9. fejezet
Pegazusok


Bent a kastélyban mindenki az igazak álmát aludta ezen a reggelen. Békésen szuszogtak a takaró alatt. Édes álomittas mosollyal az arcukon nyugodtan gyanútlanul. Az idilli állapotot hirtelen megzavarta valami, egy hatalmas ajtócsattanás hallatszott, és MacCaulum professzor belépett az előtérbe. Csupán egyetlen kézmozdulatára, az összes ajtó kitárult, és utat engedett a későig szunyókálók fiatalokhoz, ám ők természetesen nem voltak hajlandók azonnal felkelni. Inkább fejükre húzták a tollpárnát és morogva próbáltak visszatérni az álomvilágba, amiből a kegyetlen professzor kiszakította őket.

– Jó reggelt! Ki az ágyból! Egy, kettő… – kurjantott a jókedvű exauror. – Aki nem teszi azt, amit mondok, megüti a bokáját. – Különféle válogatott hangnemben, stílusban kapott választ erre a felhívásra, de a professzor egyiket sem akarta meghallani. Néhány perccel később álmos és rettentően kócos fiatalok sorakoztak fel az előtérben.

Josh félig még aludt, szemeit gyakran csukta le és nagyon sokáig tartott neki újra kinyitni. Adriano álmosan nyújtóztatta ki tagjait, ő csak egy leheletnyit volt frissebb társánál. Dylan azt sem tudta, hogy hol van, csak ásítozott, és álmosan beletúrt a kócos hajába. Mary éppen a haját fontba be, mozdulatai gépiesek és megszokottak voltak, de legalább ő ébren volt. Vittoria próbált a professzor szavaira figyelni, több-kevesebb sikerrel. Magdalena frissen nyújtózkodva figyelte Ryant, aki összegörnyedve állt a sor egyik szélén.

– Ryan, húzd ki magad! Merlin szerelmére, úgy állsz ott, mint egy rakás szerencsétlenség – kezdte a szemlét a professzor. Ryan képét látva, Josh elvigyorodott, ám a professzor észrevette ez, és őt sem kímélte.

Odafordult hozzá, és ráförmedt:

– Weasley, talán valami nevetségeset mondtam?

– Nem, uram.

– Akkor is húzd ki magad és rendezd át az ábrázatod!

– Igen is – majd tisztelgett, úgy ahogy abban a mugli filmben látta.

– Carmen, kérlek, ne nézegesd magad a tükörben, és azt a színes izét is lemoshatnád az arcodról, amit rá varázsoltál!

– Ez smink, professzor, és eszemben sincs lemosni – vágott vissza a lány, majd kihívóan végiglejtett a nappalin és beállt a számára fenntartott helyre. – Lehet, hogy ez a hely az isten háta mögött van, de én akkor is jól akarok kinézni.

– Nekem így is jó – vonta meg a vállát a professzor, majd hozzátette: – Akkor rajta gyerekek tíz kör futás, plusz még négy kör Carmen viselkedése miatt. – Carmen szemei villámokat szórtak, de nem szólt egy szót sem. A nyolc fiatal egy árva mukkanás nélkül indult el, természetesen még mindig a hálóruhájukban. Lassan levánszorogtak a hátsó bejárathoz, majd szemügyre vették a tündérfényekkel megjelölt utat. Dylan szeméből egyből kiröppent az álom, ahogy megcsapta a reggeli, hűvös szellő az arcát. A fiatalok együtt indultak neki a hosszú távnak, amit MacCaulum prof jelölt ki nekik. Mikor már a fák között rótták útjukat, Josh magából kikelve adott hangot nemtetszésének:

– Nem értem, mi a francnak futtat minket? Semmi, de semmi értelme nincs ennek. Ráadásul a cicababa miatt még plusz köröket is futhatunk. Csodás.

– Most engem hibáztatsz? – csattant fel az előtte haladó lány.
Megálltak. Carmen haragosan belenézett a nálánál jóval magasabb Josh halványkék szemibe. Elöntötte a düh, nem bírta megemészteni, hogy a fiú, aki tetszett neki, most bűnbakként tekint rá.

– Igen, téged hibáztatlak – jött a válasz a vörös hajútól. – Ha nem azzal a kencével foglalkoztál volna, nem kéne futnunk. Úgy lett volna igazságos, ha te futsz egyedül plusz köröket.

– Úgy gondolod? – nézett rá villámokkal a szemében Carmen.

– Oh, igen, drágám – gúnyolódott Josh elváltoztatott hangon. – De ne aggódj, szivi, nem kenődött el sminked, szóval ne hisztizz!

– Josh ezt nem kellett volna – mondta egy nehéz sóhaj kíséretében Adriano, mivel nagyon is jól ismerte kisebbik húgát és a hirtelen haragját.

A lány arca paprikapiros volt a dühtől, nem volt cseppet sem hozzászokva, hogy bárki így beszéljen vele. Elővette a varázspálcáját, majd egy erős átokkal azonnal telibe találta Josht. A fiú keresztülrepült az úton, be a fák közé, végül egyenesen egy hatalmas sáros pocsolyában landolt. Kiterülve feküdt és felnyögött. Carmen közelebb ment hozzá, lenézett a sárban fetrengő fiúra. Közben a többiek közelebb merészkedtek, hogy jobban láthassák az eseményeket.

Carmen mélyen Josh szemébe nézett, majd megszólalt:

– Még egyszer ne merj velem így beszélni!

– Miért akkor min lesz, Carmabella? – kérdezte a fiú vigyorogva, annak ellenére, hogy egyébként egész teste sajgott az ütéstől.

Ennek ellenére gonosz tervet eszelt ki és úgy döntött ezt meg is fogja valósítani. Orvul megragadta a lány bokáját, és egy hirtelen rántással behúzta a sárba. Carmen felsikított, és már bent is volt a sártengerben.

– Ezért még kapsz! – sziszegte, mint egy kényes macska.
Belemarkolt a sárba, felállt és a nevető fiú felé hajította, akinek idő közben sikerült feltápászkodni. Carmen arra számított, hogy eltalálja Josht, de sajnos ez nem így történt. Joshsal ellentétben Ryan örülhetett némi sáros áldásnak, ami egyenesen képen találta. A lány a szája elé kapta a kezét, és elhúzta a száját. Már szinte várta, hogy Ryan visszaadja neki a kölcsönbe kapott iszapot.

A fiú eközben szépen, nyugodtan letörölgette az arcáról az iszappakolást. Komor tekintettel nézett a kétrét görnyedten hahotázó tiziánvörös hajú Joshra, akiről azt rebesgették, hogy az unokatestvére.

– A hülye ötleteid következményeit, mindig mi szívjuk meg – állapított meg, majd Dylanre nézett. – Kapjuk el!

– Rendben – egyezett bele Dylan és egy ördögi mosoly jelent meg az arcán.
„A Malfoyok tartsanak össze” – családi eszme keretében, pár pillanat múlva kedves rokonával egyetemben, már Josht fürdették a sárban. Természetesen nagy szakértelemmel tették mindezt, hogy egyenletes sárréteg fedje be őt.

Eközben Carmen, a sarazó, és össze-visszacsúszkáló srácok közül kimenekülve, már biztonságos távolból nézhette az eseményeket. A három fiú cseppet sem zavartatta magát, a továbbiakban is töretlen lelkesedéssel dobáltak egymásra az iszapot.

– Csinálj valamit! – förmedt rá Carmen a bátyjára, aki csak nevetve nézte a triót.

– Mit csinálhatnék? – kérdezte Adriano.

– Szólj rájuk, te szerencsétlen! – kiáltott rá a lány mérgesen.

– Hé, srácok, most már elég legyen! – szólalt meg végül, bár kicsit kelletlenül.
Dylan erre felé fordult, és a vastagon sáros arcán, egy huncut vigyor jelent meg. Válaszul pedig egy kis iszappal ajándékozta meg Adrianót, természetesen, azért, hogy szebb legyen arcbőre.

– Ezt még megbánod, Malfoy!

– Gyere, Vertha, lejátsszuk! – nevetett Dylan.

Adrianónak nem kellett kétszer mondani. Rávette magát Dylanre, és párszor végiggördültek a sártengeren. Így az olasz fiú hamar asszimilálódott a társaságba. Az eddig tétlen ülő Ryan és Josh nem bírták nézni, hogy őket meg kihagyják a buliból, így ők is bekapcsolódtak. És igen, elkezdődött a kollektív iszapbirkózás.

Természetesen a kívülálló négy hölgy nagyon jól szórakozott a négy srác láttán. Közben Carmen megszabadult a sártól, és immáron teljesen tisztán figyelte, ahogy Ryan egy ügyes mozdulattal belevágta Josht a sárba, majd ő is megcsúszott és magával rántott Dylant, végül pedig mindhárman elterültek. Ám az eközben hahotázó Adriano is megkapta a magáét. Ugyanis Dylan rosszul érezte volna magát, hogy kihagyta volna kedvenc vetélytársát. A végzetes hibáját, hogy orvosolja, némi segítő jobbot nyújtott neki, vagyis a jobb lábával elgáncsolta Adrianót.

– Pasik – legyintett Lena és megcsóválta a fejét.

– Mit csináljunk velük? – kérdezte karba tett kézzel Vittoria.

– Én leveszem a pálcáikat – szólt Mary, és kicsit kócos hajfonatát hátradobta, ami eddig a jobb vállán pihent.

– Stipistop a lefegyverzés – mondta Lena.

– Én vállalom, hogy megkötözöm őket – mosolyodott el ravaszul Vittoria. Habár mélyen elítélte az ilyen viselkedést, ám most kivételt tett.

– Akkor azt, hiszem én meg visszavezetem őket a kastélyba. – A lányok összemosolyogtak, aztán nekiálltak, hogy véghezvigyék a tervet, és leintézzék a gyerekesen viselkedő hímnemű egyedeket. Mary pár ügyes pálcamozdulattal magához csalogatta a srácok varázspálcáit, és átadta a terepet Magdalenának. A lány nem is habozott tovább és a srácokat azon mód, ahogy voltak sóbálvánnyá változtatta. Lena különválasztotta, és sorba rendezte a fiúkat. Vittoria jó szorosan megkötözte őket. Aztán Carmen kezébe kerültek kötelek, majd a négy imposztorról levették a rontást.

– Indulás fiúkák!

– Ezt még megbánjátok – hallatszott a kollektív fenyegetés.

– Ki mondta, hogy beszélhettek? Silencio! – nevetett jóízűen a lány. Azzal Carmen maga után rángatva a gúzsba kötött fiúkat, elindultak visszafelé a kastélyhoz. Mikor közelebb értek, és már látszottak az épület égbe nyúló tornyai. Kisvártatva észrevették MacCaulum professzort is, az öreg egy széken ült és türelmesen várta őket.

Mikor meglátta a fiatalokat és végignézett rajtuk, először nagyon meglepődött, de aztán nem fogta vissza magát, és hahotázni kezdett. Miután összeszedte magát vett egy nagy levegőt, és megszólalt:

– Hát veletek meg mi történt?

– Josh-sal volt némi problémám, aztán többiek beszálltak, és végül ez lett az eredmény – foglalta össze röviden Carmen.

– És a sár?

– Az szerves részét képezi a dolognak – mondta Vittoria komolyan.

– Értem… Azt hiszem egy alapos fürdés nem ártana, aztán nekiállhatok a feladat másik részének. – A professzor hanyagul intett a pálcájával; a sáros ifjakat először rózsaszín habbal vette körül, és egy mosdószivacs kezdte őket törölgetni. Aztán egy kis hideg zuhany és a finálé gyanánt a szárítás következett. A lányok eközben nagyon jól szórakoztak, de sejtették, hogy elég hamar számíthatnak a megtorlásra. MacCaulum professzor elvégzett még néhány varázslatot is, majd a díszes társaság a hálóruha helyett pólóban és farmernadrágban találta magát.

– Azt hiszem, ezzel megvolnánk, akkor most irány az istálló!

– Milyen istálló? – kérdezte Josh, miután feloldották a csend átka alól.

– Pegazus istálló.

– De minek megyünk oda?

– Nyugalom fiúk lányok, mindent meg fogtok tudni időben – nevetett a professzor a rémült zavart arcokat látva. Mindegyikük, főleg a fiúk, morgolódva indultak el MacCaulum professzor után. Az istállónál már várta őket a kastély mogorva gondnoka is; a férfi egy horrorfilm szereplőhöz volt hasonlatos. A sánta öreg mosolyogva fogadta a társaságot, és egyáltalán nem titkolta örömét. A fiatalok rosszat sejtettek, itt valami nagyon is készült ellenük, csak azt nem tudták, hogy mi.

– Üdv, Hector! Most rád bízom a fiatalokat.

– Rendben, professzor – vigyorgott gonoszul, amit MacCaulum is viszonzott. A férfi még egyszer végignézett védencein, aztán elindult vissza a kastélyba. Fütyörészett valamit, és nagyon boldognak tűnt. A csapat ugyan segélykérő pillantásokkal néztek utána, de ez a professzor hátát nem hatotta meg, így félve néztek szembe a gondnokkal.

– Nos, hölgyeim és uraim, kiadnám a feladatokat. – A sánta öreg néhány lapátot és gumicsizmát hozott elő a közeli kis sufniból, és a fiúk kezébe nyomta. Kicsit meglepődve néztek a kezükben lévő dolgokra, és már kezdett derengeni, hogy mi is lesz a nagy harci feladat.

– Uraim, nyomás kiganézni a kis drágák alól! – mutatott vigyorogva a tizenkét gyönyörű szárnyas ló felé és az öreg gondnok elnevette magát. – És, hogy a hölgyek se unatkozzanak, csutakolják le szépen őket… Bárki varázslatot mer használni, megy föl a toronyba denevérguanót takarítani! Két óra múlva visszajövök, de ha addigra nem lesztek készen… – mondta az öreg vészjóslóan és kivillantotta sárga, hiányos fogsorát. Nem kellett befejeznie a mondatot, a gyerekek pontosan tudták, hogy mi vár rájuk.

A férfi végignézett rajtuk ismételten, majd biccentett egyet, és odább sántikált. Mikor már hallótávolságok kívül volt, Josh megszólalt:

– A francba! Miért kell nekünk végezni a piszkos munkát?

– Fogd be! – pirított ré Ryan, és kisimította szeméből az ezüstszőke tincseit. – Igyekezz inkább, mert sose takarítjuk el ezt a szart.

– Merlin hétszentséges fütykösére, ez rohadt büdös! – fintorgott Josh. – Mivel etetik ezeket?

– Mire számítottál? – kérdezte Adriano. – Rózsa illatra?

– Ezt még megbánják a csajok! – sziszegte Josh és már el is kezdte a bosszúterv kidolgozását.

– Az holt biztos – helyeselt Adriano.

– A tervet később megbeszéljük – fordult oda hozzájuk Dylan, aki eddig Mary vizslatta. – Addig is takarítsuk ki ezt a kócerájt.

– Basszus, mikor volt ez utoljára kitakarítva? – kérdezte Ryan.

– Szerintem, direkt nem takarították ki. Csak azért, hogy mi csináljunk meg – vélekedett Adriano és nem is sejtette, hogy nagyon közel jár az igazsághoz.

– Na, ne járjon a szátok! – hangzott Carmen hangja. – Gyerünk uraim, lapátoljanak csak szépen!

– Kinyírom ezt a csajt! – sziszegte Josh.

***

Egy órával később az istálló nagy része már ragyogott a tisztaságtól. A különféle színű pegazusok pedig élvezték, hogy a lányok csutakolják őket. Mary és Adriano egy halványezüst színű példány mellett álltak és beszélgettek. Adriano már régen végzett a munka rá eső részével, így már azt csinált, amit akart.

A fiú magán érezte a még mindig lapátoló Dylan féltékeny tekintetét, de nem törődött vele. Inkább közelebb ment a Maryhez és megmutatta, hogyan kell szakszerűen lecsutakolni a pegazust. Természetes a varázslény nagyon élvezte a helyzetét, és nem mulasztotta el a köszönetnyilvánítást sem. Gyönyörű fejét Adriano arcához dörgölte, Mary és az olasz fiú összemosolyogtak. A háttérből figyelő Dylant pedig majd’ megette a féltékenység.

– Hé, Dylan, ne lesd őket olyan feltűnően! Szinte kiesnek a szemeid – szólt rá vigyorogva Ryan, de csak felhangosan merte ezt megjegyezni.

– Ne szólj bele! – sziszegte a mardekáros fiú.

– Jól van, jól van, nem kell mindjárt vérszomjas sárkánnyá válni. De becsukhatnád a szád, mert a nyál is kifolyok rajta, amikor Maryre nézel.

– Fogd már be!

– Úgy szóval akkor nem is Maryt nézed? – szólt bele Josh. – Szegény Adriano…
A két fiú prüszkölve felnevetett, és még Dylan ’halálos fenyegetés’ nevezetű nézése sem hallgatatta el őket.

– Most már fejezzétek be! – És fenyegetőn felemelte a koszos lapátot, majd a Mary és Adriano párosra tekintett, a fiú éppen a lány vállára tette a kezét. A tejfölszőke fiú lángolt dühében. – Mindjárt odamegyek és…

– Nem mész te sehova!

– De még mennyire, hogy megyek. – Dylan eldobta a lapátot, és nagy lendülettel elindult, ám nem vett észre némi pegazuscitromot maga előtt, így az elhamarkodott ballépése segítségével sikerült végigcsúsznia az istállón. Természetesen a szerencsétlen eseteknek ezzel nem szakadt vége, mivel drága Dylanünk, egy nagyobb kupacban fejezte be mutatványát.

– Fúj! – hangzott az egyezményes vélemény.

– Merlin szent szakállára, Dylan, azonnal fürödj meg vagy valami! – javasolta Magdalena, amikor a dühös és cseppet sem narancsvirág illatú Dylan elhalad mellette.
Adriano elmosolyodott, és közelebb hajolt Maryhez. Vidáman suttogta a lány fülébe:

– Na, mit mondtam? Nagyon féltékeny a srác.

– Nekem még mindig nem tűnik annak, inkább csak két ballábas.

– Majd egyértelművé teszem neked, csak várd ki a végét.

***

Eközben Dylan haraggal tele rótta a kastély folyosóit. A falon lévő festmények nevetve néztek rá, és néhányan orrukat befogva csúfolódtak rajta. Ő azonban nem törődött velük. Inkább tovább folytatta útját. Mérges és féltékeny volt egyszerre – ezt már saját magának is be kellett ismernie. Nem tudta ezt a két érzést palástolni vagy valamiképp uralkodni rajtuk. Legszívesebben üvöltött volna, de azt mégsem tehette, mert akkor még őrültnek is nézték volna. Persze nem álltak volna messze az igazságtól.

Dylant megőrjítették az érzései, nem tudott velük mit kezdeni. Felidézte, ahogy Adriano Mary vállára teszi a kezét. Ezen a ponton ökölbe szorította a kezét, fel volt háborodva. Hogy képzeli ez a szemét, hogy ráteheti a mocskos kezét Maryre – dohogott magában.
Próbálta magát meggyőzni, ez a féltékenység, csupán azért van, mert félti Maryt, és nem akarta elveszteni legjobb barátját. Ám az eszének másik fele folyamatosan azzal győzködte, hogy amit érez az igazi vonzalom a lány iránt, és olyan mélyről fakadó, ami ellen nem tud, s nem is lehet harcolni. Ez a tiszta szerelem semmi más, még ha nem is jött el az idő ennek beismerésére.

Eközben Dylan beért a fürdőszobába, lerángatta magáról a koszos holmikat, és beállt a zuhany alá, hanyagul megnyitotta a csapot. Ám az elhamarkodottságát ismét megbánta, mivel forró víz ömlött a hátára. Így már kiadhatta magából az összes fájdalmát is. Dylan felüvöltött. Villámgyorsasággal csavarta a másik irányba a csapot. Majd megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a hátát hűsítő víz áldásos hatását.

***

Miután Dylan befejezte a fürdést, s végre tiszta és kellemes illattal rendelkezett. Úgy döntött visszamegy a társasághoz. Ám ha tudta volna mi fog történni, nem tette volna ezt. A többiek éppen a zöld gyepen heverészve beszélgettek. Carmen a napsütést élvezte elterülve feküdt a füvön és hallgatta a madarak csicsergését. Magdalena és Ryan titkos pillantásokat váltottak, s néha–néha kezük vészes közelségbe került. Josh egy fűszálat rágcsált éppen a napfürdőző Carment figyelte a szeme sarkából. Mary élénken beszélgetett Adrianoval, aki Dylant meglátva még jobban figyelmet mímelt, és szinte itta lány szavait. Dylan nyugodtan tekintett a párosra. Eldöntötte, hogy nem húzza fel magát.

– Na, sikerült mindent lemosni? – kérdezte huncutul Ryan, kizökkentve a fiút gondolataiból.

– Aha – morogta Dylan –, és ti mit csináltok?

– Mary a pegazusokról beszélt – mondta Adriano és Maryre mosolygott,
Dylan szeme megvillant, de most próbált magán uralkodni.

– Hát nem csodás lények ezek? Ugye Dylan? – kérdezte Josh némi gúnnyal.

– Gúnyolódj csak! – csúfolódott Mary. – Tudom, téged egy cseppet sem érdekelnek, de engem igen.

– Hm… Mary mit szólnál hozzá, ha repülnénk egyet velük? – kérdezte Adriano hirtelen, mielőtt még kirobbant volna egy veszekedés.

– De én még sohasem…

– Nem érdekes – legyintett hanyagul a fiú –, majd akkor egyre ülünk fel ketten.

– Jó – csillant fel a lány szeme, egyúttal a mellette ülő Dylané is megvillant.

– Hé! – szólt Adrianónak és drámai hangsúllyal hozzátette. – Ha egy hajszála is meggörbül, neked véged!

– Rendben apuci vigyázni fogunk – vigyorgott rá Adriano, aztán átkarolta Maryt és elindultak az istálló felé. Adriano visszafojtott nevetéssel figyelte a szeme sarkából a dühtől tajtékzó Dylant, aki már rég elfelejtette a fogadalmát. Adriano ezek után gondos mérlegeléssel kiválasztott egy pegazust, majd mindketten felültek a hátára. A varázslényt nem is kellett sokáig noszogatni, azonnal a magasba röppent. Kitárta hatalmas szárnyait és vidáman vitorlázva szállt az égen.

Mary szorosan Adrianóhoz bújt, aki óvón átölelte az egyik kezével, másikkal pedig a kantárt fogta. Lentről Dylan árgus szemekkel figyelte őket.

– Na, most már hiszel nekem? – kérdezte vigyorogva.

– Igen, azt hiszem – mondta Mary.

– Most már csak az a kérdés meddig fog tartani, amíg szerelmet vall neked.

– Sokáig… Nem mostanában lesz ez a pillanat, sőt szinte egyenlő a sohával.

– Talán nem kell neki sok idő.

– Tényleg, most jut eszembe nekem miben is kellene segítenem?

– Nos, hát…

– Mondd már, kérlek!

– Vittoriáról lenne szó – bökte ki végül Adriano, és érezte, hogy vére az arcába szökik.

– Oh… én tudtam, hogy teszik neked – nevetett a lány.

– Nem is kicsit – mondta a fiú. – Azt hiszem… Olyasmit érzek, amit eddig még sosem.

– Nehéz dolgod lesz ezek után, ugye tudod?

– Tudom, éppen ezért kérem a segítséged.

– Rendben, számíthatsz rám mindenben.

– Köszönöm, kedves tőled!

– Nem kell semmit sem megköszönnöd. Én tartozom neked köszönettel, amiért tudod…

– Remélem, sikerült is a tervünk, és Dylan végre színt vall.

– A próféta szóljon belőled!

– Jó, most inkább szórakozzunk kicsit.

– Jól van – nevetett a lány, de megbánta, hogy beleegyezett. Adriano rántott egyet a kantáron és a szárnyas ló zuhanó repülésbe kezdett. Persze a lánynak nem volt ismeretlen a helyzet, mivel már ezerszer került hasonló szituációba, de a mostani hirtelen érte. Sikítani kezdett.

– Mary! – kiáltott fel valaki aggódva és ijedten, aki nem volt más, mint Dylan. – Vertha, megöllek, ha valami baja esik! – Mary és Adriano csak nevettek rajta, és újra a magasba szökkenve élvezték tovább a repülést. Az azúr kék égen lágyan szárnyalt a pegazus és a rajta ülő utasok boldogan mosolyogtak azon, ahogy a menetszél arcukba csap és a hajúkkal játszik. Lentről Dylan továbbra is mérgesen figyelte őket, és őrült sóvárgást érzett a szíve tájékán. Neki kellett volna most ott lenni, de sajnos ezzel már elkésett. Szomorúságot érzett.

A körülötte ülők lopva összemosolyogtak a féltékeny fiú láttán. Nagyon is jól tudták, hogy mi is zajlik le Dylanben. Vittoria együtt érzőn nézett rá, pontosan tudta mit is érez most Dylan. Míg a fiú nyilvánosan mutatta ki érzéseit, Vittoria halálosan érzékeny lelke némán szenvedett. Ha tudták volna, mindez mennyire felesleges…

hozzászólások: 0