61. fejezet
Becsület



Draco ismét egyedül maradt, kicsúszott az ágyából, és meztelenül tántorgott át a szobán, még mindig kissé gyenge volt a térde. Az elméje és a teste még mindig azt dolgozta fel, hogy Hermione Granger az ágyán térdelt, és mindenféle meggyőzés nélkül leszopta őt. A lány nem volt tapasztalt, de gyorsan tanult. Draco volt az, aki zavarba hozta magát – az önuralom megdöbbentő hiánya. Most a boszorkány eltűnt, az ágya egy ragacsos katasztrófa volt, és szerencséje lesz, ha ma éjjel egy szemhunyásnyit is tud aludni.

Draco tétovázott, gondolkodott, aztán kinyitotta az íróasztalfiókját, és felvette Nicholas Malfoy pálcáját. A kígyófa biztosan ki tudná tisztítani az ágyat, ha nem égetné fel abban a reményben, hogy a mugli születésű még mindig benne van.

De a pálca nehéznek és merevnek tűnt Draco kezében, hajthatatlannak. Dracónak két kézzel kellett fognia, miközben gyakorlatilag ordítania kellett a tisztítóvarázslatokat, és mégis kétszer is megperzselte az ágyat. Sietve visszatette a pálcát a fiókjába, majd fürdött, hogy lemossa magáról a sötét aurát.

Most már kicsit nyugodtabb volt, Draco bemászott a lepedő közé (elég tiszta volt, de merev és karcos, és kicsit meleg), és lehunyta a szemét. Szemhéjai mögött képek táncoltak a takaróján elnyújtózó Hermione, a lábai között térdelő Hermione, a körülötte hullámzó fürtökkel táncoló Hermione képei. Holnap legalább kap egy rendes pálcát; még egy ilyen éjszakát nem bírna ki.

***

A következő nap hideg és baljóslatúan virradt, egy zavarba ejtő mugliismeret órával kezdődött, melyen teászacskókról volt szó. Aztán következett a haladó bájitaltan, ahol Lumpsluck joviálisan javasolta, hogy Draco vacsora után ugorjon be egy kis korrepetálásra.

– Nem szégyen segítséget kérni! – dörmögte a professzor. Meglengette a pálcáját, és „D. Malfoy” írta magát a táblára, az utolsó a hat név közül a „Keddi korrepetálás 19 órakor - trollok nem jöhetnek!” felirat alatt.

Draco igyekezett nem grimaszolni. Most már Hermione is ott látná a nevét aznap délután. (Ismerte a boszorkány nevetségesen zsúfolt órarendjét még a Tennant követésével töltött napjaikból.) Igaz volt, hogy Draco bájitaltan jegyei siralmasak voltak. Elég jól főzött azokon a ritka napokon, amikor részt vett az órákon, de a vizsgák nagy részét kihagyta, és egyetlen esszét sem írt. De Lumpsluck soha nem buktatna meg egy mardekárost haladó bájitaltanból, és Draco már eleget tudott ahhoz, hogy elfogadható RAVASZ-t szerezzen. Draco azonban kételkedett benne, hogy az ilyen érvelésnek nagy súlya lenne Hermione előtt, és a kis fantáziájának, hogy megdugja őt a SVK osztály mumusszekrényében, egy másik napra kellett várnia.

A nap hátralévő része sem volt jobb. A kastély legtöbb lépcsőháza mostanra radikalizálódott, és a szokásosnál is rosszabbul lengett, gyakran úgy, hogy a diákok még mindig a fedélzeten kapaszkodtak. Draco a hatodik emeleten találta magát csapdában egy csapat mániákus fiatal hugrabugossal, akik épp most tanulták az Incarceroust, és folyamatosan próbáltak egy nem együttműködő lépcsőházból egy alacsonyabb emeletre kötéllel leereszkedni. Dracónak tompító bűbájokat kellett alkalmaznia, hogy a kis idióták ne zuhanjanak a halálba (amiért biztosan őt fogják hibáztatni). Aztán visszaemelte őket a levegőbe, hogy aztán végignézze, ahogy újabb köteleket varázsolnak, és újra leugranak, és örömükben visítoznak, amikor Draco ismét megmenti őket. És az ébenda pálca nem engedte, hogy mindannyiukat a saját Incarcerousával kötözze meg. Alig várta, hogy kapjon egy rendes pálcát.

Az utolsó óra után Draco átöltözött egy vastag, gyapjúpulóverbe és nadrágba, és magára kapott egy nehéz köpenyt, mielőtt elindult a harmadik emeletre. Annak ellenére, hogy a jeges eső kopogott a folyosó ablakain, remegett az izgalomtól, hogy elhagyja a kastélyt.

Hermione egy púpos boszorkány szobra mellett állt, hosszú piros-arany sálba és hozzá illő, óriási pomponokkal díszített kalapba burkolózva. Még piros kesztyűt is viselt. Olyan aranyos …nem, nem, nem aranyos. Undorítóan griffendéles.

Felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, diszkrétnek kell lennünk.

Hermione lenézett a sáljára, ami majdnem a padlóig lógott. Még egyszer magára tekerte.
– Nem én vagyok próbaidőn. Add ide a pálcádat.

Draco azon kapta magát, hogy gondolkodás nélkül megteszi. Hermione hümmögött magában, miközben egy sor bűbájt varázsolt, majd megidézett egy kis tükröt, és átnyújtotta neki.

A fiú eléggé le volt nyűgözve. Nem sokat változtatott a külsején, csak a haját sötétítette és a szemöldökét ritkította, de mégis más embernek tűnt.
– Azt hiszem, ez megteszi – mondta, és visszaadta a tükröt.

Hermione lehajtotta a fejét, és hunyorgott.
– Nekem tetszik. Úgy nézel ki, mint Justin.

Draco összekoccantotta a fogait, de nem szólt semmit. A boszorkány megpördült, hogy szembenézzen a torz szoborral.
– Dissendium – mondta ragyogóan, és a szobor kinyílt, hogy egy rövid csúszdát mutasson.

A csúszda alján Hermione meggyújtotta az ébenfa pálcát, ami egy átjárót tárt fel.
– Nagyjából egy óra járásnyira van Roxmortstól. Gyertek. – A lány kesztyűs kezét a varázsló kezébe csúsztatta, és Draco nem húzódott el, hanem fekete bőrkesztyűs ujjai körbetekerték a vastag fonalat, és lelassította a lépteit, hogy felvegye a lányét.

Furcsa séta volt. Természetesnek érezte, hogy kéz a kézben sétálnak vele, pletykálkodnak az órákról és könnyed szúrásokat váltanak egymással. Hermione a kalapja tetejére tűzte a sötét fát, és a fény őrülten billegett, miközben bólogatott és gesztikulált. Merlin, remélte, hogy az apja soha nem hall erről.

– Ez az alagút csak Roxmortsba vezet?

– Vannak leágazások, mint például ez – válaszolta Hermione. – A legtöbb zsákutcába vezet, de egy-kettő körbe-körbe. Senki sem fedezte fel őket igazán.

Draco kíváncsian megállt az alagút falán lévő árnyékos lyuk előtt. Aztán Hermione felé fordult, aki minden ok nélkül visszasugárzott rá. Az elismerés ilyen véletlenszerű kimutatása teljesen idegen volt Dracótól, de inkább tetszett neki. Nagy volt a kísértés, hogy megkérje, találkozzon vele vacsora után, de akkor csak egy előadást kapna a haladó bájitaltanról, a RAVASZ-okról és a lehetőségei kiteljesítéséről. Dracónak esze ágában sem volt kiteljesedni; egy életre elég Malfoy-potenciált látott már, köszöni szépen. Egy életre szóló alulteljesítés volt a legkedvesebb dolog, amit a családja a varázslóvilágnak nyújtani tudott.

Így hát hagyta, hogy Hermione végighúzza őt az alagúton, amíg egy fából készült csapóajtóhoz vezető kőlépcsővel találkoztak. Ott Draco megállt, és elkezdte kitekerni a sálját.

– Biztos vagyok benne, hogy van itt valahol egy boszorkány – mondta. Félredobta a sálat, és kesztyűs kezét Hermione csupasz torkára tette.

– Londonban óvatosnak kell lennünk. Ha valaki felismer téged…

– Minden rendben lesz. – Draco felbillentette a lány arcát.

– Nem kell bemennünk a boltba. Az én pálcám gyógyít, a te pálcád pedig… nos, csak egy kicsit makacs.

Draco gúnyolódott.
– Hol van a griffendéles bátorságod, Granger?

– Te vagy az, aki veszélyben van…

Megsimogatta a lány arcát, jobban meghatódva, mint mutatta. Az anyján kívül soha senki nem aggódott érte.

– Senki sem fogja tudni, hogy én vagyok az, kivéve valószínűleg Ollivandert. – Azt az öreg görényt nehéz volt becsapni.

Draco éppen lehajolt volna, hogy megcsókolja, de a lány megelőzte, lábujjhegyre állt, és megrángatta a köpenyét, hogy lehozza magához. A boszorkány szája meleg volt, és Draco előző esti meghiúsult tervei azonnal eszébe jutottak.

– Két működő pálca, igaz? – mondta lélegzetvisszafojtva.

– Igen – mondta Hermione, és eléggé elpirult ahhoz, hogy a vörös arca látszódjon a sötét erdő kis fényében. – Menjünk értük.

Pálcája ismét a kezében, Draco hoppanált a Mézesfalás pincéjéből a pálcabolt mögötti piszkos sikátorba vezette őket. (Ott várakozott őrszemként, amikor a többi halálfaló elrabolta Ollivandert, ezt a háborús apróságot megtartotta magának.) Felhúzták a csuklyájukat, és a sikátor nyílásához rohantak.

Az eső elállt, de az utca szerencsére üres volt. A késő délutáni felhők szürkére mosták az Abszol út épületeit és macskaköveit, és a szétterülő tócsák visszatükrözték a vizes lámpafényt. A két diák megkerülte a boltot, hogy szembenézzenek a fenyegető, kör alakú kirakattal: OLLIVANDER – Finom pálcák készítői Kr. e. 382 óta.

Draco kirántotta az ajtót, egy nagy csengő hangjára, és beinvitálta Hermionét, mielőtt becsapta mögöttük az ajtót. Egy kézmozdulat és a bolt NYITVA feliratról ZÁRVA feliratra váltott, a redőnyök pedig lehúzódtak.

– Mr. Ollivander? – szólította Hermione, miközben lehúzta a sapkáját.

Hallották a fémkerekek csikorgását, és egy falétra csúszott a látóterükbe. A harmadik lépcsőfokon Ollivander úr állt, és elragadtatottnak tűnt.

– Miss Granger! – A pálcakészítő azzal a meglepő új energiával ugrott le, és tágra nyílt szemmel a pult mögé lépett.

– Jó napot, Mr. Ollivander – köszöntötte Hermione. – Remélem, jól van?

– Ó, igen, igen – mondta az öregember. – És az ifjú Malfoy úr! Remélem, jól érzi magát az ébenfa pálcával.

Draco biztosan nem, de beleegyezett, hogy Hermione előbb bemutassa a pálcáját, így csak fintorgott. Hermione egy pillantást vetett rá, mire Draco azt mondta:
– Mr. Ollivander.

Ollivander megigazította a nyakkendőjét, és csipkés kezét a pultra tette. Egy kis kerek lencse lógott a mellényére kötött szalagról.
– És miben segíthetek?

– Megrepedt a pálcá m– mondta Hermione, és elé tette a szőlőfát.

Az öregember nem nyúlt a pálcához, csak intett a kezével, és a szőlőfa lebegve lebegett a pultról, majd lassan megpördült a levegőben.

– Á, igen, szőlőfa. Szép, mégis erős, akárcsak a gazdája. – Ollivander a szeméhez emelte a lencsét, és kedves mosolya elhalványult.

– Igen, ez a pálca erős varázslatot bocsátott ki magából. Fényvarázslatokat, sötét varázslatokat, olyan varázslatokat, amilyeneket még senki sem varázsolt. – Kijózanodott. – Ez a pálca a szerelem kötelékeit is felbontotta.

– Igen – ejtette ki fojtottan Hermione a szót. Dracónak fogalma sem volt, miről beszél az öreg, de azon kapta magát, hogy közelebb húzódik Hermionéhoz, kezét a hátára helyezve.

– Attól tartok, ez a tett súlyosan megsebezte a pálcát – folytatta Ollivander. Aztán szünetet tartott, és egy szalagra erősített lencsét a szeméhez emelt. – De aztán magasabb célra használták, a magját erősítve. Ellopták, majd visszaszerezték, újra ellopták… – Hátraugrott, a lencse leesett. – Ez a pálca erőszakot szenvedett. Egészen nemrégiben.

– Igen – ismételte Hermione, a hangja most már erősebb volt.

– Jól van, Miss Granger? – kérdezte Ollivander aggódva.

– Igen, köszönöm – mondta Hermione. – Draco mentett meg.

A pálcakészítő kerek szemei Dracóra szegeződtek.
– Á, igen, a becsület pálcája!

Draco rávillantotta a tekintetét.
– Az az átkozott pálca… – kezdte, majd Hermionéra nézett, és felsóhajtott. – Rendben.

– Szörnyű repedés volt – mondta Hermione, visszatérve a pálcájához –, de úgy tűnik, gyógyul, ugye, Ollivander úr?

A pálcakészítő bólintott, és felkapta a pálcát a levegőből, megforgatta a göcsörtös kezében.
– Igen, igen. De a teljes gyógyulás évekig tarthat segítség nélkül, és egy olyan boszorkánynak, mint ön, Miss Granger, teljes erővel kell a pálca. Erre tessék.

Végigvezette őket a bolton, keskeny dobozokkal rakott magas polcok mellett, egy apró műhelybe. A magas mennyezetű helyiségben alig fért el egy munkapad és féltucatnyi, a falnak támasztott farönk. Ollivander leült a pad mögé, és két fából készült zsámolyt varázsolt Hermione és Draco számára.

– Hadd varázsoljak egy pajzsbűbájt – mondta a varázsló, és a szőlőfát egy állványra helyezte. A zsebéből előhúzott egy rendkívül hosszú, sápadt pálcát, amely ugyanolyan görbe és ráncos volt, mint ő maga. – A fán lévő bűbájok szeretnek visszapattanni, tudja! – ciripelte.

A tollas emlékekre nem is hasonlító, izzó fényszálak tekeredtek a szőlőfa köré, ragyogóvá téve a pálca faragványait. Ollivander pálcája bonyolult mintákban mozgott, a varázsló az orra alatt mormogta, amíg az egész pálca fel nem izzott, majd visszatért eredeti állapotába.

Ollivander felvette a pálcát, és átnyújtotta az elragadtatott Hermionénak.
– Próbáld ki, kedvesem!

Hermione meglengette a pálcát, ami négy sárga madarat varázsolt, és azok körbe-körbe repültek a feje fölött.
– Ez még jobb, mint eddig!

A pálcakészítő bólintott.
– A szőlőfa megsérült a háború alatt, gondolom… szemmel láthatatlan, vékony törések. Azokat is kijavítottam.

Hermione felragyogott.
– Köszönöm, Mr. Ollivander! – Olyan boldognak tűnt, hogy Draco majdnem elmosolyodott.

– És önnek is, Mr. Malfoy. – Az öregember fel-alá nézett Dracóra. – Azt kell mondanom, hogy az ébenfa jól áll önnek.

– Egyáltalán nem – csattant fel Draco, és eszébe jutottak a saját sérelmei. Felállt, és Ollivander felé lendítette a pálcáját. – Én egyáltalán nem vagyok olyan, mint ez a gügyögő gally. Én nem iszom meleg tejet. Nem gombolom be a boszorkányok ingét. Nem takarítom a szobákat, és pláne nem nézem tétlenül, ahogy Hermionét megtámadják!

– Persze, hogy nem – mondta Ollivander békésen.

– Sőt, nem vagyok hajlandó akaratlanul is jótéteményeket tenni, mert valami vén bolond… – Draco elhallgatott, és a pálcakészítőre meredt, aki visszapislogott rá.

– Egy ébenfa pálca becsületet követel, ahogy mondtam neked – folytatta Ollivander. – De az, hogy milyen becsületkényszert fogad el, csakis rajtad múlik. – Vizes szemei Draco szemébe meredtek. – A pálcája nem fog együttműködni, mert te még nem erőltetted rá az erős erkölcsi kódexedet.

Hermione bámult Dracóra, ahogyan azt megtehette. Draco tudta, hogy nem az a gonosz söpredék, akinek a legtöbben gondolták, de ez nem jelentette azt, hogy a mágikus tárgyak felett uralkodhatna az erkölcsi tartásával.

– Ez nevetséges.

– Nem az – mondott ellent Hermione. – Te nagyon is becsületes vagy. Megmentettél engem! – Ollivander felé fordult. – Ő mentett meg engem.

– Ettől még nem vagyok hős – mondta Draco. – Elmondanád Ollivandernek, hogy mit tettem még azon az éjszakán?

– Mr. Malfoy – szólt közbe finoman az öreg. – Nyilvánvaló, hogy valamiféle kódexet követsz, különben a pálca egyáltalán nem fogadna el téged, nemhogy téged választana.

Dracónak elege volt.
– Te komolyan hallgatsz egy pálcára, Ollivander? Nem emlékszel, hogy ki vagyok én? Egy évet töltöttél a pincémben!

– Én mindig a pálcámra hallgatok – mondta Ollivander. – A pálca választja a varázslót, ahogy Mr. Potternek mondtam, amikor először jött a boltomba. A pálca tudta, hogy az a kisfiú fogja meghatározni mindannyiunk sorsát.

– Nos, én nem vagyok Potter – csattant fel Draco –, és én hozom a saját kibaszott döntéseimet.

Ollivander megrázta fehér hajú fejét.
– Még mindig nem érti. Makacskodik. Nem fogadja el, hogy erős erkölcsi kódexe van, és ezért nem tudja érvényesíteni. – Egy vékony mosoly. – És így az ébenfa pálca, mivel ugyanilyen makacs, a saját, meglehetősen önkényes kódexét követi véletlenszerű erkölcsi cselekedetekkel. A pálca azt akarja, hogy ön vegye át az irányítást.

Draco a pálcára meredt, megdöbbenve ezeken a szavakon. Aztán Hermionéra nézett, aki szokatlanul csendben volt a szóváltás alatt. A lány bátorítóan bólintott rá.

– Nem – mondta Draco. – Nem vagyok hajlandó olyan pálcát hordani, amiben nem bízhatok. Biztos vagyok benne, hogy újra bajba kerülök, és a saját feltételeim szerint fogom kezelni, nem pedig valami főnökösködő kis botot követni, ami azt hiszi, hogy jobban tudja.

Hermione csalódottan nézett, de nem szólt semmit, miközben Draco letette a pálcát a munkapadra.

– Téved, Ollivander – mondta. – Az ébenfa nem olyasvalakinek való, mint én.

Az öregember vékony mosolya nem lankadt.
– Nem? És mi van a zsebében lévő ébenfaszilánkkal?

– Mi, ez? – Draco előhúzta a faforgácsot. – Ez csak egy csík az ágytámlámról. Tulajdonképpen, ha annyira tetszik… – dobta Ollivander felé – … az öné lehet.

A forgács Ollivander felé vitorlázott, akinek tágra nyílt a szeme a meglepetéstől. De még jobban kitágultak, amikor a fadarab hirtelen meggörbült, és Hermione felé pördült, a kezébe csúszva. A lány döbbenten tartotta fel.

Ollivander felpattant a zsámolyáról, és körbejárta a padot az ébenfa forgácsot bámulva.
– Szabad?

Hermione átnyújtotta, az öreg pedig hunyorogva tartotta a kezében.
– Kedvesem – mondta –, maga mágikusan kapcsolódsz ehhez a fához.

– Talán a sötételf pálcát kellene vinnie – javasolta Draco.

Ollivander megrázta a fejét.
– Nem, ennek semmi köze a pálcákhoz. Ez a faforgács el van varázsolva, és ez a varázslat Miss Grangerhez kötődik.

Hermione elvörösödött, majd mézarany szemével elszántan nézett Dracóra. Draco majdnem összerezzent – ez a tekintet ritkán jelentett számára jót.

– Draco – mondta nyugodtan. – Mesélj Ollivander úrnak az eltűnési varázslatról.

– Komolyan azt hiszed, hogy ez…

– Mondd el neki.

Draco a pálcakészítő felé fordult, aki még mindig a chipet tartotta.
– Az idén én varázsoltam az volt-nincs szekrény varázslatot az ágyamra.

Megállt, de Ollivander csak bólintott.
– Harmonia Nectere Passus? Milyen érdekes, Malfoy úr. És aztán Miss Grangerre is alkalmazta?

– Nem – mondta Draco hidegen. – Az ágyára varázsoltam.

– Zseniális. – Ollivander majdnem lenyűgözöttnek tűnt. – És hogyan adaptálta?

Draco felemelte a kezét, úgy tett, mintha pálcát tartana.
– Harmonia Nectere Passus Tempus Nectere…

– Azért kihagyott egy szót – tette hozzá Hermione.

– Mert félbeszakítottak – mondta Draco, és rávillantotta a tekintetét.

– Sóbálványoztad a macskámat! – A pálcakészítő felé fordult. – Sóbálvány átokkal találta el a macskámat.

– Hermione – kérte Draco.

– Csámpi csak segíteni akart - magyarázta Hermione. – Meg kellett volna simogatnod.

Ollivander megköszörülte a torkát, és a pár felé fordult.
– Ha megkérdezhetem, hogy az ágya még mindig el van varázsolva, Miss Granger?

– Nem hiszem. – Hermione előhúzta gyöngyös táskáját a gyapjúkabátja belsejéből. – Invito faforgács! – Azonnal egy aranybarna forgács landolt a tenyerében, és átnyújtotta Ollivandernek. – Ez az ágytámlámról származik.

Ollivander ismét a szeméhez emelte a lencsét, hogy megvizsgálja.
– Igazad van, kedvesem. Itt nincs varázslat. – Elengedte a lencsét. – De ön egyértelműen el van varázsolva, Miss Granger, Mr. Malfoy varázslatával a mágikus magjában.

Hermione állkapcsa leesett.
– Luna!

Draco értetlenül nézett rá.

– Amikor az emberek megpróbálnak elvarázsolni vagy feloldani egy bűbájt egy fatárgyról, óvatosnak kell lenniük, igaz, Mr. Ollivander? – kérdezte.

– Természetesen – mondta a pálcakészítő. – Egy jó pajzsbűbáj elengedhetetlen. Azt akarja mondani, hogy…

– Ó, Merlin! – Hermione elborzadva nézett. – Én voltam az! Én voltam! Megpróbáltam megtörni a bűbájt, de dühös voltam, és túl erősen szúrtam, és fadarabok zápora hullott körülöttem, és… és eltűnt!

Draco elkomorult. Tehát végig igaza volt – a lány elrontotta a varázslatot!

Ollivander bólintott.
– Egy mágikus visszapattanás, elég erős ahhoz, hogy hatással legyen a mágikus magjára – magyarázta Hermionénak. – A varázslat nem tört meg, hanem átkerült önhöz, önre telepedett a mágiájába. Most ön vagy Mr. Malfoy ágyához kapcsolt.

– És ezért ugrom be minden este tízkor az ágyadba! – kiáltott Hermione, majd céklavörös lett.

Ollivander zavartan nézett, Draco pedig majdnem maga is elpirult.
– Hozzáadtam egy időelemet – ismerte be.

– Lenyűgöző – mondta a pálcakészítő.

Draco szeme összeszűkült.
– Ön hollóhátas, ugye?

– Hát igen – válaszolta Ollivander.

– Visszafordítható a varázslat, uram? – kérdezte Hermione. – Vagy el kell pusztítanunk Draco ágyát?

– Szívesen visszafordítom, kedvesem – ajánlotta fel Ollivander. Mindkettőjükre egy vékony mosolyt küldött. – Mármint, ha azt akarják-

– Akarjuk – mondta egyszerre Draco és Hermione.

– Rendben, ha biztosak vagytok benne. – Ollivander ismét elővette a pálcáját. – Tegye le az ébenfa forgácsot, Miss Granger, és álljon a pad mellé. Nagyon jó. – Draco felé fordult. – Intermissum Harmonia Nectere, gondolom?

Draco bólintott.

Ollivander pajzsbűbájt varázsolt maga és Draco köré.
– Kicsit módosítok rajta, kicsit finomabbá teszem a varázslatot. Nem ártana, ha Miss Granger mágikus magja megsérülne, vagy ha varázslatos fa részecskéket hagynánk magunk után.

– Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni? – kérdezte Draco. – Talán Hermionénak el kellene mennie a Szent Mungóba.

– Egészen biztos. – Ollivander rápislogott. – Sokszor szedtem már le a tanoncaimról visszapattant fa bűbájt. Nagyon feledékenyek a pajzsbűbájokkal kapcsolatban. Mindig azt hiszik, hogy ők tudják a legjobban. – Ismét felemelte a pálcáját. – Most persze ez a varázslat sokkal bonyolultabb és erősebb, de a koncepció ugyanaz.

– Bízom önben, Mr. Ollivander – mondta Hermione.

Draco kevésbé bízott. A pálcakészítőnek a családja pincéjében töltött idő nyilvánvalóan hatással volt az elméjére.

– Én igen – szólalt meg Hermione, és a szemeiben griffendéles őrület csillogott.

Draco nem örült neki, de az öreg volt a legjobb esélyük. Így hát bólintott beleegyezően, amit Hermione és Ollivander amúgy is figyelmen kívül hagyott. Ollivander egy Draco számára ismerős, de bonyolultabb mozdulatsorba kezdett:
– Intermissum Harmonia Nectere… Separatum Lignum… Sui Iuris…

Először nem történt semmi, aztán Hermione mintha szikrázni kezdett volna. Draco rájött, hogy a szikrák fadarabok, amelyek a lány feje körül kavarogtak, mielőtt egy takaros kis kupacot képeztek a munkapadon.

Ollivander leeresztette a pálcáját.
– Vegye fel az ébenfaszilánkot, Mr. Malfoy, és próbálja meg felém dobni.

Draco így tett, a forgács a pálcakészítő felé vitorlázott, aki egy Kereső reflexeivel szedte ki a levegőből.

– A varázslat megtört – jelentette ki Ollivander, és visszaadta a chipet Dracónak.

– Ó, köszönöm, Mr. Ollivander! – lelkendezett Hermione, és megölelte az öreget. – Köszönöm! – Sugárzó arccal fordult Draco felé. – Eltört!

Draco döbbenten bámult Ollivanderre. Az öregember megcsinálta. Annyi hétig, és a válasz egész idő alatt előttük állt. És ők nem látták – nem mintha igazán próbálkoztak volna. Draco tudta, hogy Hermione elkaszálta a varázsigét, legalábbis véletlenül. És mióta felejtette el a legragyogóbb boszorkány korának legragyogóbb boszorkánya a varázslatos faforgácsok záporát? Tényleg úgy tettek, mintha csak színleltek volna.

És most vége volt a játékidőnek. Visszatértek a valóságba. Az eltűnő varázslat átmenetileg összekötötte a sorsukat, de most már szabadon követhették a nagyon is különböző útjaikat. Akárcsak a sötétfa pálca, ez a boszorkány sem…

– Draco? – kérdezte Hermione. – Draco, jól vagy?

– Igen. – Draco hangjában ott volt egy rendes Malfoy minden fagyossága. – Mr. Ollivander, köszönöm. Mennyivel tartozunk?

Ollivander elhessegette az arany gondolatát:
– Nem kell fizetni, fiam. Örömömre szolgált. – Mindkettőjükre rámosolygott.

– És egy új pálcáért? – kérdezte Draco. – Egy megfelelő pálcáért? Elküldheti bagollyal.

– Á, majd meglátjuk – mondta az öreg.

Draco tovább akarta szorongatni, de még inkább ki akart jutni a boltból. Hermione felé fordult.

– Vissza kellene mennünk.

A boszorkány kissé elkomorult a varázsló hideg hangjára, de bólintott, és újra a nyaka köré kezdte tekerni a sálját. Kiléptek a boltból, és látták, hogy az eső elállt, és egy gyorsan folyó folyó csobogott a macskaköveken.

– Kapaszkodj belém – mondta Hermione, aki alig várta, hogy újra kipróbálhassa a szőlőfát, és egy pukkanással megjelentek a Mézesfalás pincéjében. Aztán visszaállította Draco megszokott külsejét.

Hermionéra és Dracóra kényszeresség borult, ahogy beléptek az alagútba, és minden beszélgetés akadozott. Többször egymásra pillantottak, és szóra nyitották a szájukat, hogy aztán újra becsukják, vagy megjegyzést tegyenek az esőre, vagy a sárra az alagútban, vagy arra, hogy mennyi idő van még a vacsoráig. Draco érezte, hogy fekete homály telepszik rá. Ő és Hermione nem beszéltek az átkozott időjárásról. Nem udvariaskodtak.

Megálltak a bejárat csúszdájának alján, és szembefordultak egymással. Hermione a kötött sapkájára tűzte a szőlőfüvet, és annak kis aranyló fénye megcsillant a felhúzott arcán.

– Azt hiszem, ennyi volt – mondta halkan.

– Igen – értett egyet. – Igazi megkönnyebbülés.

– Jó lesz egy, ööö, nyugodt éjszaka. – Hermione a sálja végét csavargatta, még mindig felnézett rá.

Draco bólintott, a torka összeszorult. Így ért véget, hogy egymást bámulják egy sötét, penészes alagútban?

– Te… – kezdte Hermione.

Hangos nyikorgás hallatszott, és a fenti nyitott csapóajtóból fény szűrődött le, megvilágítva Hermionét, de sötétben tartva Dracót.

– Hermione, te vagy az?

– Neville!

– Szia, Hermione! Szia, Seamus, itt van Hermione!

– Szia, Hermione!

– Gyere fel, tartom az ajtót – szólt Longbottom. – Hé, Dean, Hermione odalent van.

– Szia, Hermione!

Draco összeszorította a fogát. Griffendélesek.

– Feljössz? – kérdezte Longbottom. – Jól vagy, ugye?

– Jól vagyok! – közölte Hermione hangosan.

– Az ott lent Hermione? – kérdezte egy újabb hang, ezúttal egy lányé. – Szia, Hermione!

– Segítségre van szükséged? – tudakolta Longbottom.

– Nem, csak várj egy percet! – kiabált Hermione. Megfordult, hogy megszólítsa Dracót, de az már hátrált, egyre beljebb a sötétségbe.

– Draco! – sziszegte Hermione, a hangja mély és hordozó volt. – Hol vagy? Gyere vissza!

Lábdobogás hallatszott odafentről.
– Hermione! Lemegyek! – kiáltotta az ír fickó.

– Draco! – kiáltott Hermione újra.

A hangja gyengébb volt, de Draco még mindig hallotta. Megállt lejjebb az alagútban, és megfordult, hogy ránézzen a lányra.

A griffendéles a nyitott bejárat által létrehozott kis fénypocsolyában állt, és tágra nyílt szemmel bámult a sötétbe, hogy lássa őt. Aztán a teste mintha megereszkedett volna, és újra a nyaka köré tekerte a vörös-arany sálját. Még egy utolsó apró „Draco”, majd elfordult, hogy feljusson a csúszdán, megcsúszva a kövön, és féltérdre ereszkedve.

Draco önkéntelenül előre lépett, de ekkor egy kéz nyúlt ki, és kisegítette Hermionét a folyosóról. A kőtömb becsúszott mögötte, és Draco egyedül maradt a sötétségben.


***

Aznap este kihagyta a vacsorát, inkább az ivást választotta. A manók kitakarítottak, amíg ő távol volt, és egy kis griffendéles követséget hoztak létre a kanapén. Hermione kifényesített cipői és kivasalt kesztyűi a bőrpárnákon hevertek, akárcsak a Durmstrang-könyve és a rózsaszín macskadoboz.

Draco tehát letelepedett a karosszékébe, amelyet ismét a kandalló felé fordított. Végre elérte a kellően zsibbadt állapotot, amikor a kitartó kaparászás arra kényszerítette, hogy kinyissa az ajtót.

Meg sem lepődött, amikor meglátta, hogy a narancssárga macska elszáguld mellette, és két kanyargó árnyékot a folyosón. Vajon nyitva hagyta a másik ajtót? Draco nem emlékezett rá. Hosszú ideig állt abban a sötét alagútban a Honeyduke felé, miután Hermione elment, elég sokáig ahhoz, hogy a csontjaiban érezte a hideget. Valahogy kijutott, és eljutott a tömlöcbe és a hálószobájába. Valahogy.

Draco becsapta az ajtót.
– Morcos! – Körülnézett a szobában, amely kissé megpördült, mielőtt megpillantotta a bolyhos, narancssárga állatot a nagypapa óráján, amely tízezni kezdett.

Ezután a nyitott ágyra pillantott, de az természetesen üres maradt. Hermione nem jött.

– Bassza meg – vicsorította Draco. Nem volt oka tovább ébren maradni, ezért visszatért a foteljébe, és még két, vagy három korty whiskyt lehajtott. Vagy négyet.

feltöltötte 2025. Aug. 22. | Nyx | hozzászólások: 0