6. fejezet
Sétálunk, sétálunk az erdőben

A nap melegen sütött a délutáni égbolton; egy árva felhő sem jelent meg rajta. A szél sem rebbentette meg a kastély parkjában álló hatalmas fákat. A levegő fülledt és álmosító volt, ebben a fullasztó idő semmi másra nem volt jó, mint árnyékban heverészni. A park füvén egy hatalmasra nőt diófa alatt hat fiatal időzött álmos és fáradt képpel a kimerítő futás után.

Josh, Ryan, Vittoria, Carmen, Magdalena és Adriano beszélgetéssel múlatták a csigalassúsággal vánszorgó időt. Uzsonna gyanánt némi almát majszolgattak. Már vagy három órája befejezték a futást, persze nem kaptak akkora dicséretet, mint Mary és Dylan.
Josh fel alá járkált és egy félig elfogyasztott almával a kezében, éppen Piton professzorról tartott érdekfeszítő előadást, amikor is Vittoria félbeszakította egy fontos kérdéssel:

– Hol lehet Mary és Dylan?

– Fogalmam sincs – válaszolt Adriano. – Az utolsó körök fele jól lehagytak, szóval biztosan előttem értek célba. Emily azt mondta, hogy ők már elindultak visszafelé.

– Ne aggódjatok! – mondta Josh. – Biztos, nagyon jól szórakoznak egymással – ezen a ponton kajánul elmosolyodott, amiből a többiek tudták mit forgat a fejében.

A társaság férfi tagjaiból kitört a nevetés. Magdaléra lemondóan megcsóválta a fejét, és újra elmerült egy könyvben. Carment amúgy sem érdekelte az ifjabb Weasley mondandója. Vittoria fogta az egyik almát, majd célzott és jól fejbe dobta vele Josht, így egyben véleményt nyilvánított és helyre is tette Josht. Ezek után győztes mosoly jelent meg a lány finomvonású. A fiú kevésbé örült ennek, és vádlón tekintett a lányra.

– Megérdemelted! – mosolyogott még mindig rá.

– Azért nem kellett volna megdobni – masszírozta fejét a tizián vörös hajú fiú. – Ez nagyon fájt!

– Mi van, ha bajuk esett? – terelte el a szót Vittoria, már nem törődve Josh problémájával.

– Vittoriának igaza van – helyeselt Magdalena, aki eddig egy bájitaltankönyvet olvasott szorgalmasan.

– De Lena hiszen te is tudod, hogy errefelé nincsenek vadállatok – szólalt meg Carmen, aki eddig egy bűbájjal a körmeit festette különböző színűre. – Nincs mitől tartani.

– Igen? Érdekes, hogy nekem mégis sikerült összefutnom egy magyar mennydörgővel – emlékeztette Adriano.

– Pedig azok nem is őshonosak itt – lépett elő Josh, mint egy ügyeletes sárkányszakértő.

– Szerintem szólni kellene Emilynek – szólt közbe Ryan, aki eddig csendesen az égboltot, no meg fél szemmel Magdalenát figyelte. – Különben is úgy gondolom, hogy ha magunk megyünk megkeresni őket, akkor kíméletlen büntetésben lesz részünk.

– Ebben biztos lehetsz – bólintott Adriano. – Gyorsan átláttál a jó öreg professzorunkon.

– Nem volt nehéz.

– Akkor mehetsz is és szólhatsz is neki, ha már ilyen jó ötleteid vannak – mondta Josh. – Szerintem, inkább keressük meg őket mi magunk.

– Josh, édesem! – szólalt meg Carmen negédes hangon és igéző szemekkel nézett rá, amivel egyből megbabonázta a vörös hajút. – Ha MacCaulum prof észreveszi, már pedig észreveszi, hogy eltűntünk, akkor szép büntetés kapunk az biztos. Nem figyeltél a bátyámra és Ryanre?

– Vállalom a kockázatot, szivi – válaszolt hatalmas átéléssel a fiú. – Soha nem futamodok meg semmi elől.

– Na persze… Emlékszem, amikor egy futóféreg láttál elá… – Josh egy jól irányzott könyökmozdulattal Ryanbe fojtotta a szót és már soha nem senki nem tudta meg, hogy mi történt azon a bizonyos legendáslények gondozása órán.

– Én inkább megyek és szólok Emilynek – határozta el Vittoria. – El ne merjetek innen menni! – a kijelentését leginkább a két imposztornak címezte, akik még mindig fújtak egymásra, mint két dühös kandúr. Vittoria megcsóválta felét, azzal fogta magát és elviharozott.

***

Vittoria dobogó szívvel haladt végig a folyosón. Szerencséjére tudta, hogy merre van Emily szobája, mivel a kastély térképét volt ideje alaposan áttanulmányozni. Alig pár pillanat múlva, már ott állt az Emily ajtaja előtt, és bekopogott.

Eközben folyosó másik végéről egyenletes léptek zaja hallatszott, majd megjelent Owen, aki ráérősen sétált a folyosón, s közben vidáman fütyörészett. Mikor közelebb ért az ajtónál bebocsátásra várakozó lányhoz, összeráncolta a homlokát, majd megkérdezte:

– Történt valami, Vittoria?

– Dylan és Mary még nem jöttek vissza. Órák óta várjuk őket, de semmi. Josh már utánuk akart menni.

– Hümm ez pedig nagyon különös, mivel jóval előttetek végeztek a feladattal – mondta a bársonyos hang. Owen összeráncolta a homlokát és próbált valamiféle magyarázatot találni a szóban forgó esetre. Eközben kinyílt Emily ajtaja, és hamarosan megjelent a fürdőköpenyben lévő, vizes hajú lány is.

– Mi történt? – kérdezte, majd mikor meglátta másik váratlan vendégét elkomorult. – Owen, te mit keresel itt?

Vittoria mielőtt veszekedés tört volna ki, előadta jövetele célját. Emily szemei hatalmasra tágultak.

– Egy perc és elindulok megkeresni őket!

– Veled megyek! – szólalt meg Owen. Emily visszafordult és dühösen meredt rá.

– Szó sem lehet róla!

– Ez nem kérdés volt, hogy mehetek-e vagy nem – hangzott a férfi gúnyos megjegyzése. – Ha letértek az ösvényről, akkor nem lesz egyszerű a nyomukra bukkanni.

– Nem kell a segítséged. Egyedül is meg tudom találni őket.

– Ha tovább makacskodsz, akkor soha nem fogjuk őket megtalálni! Tedd félre a fenntartásaidat velem szemben, és igyekezz! – Emily gyilkos pillantást vettet a sármos hollófekete hajú férfira, majd kénytelen kelletlen, de belátta, hogy Owennek igaza van.

– Vittoria – szólalt meg végül, de már higgadtan –, mondd meg a többieknek, hogy MacCaulum professzor üzeni, menjetek a könyvtárba, és keressetek meg minden könyvet, ami „boszorkányüldözésekről a középkorban” a témája! Addig maradtok ott, amíg a professzor, oda nem megy. Aztán írhattok egy esszét. Megértetted?

– Rendben – mondta a lány és elsietett.

– Hiszen nagyon jól tudod, hogy az öreg a második emeleten gyakorol és este tíznél előbb nem jön ki onnan. Csak azután megy a könyvárba olvasni.

– Tudom – vonta meg a vállát a lány, majd ravaszul hozzátette: – Így legalább nem fogják Dylanéket keresni. Vittoria szabálytisztelő és a többiek hallgatnak rá.

– Ügyes húzás el kell ismernem – mosolyodott el a férfi. Emilynek nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy elnyomja az érzéseket, amiket Owen látványa váltott ki belőle. A haragnak erősebbnek kell lennie – emlékeztette magát.

– Tudom – szólalt meg végül színtelen hangon.

– De most már öltözz kicsilány vagy esetleg segítsek? Amúgy nagyon szexi vagy ebben a köntösben. Fürödtél?

– Figyelj! – kezdte vészjósló hangnemben –, attól még, hogy a volt barátom vagy, türtőztethetnéd magad! És még egy ilyen nyálad dumát ne nyomja le nekem, mert elokádom magam.

– Nem én akartam, hogy így legyen.

– Hagyj békén! – Azzal Emily becsapta az ajtó, magára hagyva a vigyorgó férfit, aki ráérősen tovább sétált a folyosón. Owen nem aggódott a fiatalok miatt, úgy sejtette, hogy csupán egy kis magányra vágynak…

***

– Ááááá – hangzott egy éles kiáltás az erdőben. A hang hatására a nyugtató csend azonnal megszűnt. A madarak ijedten röppentek fel a hallottakra és a kis fénytündérek elbújtak a bokrok levelei alá. Majd miután elhalt az ezt követő káromkodás is, a szárnycsapkodás és a lombok erős zizegése újra átvette a főszerepet, minden visszaért a régi kerékvágásba.

A tündérkék óvatosan kidugták a fejüket a levelek alól, körülnéztek, amikor újra biztonságosnak látták a terepet, előbújtak a rejtekhelyükről. Eközben a tisztáson Mary halálra vált arccal nézett az előtte lévő Dylanre, aki összeszorított fogakkal próbált úrrá lenni a fájdalmán. A lány remegő kezét a fiú vállán nyugtatta és igyekezett mélyeket lélegezni.

– Jól vagy? – kérdezte Mary vékony hangon.

– Aha, azt hiszem – mondta Dylan halkan, miután elmúlt a fájdalma. – Úgy látom sikerült tökéletesen helyreraknod a bokámat – vizsgáltatta dagadt lábát a fiú. Néhány igézetet mondott ekkor, aztán a duzzanat csökkeni kezdett. – Köszönöm!

– Nincs mit – rebegte a boszorkány bágyadtan, majd megköszörülte a torkát. – De remélem, többet ilyen dologra nem kérsz meg, mert fix, hogy ilyet még egyszer nem csinálok

Azzal elővette a pálcáját és ő is néhány gyógyító bűbájt küldött a dagadt bokára és szoros fáslit varázsolt rá. Hálát adott, amiért pár hónapra önkéntesként Madam Pomfrey mellé szegődött és Emily fogadott szüleitől Tristentől és Janetől is sokat tanult tavalyi nyár alkalmával. Dylan meglepődve tapasztalta, hogy csak minimálisan érzi a fájdalmat és a lába úgy nézett ki, mintha soha nem történt volna vele semmi sem.

– Ezt meg hol tanultad?

– Ezt a varázslatot konkrétan Jane mutatta, amikor meglátogattam őket a tanév végén. Tudod, amikor Elison szinte elrángatott magával Írországba pár napra. Ragaszkodott hozzá, hogy mutassam meg miket tanultam Madam Pomfreytól és Jane-nek segítettem néhány esetnél – magyarázta Mary.

– Jane kiváló gyógyító meg kell hagyni. Oh, és mondd, hogy van az én volt csajom? Nem mesélt semmit sem – Dylant még mindig fájóan érintette a téma. De beszélniük kellett róla, Elison akármilyen is volt, akkor is a csapathoz tartozott.

– Mióta az egész család átköltözött Írországba sokkal jobban. Elison kifejezetten örül, hogy már nem kell nézegetnie azt a rusnya képed. És az pedig még jobban boldogítja, hogy a féltestvére nem fogja tanítani jövőre – tette hozzá tömény iróniával a hangjában. – Ja igen, én már korábban is tudtam, hogy Emily tanítani fog Roxfortban.

Most mintha csak úgy tét nélkül beszéltek volna erről, nem úgy, mint korábban. Elison hazudozása még mindig bántotta Dylant.

– Mondjuk, én is repesek az örömtől, hogy nem kell nézegetnem Elison MacNamarát. Azok után, amivel neked magyarázta a történteket köztünk… Mindegy. Amúgy nem értem mi baja van Emilyvel?

– Tudod, szereti, de nem szeretné, ha még tanítani is – magyarázta Mary, majd hozzátette: – Nekem a legjobb barátnőm, szóval én sajnálom, hogy nem jön vissza Roxfortba.

– De itt vagyok neked én – mondta Dylan némi átéléssel, már amennyire a színészi tehetsége engedte.

– Jah, meg is vagyok veled áldva rendesen – sóhajtott fel a lány, majd az ég fele nézett, aztán Dylanre. – Te két ballábas mardekáros! Minek is örülhetnék jobban ebben az életben?

– Mi? – fortyan fel a fiú és önkéntelenül is kihúzta magát. – Hiszen én táncolok a legjobban Roxfortban!

– Mondd ezt annak a lánynak, akit egyszer sem kértél fel a karácsonyi bálon.

– Bocsánat. Nem hittem volna, hogy még akarsz velem találkozni a rosszul szervezett vak randi után. Ahogy akkor ordítottál velem…

– Én a fagyökérre gondoltam – mondta Mary, majd elgondolkodva megkérdezte. – Mondd csak, ez nálatok családi vonás?

– Micsoda?

– Az, hogy mindig megbotlotok a fagyökerekben? – tudakolta mindent tudó mosollyal a lány.

– Én ilyenről nem tudok – vágott furcsa képet Dylan. – Mondj el nekem valamit! Már évek óta barátok vagyunk. Te mindent tudsz a szerelmi életemről, kivéve az extrém részeket, de én a tiédről semmit sem tudok.

– És ez így is van jól.

– De én kíváncsi vagyok! – erősködött Dylan, most mindent meg akart tudni a lányról. A miértre nem akart válaszolni, mert akkor magának is be kell vallania az igazat. – Most csak mi vagyunk itt ketten.

– Nincs mit felmutatni – csóválta meg végül a fejét Mary.

– Ennyi? – szólalt meg végül Dylan.

– Attól tartok. Hiszen tudod, semmi piszkos részlet, semmi szenvedély. Ilyen az én magánéletem. Egyszerű, sivár, egyenlő a nullával.

– Tudom, hogy van még valami – erősködött a fiatal varázsló.

– Először is ronda vagyok, másodszor a pasik félnek tőlem, akik meg nem fél azokat a szexen kívül más nem is érdekli.

– Merlin szent szakállára, ki volt az, aki ilyen szándékkal környékezett meg? Mondd meg azonnal, mert egyből ki fogom belezni.

– Azt hiszed, megmondom? Tévedsz.

– Összetöröm a csontját annak rohadéknak úgy, hogy semmi se marad belőle. Ki volt az? – kérdezte dühtől villogó szemekkel és felpattant a helyéről, bár arca kicsit eltorzult, amikor ráállt a lábára kicsit eltorzul az arca.

– Dylan – kezdte Mary nyugtatóan –, most szépen, ülj le, a bokádnak még pihennie kell! És nem ártana, ha megnyugodnál!

– Ki volt az? – kérdezte újra Dylan és leült a farönkre.

– Nem számít, vége, nem érdekes. Legyen elég annyi, hogy megkapta a magáét. Nem adom olcsón a bőröm és rég kinőttem már abból a korból, hogy rászoruljak mások védelmére. Neked azonban…

– De miért nem szóltál róla?

– Mert nem akartam, és egyedül is képes vagyok a saját problémáimat megoldani. Nem kell mindig rám vigyáznod, nem vagy a bátyám. – Dylan a kezeibe temette az arcát, majd beletúrt a hajába.

– Hogy én mekkora nagy tuskó vagyok! – mondta végül némi gondolkodás után.

– Na, ezt nem én mondtam, de nem is akarok vitatkozni.

– Oh, hogy mekkora marha vagyok, hát nem is tudom, hogy lehetettem akkora durrfarkúszurcsók.

– Mielőtt még futóféregnek neveznéd magad, megkérdem: Miért is szidod magad? – tudakolta Mary összevont szemöldökkel.

– Ha én ezt tudom, hogy ennyire hazavágta az önbecsülésedet az a marha, akkor én holt biztos, hogy nem vetemedek arra, hogy csak úgy megcsókoljalak.

– Ezt a csók témát hanyagolhatnád, légy szíves! – csattant fel a lány mérgesen, már így is elég időt szenteltek a szerelmi életének. Dylan azonban nem akart témát váltani.

– Én nem is értem mi ütött belém, hiszen azóta barátok vagyunk, amióta az eszemet tudom. Ígérem ezek után nem foglak megcsókolni az engedélyed nélkül, és nem okozok neked fájdalmat.

Az olajzöld szempár meglepődve, hitetlenkedve és gyanakodva tekintett a szőkeségre, és megpróbálta kifürkészni a fiú apró vonásait. Bátortalan keze felemelkedett és egyenesen Dylan homlokára tapadt. Aztán egy tanácstalan hang szólalt meg:

– Én ezt nem értem, pedig biztosra vettem, hogy lázas vagy.

– Megbocsátasz? – kérdezte kiskutyaszemekkel a fiú.

– Igen – mondta Mary bágyadtan. Dylan felemelkedett a helyéről és egy puszit adott Marynek, de a dolog kissé félresikeredett.

Ajkai vészes közelségben voltak az övéhez, bár nem történt meg a csók. Mary hátán végigfutott a kellemes bizsergés, és e pillanatban nagyon is bánta, hogy Dylan csak egy puszit adott neki.

– Jó – szólalt meg Mary, miután többé-kevésbé magához tért a kábulatból. – Mi lenne, ha elindulnánk?

– Jó ötlet.

***

Eközben a Malfoy kastély kapujában Owen Emilyt várta. Elmerengve gondolt vissza a szép időkre, amikor még együtt voltak. Arra is tisztán emlékezett, hogy mennyit kellett bujkálniuk, elsősorban Piton professzor elől, aki nem vette éppenséggel jó néven, hogy fogadott unokáját egy ilyen álmodozó, senkiházi ficsúr egyáltalán meg meri környékezni. Hányszor találkoztak a seprűtároló raktárban vagy a Szükség Szobájában. Minden egyes perc ajándék volt a számukra, és nem utolsó sorban felejthetetlen.

De a végzős bál nem úgy sült el, mint ahogy azt előre eltervezték. Owen és a barátai kicsit túlzásba vitték az alkohol fogyasztását és a tónál, ahol egyébként a fiúnak Emilyvel kellett volna találkoznia, egy lánnyal csókolózott, akiről szentül hitte, hogy a kedvese. Emily természetesen látott mindent, mitől a szíve darabokra tört. Owen hiába kért bocsánatot milliószor, ez egy örök tüske maradt a lány szívében. Nem volt képes megbocsátani és ezt senki sem vethette a szemére.

Emily védő falakat épített maga köré nehogy valaki bepillantást nyerjen a lelkébe. Erősnek tettette magát. Éveken át dolgozott, képezte magát, hogy még véletlenül se legyen ideje régi szerelmére akár egy kósza gondolatot is pazarolni. Azt hitte így végre normális életet élhet, de mióta megkapta ezt az állást, ez korán sem volt így. Most, amikor a sors újra összehozta őket, a három éve történt dolgok egyszerre újra a felszínre kerültek. Emily határozottal tagadta, hogy még mindig szereti Owent, de félt megbocsátani, mert félt a következményektől.
Owent Emily zökkentette ki az elmélkedésből.

– Akkor mehetünk?

– Csak utánad – engedett utat neki.

Emily ügyet sem vetett rá, most fontosabb dolog izgatta, feldúlva indult el az egyik erdei ösvényen. Hirtelen fogalma sem volt, hol keresse Maryt és Dylant. Magabiztosan haladt előre, de belül majdnem megőrült a tudattól, hogy valami történt velük. Owen pedig ott loholt a nyakában – még a gondolattól is felhúzta magát. Irritálta a férfi közelsége, mert a múltra emlékeztette, amit maga mögött akart hagyni. Ám hiába volt minden próbálkozás.

– Lassíts kicsit! – hallotta Owen hangját.

– Így sosem találjuk meg őket – állt meg a lány és félelem csillant meg a szemében. – Fogalmam sincs, hogy merre lehetnek.

– Nyugodj meg és lazíts!

– De nem tudok lazítani! – Owen sóhajtott egyet, majd közelebb ment a lányhoz, rátette a vállára a kezét, és megszólalt:

– Csukd be a szemed és lelegezz mélyeket!

– Ez meg mire jó?

– Ne beszélj! Lélegezz mélyeket, és lazíts! Ez az! Most pedig képzeld el magad elé a két gyereket. – Owen kelta nyelven mondott igézetet, pálca nélkül varázsolt. Fogalma sem volt, hogy sikerül-e Emilyvel egy hullámhosszra kerülniük, de bízott benne, hogy ez megtörténik.

Emily egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a tudatában, majd egy szempillantás alatt mintha felrepült volna. Megjelent az erdő látképe, majd egyre beljebb haladt a fák között, aztán egy patak partján találta magát, ahol meglátta a két kis csavargót. Perceken belül kipattantak a szemei. Elgyengülten nézett a melegbarna szempárba, amik most elvarázsolták. Újra érezte a régi szerelmet, ami ellen nap, mint nap harcolni akart.

– A pataknál vannak, nem is olyan messze innen – szólalt meg bágyadtan.

– Jó, menjünk! – mondta Owen. Aztán szótlanul haladtak tovább az eredi ösvényen. Alig pár perc múlva megérkeztek a patakhoz, de a két fiatalnak már nyoma sem volt.

Emily hisztérikusan ment oda a farönkhöz. Minden úgy volt, ahogy látta, csak azzal a különbséggel, hogy a keresett személyeknek, nyomát sem találta. Körbe járkálva, mint ahogy egy szabadságától megfosztott párduc őrületben jár a rácsok mentén, a szeme hirtelen ezernyinek látja a ketrec vasrácsait, és nem tud szabadulni. Emilyt a jeges félelem öntötte el. Fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen.

– Hiszen itt láttam őket! Most miért nincsenek itt? – kezével végigsimította a fatörzset.
Owennek fogalma sem volt, miért viselkedik így Emily, hiszen Dylan és Mary képzett varázslók, az évfolyam legjobbjai. Aztán a lányra nézett, akinek az arca halálsápadt volt és reszketett, mint a nyárfalevél. Owent megijesztette a látvány, és közelebb ment hozzá. A lány ránézett, szeme furcsán csillogott. Hangok, képek villantak be, amiket nem akart hallani vagy látni. Egyáltalán emlékezni rájuk. A külvilág megszűnt körülötte. Az emlékképek egyre élesebbek lettek és már nem tudott másra összpontosítani.

– Emily! – szólította meg, de a lány nem adta semmi jelét annak, hogy hallotta vagy értené őt. – Emily! – A lány nem válaszolt, hanem csak nézett rá, majd szemei fennakadtak és Owen karjaiba ájult.

***

Az erdő fái ritkulni kezdtek, s egyre jobban látszott a csillagos ég is. A hatalmas fák között két aprócska fénypont pislákolt a sötétben. Mary és Dylan már jó ideje sétálgattak az erdőben. Nagy szerencséjükre legyen mondva, Dylan lába javulásnak indult, és már nem is fájt olyan veszettül. Mind a ketten unták a gyaloglást, de nem adták fel.

– Dylan, én egyszer megöllek – nyögte Mary fáradtan.

– Legközelebb majd te fogsz vezetni engem – válaszolt fáradtan a fenyegetésre Dylan. – Mondhatjuk: vak vezet világtalant!

– Olyan nem lesz. Én többet nem megyek veled sétálni az erőbe.

– Hányszor hallottam én már ezt? – nosztalgiázott a fiú, Merlin a tudója, hogy mennyit kóboroltak így kettesben.

– Szerinted jó felé megyünk?

– Szerintem igen.

– De biztos nem vagy benne, igaz?

– Hát nem teljesen.

– Tudtam – sóhajtott a lány.

– Na, most már elég legyen! Hagyd abban, én is fáradt vagyok, nemcsak te! – csattant fel Dylan hirtelen.

– Én még jobban!

– Úgy kell neked Potter! Minek futottál úgy, mint egy eszelős?

– Úgy csinálsz, mintha te olyan lassú lettél volna, Malfoy!

– De én nem is vagyok annyira fáradt, mint te.

– Jó neked.

– Ez mindig is tudtam.

– Menj a francba! – legyintett Mary és dühösen nézett rá.

– Aztán mit csinálsz nélkülem?

– Hidd el, nem hiányoznál!

– Sose jutnál ki ez erdőből.

– Azt hiszed, hogy veled kijutnék? Hol élsz te, kedves Dylan? Már órák óta bolyongunk és még mindig nem találtunk ki erről az átkozott helyről – világított rá a rideg tényekre. Dylan nem érezte igazságosnak Mary kifakadását, sőt egyáltalán nem értett vele egyet.

– Most engem hibáztatsz?

– Látsz itt még valakit?

– Nem én tehetek róla, hogy nem ismerem az erdőt. Rossz felé mentem, beismerem, de te sem figyeltél, pont annyira vagy hibás, mint én.

– De megkérdezhetted volna, merre kell menni.

– Oh, és te nem tudtad volna?

– Én legalább gondoltam rá.

– Az édes kevés, drága Mary – gúnyolódott tovább Dylan. A lány szemei szikrákat szórtak és megrovó tekintettel meredt a szőkeségre, aki szintén tűrésének határára sodródott.

Farkasszemet néztek egymással, és így próbálták legyőzni a másikat, ám mind a ketten túl makacsak voltak ahhoz, hogy engedjenek a másiknak. Aztán valami morajlás hallatszott a közelből és remegni kezdett a föld. Megszakították a szemkontaktust, ijedten néztek körbe.

– Ez meg mi volt? – kérdezte fojtott hangon Mary, és közelebb húzódott a szőkeséghez.

– Fogalmam sincs. – A remegés egyre erősebb lett, a közeli fák némelyike megreccsent, majd kidőlt. Aztán egy hatalmas fekete monstrum sötét sziluettje bontakozott ki a romhalmazból. Orrlyukából füst gomolygott ki és cseppet sem vágott bizalomgerjesztő képet. Mary és Dylan megdermedve néztek rá.

– Merlinre! – szólalt meg a fiú elkerekedett szemmel. – Ez egy magyar mennydörgő.

– Dylan?

– Tessék.

– Utállak!

– Ne engem, a sárkányt, hiszen ő talált ránk és azt hiszem nagyon éhes.

– Ha ezt élve megússzuk…

– Akkor szerencsénk lesz. – Dylan elkezdett magában fohászkodni és fűt fát ígért Merlinnek annak érdekében, hogy élve távozzon innen. A sárkány közben érdeklődően figyelte a két aprócska alakot. Megforgatta a fejét majd közelebb hajolt és megszaglászta a két idegent.

Fújt rájuk némi füstöt, amitől a két gyerek köhögni kezdett. Aztán a hatalmas monstrum kinyitotta a száját és nyelvével teljes egészében végignyalta Dylant, vastagon beterítve jótékony hatású sárkány nyállal. A fiú megrökönyödve állt, már készült a halálra, amikor is döbbenetes dolog történt.

– Nem akarlak bántani Sárkánygyermek, nem ezért jöttem, hogy eledelem légy. Segíteni akarok, hogy kijuttassalak bennetek ebből az erdőből. – A sárkánynak dübörgő, mély, rekedtes hangja volt.

– Ez most komoly? – kérdezte Dylan.

– Sose vond kétségbe egy sárkány szavát, fiam, mert könnyen végezheted mégis eledelként. Most pedig szálljatok fel a hátamra társaddal együtt. Nem biztonságos az erdő éjszaka.

– Rendben – egyezett bele Dylan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A hatalmas monstrum leereszkedett, pont olyan magasságba, hogy könnyedén felmászhassanak a hátára. Dylan nem tétovázott sokáig, felpattant a sárkány hátára. Pikkelyei kemények, de simák voltak, némi helyezkedés után biztonságosan ülte meg a fejedelmi lényt. – Gyere, Mary! – nyújtotta a karját a lánynak.

– Dylan, tudom, hogy bátor vagy, de ez kicsit túlzás.

– Nem hallottad, mit mondott?

– Én csak annyi hallottam, hogy morog, és te morogsz valamit. Egyik sem tűnt bizalomgerjesztőnek.

– Értem… Gyere, ülj fel, a sárkány kivisz minket innen! – Mary némi félelemmel, de követte Dylan példáját. Miután mindketten elfoglalták helyüket, a hatalmas sárkány felemelkedett a magasba. Mary szemét is behunyta, miközben szorosan kapaszkodott Dylanbe, néma imát fogalmazott meg és nagyon remélte, hogy épségben megérkeznek.

Ellenben Dylan nagyon jól érezte magát, élvezte, hogy a szél az arcába csap. Pár szárnycsapás kellett és meg is érkeztek a kastély parkjába, ahol kisebb csoport gyülekezett. MacCaulum professzor és a többiek, éppen ebben a pillanatban készültek utánuk menni. A professzor haragos képet mindaddig, amíg meg nem látta a sárkányt.

– Üdvözöllek, Lady Astra! – mondta a professzor a sárkányok nyelvén. – Köszönöm, hogy visszahoztad a gyerekeket.

– Üdvözöllek, Connor! Szóra sem érdemes, hiszem megtiszteltetés a Sárkánygyermeket megóvni a bajtól. Még fiatal, de erős lesz. Az ő harca még távoli, de nem lehet tudni, mikor csap le újra a gonosz.

– Dylant is megtiszteltetés érte, hogy a sárkányok úrnője vigyázta a lépteit.

– Oh, nem uralkodom én már senkin és semmin. A királyság csak Orionnal teljes, népem szétszéledt, már semmi sem ugyan az, mint amilyen régen volt. Elvadulnak, eltűnik belőlük az értelem.

– Hamarosan olyan lesz, hiszen a pentagramm teljes lett.

– Most már mennem kell. Vigyázz a gyerekekre, és ne légy hozzájuk túl szigorú!

– Ígérem.

Mary és Dylan eközben leszálltak a hatalmas sárkány hátáról. Dylan közelebb ment hozzá és megszólalt:

– Köszönöm a segítséget.

– Semmiség – mondta a sárkány, majd hozzátette. – Óvakodj a sötét árnytól, amit a druidák hoznak létre, ez elborítja az elméd, és öntudatlanul követsz el öngyilkos cselekedeteket. Édesanyád medálja egyelőre megvéd, de nem elég erős. Lady Nessana majd segít. Vigyázzanak rád a sárkányok istenei is! – Azzal a sárkány szárnyra kapott és pár pillanat múlva nyomát sem lehetett látni.

A professzoron és Dylanen kívül más nem értette a beszédjüket. Bár Dylan sem értette teljesen a sárkány mire is célzott, amikor a professzorhoz beszélt. A fiú pár pillanatig csak állt gondolatai viharában, majd körbefutatta a tekintetét a döbbent társaságon, majd megkérdezte:

– Hol van Emily és Owen?

hozzászólások: 0