyon örülök, hogy újra láthatom, professzor úr! – szólalt meg mély bársonyos hangon.

– Én is örülök, Adriano! – mosolygott a professzor, majd intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. – Hadd mutassam be nektek Adriano Verthát, és a húgait Carment és Magdalenát.

– Nagyon örvendek! – mondták egyszerre mind a hárman, mintha begyakorolták volna. Jól neveltnek és illedelmesnek tűntek, de a szemükből sugárzó vad tűz nem éppen erről árulkodott.

– Mi is örvendünk! – vigyorodott el Josh és rákacsintott az egyik ikerlányra. Vittoria oldalba lökte Josht, majd megcsóválta a fejét, majd keze nyújtott Carmennek.

– Nagyon örvendek! Vittoria Moor vagyok!

– Carmen Vertha. – A többiek is követték a példáját és hamarosan mindenki egy–egy Vertha kezet szorongatott.

– Dylan Aaron Malfoy – nyújtott kezet Magdalenának, Ryan meg a lány másik kezére pályázott ezért, ő is kezet nyújtott.

– Ryan Malfoy – mosolygott Magdalenára, aki összerezzent egy kicsit. Ellentétben Carmennel, aki kuncogva fogadta Josh udvarlását és viszonozta Ryan mosolyát.

– Magdalena Vertha – szólalt meg egy kicsit félősen a lány, nem volt hozzászokva, hogy ennyi fiú rohanja meg egyszerre, de húga rögtön a segítségére sietett.

– Ti testvérek vagytok? – kérdezte mosolyogva Carmen. – Malfoy? Ismerős a név.

– Nem – válaszolták egyszerre.

– Csak rokonok – mondta Ryan. Közben Mary, aki szeretett volna háttérbe kerülni, nem kerülhette el, hogy az olasz szépfiú, azaz Adriano Vertha ne jöjjön hozzá közelebb. A lány némi bátorságtól vezérelve, kezet nyújtott.

– Mary Elena Potter

– Áh, szóval te vagy Mr Potter lánya. Nagyon örvendek! – mosolygott rá kedvesen a fiú. – Nem is tudtam, hogy Mr Potternek ilyen szép lánya van.

– Köszönöm – rebegte Mary és egy apró mosollyal az arcán, kicsit lehajtotta a fejét, nehogy észrevegyék a többiek azt, hogy fülig elpirult.

– Pár hete találkoztam az apukáddal – magyarázta kedélyesen Adirano.

– Tényleg? Örülök neki.

– Én annyira nem örültem egy aurornak – mosolyodott el a varázsló és rákacsintott.

Azt viszont Mary nem vette észre, hogy Dylan fél szemmel minden apró rezdülését figyelemmel kíséri. Amikor meglátta hogyan mosolyog Maryre a vetélytársként ellépő Mr Vertha, elfutotta a méreg.

Mary végül nem állhatta meg, hogy Dylanre ne nézzen, látva a fiú egyre inkább megkeményedő arcvonásait, úgy döntött nem fogja vissza magát, hanem ő is rámosolygott Adrianora. Erre Dylan már nem tudta türtőztetni magát, így gyorsan a két egymásra mosolygó Maryhez és Adrianohoz lépett.

– Nagyon örvendek! Dylan Aaron Malfoy – nyújtott kezet. Adriano egyből látta, hogy veszélyes terepre tévedt.

– Úgy szintén örvendek! Adriano Vertha – fogadta kézfogást. Nem akart ellenségeket, most erre volt a legkevésbé szüksége. – Sokat hallottam a családodról.

Dylan szorítása erősödött, családjáról nem szívesen beszélt.
– Abban biztos vagyok – hangzott Dylan kimért válasza. – De nem hiszem, hogy mindent tudnál a családomról.

– Ezt nem is állítottam – szólt a fiú. Mary tehetetlenül nézte őket, ezért úgy döntött inkább odébb áll és folytatja a kötelező bemutatkozást.

Eközben Vittoria megérezte, hogy itt valami baj készül, ha a két fiú nem került egymástól tisztes távolba, akkor elszabadulhat a pokol. Így hát úgy döntött, arrébb löki Dylant, aki ösztönösen elengedte az olasz fiú kezét.

– Ne haragudj, Dylan! Megtennéd, hogy köszöntöd Carment is? – Vittoria egyből felismerte és kezelte a helyzetet, igyekezett eltávolítani a két fiút egymás mellől.

– Persze – mondta szórakozottan, de egy pillanatra sem vette le a szemét a Vertha fiúról. Vittoria csak mosolygott utána és örült terve sikerének. Kisimított egy mézszínű hajtincset a homlokából. Az eddig még ismeretlen fiú felé fordult, és kezet nyújtott.

– Vittoria Moore – hangja tisztán csengett, mosolyától egész lénye valamiféle földöntúli szépséget sugárzott.

– Adriano Vertha – mondta nevét a fiú, de érezte, hogy kiszárad a szája. Hüvelyk ujjával végigsimította a kecses, finom bőrt. A kék szemek egyből megbabonázták.

A két fiatal mélyen egymás szemébe nézett, s megtörtént az a csoda, amiben egyikük sem hitt soha. Mintha a világ megállt volna egy végtelennek tűnő pillanatig. Vittoria kicsit lesütötte a szemét, amikor belenézett a beszédes melegbarna szemekbe, amik gyémántként csillogtak a fáklyák fényében. Adriano megbabonázva nézett a méz szőke lányra, olyannak látta, mint egy tündéri tüneményt.

Az ismerkedést MacCaulum professzor zárta le, amikor kiadta a parancsot, hogy mindenki üljön asztalhoz. Adriano és Vittoria ekkor tért vissza a valóságba, s távolodott el egymástól. Mary most sem volt szerencsés helyzetben, mivel jobbjára a féltékeny Dylan került, bár az némiképp vigasztalta, hogy baljára az ellenállhatatlan mosolyú olasz fiú ült. Nem bírta nem észrevenni Adriano tekintetét, amivel barátnőjét figyelte. Izzott a levegő.

A vacsora végeztével az immáron kibővült csapat, élénk beszélgetésbe kezdve mentek vissza a szálláshelyükre. Mivel már elég későre járt az idő, ezért egyezményesen úgy döntöttek, hogy inkább elmennek aludni.

– Oh, úgy látom, szomszédok leszünk – mondta Adriano derűsen Marynek.

– Igen úgy tűnik – nyugtázta Mary.

– Jó éjszakát! – köszönt el a fiú, majd Dylan arcát látva hozzátette: – Cara!

Kedvesemnek nevezte Maryt, de biztos volt benne, hogy elérte a kívánt hatást. Nem bírta különben se megállni a piszkálódást. Dylan szeme villámokat szórt és nyilvánvaló jelét adta annak, hogy megértette, amit a Vertha fiú mondott. Eközben Mary már rég becsukta az ajtót, amikor Dylan és Adriano gyilkos, vagyis inkább Dylan részéről gyilkos, pillantást váltottak.

– Jó éjszakát! – biccentett és elmosolyodott.

– Jó éjszakát neked is! – fintorodott el Dylan. – Oh, hogy rohadnál meg.

– Mondtál valamit? – kérdezett vissza a fiú, aki egyébként tényleg nem hallott semmit.

– Csak annyit, hogy szép álmokat. – Adriano megrökönyödve nézett a Dylanre, aki eközben bement a szobájába. Talán rosszul ítélte meg a helyzetet? Milyen férfi kíván a másiknak szép álmokat főleg közel tizenhét évesen? Mindenesetre jobb Dylannel lesz vigyázni bármi is a magyarázat erre.

hozzászólások: 0