7. fejezet
Emlékek

Egy vadászni induló bagoly huhogása hallatszott a távolból, és némi lombzizegés.
A zöld gyepen kis társaság gyűlt össze, akik még mindig hatása alatt voltak a nemrég történt furcsa dolognak. Végül is nem mindennap hozzák haza az ismerőseinket sárkányháton, ezt el kell ismernünk. Mindegyikük hallgatásba merült, így csupán a tücskök ciripelését lehetett hallani.

Dylan kérdő tekintettel állt a többiek előtt, akik a sárkány megjelenésétől még mindig egy kicsit meglepődve néztek rá. Neki inkább a professzor és a sárkány között lezajlott beszélgetéstől borsózott a háta. Annyira meglepődött az egy eddig még fel nem fedezett képessége, hogy azonnal magyarázatot akart. Mielőtt meg megszólalhatott volna, megelőzték.

– Hol van Emily és Owen? – érdeklődött Mary, és megtörte egyben az egyre kínosabbá való csendet.

– Már egy jó ideje titeket keresnek – tájékozatta Carmen, az aggodalom jeleivel az arcán.

– És még nem jöttek vissza – tette hozzá Adriano. – Minket pedig felküldtek a könyvtárba, és azt mondták, hogy várjuk meg a professzort.

– Gyerekek – szólalt meg a professzor, aki eddig egy térképet böngészett –, most szépen menjetek fel a toronyba! Én tudom, hogy Emily és Owen hol van, és vissza is tudom hozni őket, remélhetőleg épségben. Eszetekbe se jusson utánam jönni, mert ez az erdő nagyon veszélyes. Éjjel az ösvények változtatják a helyüket és képtelenség kijutni onnan úgy, hogy ne találkozz veszélyes és gonosz lényekkel. Megértettétek?

– Igen, professzor – mondták kórusban.

– Helyes! Most pedig menjetek! Hector ügyel a folyosókon, és ha bármilyen mozgolódást észlel, ne akarjátok tudni, hogy mi lesz akkor. – Azzal a professzor megigazította a köpenyét, és elindult egy közeli ösvényen, ami az erdő szíve felé vitt. A gyerekek egy darabig nézték a távolodó alakot, majd bementek a kastélyba.

– És ti merre voltatok? – kérdezte Ryan gyanakodva. – Eltévedtetek?

– Igen – vallotta be Dylan. – Tényleg nem kellett volna letérni a tündérfénnyel jelölt útról. Igaza lehet a profnak és tényleg változtatják a helyüket az ösvények.

– De az égtájak nem – sóhajtott Josh. – Rontod ezzel a renomédat.

– Kuss legyen, Josh! – szólt rá fojtott hangon.

Elcsigázva lépkedtek a kopott, vöröses színű szőnyegen. Nagyon fárasztó volt számukra ez a nap, különösképpen Marynek és Dylannek. A kis csapat először a fürdő felé vette az irányt, később aztán az előtér kényelmes foteljaiban pihenve beszélgettek.

– Vajon mi történhetett Emilyvel és Owennel? – kérdezte Mary kíváncsian.

– Szerintem eltévedtek – mondta Ryan, és ásított egy nagyot.

– Kizárt – rázta meg a fejét Adriano.

– Miért is? – kérdezte Dylan, kezével kitámasztva a fejét, kérdő tekintettel meredt Adrianóra.

– Emily és Owen jól ismerik a környéket, különben fel sem vette volna az öreg őket. Mesélték, hogy bevitt egy csapat jelöltet az erdőbe és ki kellett jönniük segítség nélkül, nos csak ők ketten értek ki. Szerintem más lehet itt a probléma.

– De mi? – tapintott a lényegre Josh. – Legszívesebben én is bemennék az erdőbe.

– Fogalmam sincs – szólt fejcsóválva a fiú.

– Lenne kedvetek kideríteni? – kapott az alkalmon Dylan, és a jégkék szemek megcsillantak.

– Lenne – kezdte Magdalena –, de akkor utánuk kellene mennünk, és abban biztosak lehetünk, hogy a kastély falain kívülre nem jutunk. Hector ma különösen figyel a kastély biztonságára, iszonyatos ereje van, ha úgy akarja jéggé fagyasztja az embereket. Emlékszel, Carmen?

– Bár ne emlékeznék… – szólalt meg révedező hangon. – Iszonyatosan fázom még mindig attól az átoktól

– Miért mit tettél? – kérdezte Josh vigyorogva.

– Ahhoz neked semmi közöd – hárította a kérdést Carmen és hátradobta a haját.

– Szerintem a legjobb, ha várunk és később derítjük ki, hogy mi történt velük – terelte el a szót Magdalena. – Talán ez a legveszélytelenebb mindenki számára.

– Nekem nyolc – vont vállat a tejfölszőke Dylan, szemében pedig kialudt a csintalan tűz.

– Dylan, mesélj inkább arról, hogy mi történt veled és Maryvel az erdőben – kérte kaján vigyorral Josh.

– Az hétpecsétes titok – adta alá a lovat Dylan és jelentőségteljesen elvigyorodott, huncut tekintettel nézett Maryre. A lány látva a fiú arcát, úgy döntött nem lesz itt semmiféle titok, majd ő lerántja a leplet.

– Én elmondom mi történt – szólalt meg Mary, egy pillantással Dylanbe fojtotta a szót, aztán bele is kezdett a történetükbe, bár pár részletet kihagyott belőle.

***

MacCaulum professzor nyugodt, határozott léptekkel rótta az ösvényeket. Tapasztalata révén csak egy kis sétát jelentett neki az erdei kiruccanás. Mivel már évek óta a Malfoy vadászkastély volt az otthona, nem okozott neki nagy problémát, hogy alaposan megismerje az erdőt. A rengeteg cseppet sem volt veszélymentes, sőt az egyik legveszélyesebb volt ezen a környéken. Az erdőben vámpírok éltek, vérszopó mumusok és egyéb undormány lények, ám a professzor mindenre fel volt készülve és tapasztalatban sem volt hiánya.

A vámpírok jelentették számára a legkevesebb gondot, mióta Shannon és Colin O’Reily – a Sárkányok csapatának tagjai – lettek a vámpírok és a varázslók közti nagykövetek. Ugyan ők csupán félvámpírok voltak, de előkelő rangsorban álló apjuk miatt tisztelték őket. Mostanság már nem voltak a vérszívók olyan harciasak, mint hajdanán. Szépen csendben éltek az erdőben, csupán néha–néha csapoltak meg pár arra járót, ám gyilkosságról szó sem volt. Nem úgy, mint a román erdők mélyében, ahol egykor Voldemort is bujkált. Azok nem voltak értelmes vámpírok, hanem vértől megbolondult ösztönlények, némelyik rendes emberi beszédre sem volt alkalmas. De az itt élők mások voltak, egyedi kolóniát alkottak.

A professzor maga is szívesen tartózkodott ezeknek a különleges és furcsa lényeknek a társaságában néhanapján, hogy tökéletesítse harctudását, és egyéb érdekes képességét.
Elmélkedéséből egy kis zaj zökkentette ki. A közelben megrezzent egy bokor, és hamarosan egy bíborköntösbe öltözött női alak lépett ki a fák közül.

– Mi járatban erre, Connor? Csak nem vért szeretnél adni – kérdezte a porcelánfehér bőrű teremtés, akinek mosolya közben éles szemfogak villantak ki.

– Jó estét, Roxanne! Keresek valakiket, pontosan a két alkalmazottamat. Nem láttad őket?

– Itt? – kérdezte a vámpír negédes hangon. – Errefelé nem jár olyan, akit te keresel.

– Emily MacNamarát és Owen Grahamet keresem.

– Oh – eszmélt fel a vámpír nő, mint akinek csak most jut eszébe valami. – Nekik még dolguk van itt.

– Ugyan mi? – kérdezte a professzor.

– A Garner lánynak emlékeznie kell a múltjára. Olyan sokáig halogatta szegény, hogy már nem várhatunk tovább. Meg kell történnie.

– Miért segítesz Emilynek emlékezni?

– Rengeteg okom van rá. Elsősorban a minket összekötő vér, amúgy erről te is nagyon jól tudsz, és különben is Perselus Piton fogadott unokájának tudnia kell a múltjáról, hogy legyen jövője.

– Mi köze van ehhez Pitonnak?

– Tulajdonképpen semmi. Egyszer jót lakmároztam a véréből – nevetett Roxanne jóízűen. Sötét hajfonatát hátradobta, majd karba tette a kezét. – De most se időm, se energiám nincs, hogy elmagyarázzam neked, hogy mi miért történik. Egyébként is jobb, ha nem tudsz semmiről. Legyen annyi elég, hogy Emilynek tudnia kell, hogy mik ellen fog harcolni.

– Ugyan, az összes halálfaló az Azkabanban raboskodik. Nincs olyan, akinek Emily útjában lehetne.

– De ha a vezér visszatér, akkor vége lesz az őrületnek, és mindig van, aki emlékezik a lezáratlan ügyekre.

– Voldemort halott, és nem tér vissza.

– Connor, a tudatlanságod fájdalmat okoz a szívemben, főképpen azért, mert értelmes fényben élőnek gondoltalak – mondta színpadiasan. – Mondok én neked valamit: Porból lettünk, porrá leszünk, ám néha, ha ezt összegyűjtjük, csúnya dolgokat hozhatunk létre.

– Mit tudsz, amit mi nem?

– Talán túlságosan is sokat. De az idő ma nekünk dolgozik, pontosan a megfelelő csillagállás alatt vagyunk és minden tett a mi malmunkra hajtja a vizet.

– Ez meg, hogy értsem? – kérdezte az öreg.

– Ahogy akarod – legyintett a vámpír. – De ha most megbocsátasz, mennem kell a dolgomra – biccentett a professzor felé, majd köddé vált.

***

Sötét volt és csontig hatoló hideg. Emily csupán ezeket érzékelte, és persze némi félelmet, mivel nem tudta hogyan, és miért került erre a helyre. Egy helyiségben volt, legalábbis ő erre következtetett. Nyomasztó volt a környezet, még az orráig sem látott. Hibába pislogott, de a szeme nem szokott hozzá a sötéthez. Vakon és tehetetlenül fordult a másik irányba, de nem látott arrafelé sem semmilyen fényforrást.

Kezdett pánikba esni, mivel félt, rettegett a sötétben. Démonok jöttek el hozzá ilyenkor, amiket csak a fény tudott elűzni. Kezdte érezni a fojtó, szorító, ugyanakkor rettegő érzést, mint minden rémálmában, ami a régi, elfojtott emlékek hatására törtek rá időnként. Nem akart rájuk emlékezni, csak élni tovább a megszokott életét, abban a családban, amit sajátjaként szeretett.

Aztán lassan világosodni kezdett, majd fáklyák gyúltak ki a csupasz falakon. A fény, ahogy erősödött úgy nyugodott meg ő is. Emily hunyorogva nézet körbe, kezét a szemei elé téve. Egy hatalmas teremben volt, ahol egy fekete hajú nő állt pont középen. Volt benne valami nagyon is ismerős vonás, de nem tudta hová tenni a dolgot. Az idegen nő szemei ezüstösen csillogtak a fényben, és egyértelműen látszott, hogy nem emberi lény. Emilybe belehasított a szörnyű felismerés: egy vámpír. A fáklyák halvány fénye vidáman játszott a porcelánfehér arcon, ami egyszerre volt barátságos és jéghideg.

– Ki maga? – kérdezte Emily remegő hangon, mikor összeszedte a bátorságát.

– Ez most cseppet sem érdekes gyermekem – hangzott a hűvös felelet.

– Miért vagyok itt?

– A klánunk úgy döntött, tudnod kell, mi történt a családoddal – a női hang tekintélyt parancsoló volt.

– Miféle klán?

– A vámpíroké, akik szegről-végről rokonaid is. Én az édesanyád rokona vagyok és egyben a te vigyázód. Vérszerződés köt engem a családodhoz, és ez számomra szent dolog. Nemzedékeken át figyeltem a családom sorsát. Te vagy az utolsó közülünk. – Roxanne csupán röviden írta le a család történetét, mégis több volt ő, mint egy szimpla rokon. De erről nem beszélhetett Emilyvel.

– Miért kell megtudnom, hogy mi történt a családommal? Hiszen nekem már van a családom.

– Mert fel kell készülnöd arra, ami rád várhat egyszer a távoli jövőben. A parancsot kiadták a családod ellen, végre is fogják hajtani, ha nem tudod mi vár rád, akkor olyan sorsra jutsz, mint ők. Időt nyerünk neked, hogy óvatosabb légy.

– Nem akarok emlékezni – felelt a lány halkan, s remegni kezdett a félelemtől.

– Pedig muszáj lesz! – emelete fel a hangját a vámpír. – Különben sem a te döntésed, most semmiképpen nem.

– Nem! – jelentette ki határozottan a lány. – Fáj és iszonyú, nem akarok rá emlékezni.

– Azzal nem oldasz meg semmit, ha csak a szőnyeg alá sepred a problémát, át kell élned, és le kell győznöd azt. – Mielőtt a lány bármit is válaszolhatott volna, a vámpír előtte termett, majd megfogta a lány kezét, és mélyen a szemébe nézett. A szoba forogni kezdett, a színek elmosódtak és egy hatalmas örvény keletkezett. Emily szédült, és hagyta, hogy az áradat magával vigye bárhova is kell mennie. Nem tudta mi fog rá várni, de már előre rettegett az élménytől.

Aztán az örült forgás lassulni kezdett, és végül kitisztult a kép. Emily egy szobában találta magát, hároméves önmagaként. Hirtelen minden félelme elmúlt és érdeklődve nézett körbe a szobában. Egy kislány szobája volt, vagyis az ő sajátja – eszmélt rá hirtelen. Rózsaszínes falak, babák szerteszéjjel, fodros ágytakaró és a kedvenc macija. Nem időzött itt sokáig, kilépett a szobából. Hangokat hallott, ezért lement a lépcsőn, a nappaliban fekete csuklyás alakokat vett észre. Nem értette, mit mondanak pontosan, de kiabáltak.

Meglátta apja szenvedő arcát: nem sikoltozott, pedig őrült fájdalmai lehettek, kezéről ujjak hiányoztak és a bőrén ezer apró vágás futott végig. A férfi észrevette a kislányt, és egy apró fejrázással jelezte, hogy ne merjen idejönni, szeméből a fájdalom könnye csordult ki.
A háttérből egy kisgyerek panaszos sírása hangzott fel, Emily jól tudta, hogy öccse, Colin sír. Aztán anyja panaszos könyörgése hasított bele a csendbe.

– Kérem ne! – Majd egy halált hozó átok hasított a levegőbe. Egy velőtrázó sikoly és egy fájdalmas ordítás hallatszott, szinte fülsiketítően.

– Mocskos halálfalók! – kiáltotta a férfi.

– Még most sem beszélsz? – szólt egy piros talárba öltözött nő, akit Emily eddig még észre sem vett.

– Soha! – üvöltötte a férfi, majd leköpte a nőt.
A nő letörölte magáról a nyálat, és undorodó hangon így szólt:

– Így is jó. – Közelebb ment a férfihoz, és a jobb kezét annak szívére tette, majd koncentrálni kezdett. Ismeretlen nyelven varázsigét kezdett kántálni. Tenyere alatt a szív egyre erősebb taktust vert, és egyre rendszertelenebbül, majd végül megállt. A férfi szemei kitágultak, majd ernyedten esett a földre.

Mellkasán egy fekete pentagramm jelent meg, szeméből pedig véres könnycsepp hullott a kemény padlóra. Emily arcán jeges könnycseppek folyama szalad végig, és ennyit tudott mondani, de azt is csak halkan, alig hallhatóan:

– Papa. – Hátán egy hideg kezet érzett, halálra rémülve hátra nézett. Egy fekete hajú és barnaszemű fiú volt mögötte. Emily tudta, hogy ki az; a bátyja, Thomas, merev tekintettel nézett rá. Nem sírt, csak mély gyűlölet látszott a szemében, ami jelezte, hogy bármilyen kétségbeesett tettre kész a bosszú végett.

– Em! – suttogta a fiú, és belül érezte ezek az utolsó szavak, amelyeket a húgának mond. Nagyon jól tudta, hogy terve kudarcot fog vallani, de bizonyosságot akart arról, hogy lesz valaki, aki befejezi a bosszút, ami ő elkezdett. Sajgó szívvel nézett kishúga szemébe, majd folytatta a mondandóját: – Menj fel az emeletre anyáék szobájába, és vedd fel azt a szép köpenyt, ami alá el szoktál bújni, amikor bújócskát játszunk. Meg se moccanj, addig, amíg érted nem jövök! Szeretlek, hugi! – mondta, és megölelte a kislányt. Emily azonnal követte az utasítást. Lábai maguktól is tudták, hogy hova kell mennie. Gyorsan belépett a szobába, kinyitotta a szekrényt, és magára terítette a láthatatlanná tévő köpönyeget. Nem tudta mi vár rá, de bízott a bátyjában.

Aztán egy hatalmas puffanást és csontok sorozatos törését hallotta lentről. Emily megrémülve, mozdulatlanul lapult a köpeny alatt. Végül győztes, kárörvendő kacajt hallott, majd minden elhalt körülötte, és Emily magára maradt.

Újra forogni kezdett vele a világ, majd ismét tisztulni kezdett a kép, és ismét önmagaként állt a vámpírnő előtt. Arcán milliónyi gyöngyházfényű könnycsepp gördült le, és ha akart volna, sem tudott volna mit mondani.

– Most már visszamehetsz – mondta a vámpírnő, majd halványan elmosolyodott.

***

Owen kétségbeesetten szólongatta a karjaiban ernyedten, eszméletlenül fekvő Emilyt. Szíve tele volt félelemmel, mert fogalma sem volt róla, mi baja lehet a lánynak. Gondolatai a legszörnyűbb dolgok körül jártak. Hiába akart ráakadni a válaszra, hogy segíteni tudjon, mégsem sikerült. Heves dobogásba kezdett a szíve, és mintha léptek zaját hallotta volna a közelből. Óvatosan letette Emilyt, majd pálcáját elővéve várta, hogy megmutassa magát az erdőben kószáló.

– Ki vagy? Mutasd magad! – mondta határozottan.

– Owen, csak én vagyok – szólalt meg egy mély hang.

– Professzor? A frászt hozta rám, hogy csak így ólálkodik a sötétben – sóhajtott a fekete hajú férfi megkönnyebbülve. – Jó, hogy jön, mivel…

– Ne is fáradj a magyarázattal – legyintett –, már tudok mindent.

– Honnan?

– A vámpíroktól.

– Nekik ehhez semmi közük. Emily csak elájult…

– Tévedsz. Miattuk került Emily ilyen állapotba. Emlékeit…

– De az tilos, hogy halandók emlékeiben kutassanak, és visszahozzák azokat – csattant fel dühösen Owen.

– Szerinted ők törődnek a törvénnyel? Nem hiszem. Csak azért írták alá, hogy a Minisztérium ne járjon folyton a nyomukban – világosította fel MacCaulum.

– Miért pont Emily?

– A rokona szerint emlékeznie kell pár dologra a múltjából.

– Rokona? Nem hiszem, hogy Tristen vagy Jane ilyen veszélynek tenné ki a saját lányát.

– Nem is, pedig nem az igazi szülei. Egyetlen vérszerinti rokona van, az is egy vámpír.

– Ezt ugye nem mondja komolyan? – kérdezte hitetlenül Owen. – Egyáltalán ilyesmi hogyan lehetséges?

– De így van, és se többet se kevesebbet nem tudok – mondta a professzor. – Most pedig menjünk vissza a kastélyba. – Owen beleegyezően bólintott egyet, majd óvatosan, és amilyen gyengéden tudta, karjaiba vette a még mindig eszméletlenül lévő nőt, majd a professzor útmutatásának segítségével elindultak kifelé az erdőből.

***

Mary Potter álmatlanul ült az ablakban és a sötétbe burkolózó parkot nézte. A fejét hátrahajtotta, majd mély levegőt vett. Teljesen üresnek érezte a fejét, szívében pedig ezzel ellentétben, furcsa fájdalmat vélt felfedezni. Bár, ha megkérdezték volna tőle, mi bántja, még ő maga sem tudta volna megmondani. Szemeiből egy apró könnycsepp buggyant ki, majd lassan végigfutott az arcán.

– Hát te még mindig nem alszol? – szólalt meg a sötétben Adriano.

– Nem tudok – válaszolta Mary, és úgy tett mintha néhány hajszálat söpörne ki az arcából, pedig csupán a könnycseppet próbálta eltűntetni.

– Pedig ennyi izgalom után azt hinné az ember, hogy nagyon kifáradtál.

– Neked sem volt éppen könnyű napod, hogyhogy te még mindig fent vagy?

– Nem is tudom – vágott gondolkodó képet a fiú, majd elmosolyodott. – Én sem tudok aludni.
Ezen mind a ketten nevetni kezdtek.

– Miért búsulsz itt? – kérdezte a fiú és rátapintott a lényegre.

– Én? Cseppet sem vagyok szomorú.

– Ugye ezt te magad se hiszed el? Na, mondd csak el, mi bántja a kis szívedet!

– Hosszú történet – sóhajtott Mary –, nem untatnálak vele. Különben is…

– Dylan miatt igaz?

– Miből gondolod?

– Csak rátok kell nézni. Szerelmes vagy belé, ne is tagadd! Akár egy neonreklám úgy látszik rajtad.

– Olyan zavaros az egész, nem hiszem el, hogy ennyire nyílván való… – fakadt ki a lány. – Nem értek semmit, legfőképpen Dylant nem. Miért nem lehet minden egyszerű és miért kell szenvedni?

– Nem tudom mindenre a választ, de abban biztos vagyok, hogy döglik érted – mosolyodott el Adriano.

– Miből gondolod? Soha még csak egy pillanatra sem nézett rám úgy, mintha többet szeretne – ez a kijelentése ugyan nem fedte az igazságot, viszont a csókot inkább csak Dylan hóbortjának tudta be.

– Csak rá kell nézni. Nem vetted észre, hogy milyen féltékeny volt, amikor találkoztunk?

– De igen, viszont ez nem jelenti azt, mire gondolsz. Régóta barátok vagyunk, természetes, hogy félt. Néha úgy viselkedik, mintha a bátyám lenne – Aztán Mary pityeregni kezdett, Adriano vigasztalóan nézett rá, majd gyengéden átölelte.

– Nyugodj meg! – csitította halkan. – Semmi baj nem lesz, kicsi lány! Van egy tervem.

– Miféle terv? – kérdezte könnyes szemmel a lány, és kibontakozott a jóleső ölelésből.

– Féltékennyé tesszük a Kissárkányt – kacsintott rá a fiú.

– Honnan tudod, hogy Sárkány? Senki nem tud róla a családot kivéve. – Mary nagyon rosszat sejtett.

– Az apja az volt, és a tény, hogy tud a sárkányokkal beszélni… Nagyon ritka tulajdonság, de erről nem most kell beszélnünk. Sajnos, én is többet tudok a kelleténél – árulta el Adriano. – Viszont most derítsük ki, hogy Dylan a bátyád vagy a párod akar-e lenni.

– Oh, rendben – mosolyodott el Mary. – De hogyan akarod féltékennyé tenni?

– Azt csak bízd rám – mondta a fiú. – Nagyon nagy gyakorlatom van ebben.

– Köszönöm, – hálálkodott Mary – aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de szerintem nem fog…

– Nincs semmiféle de! Miattatok csinálom, hogy végre nyílon ki a szemetek, és különben is szükségem van a te segítségedre.

– Miről lenne szó?

– Oh, az ráér később. De most már menjünk aludni – javasolta. Mary bólintott, de éppen akkor a kastély parkja felé pillantott. Sötét alakokat látott közeledni, két ember alakja bontakozott ki, az egyik egy harmadikat, minden valószínűség szerint egy nőt cipelt a karjában.
A lány tágra nyílt tekintettel nézett kifelé, mint aki nem akar hinni a szemének.

– Valami baj van? – kérdezte a homlokát ráncolva Adriano. Mary nem szólt semmit, csak az ablak felé mutatott

– A professzornak sikerült megtalálni Owent és Emilyt.

– De mi baja lehet Emilynek? – kérdezte aggódva a lány.

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Adriano.

– Kiderítjük? – mosolygott a lány.

– Benne vagyok – hangzott a válasz.

hozzászólások: 0