5. fejezet
Ép testben ép lélek

Dylant hasogató fejfájás kínozta, és a kedvét sem lehetett a legjobbnak mondani. Állandóan a Mary és Adriano páros járt a fejében, és ettől dühös, no meg mogorva lett. Szerette volna, ha ebben a pillanatban nem gondol semmire, de ez a kellemetlen emlék nem akarta békén hagyni őt. Üvölteni lett volna kedve, tekintettel a többiekre nézve, ezt az ötletet inkább levetette. Felült az ágyban, majd lábait a padlóra lógatva, fejét a kezeibe temetve, mordult egyet.

Miután, úgy ahogy rendbe szedte magát, az ajtóhoz sétált és kilépett az előtérbe. No, ezt a lépését viszont megbánta, mivel amit látott, az még a gyomrát is felkavarta. Barátait és a Vertha ikreket találta a kanapén ülve. Adriano valamiféle történetet mesélt nagy átéléssel, és a többiek, főleg a lányok, akik nem képezték a Vertha család részét, szinte szájtátva hallgatták. Dylan vágott egy fintort.

– Hová mész? – kérdezte Ryan a nyúzott képű fiútól.

– Sétálok egyet.

– Jó, rendben – vonta meg vállát a fiú és visszafordult a fotelben, hogy tovább olvashassa a Reggeli Prófétát.

Dylan megforgatta szemét a társaság láttán, majd elindult az ajtó felé, amikor az hirtelen kitárul és jól orron vágta a szőkeséget. Dylan szeme könnybe lábadt, és jobb kezével vizsgálgatni kezdte szaglószervét. Aztán nagyot sóhajtott, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem tört el az orrcsontja, bár a fájdalom cseppet sem enyhült.

– Jó reggelt! – köszönt MacCaulum professzor, aki észre sem vette az orrát szorongató Dylant. – Öt perc múlva találkozunk a hátsó bejáratnál.

Meg sem várta, amíg a társaság reagál a szavaira, gyorsan elhagyta a terepet. A Darkness Falls-i társaság értetlenül nézett a Vertha ikrekre, akiknek már volt valamilyen sejtésük azzal kapcsolatban, hogy a professzor mit is akarhat.

– Ti értitek ezt? – kérdezte Josh.

– Jaj, ne! – méltatlankodott Carmen. – Ugye ez nem az, amire gondolok?

– Na, mit gondolsz? – sóhajtott a testvére és megforgatta a szemeit. – Szerinted, miért küldött minket apa, anya keresztapjához megint? Ha nem akarsz megszökni azzal a sráccal, akkor most nem lennék…

– Te csak ne beszélj! Nem én főztem tiltott bájitalt, és nem is én robbantottam fel vele a fél házat. – Magdalena szemei villámokat szórtak, és egy hajszál választotta el attól, hogy neki ugorjon húgának. De ekkor színre lépett a nagy testvér, hogy rendet tegyen két húga között.

– Lena, Carma elég legyen! – hangzott megrovó a hang.

– Te jobb, ha hallgatsz bátyus! – szólt Lena figyelmeztetően.

– Bizony! – támadt Adrianóra a másik húga is. – A te bűneiddel inkább örülj annak, hogy nem az Azkabanba küldtek nyaralni.

– Mondd csak mit követtél el? – tudakolta egy kicsit felvillanyozódva Dylan. Kárörvendően arra gondolt, hogy Mary talán távol tartja magát tőle, ha hall egy két sötét történetet a szépfiúról.

– Soroljam? – nevetett fel Adriano, s cseppet sem zavarta a puhatolózás. – Nos, kipróbáltam néhány átkot, amit nem lett volna szabad, aztán kicsike animágia, volt egy kis összetűzésem pár varázslénnyel, az utóbbi majdnem az életembe került, de megúsztam, úgy nagyjából ennyi. Ja és pár hete elfogtak az aurorok menekülés közben. Tudtátok, hogy bűnnek számít, ha Mágiaügyi Minisztérium épületére felírod, hogy hazug banda?

– Oh, azt bátyus el ne felejtsd, amikor Lisa Carrigant megszöktetted a suliból – csicseregte Carmen gonoszul, Adriano kicsit elpirult, és lesütötte a tekintetét.

– Hibákat gyakran elkövet az ember – ismerte be végül, és gyorsan témát váltott. – Ti miért kerültetek ide?

– Druidavadászat – legyintett Ryan. – Majdnem az életünkbe került.

– A magad nevében beszélj! – szólt rá Vittoria, és bájosan elmosolyodott. – Mary és én nem voltunk benne az akcióban.

– Na, ezt azért nem kellett volna mondanod – szólalt meg Josh. – Igaz, Mary? Ki lőtte lábon azt a rohadékot?

– Mondj, amit akarsz, én nem érzem magam hibásnak – mondta könnyedén a hollófekete hajú lány.

– Pedig kéne – jegyezte meg Dylan bosszúsan.

– Ugyan miért? – kezdte a lány, és úgy nézett Dylanre, mint egy kis óvodásra.

– Megöltél egyet csak úgy mellékesen.

– Megsebesítettem, hogy téged ne tudjon megölni. Nagyon különbség.

– Oh, Mary, nem is gondoltam volna, hogy ilyen veszélyes lány vagy. Ez nagyon tetszik – szólalt meg vidáman Adriano, de Mary éppen eléggé el volt foglalva azzal, hogy visszavágjon Dylannek.

– Nem hiszem, hogy pont neked kellene pálcát törni felettem, Dylan! – Azzal a lány sarkon fordult és kisétált az ajtón.

A csoport tagjai egy ideig mereven néztek utána, majd észbe kaptak és elindultak ők is. Dylan morcos képpel halad, magában morogva és megint tudatosult benne, hogy ismét magára haragította Maryt. Egyszer csak Adriano jelent meg mellette. Dylannek a legkevésbé sem volt ínyére a bájgúnár társasága, de udvariatlannak gondolta volna magát, ha elküldi az Északi sarkon bólintérvadászatra vetélytársát.

– Mondd csak Dylan – kezdte Adriano kíváncsian –, ti jártok?

Dylan felnézett rá, majd flegmán visszakérdezett:

– Kivel?

– Hogyhogy kivel? Hát Maryvel – mondta magától értetődően az olasz fiú.

– Ezt meg honnan a nyavalyából veszed?

– Csak azt hittem… Mindegy – vonta meg a vállát a fiú. – Most igen vagy nem?

– Ugyan minek járnék egy ilyen kibírhatatlan csajjal, mint Mary? – hördült fel Dylan utálkozva, és úgy csinált, mintha a gondolatától is borzongás futna végig a hátán.

– Nem értem miért vagy ezen ennyire kibukva ezen – csóválta meg a fejét Adriano. – Szerintem, pedig egy helyes lány. Fogalmam sincs, miért nem kedveled.

– Ez maradjon az én dolgom. – Dylan megszaporázta a lépteit, hogy Adriano ne érhesse utol.

– Akkor remélem nem bánod, ha…

– Csinálj, amit akarsz! – Mérges volt, szinte lángolt benne a düh, bár maga sem tudta, mire vagy inkább kire van így kiakadva. Belül táncot jártak benne az érzések, ellenben kezdeni nem tudott velük semmit sem. Dühös volt Adrianora, Maryre és sajátmagára, az egész világra.

Ugyan miért is járna vele? Hiszen annyira mások, és egyáltalán nem illenek össze, csak barátként passzoltak egymáshoz. De az a csók – ezen a ponton Dylan kicsit ellágyult, amikor a pofon is eszébe jutott, akkor újra elfutotta valami furcsa érzés. Ebben a pillanatban ölni tudott volna, és arra gondolt, hogy ha itt és most nem adja ki a mérgét, akkor itt ezen a szent helyen fog szétpukkadni. Maryt lehagyva tört előre, és jóval a többiek előtt ért oda a professzorhoz. Mikor mindenki befutott MacCaulum professzor megszólalt:

– Most pedig – szólt a gyerekekhez –, túrázni fogunk kicsit.

Azzal a professzor sebes léptekkel elindult a közeli ösvényen, ahol mindenfelé szúrós tüskés bokrok állták el az utat. A fiatalok nem mertek neki ellent mondani, egyébként is hasztalan lett volna bármilyen ellenállás, így belevetették magukat az erdő sűrűjébe. Ahogy egyre beljebb mentek a növényzet egyre szövevényesebb lett, úgy tetszett mintha az indák és bokrok meg akarnák fojtani az errefelé járó avatatlan betolakodókat.

Csapatunk egyre nehezebben tört magának utat, ellenben a professzorral, aki ráérősen fütyörészve haladt előre. Dylan magabiztosan tört előre, de egy szembejövő ág majdnem arcon csapta, és csak a gyors reflexei mentették meg a cseppet sem kellemes találkozástól. Mikor újra az előtte haladó professzora nézett, meglepődve tapasztalta, hogy nincs ott senki sem.

Úgy gondolta inkább folytatja az utat, és ha egy negyedóra múlva sem látja MacCaulum professzor, akkor szól a többieknek. A kis csapat csöndben lépkedett a bozótosban; nem mertek szólni sem nehogy a professzor valami mást találjon ki nekik, pedig akkor már egy jó ideje csak Dylan vezette őket.

– Srácok! – szólalt meg Dylan, és már előre számított többiek rosszallására.

– Mi az? – kérdezte Josh. Már a bokájáig lógott a nyelve, a kviddicsszezon óta nem volt része ennyi mozgásban.

– Azt hiszem, hogy eltűnt a prof.

– Hülyeség – legyintett a tizián vörös hajú fiú. – Megint csak szívatsz, mint tavaly, amikor a Simaszájú Gergely szobránál…

– Már körülbelül egy negyedórája nem láttam. Gondolod, hogy csak úgy jókedvemből szólok? Kapj az agyadhoz, ha még van! – morogta Dylan mérgesen.

– Nézz jobban előre! – Josh javaslatát unokatestvére egy fintorral tudta jutalmazni, és hangot is adott rosszallásának:

– Nagyon csodálatos tanács – sóhajtott Ryan.

– Te mit mondtál volna?

– Mondd, de te teljesen hülyének nézel, Josh? Ha azt mondom, hogy nincs itt a prof akkor az úgy is van! – mordult rá Dylan.

– Elég legyen, fiúk! – szólt rájuk Vittoria, sokszor volt a villámhárító és ez most sem volt másképpen.

– Nyugodjatok meg! – mondta Adriano. – Most inkább azzal foglalkozzunk, hogy hogyan fogunk innen kijutni.

– Majd én körülnézek – ajánlotta Mary és sólyommá változott. Nem szokott kérkedni animágusi képességeivel, de most ezeket félretette.

Könnyed szárnycsapásokkal felszállt a magasba, ám valamilyen pajzsféle nem engedte, hogy feljebb repüljön. Beleütközött ebbe a különös falba, Mary az ütéstől megszédülve ernyedten esett lefelé, félúton már emberi alakot öltött és egyenesen Dylan karjai között találta magát.

Az ifjú Malfoy minden mozdulatát követte és felkészülten kapta el Maryt. A lány bágyadtan nézett a jégkék szemekbe, majd mikor tudatosult benne hol is, és kinek a karjaiban van, szemei hirtelen kitágultak.

– Tegyél le, kérlek! – rebegte halkan. Dylan némán engedelmeskedett és lassan letette őt a földre. Mary kicsit szédülve állt lábra, és fiú ösztönösen megfogta a karját, nehogy elessen.

– Ülj le egy kicsit! – javasolta Dylan. – Várj, amíg el nem múlik a szédülés!

– Nem kell! – ellenkezett gyorsan és megdörzsölte a fejét. – Jól vagyok, semmi bajom!

– Mary, Dylannek igaza van – mondta Adriano.

– Jó, jó rendben – sóhajtott a lány és leült az egyik farönkre, majd megszólalt: – Valamiféle pajzzsal vagyunk körülvéve.

Alig, hogy ezt kimondta eltűnt az eddig bozótos környezet, majd egy fal jelent meg körülöttük, aminek a tetején gyöngyház fehér színű burok zárta le teljesen.

– Remek, sikerült egy csapdába belesétálnunk – morgolódott Ryan. – Talán ez lesz az első próbatétel?

– Na, most innen, hogyan fogunk kijutni? – kérdezte Josh

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Ryan és elképedve nézett körbe, majd kezével végigsimította az ezüstszőke haját.

– Van valakinek esetlen valami használható ötlete? – kérdezte unokatestvére tanácstalanul.

– Én ilyesmihez nem értek – mondta Carmen és inkább a háttérbehúzódott, aztán a tökéletesre lakkozott körmeit vizsgálgatta.

– De a pasikhoz annál inkább – szólalt meg Magdalena epésen.

– Lena! – szólt rá Adriano. – Hagyd abba! Megígértem apának, hogy vigyázok rátok, és nem engedem, hogy folyton veszekedjetek.

– Te ebbe ne szólj bele! – nézett rá Lena mérgesen. – Mindig Carment véded, mert ő a fiatalabb.

– Mivel én vagyok az idősebb, ezért minden jogom megvan…

– Bátyus, hagyd, hogy a saját problémáinkat egyedül oldjuk meg! – tanácsolta Carmen bölcsen, és nővére mellé állt, és ugyanúgy karba tett kézzel, mérges tekintettel néztek mind a ketten a legidősebb testvérre.

– Aztán megint párbaj legyen mi?

– Elég! – fakadt ki végül az eddig csöndben gondolkodó Dylan. – Én tudom a megoldást.

Mindenki elhallgatott és feszülten várták, mit fog mondani az ifjabbik Malfoy. A fiú körülnézett, majd közelebb ment a falhoz. Alaposan megvizsgálta azt, aztán elővette a pálcáját, Dylan lehunyta a szemét és valamilyen furcsa nyelven mormolni kezdett egy varázsigét. A többieknek fogalmuk sem volt, hogy mit csinál – persze a Darkness Falls-i különítmény már nem lepődött meg barátjuk viselkedésén.

Anyjához hasonlóan Dylannek is egyik gyengéje volt a könyvtár, noha nem vitte túlzásba az ott tartózkodását. A Malfoy kúriában nyaranta szeretett olvasni és Lucius nagyon sok varázslatra, igézetre megtanította, amiről szülei nem is tudtak. Draco ellenezte volt, de a bölcs nagypapa a fekete mágiát kivéve mindenbe beavatta. Volt annak előnye is, hogy apja egyszer sem tette be a lábát a Malfoy kúriába közel huszonegy éve.

Mikor befejezte az igézést néma csend telepedett a tájra. Hirtelen vakító fénycsóva tört elő a fiú pálcájából, ami bevilágította az egész falat. Ettől ezüstös derengésbe kezdett a börtönként szolgáló, vékony, hártyaszerű varázslat. A többiek a háttérből figyelték Dylant, aki komoly szakértelemmel futatta végig a tekintetét a falon. Aztán egy sötét részt pillantott meg alig pár méterre tőlük. Dylan arca diadalmas mosolyra húzódott, majd elindult a rés felé. A társaság leblokkolva állt, aztán észbe kapva Dylan után siettek. Mikor minden átértek a falon, ott már MacCaulum professzor, Emily és Owen várták őket.

– Bravo! – mondta elismerően a professzor. – Látom, a nagyapád tanított neked hasznos dolgokat.

Dylan kihúzta magát, ám a professzor még nem fejezete be a mondanivalóját.

– Most pedig öt kör futás – adta ki a parancsot a professzor.

– Miért? – kérdezte Josh értetlenül.

– Tíz kör. Együtt kellett volna dolgoznotok a feladaton – módosított a professzor a szemtelenség megtorlásaként. – A tündérfényeket kövessétek, egy órátok van arra, hogy készek legyetek. Ha mégsem akkor folytatni fogjátok a futást.

A fiatalokban fortyogott a düh; még hogy futni és ráadásul azt sem tudták miért? Mert nem együtt jöttek rá a megoldásra? Nevetséges! Végül kénytelen kelletlen elindultak, más választásuk amúgy sem volt. Az élen Dylan, Mary és Adriano baktatott, mögöttük a Vertha lányok és Vittoria, utánuk Josh és Ryan rosszullétet színlelve. Amúgy két fiúnak nem volt semmi baja, csupán Carment és Magdalenát akarták szemügyre venni, abban a csinos feszülős térdnadrágban. Ezt a lányok szerencsére nem vették észre, és talán a két fiú ezért úszta meg átkok nélkül a mai napot.

Dylan céltudatosan haladt előre, és nem nézett hátra. Neki nem okozott akkora traumát a futás, mivel világ életében szeretett mozogni. Ilyenkor nem gondolt semmire és senkire, de most valahogy minden megváltozott. Egyre jobban érdekelte, mi is lehet mögötte futó Maryvel. Lassított kicsit, persze úgy, hogy a lány, vagy még rosszabb Adriano észrevegye. Örülhetett a sikernek, mivel hamarosan Mary mellé ért. A boszorkány nem figyelt Dylanre, csak a futásra összpontosított, nem volt túl jó formában, mivel egy kviddics sérülés miatt jó néhány hetet volt kénytelen kihagyni az edzésből.

Dylan viszont remek formában volt, ezért is tűnt furcsának, hogy nem tartotta a saját tempóját. Így ment ez körökön keresztül, már jócskán maguk mögött hagyták a többieket, amikor a fiúban megfogalmazódott pár mondat, amit a lánynak szánt. Maryt pedig kezdte egyre jobban zavarni, hogy a szőkeség őt lesi. Be kellett, hogy ismerje Dylan sem volt látványnak utolsó, ahogy most így kigombolt ingben, csapzott szőke hajjal futott. Izmos felső teste nagyon pozitív esztétikai élményt nyújtott, de Mary a világért sem ismerte volna be; ő is rápillantott néhányszor.

A fiú fejében egyre másra cikáztak a furcsa gondolatok, amik egy ideje nem hagyták nyugodni. Egy pillanat kellett, hogy beindítson benne valamit a boszorkány, egyetlen csók kellett, hogy különös érzések ébredjenek benne. Arcának minden vonása megfeszült, ahogy egyre erősebben koncentrált a futásra.

– Mit bámulsz folyton? – kérdezte zihálva a lány miután már elvesztette a maradék türelmét is. Érzései ellenére még mindig haragudott az ifjú Malfoyra.

– Nem nézlek.

– Nézd, ha beszélni akarsz arról a…

– Nem akarok beszélgetni.

– Rendben.

– Verseny? – kérdezte Dylan kaján vigyorral.

– Oké.

– A kör végéig.

– Rendben. De semmi piszkos trükk, Malfoy!

– Mit kapok, ha győzök? – A mardekáros nagyravágyás megszólalt benne és nem tudta elcsendesíteni. Nagyon is jól tudta, hogy mire vágyik igazán, de azt magának sem merte bevallani.

– Tiszteletet és a győztesnek járó elismerést. Más amúgy sem tudok neked felajánlani.

– Haragszol rám? – bukott ki belőle a kérdés.

– Igen. – A rövid tömör válasz egyáltalán nem tetszett neki, sőt úgy döntött, hogy egyből szóvá teszi:

– Miért?

– Sok mindenért, de most akkor: rajt! – Mary elkezdett gyorsabban futni. Hosszú lábai voltak és semmi súlya, ezeknek az adottságainak köszönhetően jó futó volt, még akkor is, ha nem volt igazán formában. Ugyan a lába még mindig fájt, annak ellenére, hogy Madam Pomfrey meggyógyította, de nem adhatta fel. A szél az arcába csapott és semmi másra nem tudott gondolni csak a győzelemre.

Dylannek szednie kellett a lábát, ha utol akarta érni a fekete hajú lányt, akinek hosszú hajfonata ide-oda libbent. Az út utolsó szakasza dombnak felfelé vezetett, így elég megerőltető volt felkaptatni rajta, de őket ez cseppet sem zavarta. A győzelem inkább erkölcsi fölénnyel kecsegtetett, mint bármiféle díjjal. Mary le akarta győzni Dylant, minden idegszálát erre a feladatra pattanásig feszítette. Meg akarta mutatni mire képes, ki akart lépni egy pillanatra a szürke egér szerepből.

Lépéseik nyomán fölkavarodott az út száraz pora, pedig nem olyan régen még eső áztatta a környéket. Aztán az emelkedő után egy aprócska patak völgyébe értek és ott haladtak tovább. A levegő friss volt és üde, nem is lehetett volna jobb. Mary izzadt, de légzése egyenletes maradt, pont úgy, ahogy régebben Madam Hoochtól tanulta, most volt igazán szüksége erre a tapasztalatra. A kedves professzor mindig fontosnak tartotta a kardió edzést és bíztatta tanítványait, hogy ne csak a seprűn lovagolva eddzék magukat.

Minden egyes porcikája élvezte a megterhelés, mintha csak most élt volna igazán. Jócskán maga mögé utasította ellenfelét. Dylan pedig már zihált, de makacssága nem engedte, hogy lassítson. Végül is beérte a lányt, viszont ez nem kis erőfeszítésébe került. A fiú agya teljesen elborult, fokozni kezdte a tempót, mintha csak ebbe akarná minden maradék energiáját belefektetni. Mary ezt kihívásként értelmezte, és makacssága arra ösztönözte, hogy ő is hasonlóképpen cselekedjen és visszavegye a vezető szerepet.

Érezte az izmaiban a feszülő érzést és az egyre erősödő fáradtságot, de nem adta fel, ő soha nem adott fel semmit is soha. Most ő kezdett el begyorsítani, minden erejét felhasználni a cél érdekében. A maradék negyed kilométert sprintelve tették meg, örült száguldásban. Adrenalin fékezhetetlen száguldásba kezdett vérükkel együtt, s szinte repülve tették meg a távot. Mikor megérkeztek, oda, ahol MacCaulum professzor, Emily és Owen álltak, zihálva terültek el a zöld gyepen. Mary erőtlenül zuhant a földre, kitárt karokkal hevert és szaporán vette a levegőt.

Becsukta egy pillanatra a szemét, egész teste lüktetett a megerőltetéstől, felhevült volt és zihált. A pulzusa a fülében dobogott, s izmai remegtek, bőre kipirult. Kinyitotta a szemét, fejét oldalra fordítva figyelte az eget kémlelő Dylant, aki szintén szaporán lélegzett, de ő már kezdett visszatérni a normális egyenletes légvételhez.

– Gratulálok! – mondta Owen elismerően. – Negyedórával előbb értetek be, amit azok a srácok, akiket eddig edzettünk.

– Tényleg? – kérdezte Mary hitetlenkedve.

MacCaulum professzor, aki eddig egy fatörzsön ülve figyelte az eseményeket, most felállt és közelebb ment a fiatalokhoz.

– Néha nem árt egy kis versengés, igaz? Hmm, máskor is ilyen teljesítményt várok el tőletek. Ezen túl is együtt fogtok futni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Mary és Dylan egymásra néztek, a lány vágott egy fintort és felkelt a fűről, a fiú kifejezéstelen arccal nézett után. – Ne feledkezzetek meg a nyújtásról és a levezető körről.

– Most pedig nyomás vissza a kastélyba fürdeni! – adta ki a parancsot Emily, aki éppen akkor vette észre, hogy Owen mosolyogva figyeli.

– Mit nézel? – förmedt rá dühösen.

– Te nézel engem. – Emily gőgösen elfordította a fejét, majd a mosolygó Dylan és Mary párosra meredt.

– Na, mi lesz? Induljatok! – noszogatta őket ingerülten, azzal a két fiatal elindult az egyik ösvényen, aztán már nem is látták a többieket.

Egy ideig kocogva haladtak. Pár perc múlva Mary idegesen megszólalt:

– Biztos, hogy jó felé megyünk? – Dylan körülnézett. Mindketten megálltak egy pillanatra. Mary az oldalára szorította a kezét, már ideje lett volna innia valamit, kezdett teljesen kiszáradni.

– Azt hiszem igen – vonta meg a vállát, mintha nem is érdekelné semmi sem.

– Mi az, hogy csak hiszed? – fortyant fel a lány, s idegesen hátradobta a hajfonatát. – Meg kellett volna kérdeznünk, pontosan merre kell mennünk.

– Ne aggódj folyton! – csendesített le Dylan, majd zsebre tette a kezét. – Mikor tévedtem én el? – Mary jelentőségteljes pillantást küldött a fiú felé, majd elnevette magát.

– Nem is tudom ki volt az, aki a párducbarlangot kereste és egy veremben kötött ki, mert rosszul nézte meg, hogy merre van észak.

– Oh, az nagyon régen volt – legyintett a fiú. – Azóta fejlődtek az érzékeim, mondhatnám kifinomultabbak lettek.

– Aha, és azóta évente csak egyszer kerülsz Hagrid pók barátainak a karmai közé. – Mary mindig kijózanította a Malfoy család elsőszámú örökösét, ha esetleg elszállt volna a képességeitől.

– Muszáj mindenbe belekötnöd? – kérdezte a fiú mérgesen, s tudomásul vette, hogy Mary hadat üzenet az ő büszkeségének, sőt addig nem fog nyugodni, míg sárba nem tiporja.

– Nem is tudom – vágott gondolkodó képet a lány. – Muszáj belekötnöm mindenbe.

– Válaszolsz egy kérdésemre?

– Mondd, melyikre válaszoljak! – ugyan vonakodott a választ adni, de úgy gondolta ez is olyan, mint a ragacsos rapidtapasz – amivel a kisebb sebeket szokta kezelni –, minél gyorsabban porlasztod el annál hamarabb leszel túl rajta.

– Miért?

– Mit miért?

– Miért kaptam a pofont? – fogalmazta meg egyértelműen Dylan a kérdését, ami éppen elég gondolkodnivalót adatott neki mostanság.

– Mert megérdemelted. – A válasz egyszerű volt, ráadásul fedte is az igazságot, mégsem volt kielégítő a fiú számára, Mary ellenben nem akart többet mondani.

– A csók miatt?

– Amiatt is – vallotta be a lány.

– Nekem úgy tűnt, hogy nem volt ellenedre – csúszott ki a meggondolatlan kérdés Dylan száján.

Mary arca lángba borult, szemei pedig vészjósló fényben csillogtak, most nem lehetett gyenge és nem is volt az. Erőt vett magán és szembeszegült a szívének oly kedves személlyel, akit pillanatnyilag szeretett is, meg nem is.

– Kaphatsz még egy pofont, de ha akarod meg is átkozhatlak! – hangja vészjóslóan csengett a keskeny erdei ösvény némaságában. – Ne játssz velem úgy, ahogy azokkal az üresfejű tyúkokkal szoktál a suliban! Ha azt hiszed, hogy olyan vagyok, akkor valami nagy baj van a fejedben. Mi csak barátok vagyok és semmi több.

– Nekem akartam veled játszani, és nem akartalak megbántani sem. – Őszintének tűnt, de Mary nem volt biztos benne, hogy komolyan is gondolja.

– De mindkettő sikerült – mondta a lány. – Gratulálok, Dylan, remekül elintézted a nyaram hátralévő részét.

– Hidd el, nem akartalak megbántani! – esengett a fiú és lehajtotta a fejét, hangja továbbra is őszintén csengett az erdő nyugtató csendjében.

– És amit a druidavadászat után mondtál…

– Akkor csak a harag beszélt belőlem. Követek el hibákat, de tényleg nem akartalak megbántani semmivel sem. Dühös voltam, viszont még mindig te vagy a legjobb barátom. Iszonyatosan elszúrtam?

– Nem akartalak elárulni, csak nem akartam, hogy bajotok essen. Más magyarázatom nincs arra, amit tettem.

– Tudom.

– És akkor miért nem tudtad?

– Fogalmam sincs.

– Olyan fafejű vagy! – mondta Mary, majd egymásra néztek és elnevették magukat. Dylan nevetve karolta át a lányt és úgy menetek tovább.

– Néha olyan hülyék vagyunk – jegyezte meg Dylan nevetve. – Különben meg sajnálom a csókot. Vagyis nem, egyáltalán nem sajnálom. Viszonoztad. Ezt ne is tagadd!

– Igen, nem, nem tudom. De különben is hagyj ezzel békén! – lökte oldalba a fiút, mintha csak haverok lennének. A szívében azonban olyan érzések kavarogtak, ami azt súgta, hogy csak egy irányba mehet tovább a kapcsolatuk, vagy örökre el kell felejteniük egymást.
– Miért nem mondod el a véleményedet?

– A barátok nem szokták csak úgy megcsókolni egymást – emlékeztette Mary. – Ez egyáltalán nem baráti volt.

– Ami megtörtént az megtörtént, de én kíváncsi vagyok, hogy…

– Egy csúnya lánynak milyen érzés, hogy ha megcsókolják? – Dylan összeráncolta a homlokát és ránézett Maryre. Alaposan végigmérte, majd belenézett az olajzöld szemekbe.

– Nem is vagy csúnya – legyintett. – Soha nem is voltál az.

– Miért akarsz megint megbántani? Azt hiszed, nem tudom, hogy ti többiek keresztül néztek rajtam?

– Ez egyáltalán nem igaz. Nem néztem soha keresztül rajtad.

– Velem nem vitatkozz, Dylan! Ne mondj olyanokat, amiket biztosan meg fogsz bánni. – Mary komoly arca nem ijesztette meg Dylant, sőt még inkább szebbnek látta őt. Viszont fogalma sem volt, hogy Mary önbizalomhiánya sokkal mélyebben gyökerezik, mint azt sejthette.

A boszorkány szomorúan nézett rá, mintha el akarná temetni az érzéseit iránta. Pedig ő, Dylan, minden további nélkül szabadjára engedte volna.

– Nem is értem miért mondod azt, hogy csúnya vagy?

– Csak rám kell nézni, de ne beszéljünk erről.

– Hülyeségeket beszélsz.

– Kérdezhetek én is valamit? – vetette fel a lány, amikor egy egészen ravasz, Dylant zavarba ejtő dolog jutott eszébe.

– Kérdezz.

– Miért vagy féltékeny Adrianóra? – A név hallatára a szőkeség arcizmai megrándultak, orrlyukai fenyegetően kitágultak és jégkék szemei vészesen megvillantak.

– Nem vagyok rá féltékeny, csak irritál – morogta mérgesen. – Nem szeretem a tenyérbe mászó alakokat és attól félek megbánt téged.

– Majdnem leharaptad a fejét, amikor beszéltem vele. – Mary bevetette a ravaszságát és nem tagadhatta, élvezte a szőke felháborodását.

– Szerintem óvatosnak kellene lenned vele.

– Ugyan miért?

– Mert csak ki akar használni.

– Rémeket látsz – mondta Mary nyugodtan és legyintett egyet.

– Nekem mindegy, legyetek boldogok – Dylant nem akarta mutatni mennyire nagyon érdekelné, ha ilyesmi történne, aztán hozzátette: – De szerintem nem hozzád való.

– Miért szerinted a hollóhátas Benjamin Bennett talán hozzám való volt? – csattant fel hirtelen Mary, amikor eszébe jutott egy igen kellemetlen személy.

– Jaj, már mondtam, hogy sajnálom, és többet nem hozlak össze egyik haverommal sem.

– Hát ne is, főleg olyan kviddicsjátékossal, akit utálok. Mégis mit képzeltél? Pattanásos, undorító és egyszerűen kibírhatatlan.

– Azt hittem lesz közös témátok, mert agyas és hollóhátas.

– Nem ismered a nőket. Engem meg egyáltalán nem – morogta Mary.

– Nem tudtam, hogy nem csíped a terelőket.

– Látod. Én meg tudtam neked bocsátani, hogy egy taplót szereztél nekem a karácsonyi bálra – jegyezte meg a boszorkány kimérten. – Még akkor is, ha összetörted a legjobb barátnőm szívét.

– Szóval neked Elison így mesélte? Szép – rázta meg a fejét Dylan. – Azt nem említette, hogy ő szakított velem? Nem törtem össze senki szívét. Ő tett lapátra.

– Azt mondta, hogy látott valakivel és te…

– Hova gondolsz? Tristen világosan megmondta, hogy kicsinál, ha a lányával szórakozom. Egyetlen egy ujjal sem értem hozzá, meg sem bántottam, sőt Merlinre szerettem is. Ő meg… Nézd, Mary, nem akarok áldozatot csinálni magamból. Méltósággal viselem, ha kidobnak, de ez az igazság, még ha nem is hiszel nekem.

– Sajnálom.

– A karácsonyi bál óta már nem voltunk ugyanazok. Szerintem egyszerűen csak nem akart velem lenni többet. Én ezt elfogadtam és igyekszem tovább lépni.

– Nem akartalak megbántani.

– Te nem akartál engem megbántani? Jesszus, Mary, te kit tudnál bántani? Én viselkedtem úgy veled, mint egy tapló… De beszéljünk végre másról… Leszel jövőre is az én csapatomban fogó?

– Még gondolkodom rajta – mondta Mary és szótlanul haladtak tovább.
Dylan gondolataiba mélyedt és az eddigi kviddicsmeccsekre gondolt.

A házak közti ellentétek orvoslása érdekében, eltörölték a szabályt miszerint csak egy adott ház tagjaiból kikerülhetnek csapatok. Így lehetőség nyílt arra, hogy vegyesen legyenek a diákok egy-egy csapatban. Így az iskolában nyolc csapat szállt harcba a kviddicskupáért. A pontokat pedig úgy kapták, hogy a személyek közt egyenlően elosztották. Persze az elején ezt sokan ellenezték az újítás, de ahogy egyre jobban belejöttek a játékba, megtanultak együtt működni és élvezni a játékot.

Mary és Dylan már régóta együtt játszottak Viharfelő nevű csapatban, és sorra nyerték el a kviddicskupát zsinórban öt éve. Mary apjához hasonlóan kiváló tehetségnek számított, fürge volt, vékony és játszi könnyedséggel találta meg a cikeszeket a legmostohább időjárási viszonyok közepette is.

A varázsló elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy a levegőbe emelkedik és a közönség őrjöngését hallgatja. Milyen jó is lenne, ha újra kviddicsezhetne. Milyen jó lenne, ha ez lenne a hivatása. Az aurori pálya kezdett háttérbe szorulni. Elmélkedésből az zökkentette ki, hogy fogalma se volt, merre kell menniük.

– Mary? – szólalt meg végül.

– Mi a baj? – kérdezte a lány kicsit ingerülten.

– Én azt hiszem… – kezdte a fiú, majd kicsit hatásszünetet tartott.

– Mit hiszel?

– Eltévedtünk.

– Tudtam én – mondta a boszorkány. – Nem kellett volna rád bíznom az irányítást.

– Jól van. Te soha nem követsz el hibákat?

– És most mihez kezdjünk?

– Menjünk még egy kicsit – mondta jobb ötlete nem lévén Dylan.

– Jó rendben – sóhajtott a lány. Varázslattal némi vizet fakasztott az egyik sziklából, mindketten ittak, aztán folytatták az útjukat. A két fiatal egyre mélyebbre ment az erdőben, ahol már kevesebb fény jutott be a fák közé. A lobok közt baglyok huhogtak álmosan és a göcsörtös fák néha megreccsentek, a felettük baljóslatúan fütyült a szél.

A bokrok közt apró pillangók repkedtek, amik minden bizonnyal valamiféle varázslattal voltak megáldva, mert derengő sárga fénnyel világítottak. A közeli fák között kis patakocska futott végig, aminek partján apró fehér virágok nyíltak, amiknek illatát hordozta a szél. Mary sóhajtva indult el a patakhoz, hogy újra felfrissítse az arcát. Dylan közben annyira elmélyülten haladt tovább, hogy majdnem otthagyta a lányt.

– Hé, engem meg itt hagysz?

– Azért szólhatnál, ha megállsz.

– Bocs, de azt hittem észrevetted. – Dylan csak legyintett egyet, majd elindult a patak felé. Szerencsétlenségére nem figyelt egy kiálló gyökérre, és megbotlott.

Arccal előre egy hatalmas csalános területen landolt. Mary csengő kacagással nyugtázta az esést, Dylan pedig nem szalonképes szavakkal, majd megpróbált feltápászkodni, de így.
– Várj, segítek felállni! – ajánlotta fel Mary nevetve és próbálta felhúzni az időközben hátára fordult Dylant, így már egyenletesen tele lett csaláncsípéssel.

– Hány kiló vagy? – kérdezte nyögve a lány.

– Fogalmam sincs – nyögte a fiú. – De nem tudok a lábra állni.

– Az nagy baj – állapította meg Mary. – Azért próbáld meg, legalább addig a kidőlt fáig menjünk el. – Dylan bólintott és összeszorított fogakkal, Maryre támaszkodva elindult, majd percek múltán, már az alkalmi ülőalkalmatosságon csücsült.

– Mutasd a bokád! – utasította Mary a legkisebb ellenállást nem tűrő hangon. A fiú bokája hatalmasra dagadt alig pár pillanat alatt.

– Jól kificamítottad.

– Azt én is látom – szólt ingerülten Dylan –, de ha megkérlek, helyre rakod nekem?

– Én? – hangja magas volt, szinte sipákolás szerű.

– Látsz még magadon kívül más is itt az erdő közepén? – még mindig tömény ingerültség volt Dylan hangjában. – Vedd el az összes javasasszonyi tudásodat és segíts.

– Nem, de én még soha nem csináltam ilyet.

– Én már igen. Hosszú történet és Josh benne van, inkább ne kérdezz semmit sem. Majd mondom, mit csinálj.

– És ha elrontom?

– Akkor elrontod – vonta meg a vállát Dylan –, ha nem sikerült, akkor még varázslattal helyre lehet hozni.

– Dylan, ne hülyéskedj! – mondta Mary hisztérikusan. – Én ezt nem tudom megcsinálni. A szüleid meg fognak ölni, ha a végén megnyomorítalak egy életre.

– Fogalmam sincs, ki itt a bátor griffendéles – nézett körbe Dylan. – Nem lesz semmi baj. Csak csináld, amit mondok.

– Rendben – adta be a derekát a lány, és sóhajtott egyet. – Mondd, mit csináljak?

hozzászólások: 0