2. fejezet
Teafűjóslás

Draco egy csütörtök esti napon, komor képet vágva lépkedett végig a kastély előcsarnokán. Már két hete kefélt Romilda Vane-nel, és minden elég jól ment. A szex rendben volt, és rájött, hogyan kerülje el az állandó fecsegést. Vane szigorú rendet követelt, gyakorlatilag a megérkezése pillanatától, kezdésnek egy szopással. Szó szerint ez volt az egyetlen módja, hogy a varázsló elhallgattassa. Így hát elégedett lehetett a megállapodásnak ezzel a részével.

A problémát a griffendéles boszorkány diszkréciójának teljes hiánya jelentette. Vane képtelen volt követni az utasításokat, hacsak Draco nem volt fizikailag jelen, hogy megerősítse őket. Ha férfi azt mondta neki, találkozzanak a harmadik emeleti alkóvban Sir Eric, a kóborló faliszőnyegénél, akkor Vane a negyedik emeleti folyosón bolyongott, és minden festményt megkérdezett, hol találja Sir Ericet. Draco utasítása szerint, Romildának a régi SVK-teremben kellett várnia (ami a perverz fejek ellenére is a legjobb hely maradt), a lány pedig elfelejtette, melyik ajtó vezet oda, így a folyosón minden szobát átnézett, akár foglalt volt, akár nem. Amikor végre belépett a megfelelő terembe, elég hangosan kiáltotta el magát ahhoz, hogy a fél kastély meghallja:

– Draco! – És vihogott.

Most éppen egy órával korábban Vane rossz sötét lépcsőházba tévedt, és egy random szőke hollóhátassal kezdett csókolózni. Draco ott találta őket, Vane pedig félúton volt a nyitószámához, felmerült benne, hogy a fiú mondván „ma rövidebbnek tűnt”. Draco kénytelen volt a zavart hollóhátast Vane pálcájával elfeledtetni, és elküldeni.

A mardekáros majdnem ott helyben véget vetett az egésznek, annyira dühös lett. Próbaidőn volt, és tiltott varázslatokat használni még más pálcájával is, hihetetlenül veszélyes volt. Vane bocsánatot kért, aztán dacossá vált, majd megrémült, amikor Draco elkezdte elővenni a fenyegetéseket. A lány megfogadta, hogy óvatosabb lesz, de ez nem tartott sokáig. Draco magára is dühös volt; bolond volt, amiért diszkréciót várt egy griffendélestől.

Draco még mindig füstölögve vonult vissza a hálószobájába, egy pazar lakosztályba, amely hagyományosan a Mardekár házvezetőjének állt rendelkezésére. A szoba évtizedek óta üresen állt, mióta Lumpsluck a hatodik emeleten lévő hatalmas irodáját részesítette előnyben, Piton pedig a bájitaltanpince mögött lakott. Lumpsluck kénytelen volt egyedül elhelyezni Dracót a kényelmes szobában, mivel egy halálfalóval senki sem akart együtt lakni, és ott Draco élvezettel tölthette el néhány boldog napját, megörökölve a pazar ágyat a brokát baldachinnal és a faragott sötétfa ágyrácsokkal.

Egy héttel később egy második, hagyományosabb négypárnás ágy is előkerült, és Tennant Rowle tizennégy bőröndjével töltötték meg. Tennant éppen a kontinensen ivászaton volt, és bejelentés nélkül jelent meg a Roxfortban, bejelentve, hogy át akarja helyezni magát ide. Boldogan telepedett le Draco mellett, Tennant nem vesztegette az időt, és láthatatlan csapdákat szórt szét a szobában (ez a Durmstrang szokásos óvintézkedése volt), valamint egy tucatnyi titokzatos, ezüstből és kristályból készült tárgyat.

Draco ezután igyekezett távol maradni a szobától, kivéve, ha aludni akart. Ma este a helyiség üres volt, hála Mardekárnak. Hosszasan készülődött az alváshoz, az otthonos rutin megnyugtatta az idegeit, még ha a ruháit el is kellett pakolnia, mint egy házimanónak.

De az alvás elkerülte. A Vane-nel történt jelenet félig dühössé tette, félig felizgatta, és forgolódott a fényűző ágyon. A holdfény vékony sugara kukucskált a függönyök között, és megérintette az ágyrácson a fel-alá kúszó, faragott kígyókat. Amikor Draco végre elaludt, egy újabb azkabani rémálom várt rá.



…Egy sarokban guggolva,
rongyosan, reszketve, a falak suttogtak:

– Üres vagy, Dracooo… olyan üres… a gondolatoktól… az érzésektől… az élettől …

– Nem… – Draco felnyögött. – Nem …

A kőfal gúnyolódott rajta:
– Nyomorult, magányos, elfeledett, gyűlölt …

Láncok csattognak, ahogy gurult.

Testét köhögés gyötörte a piszkos, fojtogató levegőben.

– Vissza fogsz térni, Dracooo … vissza fogsz térni …

– NEM!


Draco felriadt, szíve hevesen dobogott, torka rekedt és kaparászott. Hála Mardekárnak, az ágya köré mindig felállított védőrácsok még nem oldódtak fel. Ha Tennant Rowle meghallotta volna, hogy Draco éjszaka kiabál, soha nem hallotta volna a végét.

Lehámozta izzadt pizsamáját, és előhúzta a pálcáját a párnája alól. Három próbálkozás kellett ahhoz, hogy tovább erősítse a varázspálcát; a galagonya a kezében hullámzott, ellenállt neki. Draco néhányszor megrázta, és elkomorult. Potter megrongálta a pálcát, mielőtt bagolypostán visszaküldte volna? Nem, Draco már jó egy éve küzdött a pálcájával, azóta a nap óta, hogy szembekerült Dumbledore-ral.

Csak az idegek miatt. Draco a párnája alá dugta a pálcát, és újra hátradőlt. Azt remélte, hogy a rendszeres varázslás majd segít, de a rémálmai rosszabbak voltak, mint valaha. Nagyon vékony jégen mozgott a Minisztériummal szemben állva, egy fő aurorral, aki alig várta, hogy lecsapjon a legkisebb rosszindulatra utaló jelre. Basszus, ez a dolog Vane-nel akár Draco egyirányú jegye is lehetett volna vissza a börtönbe, ha nem vigyáz. Meg kellett találnia a módját, hogy irányítsa a lányt, vagy véget kellett vetnie a dolognak.




***

Tealevelek

Draco még mindig a Vane-problémán töprengett másnap délután, amikor felmászott a Jóslástan toronyba vezető lépcsőn. Trelawney professzor folytatta az óráit, miután a „ló” visszatért a Tiltott Erdőbe. A Sötét Nagyúr jóslata és a háborúban játszott szerepe emelte a jóslás hírnevét, és minden eddiginél több diák kérte a tantárgyat, abban reménykedve, hogy látnokok lehetnek. A haladó osztály zsúfolásig megtelt főleg női diákokkal mind a négy házból, köztük Vane-nel és Lüke Lovegooddal.

Draco saját részvétele a próbaidő része volt: A Minisztérium a tantárgyat alapvető fontosságúnak tartotta ahhoz, hogy „megértsük, hogyan hatnak a tetteink a jövőre”. Őrült ötlet. Draco mindig tomboló fejfájással távozott a jóslásról az illatos levegőtől, és egy halvány sajnálkozással, hogy a Sötét Nagyúr mégiscsak vesztett.

Ma az óra drámai fordulatot vett. Draco mindig egyedül ült a terem legkisebb asztalánál – biztosan senki sem akarta látni a jövőjét. De ahogy a mardekáros megmászta a falétrát, és kidugta a fejét az osztályterem padlóján lévő lyukon, látta, hogy ismét elragadták tőle az áhított magányt. A kerek teremben apró teázóasztalok, fotelek és kövér puffok zsúfolódtak össze, mint mindig, de ma egy második puff is került Draco asztalához. Azon ott ült az, akit utoljára várt volna, hogy ebben az osztályban látja.

Hermione Granger.

Az üdvöske megvetése a jóslás iránt végül is közismert volt, annak ellenére, hogy szerepe volt a Sötét Nagyúr legyőzésében. Az biztos, hogy nem tűnt boldognak, hogy ott van. Szinte komikusan ült a puffján, keresztbe tett karokkal, orrát a levegőben tartva, a háta mereven egyenes volt. Dracónak nem volt más választása, mint hogy csatlakozzon hozzá, mivel a többi asztal tele volt, és amúgy sem fogadta volna őt senki, még Vane sem, aki három barátjával zsúfolódott egy asztal köré.

Átsétált a termen, és kényelmetlenül közel ült Grangerhez. A fölöttük lévő, selyemkendővel letakart lámpa halvány, bíborvörös fényt vetett. Draco enyhén izzadt, és ez nem a fülledt levegőtől volt.

Vane egy titkos, szerinte szeretetteljes mosolyt küldött neki. Mostanra már mindenki tisztában volt azzal, hogy Vane érdeklődik iránta, de Draco kemény szavai és mogorva tekintete, valamint a griffendélesek iránti híres ellenszenve megakadályozta, hogy bárki is elhiggye, hogy valóban történik valami. Már-már viccnek indult, hogy Vane mindig Draco után kutatott. Veszélyes is volt… előbb-utóbb valaki észrevett volna valamit. El kellett intéznie ezt a helyzetet, mielőtt…

– Az isten szerelmére – mondta egy hang savanyúan –, csak Incendiózd a pennát, ha ennyire utálod.

Draco zavartan pislogott, mielőtt le tudta volna állítani magát, aztán rájött, hogy az asztalon lévő tollat bámulta, miközben Vane-re gondolt. Átvitte a tekintetét a hang tulajdonosára. Granger megállt a teaöntés közben, hogy a teáscsészét, Dracót és az egész osztályt megvető pillantással illesse.

A nő hangsúlyozottan nem töltötte meg Draco csészéjét, csak egy puffanással letette a teáskannát, megrázva az asztalt. Draco figyelte, ahogy a lány belekortyol a teába, lefelé a csészét a csészealjra csapja, majd újra felveszi.

– Már látom, hogy a jövőmben lesz… – Granger belenézett a csészealjba. – Nedves levelek. Bájos.

Draco bámult. Nyilvánvalóan a háború kibillentette Granger óriási agyát.

– Mi a fenét keresel itt? – kérdezte.

– A RAVASZ miatt van. – Granger szavai gyakorlatilag lemorzsolódtak az ajkáról, olyan száraz volt a hangja. – Dumbledore nyolc kiváló RAVASZ-t szerzett, és én azt tervezem, hogy elérjem ezt a számot. Ehhez haladó jóslástanra van szükségem.

Draco felemelte a teáskannát, elrejtve meglepettségét, hogy a lány lazán megemlítette néhai igazgatójukat. Draco közelében senki sem említette Dumbledore-t. Még McGalagony igazgatónő is kerülte a nevet a rövid, fagyos interjújukon. Az osztály többi tagja bámult, megdöbbenve szemlélve az üdvöske és a halálfaló közötti civilizált szóváltást. Vane arca vörös volt, vette észre Draco – most féltékeny volt az ostoba banya? Grangerre? Grangerre, a bő talárjával, bozontos hajával és lapos…

Hát, talán már nem. Draco idén nem kímélte Grangert egy futó pillantásnál többel, de nehéz volt elkerülni, hogy ne nézzen valakire, aki hat centire ül tőle. A kis sárvérű (mindig ilyen kicsi volt?) olyan mugli ruhát viselt, ami őszintén szólva kissé sokkoló volt: szűk farmer és egy piros pulóver, ami minden ívére rátapadt. Sötét haja rendszertelenül tűzte fel, dugóhúzószerű fürtjei a homloka és a füle fölött ugráltak. Közelről láthatta sűrű szempillájú, mézarany szemét az egyenes, fekete szemöldök alatt. Látta az orrán a szeplőket, és egy másik szeplőt a kulcscsontja alatti krémszínű bőrön…

Draco görcsösen összerezzent, elejtette a teáskannát, és kiöntötte a tartalmát. Mit csinált, hogy Grangerre nézett? A fürtjeit, a szemét, a szeplőit és…?

Nem arról volt szó, hogy sárvérű volt; a háború hatékonyan elfojtotta Draco lelkesedését a tisztavérűek mániája iránt. Az a sok vörös szemű ordibálás a sárvérűekről, a muglikról és aztán magáról a Sötét Nagyúrról kiderült, hogy félig mugli, és muglik nevelték fel. Draco teljesen becsapottnak érezte magát, amikor meghallotta ezt a kis apróságot. És dühösnek érezte magát. A családját manipulálták, az otthonát pedig meggyalázták. Ez nem volt helyes. A Malfoyoknak manipulálniuk kellett volna másokat. A háború után Tom Denem történetének felületes olvasása határozottan a lélekszakadt bolond mugli apjának oldalára állította Dracót, különösen, miután meglátta a Próféta képét Merope Gauntról. Hát persze, hogy a férfi lelépett! Képzeld el, hogy egy nap arra ébredsz, hogy megházasodtál azzal a…

Égető érzés szakította meg ezt a gondolatsort, és Draco felpattant, fekete nadrágjáról és cipőjéről lecsurgott a tea. Arra számított, hogy a boszorkány Vane módjára üvölteni kezd a forró folyadék miatt, ami rá is csöpögött, de Grangert ez nem hatotta meg, mintha a haladó jóslástanban csak elvárható lenne, hogy egy őrült halálfalóval osztozzon az asztalon, aki teába fojtja a környezetét.

– Jaj, jaj! – Trelawney professzor csillogó szitakötőként csapott le, a szemei kikerekedtek a túlméretezett szemüveg mögött.

– Gondolom, van kéznél néhány törölköző, professzor. – Granger mosolya hűvös volt. – Mert bizonyára előre látta ezt a kis balesetet.

Nevetés hullámzott végig az osztályon, és Draco vigyorából gúnyos vigyor lett. Trelawney dühösen odébpördült, és Granger „világi elméjéről” mormogott. A griffendéles boszorkány látszólag észre sem vette, egy pálcacsapással megigazította a teáskannát, és eltakarította a folyadékot.

Draco visszaült a helyére, és azonnal azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A kiömlött (és még mindig forrón forró) tea nem tűnt el, csak egy kis tócsába gyűlt össze a ferde asztalon az ő oldalán, és most az ölébe folyt. Draco összeszorította a fogát, eltökélten, hogy nem akar tovább hülyének kinézni, és elővette a pálcáját, hogy Tergeót varázsoljon az asztalra és a saját személyére. A pálcája kissé megingott a kezében, két próbálkozásra volt szüksége, hogy jól sikerüljön a varázslat, de végül sikerült kiegyenlítenie. Egy gyors hűsítő bűbáj követte – ha az az átkozott boszorkány a legkisebb nyomot is okozta a bőrén…

– Öntsek? – kérdezte Granger udvariasan.

Draco a legszörnyűbb pillantását vetette rá, mire a lány egy ragyogó mosollyal válaszolt, gyöngyházfényű, tökéletes fogai gúnyolódtak rajta. Ismerős hidegség telepedett rá, a háborúból hozott szokás. A Malfoyok nem mutatnak érzelmeket. A Malfoyok felülemelkednek a kicsinyes csipkelődésen.

Visszacsúsztatta hát a pálcáját a zsebébe, és töltött magának teát, kiitta a forró folyadékot, majd a csészét arccal lefelé, finom precizitással a csészealjra helyezte. Három fordulat az óramutató járásával ellentétes irányban. Tisztítsuk meg az elmét. Nézzünk bele a csészébe. Ott.

Draco megdermedt.

– Mi az? – kérdezte Granger, mindig is kíváncsian.

Draco sosem vallaná be, de titokban tisztelte a jóslást. Tudta, hogy a mágiának ez az ága meglepő meglátásokra képes. Az anyja elég képzett volt, és megjósolta, hogy a Sötét Nagyúr követése tönkreteheti a családot. Az apja persze csak nevetett a „tekergő gonoszról” szóló meséin, a kastély faláról csöpögő véren és a bőrbe vésett gyűlölet szavain. Draco azonban sosem felejtette el.

De ez nem jelentette azt, hogy Draco maga is láthatta, vagy hogy azok a szó szerint átkozott tealevelek jelentenek bármit is. Az biztos, hogy nem tetszett neki, amit most látott. Különösen a teáscsésze fogantyúja mellett csoportosuló levelek, amelyet Draco fehérre szorított ujjakkal fogott. A szív alakja olyan pontos volt, mintha a leveleket tollal rajzolták volna.

– Várj, hadd találjam ki – mondta Granger. – Szenvedni fogsz, de örülni fogsz neki.

Draco minden önuralmára szükség volt, hogy ne vágjon vissza. Ehelyett megtisztította az arcát a kifejezéstől, és visszatette a teáscsészét a csészealjra, hagyta, hogy a kisujja végigsimítson az átkozott alakon. Draco finoman megtörölte a kezét a szalvétába, és elfordult, nem törődve asztaltársával.

Granger felszisszent, de Draco aligha törődött vele. Átnézett a terem másik végébe, és figyelte, ahogy egy bizonyos griffendéles a barátaival kuncog a teáscsészéjük felett. Biztos, hogy nem.

– Akármit is láttál, valószínűleg badarság. – Granger hideg hangja szinte megnyugtató volt. Draco elfordította a fejét, hogy megnézze a lány sima profilját, az arca ívét.

– Ne szólj hozzám! – vicsorgott Draco. Felállt, bár az óra még nem ért véget, ő felkapta fekete bőrtáskáját. Újabb szó nélkül elsétált, lelendült a létrán, és kilendült abból a fullasztó, illatozó, zavaró szobából.

hozzászólások: 0