8. fejezet
Egy kis városnézés

Halálos csend honolt a komor folyosókon. Imitt-amott néhány derengő fényű fáklya világította meg a vastag, téglából készült falakat. Mary és Adriano a falhoz lapulva, óvatosan közeledtek a hátsó bejárathoz vezető folyosóhoz. Aztán léptek zaja hallatszott és egy nyikorogva himbálózó viharlámpás panaszos hangja törte meg a csendet. Nagyon jól tudták, hogy a kastély öreg gondnoka ólálkodik a közelben. Az öreg krákogott egyet, majd csoszogó léptekkel továbbhaladt a folyosón.

A két, falnak lapuló fiatal szíve hevesen vert, attól féltek, hogy bármelyik pillanatban lebukhatnak. Szavak nélkül, jelekkel társalogtak egymással a félhomályban. Tudták, hogy a következő kanyar után már Emily szobájánál lesznek. Aztán a folyosó ellenkező irányából kongó léptek zaját hallották, majd fojtott hangú beszélgetést. A hang forrása nem volt más, mint professzor és Owen, akik próbáltak zajmentesen haladni, de ez nem sikerült nekik. Majd ajtónyitás hallatszott, s a két férfi eltűnt a szemük elől.

Ám a fiatalok kíváncsisága egyáltalán nem csökkent. Közelebb mentek az ajtóhoz, és a pár ügyes bűbájjal hallhatták ki a bent lévőket.

– Semmi baja – szólt a professzor, miután ellenőrizte újra Emily életjeleit.

– De akkor miért nem ébred fel? – kérdezte Owen aggódva.

– Nyugodj meg! Fel fog ébredni, csak egy kis idő kell neki. Hagynunk kell pihenni, és akkor magához fog térni.

– Idő, idő… Nem lehet, hogy azok az átkok valami kárt tettek benne? – kérdezte, majd idegesen járkálni kezdett a szobában. – Még soha nem találkoztam ilyesmivel. És ez teljesen megrémít.

– Nem alkalmaztak rajta semmiféle átkot. Te is tudod nagyon jól, hogy kevés olyan vámpír születik, akinek van varázsereje. És már mondtam, semmi baja sincs. Jobban tennéd, ha pihennél! – javasolta nyugodtan a professzor. – Semmi szükség arra, hogy elveszítsd a fejedet.

– Addig nem, amíg fel nem ébred! – közölte Owen határozottan.

– Nem tehetsz semmit. Amíg el nem múlik az utóhatás, addig nem fog felkelni.

– Itt maradok vele.

– Ha így látod jónak – hagyta rá a professzor. Túlságosan is elcsigázott volt ahhoz, hogy egyáltalán tovább vitatkozzon ezen a meddő kérdésen.

– Professzor úr, mondjon el nekem mindent, amit a vámpírok manipuláló képességéről tud! – kérte Owen.

– Ezek nem manipulációk. A valódi emlékeket hozták csak felszínre.

– Nekem aztán mindegy, csak magyarázza el, hogy mi volt ez az egész! – A folyosó másik vége felől tompa puffanás hallatszott. A két hallgatózó fiatal ijedtükben ösztönösen eltávolodtak az ajtótól. Zengő káromkodás csendült fel a némaságban, Hector valamibe beleütközhetett – gondolták, majd egymásra néztek, futni kezdtek, a legrövidebb úton, a legkisebb feltűnés nélkül visszatértek a szálláshelyükre, mind a ketten zihálva dőltek neki a biztonságot jelentő falnak.

– Hú, ez meleg helyzet volt! – sóhajtott Mary.

– Bizony, ha ránk találtak volna, nekünk végünk – helyeselt bőszen Adriano.

– Nem értem, vámpírok itt?

– Egy egész falka, vagyis klán.

– Csodás.

– Az, de most már ideje lenne lefeküdni. Én nagyon álmos vagyok.

– Igazad van – ásított egyet a lány. – Jó éjszakát!

– Köszi, neked is. – Azzal a két fiatal hamarosan eltűnt a szobája ajtaja mögött és azonnal álomba szenderült.

***

Békésen szuszogtak a kastély lakói ebben a korai órában. Az égalja már rózsaszínben pompázott, jelezve, hogy nemsokára a nap megkezdi egész napos munkáját az azúrkék égbolton. Madárcsicsergés hallatszott a közeli fák lobja felől, ahol a kismadarak éppen fiókáikat étették. Erre a csivitelésre ébredt Mary is. Kinyújtózatta elzsibbadt tagjait és ásított egy nagyot.

Aztán csak a plafont bámulta, elgondolkodva a tegnap történteken. Vajon mi is történhetett Emilyvel? – tette fel a fogós kérdést, amire még nem tudta a választ és hiába futott végig az összes dolgon, amit a vámpírokról tudott, mégsem találta a megoldást. Végül úgy döntött, inkább felkel az ágyból. Az ágy szélén ülve meredt maga elé, majd megint nyújtózott egyet és felállt. Az egyik közeli székhez sétált, felvette az előre kikészített ruhákat, és az éjjeliszekrényen pihenő szemüvegét is. Sóhajtott egyet, majd elindult a fürdőszobába, hogy kicsit rendbe szedje magát.

Kicsivel később már a széles folyosókat rótta, a könyvtárat keresve. A falon lógó festmények vidáman integettek neki, sőt néhány pukedlizett vagy meghajolt előtte. Mary mosolyogva figyelte őket, majd befordult egy szűkebb folyosóra, aminek a végén egy hatalmas ajtó állta el az útját. Óvatosan lenyomta a kilincset, mire az ajtó magától kitárult.

A hatalmas helyiségben óriási, szinte a plafonig érő polcokon sorakoztak a bőrkötésbe bújtatott könyvek, amik rejtélyesebbnél rejtélyesebb dolgokat hordoztak lapjaikon. A hátsó sorból csattanás hallatszott és egy pimaszul nevető, repülő könyv száguldott végig a polcok között. Mary lehúzta a fejét, amikor a szárnyaló olvasmány majdnem beléütközött. Aztán egy dühös hang hallatszott, aminek a tulajdonosa nem volt más, mint MacCaulum professzor úr, akinek ebben a korai órában nagyon meggyűlt a baja a könyvekkel.

Mary nem habozott sokáig, előhalászta pálcáját a kék vászonnadrágja zsebéből, és a megfelelő varázsigével megakadályozta a pimasz kötet további szárnyalását, majd visszaadta a gazdájának.

– Jó reggelt, professzor!

– Jó reggelt, Mary! Ilyen korán a könyvtárban? Azt hittem a tegnapi nap után, legalább délig alszol.

– Nem vagyok fáradt – mondta a lány. – Tényleg, ma mit csinálunk?

– Hüm… mivel ma vasárnap van, úgy gondoltam lazítunk egy kicsit, majd jövő hétre kitalálok nektek valami érdekesebbet – kacsintott a professzor.

– Értem. Emily jobban van már?

– Igen, jobban… – kezdte –, de várjunk csak, honnan tudod, hogy Emily itt van?

– Hát…

A professzor elmosolyodott, majd megszólalt:

– Olyan vagy, mint amilyen lányom volt, ő sem félt a veszélytől és mindig kiderítette, ami érdekelte. Imádta a könyveket.

– És ő most hol van?

– Meghalt – mondta az öreg, s a szeme elfátyolosodott. – Még a háborúban történt, de ez már nagyon régen volt.

– Sajnálom – hajtotta le a fejét a lány.

– Nagyon hasonlítasz Susanra. Belsőleg is és külsőleg is. Nézd csak! – és egy régi megsárgult fénykép került elő a professzor zsebéből. – Ő a lányom. – Mutatott a képre, amiről egy a húszas éveiben járó lány mosolygott vissza. Hosszú ébenfekete haja vidáman lobogott a szélben, s kecses alakjából sugárzott a szépség és az erő. Mary meglepődve vette észre, hogy bizonyos vonásokban nagyon is hasonlít a lányra, de aztán elvette az ötletet.

– Professzor, szerintem ön téved. Én nem hasonlítok a lányához. Hozzá képest én egy ronda hernyó vagyok.

– Hiszen te is nagyon tudod, hogy a legrondább hernyóból válik a leggyönyörűbb pillangó. Csak várnod kell kicsit, és a benned rejlő szépség utat tör magának, amit mindenki látni fog. Bár a lelked tisztasága és gyönyörűsége, már most is látszik. Csak egy kis idő kell, és nemsokára kibonthatod a szárnyaid. – A professzor bölcsen mosolygott az olajzöldszemű lányra, végül újra megszólalt:

– Miért is jöttél a könyvárba?

– Tulajdonképpen a vámpírokról keresek könyvet, hogy megtudjam, pontosan mi is történt Emilyvel.

– Oh, szóval a kíváncsiság – nevetett az öreg, majd intett lánynak, hogy foglaljon helyet az egyik asztalnál. – Nos, hol is kezdjem… Tulajdonképpen nem történt más, minthogy Emily újra emlékszik a múltjára.

– De hogyan?

– A vámpírok különleges lények, ezt nyilván te is tudod. Rendelkeznek egy nagyon furcsa tulajdonsággal, aminek a lényege, hogy olvasni tudnak az emlékekben, és amikre az illető nem akar emlékezni, azt képesek újra felszínre hozni. Nos, ez törvénytelen dolog, de őket cseppet sem zavarja.

– Miért pont Emilyt szemelték ki?

– A vámpír, aki ezt tette, Emily rokona. Az a feladata, hogy vigyázzon a családja leszármazottjaira, és úgy ítélte meg, hogy Emily most már kész az emlékezésre.

– De MacNamaraék rokonságában nincs vámpír, vagy mégis?

– Tényleg nincs.

– Akkor, hogy lehet ez? – kérdezte Mary kíváncsian.

– Talán ezt nem nekem kellene elmondani – kezdte óvatosan a férfi. – Úgy lehetséges ez az egész, hogy ők csak négyéves korától fogva nevelik Emilyt. De a többet nem árulhatok el, és nem ajánlom, hogy nyomozz! Amit majd tudnod kell, azt előbb–utóbb elmondják neked. Legyél türelmes!

– Rendben – bólintott Mary és már le is tett a kötet megkereséséről.

– Na, nyomás reggelizni, mert utána indulunk!

– Hova?

– Egy kis városnézésre, az egyik közeli mugli településre. Találkozóm van ott valakivel, és addig ti nézelődhettek.

– Oh, ez nem hangzik rosszul. Akkor később találkozunk. – A professzor bólintott, majd visszament a polcok közé tovább kutatni. Mary hátat fordított, és kisétált a könyvtárból, aminek ajtaja lassan becsukódott.

***

A kastély parkjában lágyan ringatóztak a fák a reggeli szellő langyos érintésétől. A nap fénye megcsillant a leveleken, az egész táj békésnek hatott. A hatalmas fák között vékony ösvény haladt keresztül, ahol Vittoria sétált. Magába szívta a friss levegőt, és némán hallgatta a lombok lágy susogását. Mézszőke, hosszú hajával vidáman játszott a huncut szél, a lány gondolataiban révedve lépkedett, amikor váratlanul meleg, erős kezek gyengéden befogták a szemét. Vittoria ösztönösen a szeméhez nyúlt.

Mikor megérintette a puha kezeket, megborzongott, érezte őt, tudta, hogy ki van mögötte. Aztán lehúzta őket a szeméről, hogy jobban szemügyre vehesse. Szíve hevesen dobogott, ahogyan végigfutatta vékony ujjait a tenyéren, megfigyelte rajtuk az apró vonalkákat, amik megannyi titkot őriztek gazdájukról, de Vittoria nem volt annyira jártas ebben a tudományba.

– Adriano Vertha – csengett a hangja a reggeli csendben.

– Honnan tudtad, hogy én vagyok? – került szembe a lánnyal Adriano.

– Nem volt nehéz kitalálni – vonta meg a vállát a lány, és titokzatos mosoly jelent meg az arcán.

– Mit csinálsz itt ilyen korán?

– Nincs is korán, már elmúlt nyolc óra. Már nem tudtam aludni, és rettentő izomlázam van – vallotta be Vittoria.

– Mondjak egy titkot? – hajolt közelebb hozzá a fiú.

– Igen.

– Nekem is szörnyű izomlázam van – súgta a lány fülébe, Vittoria felnevetett, aztán a két fiatal egymás mellett indult el a kanyargós úton.

– Szeretem ezt a környéket – mondta Adriano révedezve.

– Mióta jársz ide nyaranta?

– Három éve, de egyszer-kétszer voltam már itt azelőtt is.

– Áh, szóval akkor sokszor teszel rossz fát a tűzre?

– Nem éppen, alapvetően egy bűbájos mintagyerek vagyok – vigyorodott el pimaszul. – Először anyával voltam itt. MacCaulum professzor volt a keresztapja és a lánya pedig anya legjobb barátnője volt.

– Bocsánat, hogy megkérdezem, de hogy érted azt, hogy csak volt?

– Anyukám már öt éve nem él.

– Oh, sajnálom – mondta döbbenten a lány.

– Akkor történt, amikor az öcsém született, nem tudták megmenteni az életét.
Vittoria lehajtotta a fejét, hogy a fiú ne lássa a könnyeket. Adriano viszont az egyik kezével felemelte a lány fejét, majd a másikkal letörülte a könnycseppet és rámosolygott a szőke lányra.

– Inkább mosolyogj! – kérte halkan. – És a te családod?

– Anyu és apu harcoltak a háborúban. Testvérem nincs, Roxfortba járok, és évek óta Darkness Fallsban élek. Nem tudok sokat mesélni, nem valami érdekes arrafelé az élet.

– Ugyan – legyintett Adriano –, nem lehet olyan eseménytelen az élet ott, ahol druidákra lehet vadászni.

– Igazad van, valójában nem is az, de többnyire nagyon nyugodt – mondta a lány révedezve. – Gyönyörű a táj arrafelé.

– Egyszer szívesen megnézném.

– Ha szeretnéd látni, akkor gyertek velünk haza, amikor vége lesz a kiképzésnek. Még legalább egy hét lesz hátra a sulikezdés előtt. Tényleg te hova jársz iskolába?

– Pillanatnyilag sehova.

– Hogyhogy?

– Ez hosszú és kínos történet, amúgy most készülök beiratkozni Roxfortba. Az utolsó mentsváram, szóval jobb lesz, ha szurkolsz nekem.

– Tényleg? – csillant fel a lány szeme.

– Igen, de ezt ne említsd senkinek, főleg Dylannek.

– Miért?

– Mert őrülten féltékeny lenne, ha megtudná, hogy közel leszek Maryhez.

– Oh, és van alapja a féltékenykedésre? – kérdezte a lány kíváncsian.

– Meglehet – kacsintott a lányra. Vittoria szíve fájdalmasan dobbant egyet, és hirtelen szomorú lett, de erőt vett magán.

– Menjünk vissza a kastélyba! – mondta színtelen hangon.

– Jó – egyezett bele Adriano, de nem értette, hogy a lány miért lett egyszeriben szomorú.

***

A jól sikerült ebéd elfogyasztása után, a kis csapat mugliruhába bújva várt a kapunál. Nem kellett sokáig várniuk, már meg is érkezett a professzor, és intett nekik, hogy kövessék. Kis séta után elérték a hoppanálásra kijelölt helyet. Szorosan megfogták egymás kezét, majd egy kis utazás után egy néptelen sikátorban találták magukat.

A professzor megigazította az ingét és elindult kifelé a szűk sikátorból. A fiatalok követték őt, és hamarosan napfényben fürdő belvárosban találták magukat. A boltok előtt fehér leanderek díszlettek. A közeli szökőkútból vidáman csobogott a víz és a macskaköves utcán több tucatnyi ember korzózott fagylaltot nyalogatva.

Ezt a napot is városnézésre teremtették – állapította meg Mary, s elővette a napszemüvegét a táskájából. Kellemes meleg volt, a nap hétágra sütött fent az azúrkék égbolton, s egyetlen felhő sem árnyékolta be a szépségét.

– Most elmehettek kicsit körülnézni – szólalt meg a professzor –, de ötre gyertek vissza a szökőkúthoz.

– Rendben van – hangzott kórusban a felelet. Nem volt nehéz megjegyezni a helyet, mivel másik szökőkút nem volt a közelben.

– Na, és most merre? – kérdezte Vittoria.

– Talán nézzünk el arra – javasolta Carmen és egy ruhabolt felé mutatott.

– Van nálatok mugli pénz? – tette fel a kérdést Adriano. – Nálam van valamennyi.

– Nálam is van valamennyi – szólalt meg az eddig mélyen hallgató Dylan.

– Nálad? – kérdezett vissza Adriano meglepetten.

– Igen, nálam. Tudod, az anyám mugli származású, és otthonosan mozgok a muglik világában is – válaszolt Dylan kimérten, mivel Adriano tudtán kívül tabu témát érintett. Az ősei jutottak eszébe, akik csak az aranyvérűeket tartották egyenrangúnak, és megvetették, olykor kínozták a sárvérűeket. De ő, Dylan, teljesen más volt, benne nem volt ilyen megvetés, senkit sem ítélt meg a származása alapján.

– Oh, ez jó, akkor most összedobhatjuk, amink van és elmehetnénk moziba.

– Nem rossz ötlet – helyeselt Dylan.

– Ha azt is eláruljátok mi az, annak örülnék – jegyezte meg Josh.

– Látszik, hogy nem jársz mugliismeretre – csóválta meg a fejét Mary.

– Jól van, azt hittem a jóslástan jobb – vonta meg a vállát a fiú sértődötten. Legnagyobb szívfájdalma amúgy is az volt, hogy semmit sem tudta előre megjósolni, legfőképpen a Nagy Galleon nyerőszámait sem.

– Ne aggódj haver! – veregette hátba bátorítóan Ryan. – Csak ne kiabálj, és ne rohanj ki, ha valami szokatlant látsz!

– Jó, rendben – sóhajtott a tiziánvörös hajú fiú.

Adriano és Dylan összedobták a pénzüket, ami bőven elég volt a mozijegyekre, sőt még sok is, így tudtak némi rágcsálnivalót vásárolni. Hamarosan a kis társaság elfoglalhatta a helyét a vetítőteremben, ám az ifjú Malfoy nagy bánatára Mary Adriano mellett foglalt helyet, és mi tagadás, egész jól elvoltak. Dylanben fortyogni kezdett düh.

***

Miközben a kis csapat a filmbe mélyedve ült a moziban, a Malfoy kastélyban Emily ébredezni kezdett. Úgy érezte, mintha a fejét ütnék kívülről, belülről. Alig bírt megmozdulni, és ez még rosszabbá tette a helyzetét.

– Hol vagyok? – kérdezte bágyadtan a mellette ülő Owent, aki nem sokkal ez előtt elbóbiskolt.

A lány hangjára rögtön kinyílt a szeme és éberen meredt rá. Megfogta Emily kezét, aki körbenézett és tudatosult benne minden, arca eltorzul és sírni kezdett.

– Owen, olyan szörnyű volt – mondta elcsukló hangon. – Nem is tudom…

– Mondd el mi történt! – kérte a férfi, majd erősen megszorította a boszorkány kezét.

– Nem tudom hogyan.

– Kezd az elején! – szólalt meg Owen. – Tudod, hogy meghallgatlak.

– Láttam meghalni a családom.

– Nyugodj meg, kedves!

– Hogy nyugodjak meg?! – csattant fel zokogva. Owen óvatosan átölelte a lányt, aki időközben felült az ágyban, és csitítóan simogatni kezdte a hátát. Emily teljesen eláztatta a féri ingét, de ez nem zavarta sem őt, sem Owent. Aztán Emily lassan elkezdett lecsillapodni, mély levegőt vett és felszárította a könnyeit.

– Ne haragudj! – mondta halkan. – Nem akarom, hogy kellemetlen helyzetben érzed magad miattam.

– Mondd, te miket beszélsz itt össze? Aki bocsánatkéréssel tartozik, az én vagyok, sőt akár meg is átkozhatsz azért, amit elkövettem.

– Kérlek, ezt most hagyjuk! – fojtotta belé a szót Emily. – Már ezerszer bocsánatot kértél, nincs szükség egy újabbra.

– Akkor ezek szerint megbocsátasz?

– Ezt nem mondtam.

– Emily, ne csináld ezt velem! – esdekelt fáradtan. – Tiszta szívemből szeretlek, és bármit megtennék érted. Hülye voltam, ezt elismerem, de azóta nagyon sok minden történt, már nem vagyok az a kamasz, aki régen voltam. – A lányt meglepetésként érték ezek a szavak, de makacssága nem engedte, hogy megbocsásson Owennek, még nem. Belenézett a melegbarna szempárba, aztán megkérdezte:

– Bármint megtennél értem?

– Igen, bármit.

– Akkor menj pihenni! Ha jól sejtem egész végig itt voltál mellettem. – Owen bólintott, majd újra megszólalt:

– Addig nem megyek el innen, amíg jobban nem leszel.

– Owen, kérlek!

– Veled akarok maradni és ez így is lesz, nincs vita! – Azzal a férfi felállt a székből, majd a hatalmas baldachinos ágyra telepedett közvetlenül Emily mellé. Kinyújtóztatta tagjait, majd oldalt fordult az ágyon és egyenesen a lány szemébe nézett.

– Na, most már pihenek, így jó lesz? – A lány megcsóválta a fejét.

– Persze. – Owen rámosolygott és magára húzta a paplant, alig pár másodperc múlva már az igazak álmát aludta.

***


Miután a filmvetítésnek vége lett, a fiatalok vidáman jött ki moziból. Josh arcán az édes megkönnyebbülés és a megdöbbenés furcsa elegye látszott, nagyon új volt neki ez az élmény és legalább egy órán keresztül áradozott a filmről, ami csak egy egyszerű vígjáték volt. De a többiek nem is nagyon figyeltek rá, mivel mindenki el volt foglalva valamivel.
Fagylaltot nyalogatva haladtak végig a belvároson, ahol szinte elvarázsolta őket a színes forgatag.

Vittoria Carmennel a kirakatokat nézegette és elmélyülten áradoztak egy kék ruháról. Ryan Magdalenát hallgatta, aki egy különösen veszélyes bájital elkészítésnek fortélyaiba avatta be a fiút. Ryan hiába utálta a bájitaltant, most egy percre sem lankadt a figyelme, sőt eldöntötte, hogy jövő tanévben a bájitalok mesterévé képezi magát, ha nem sikerül előbb meghódítania a lányt. Nem messze tőlük Adriano és Mary haladt vigyorogva, no meg egymás fagylaltját kóstolgatva. Mögöttük pedig Dylan lépkedett magában füstölögve, mint egy nagyon mérges sárkány, akinek csak egy rossz mozdulat kéne, és tüzet okád.

Josh szóáradata végül hirtelen abbamaradt, mivel talált egy szórólapot, amin olyan dolgot reklámoztak, ami a fiú érdeklődését nagyon is felkeltette.

– Ezt nézzétek! – kiáltott fel lelkesen. – Nem akármi.

– Te azt sem tudod, milyen egy mugli buli – mondta tárgyilagosan Ryan, nem mintha ő tudta volna, bár egyszer már részt vett hasonlón, amikor meglátogatta mugli származású roxfortos barátait tavaly nyáron.

– Nem tök mindegy? A buli, az buli, úgy beszélsz, mintha te tudnál bármit is – szólt Josh.

– Hé, srácok! – lépett közéjük Carmen, majd kivette Josh kezéből a szórólapot. – Hadd nézzem csak! Oh, ez tényleg jól hangzik és két hét múlva lesz.

– De hogy menjünk el? Nem hiszem, hogy a prof elenged minket – világított rá a terv gyenge pontjára Vittoria.

– Ne aggódjatok! – szólalt meg Adriano. – Apa meghívta a professzort arra az összejövetelre, amit pont ekkor lesz.

– És miből gondolod, hogy el is megy rá? – kérdezte Magdalena.

– Mivel a múltkor mondta, amikor összefutottam vele a bagolyházban.

– Na, akkor most már semmi akadálya, hogy bulizzunk – mondta Josh.

– Emilyvel és Owennel mi lesz? – kérdezte Mary.

– Semmi gond, megoldjuk – kacsintott rá Dylan. A társaság nevetett egyet, majd továbbhalad az utcán a megbeszélt helyhez, ahol a professzor már várta őket. Különös örömmel és Josh zsebében a szórólappal indultak vissza a kastélyba.

hozzászólások: 0