4. fejezet
Ostobaság

Vane megragadta Draco kezét, és az ágy felé rántotta.
– Gyorsan – zihálta a lány.

– Mi az, most? Megőrültél? – csettintett Draco. A Griffendél-toronyban lenni ingerlékennyé tette. Nem tudta elhinni, hogy ezt csinálja. – Délután kettő óra van. Bárki besétálhat.

A lány nekinyomódott, és kicsúsztatta a seprűnyelet a kezéből.
– A szobatársam a könyvtárban van.

Draco felhorkant egy ilyen nyilvánvaló hazugságra. Még ha a szobatársa tanul is ezen a gyönyörű vasárnap délutánon – amit egy percig sem hitt el –, elkerülhetetlen, hogy a lehető legrosszabbkor térjen vissza egy tekercsért, tankönyvért vagy rúzsért. Ezt mondta Vane-nek is, aki éppen a kviddicsfelszerelések leszedésével kezdte a szokásos rendet.

– Nem fog visszatérni – mondta Vane teljes meggyőződéssel. – Órákra eltűnik. – Kezdett térdre ereszkedni, aztán meggondolta magát, és ismét az ágy felé vontatta a férfit.

– Gyere, Draco, mi is… – Irányt váltott, és a másik irányba rántotta. A mosolya nagyon is mardekárosszerű volt. – Itt az ágy.

Draco megforgatta a szemét.
– Biztos vagy benne?

– Hát nem szép. – Vane lehúzta a pulóverét, és elnyújtózott a vörös takarón, a haja fényes feketén fénylett az aranyszínű párnán. Szép volt az ágy, ezt el kellett ismernie Dracónak, közelebb húzódva hozzá. A huzat kitűnően puha és kisimult, könnyű, virágos illatú volt, amitől meglehetősen ellenállhatatlan. Ez a griffendéles néha meglepő volt. Talán egy gyors…

– Megfogtál – mondta Vane lélegzetvisszafojtva.

Draco megdermedt, miközben levetette a trikóját. Basszus, ez a csaj azt hiszi, hogy szerelmes. Remélte, hogy Vane túlságosan belefeledkezett a saját idióta pálcájába ahhoz, hogy ez megtörténjen. Ez katasztrófa lehet, ha a nő megszállottjává válna, és megpróbálná megmenteni őt a gonoszságaitól, a szakítás pedig pokoli lenne…

– A foglyod vagyok – duruzsolta a boszorkány.

A férfi a homlokát ráncolta. Ez egy kicsit költőinek tűnt Vane számára. A hangnem is rossz volt, egy kicsit túl sötét és izgatott, és …

Vane a feje fölé emelte a karját, és összefonta.
– Nem mondok neked semmit!

Draco áldotta a mardekáros képzettségét, különben biztosan rémülten tátogott volna a lányra. – Mi a fasz van, Vane?

– Hallottam a történeteket – mondta Vane, és a bal karját nézte. Draco ellenállt a késztetésnek, hogy a kezét a kígyós-koponyás bélyegre tapsolja.

– A Malfoy-kúriáról – folytatta lelkesen – a…

– ÁLLJ! – kiáltott Draco. Ez nem történhetett meg. Ez az aranyos kis griffendéles nem kérhette, hogy bújjon a halálfaló bőrébe, és tegyen úgy, mintha megragadná és megerőszakolná. Már a gondolattól is megfagyott a vére. A rémálmai már így is elég rosszak voltak.

Vane mosolya megenyhült. Ha megtagadná a lányt, akkor valaki máshoz menne? Tennant Rowle szívesen befogadná, Draco szobatársa még mindig nem jutott semmire a házukon kívüli lányokkal.

Trikóját a kezében tartva Draco alaposabban szemügyre vette Vane-t. A lány nem tudott jobbat. Nem tudta, hogy mit kérdez. Draco úgy döntött, hogy vállalja a kiszámított kockázatot. Ledobta a mezt, és az ágyhoz lépett, Vane pedig elmosolyodott, és …

CSATT! Draco nyitott keze olyan erővel csapódott Vane arcába, ami még őt is meglepte. A lány felháborodott sikolyát a férfi torkát körülölelő keze szakította félbe, hosszú ujjai könyörtelenül szorították.

– Ezt akarod, Vane? – Draco nem ismerte fel a saját hangját, amely tele volt vegyes dühvel és undorral. – Ezt a játékot akarod játszani? Tényleg?

Vane megrázta a fejét, amennyire csak tudta. Draco elengedte őt, és kiegyenesedett, ügyelve arra, hogy megtartsa halálfaló maszkját. A lány köhintett, és az arcára tette a kezét. Draco felsóhajtott. Talán egy kicsit túl messzire ment. Talán.

– Vane – mondta halkan. – Vane. Romilda.

A lány csodálkozva nézett fel rá, könnybe lábadt szemmel. Soha nem szólította a keresztnevén.

– Ami a kúriában történt, az… gonosz volt – mondta Draco. – Kínzás. Vér. Halál. Nem a játékokhoz való. Megértetted?

Vane szipogva bólintott.

Merlin, mekkora zűrzavart csinált. Ő volt itt a hülye. Vagyis a másik idióta. Egyszerűen vissza kellett volna utasítania őt. Csak annyira dühös volt… Draco felvette a trikóját és a seprűjét, majd az ablak felé fordult.

– Hová mész? – kérdezte Vane.

Megpördült.
– Elmegyek…

– Miért? – Vane most felült az ágyon, és kissé oldalra billentette a fejét. Az arcán élénk kéznyom látszott, és a torkán egy kezdeti zúzódás.

Draco bámult, képtelen volt megszólalni.

– Semmi baj – mondta a lány, és lecsúszott az ágyról. – Nem foglak megkérni, hogy újra halálfaló legyél. Szeretnél más játékot játszani? – A szeme felcsillant. – Talán elmondhatnám, hogy mit kell…

Draco seprűje kiesett az idegtelen ujjak közül.
– Te elmebeteg vagy.

Vane duzzogott.
– Szerintem ez a legkevesebb, amit megtehetnél.

Végigsimított a haján.
– Még mindig akarod?

Vane csak felnézett rá, mintha a szex követelése egy pofozkodás és fojtogatás után a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Miért ne?

Draco száz okot tudott volna felhozni, de azon kapta magát, hogy képtelen bármelyiket is megfogalmazni. Megszólalt, és a szájából nem azok a szavak csordogáltak ki, amelyeket mondani akart:
– Hadd gyógyítsalak meg előbb.



***



Utána egymás mellett feküdtek, nem szóltak semmit. A szex a szokásosnál gyengédebb volt, és ahogy Draco megcsókolta a lány meleg bőrét, rájött, hogy soha többé nem tudna megdugni egy mardekáros boszorkányt, elviselni azokat a hűvös, tudatos érintéseket. Ez lett volna a jövője, egy életen át tartó titkos randevúk vakmerő, barmos boszorkányokkal?

Draco felült, és lenézett a lányra az immár gyűrött ágyon. És most ő is vakmerő volt. Hirtelen a legújabb terve – az ok, amiért egyáltalán ebben az átkozott szobában volt – még nevetségesebbnek és kockázatosabbnak tűnt. De nem volt más választása. Ha továbbra is az osztálytermekben, az alkóvokban és a lépcsőházakban dugta Vane-t, csak idő kérdése volt, hogy mikor buknak le. Még most is bármelyik pillanatban visszatérhetett a szobatársa …

Kicsúszott az ágyból, és magára húzta a ruháját.
– Kelj fel! – mondta a férfi.

Vane szuszogva, de engedelmeskedett, és magára öltött egy rózsaszín selyemkabátot. Draco gyorsan felöltözött, aztán meglengette a pálcáját, hogy megtisztítsa és helyreállítsa az ágyneműt. Néhány makacs csomó maradt a takaró alatt az ágy lábánál, de ez is elég jó lesz így.

– Ó, a hajam! – Vane felkiáltott, és felkapta a hajkefét. – Draco, te szörnyeteg!

Draco csak morgott. Megpofozta a lányt, aki ezután újabb kefélést akart. Egy kicsit felborzolta a haját, és máris állat lett. Mivel Vane a szekrénynél foglalta el magát, Draco odalépett egy kerek tükörhöz, amely egy komód tetején állt. Kerete és sárgaréz állványa megkopott a kortól, az üveg szélein pedig repedések keletkeztek. A vastag, zavaros felületen nem látszott tiszta kép, csak halvány árnyékok.

– Ne fáradj! – szólt Vane, miközben felborzolta a frufruját. – Ez az öreg vacak sosem működik.

Draco elfordult az érdekes tárgytól. Úgyis itt volt az ideje, hogy saját magával foglalkozzon. Megállt Vane ágya mellett, és megfontoltan szemlélte. Működnie kellene. A fényes, aranyszínű juharfa ágykeret stabilnak tűnt, és a függőágyakkal szorosan zárva…

– Mi az, Draco? – kérdezte Vane.

– Tudok egy módot, hogy együtt lehessünk anélkül, hogy az iskola körül settenkednénk –mondta a varázsló. – Egy eltűnési varázslat.

– Az meg mi? – Vane-t úgy tűnt, jobban érdekli a haja, mint bármilyen varázslat.

– Ez egy varázslat, amivel eltűnsz ebből a szobából… és az enyémben megjelensz.

Vane felnézett rá, kezében egy rózsaszín szalaggal.
– A te szobádba?

– Igazából az ágyamba – pontosított Draco. Merlin, a terv hangosan kimondva még nevetségesebben hangzott. Mit csinálsz? – gügyögött rá az elméje Malfoyra. Halványan hallotta, ahogy a Black oldala kuncog.

Vane a homlokát ráncolta.
– A Roxfortban senki sem tud hoppanálni.

– Ezt te is tudod? – kérdezte Draco meglepődve.

A lány egy szakadt könyvre mutatott egy közeli asztalon. Roxfort története.

Draco erőlködve befogta a száját. Tele van meglepetésekkel… ez a könyv.
– Igen, nos, ez nem hoppanálás. Csak néhány perc kell, hogy elmondjam a varázsigét.

Vane megvonta a vállát.
– Rendben. – Elfordult, és végighúzta a kefét hosszú, sötét haján.

Draco egy pillanatra a hátát bámulta.
– Rendben? Ennyi? – Majd a boszorkány és az egészalakos tükör közé lépett. Vane ismét elkomorult, de épp utasításokat akart adni, és ehhez a lány teljes figyelmére volt szüksége.

– Bármit is csinálsz ma este, tízre ágyban kell lenned – mondta neki Draco.

– Miért? Mi a…

A bezárt hálószobaajtó zörgött.
– Romilda!

– Egy pillanat, Leanne! – kiabált Vane. Draco félreállt, és Vane elkezdte felkötni a haját. – Ma az Abszol útra megyünk – magyarázta.

– Romilda! – Az ajtó zörgött.

– Jobb, ha elmész, Draco.

– El kell mondanom a varázsigét – erősködött a mardekáros.

– Hát nekem meg ki kell választanom egy ruhát! – visított Vane.

– Segítek neked, Romilda! – kiáltott be a barátnője az ajtón túl. Draco megrázta a fejét.

– Akkor neked kell segítened nekem, Draco. – Vane két ruhát dobott szobatársa gyűrött ágyára, és levette a csomagolópapírt. – Mondd meg, melyik tetszik neked! – Felhúzott egy pár zavaróan rózsaszín bugyit.

– Az a ruha – mondta Draco, és rámutatott. A lila ruha fele akkorának tűnt, mint amekkorának lennie kellett volna, és piros virág volt a míderén, de a másik – csillogó arany rózsaszín tüllel – még rosszabbul nézett ki. – De hagyd ki a virágot.

– Nekem tetszik a virág!

Draco rávillantott, és Vane felvette a lila ruhát, ami a fogasról levéve ugyanolyan szörnyen nézett ki, még a virág nélkül is. A lány felszisszent a tükörképére.
– A szoknya túl hosszú.

– Akkor vedd fel az aranyat. – Draco idegesen szemlélte az ajtót.

– Múltkor is aranyat viseltem, és Cho is…

Ó, a kurva életbe! Draco a szekrényhez lépett, és balra kezdte csapkodni a fogasokat, ruhát ruhára visszautasítva. Mindegyik rikító borzalom volt, kivéve egyetlen …

– Tessék – mondta, és egy halványkék selyemköteget dobott a lány felé. – Vedd ezt fel, és tűnj el.

Vane kuncogott.
– Ez most komoly? Ez még csak nem is…

– Vedd … ezt … fel. – Draco befejezte a lányos időt. – Csináld, vagy mehetsz Londonba csak a bugyidban.

A férfi arca látványos lehetett, mert Vane újabb szó nélkül belebújt a kék ruhába, a lábát flitteres lila magassarkúba tuszkolta, és felkapta a hozzá illő táskát. Draco rózsaszínről ezüstre cserélte a szalagját, majd kiengedte a ruha túl szűk derekát. Azok után, hogy évekig barbárként élt a Roxfortban személyes manó nélkül, ügyesen használta a varázslatokat, még egy bunkó pálcával is.

– Ez a ruha szörnyen egyszerű – panaszkodott Vane, miközben a szoknyával babrált. A míder túl nagy volt, de Draco nem tudott törődni vele. Tipikus nő, aki inkább a kívánt alakjához vásárol ruhát, mintsem ahhoz, amije van. Vane majdnem elfogadhatóan nézett ki, kivéve azokat a nevetséges magassarkúkat.

Draco gyakorlatilag kilökte őt az ajtón. Megérte egyáltalán ez az egész hülyeség? De aztán arra gondolt, hogy a pálcájával intve Vane megjelenik az ágyában, és ami még jobb, a lány ismét eltűnik. Vagy elmondja a varázsigét, és minden nap katasztrófával udvarol, vagy véget vet ennek az ostoba kapcsolatnak.

A vörös-arany ágy előtt állva mély levegőt vett, és megmarkolta a pálcáját. A varázslatot már elmondta a saját ágyán, és ezzel gyakorlatilag volt-nincs szekrénnyé változtatta azt. Galagonyapálcája ezúttal tökéletesen működött. Már csak erre az ágyra kellett ugyanezt a varázslatot alkalmaznia, hogy összekapcsolja a kettőt.

Felemelte a pálcáját, és egy pillanatra visszatért a hatodik évfolyamba, a Szükség Szobájába, fuldokolva a félelemtől, lüktető vérrel és a hátán végigfolyó verejtékkel. A lélegzete durván és szaggatottan szólt a fülében. Vajon minden griffendéles szoba ilyen világos és békés volt? Madárcsicsergéssel és a széles ablakon beáradó napfénnyel? Nagyon zavaró volt.

Draco erőlködve lazított a pálca szorításán. Csak nyugodtan. Ez a varázslat könnyű kezet igényelt. Az agresszív vagy hanyag pálcázás komoly károkat okozhatott volna, különösen a különleges módosításokkal, amelyeket beépített. Pálcája suhintásával összezárta a nehéz, vörös ágyfüggönyt, majd vett még egy mély lélegzetet.

– Harmonia Nectere Passus, Tempus…

…És a szíve megállt, amikor egy narancssárga folt szökött elő az ágy alól. Draco kinyújtott pálcával megfordult, amikor egy hatalmas macska ugrott fel a szoba ablakpárkányára, és rosszindulatúan szemezett vele. A macska bozontos és vakítóan narancssárga volt, összenyomott arccal és bozontos fülekkel. Ismét sziszegett, üvegmosókefe farkát dühösen csapkodta. Valahogy tudta, hogy az állat nem Vane-é.

– Petrificus Totalus – csattant fel Draco. A pálcája ismét válaszolt, és a macska egy puffanással az ülésre zuhant. A varázsló kuncogott, és visszafordult az ágy felé.

Harmonia Nectere Passus. Harmónia. Kapcsolat. Draco tudta, hogy őrülten viselkedik, erős, veszélyes varázslatot használt ostoba céllal, ostoba kockázatot vállalva. De aztán az életében eddig semmi sem volt racionális, kiegyensúlyozott vagy megfontolt. Amióta az eszét tudta, szélsőséges életet élt, állandó harcot folytatott azért, hogy a világot a Malfoyok akarata szerint hajlítsa.

Ez az akarat persze a családját teljes kudarcba és vereségbe vezette, és bár Draco hálás volt, hogy az ő oldala vesztett, ez nem jelentette azt, hogy élveznie kellett volna. Kicsinyes, aljas állapotba szorulva, csapdába esve az iskolában egy őrült szobatárssal, semmi érdemlegeset nem elérve, Vane volt az egyetlen felszabadítója, és ha a megtartásához néhány pálcaintésre volt szükség egy készséges szögletes juharfa doboz felé, nos, akkor ezt tette.

Egy volt-nincs szekrényt létrehozni végül is sokkal könnyebb volt, mint megjavítani egyet. Draco néhány apró kiigazítást is eszközölt az ágyakon, a tér és az idő további kalibrációit a fa szemcséi alatt. A bűbájt a Malfoy-kúriában tökéletesítette, miután az Azkabanból visszatérve aurorok szállták meg a helyet, akik minden lépését figyelték. Hogy elkerülje őket, Draco elkezdett volt-nincs szekrényeket (és volt-nincs konyhaszekrényeket és volt-nincs gardróbokat, sőt még egy volt-nincs állóórát is) készíteni. A varázslatokat ezen az ágyon alkalmazni gyerekjáték volt egy varázslónak az ő erejével.

És mégis… Valami ebben az ágyban megállította a kezét. Az érintetlen, furcsán hívogató bútordarabon ismeretlen varázslat rezonált. A józan ész ritka hangja halkan megszólalt: Tényleg ezt akarod, Draco?

Igen. Lerázta magáról a hangot, és ismét felemelte a pálcáját.

– Harmonia Nectere Passus – ismételte rekedten, de ez csak a varázslat kezdete volt. Időbeli módosításai további szavakat és precíz pálcamunkát igényeltek. – Tempus Nectere, Abito Nectere, Regressus Nectere… luna et stellae circulo… – Ez az idő és a mozgás, a hold, a bolygók és a csillagok varázslata volt. Tökéletes összhangban mozogtak egy…

Draco befejezte a bűbájt, és zihálva leeresztette a pálcáját. A négy, oroszlánokkal faragott fa ágytámasz megcsillant és megremegett. Szinte látta a mozgást és az árnyékokat a bíborvörös függönyök között. Kitűnő.

A pálcájára vetett egy elismerő pillantást, és a zsebébe dugta. Aztán felkapta a seprűjét, és kiszabadította a macskát a sóbálvány átokból, alig tudott kitérni a hálátlan fenevad elől, amikor az jajveszékelve, kinyújtott karmokkal nekiugrott. El kellett kábítania az állatot, hogy ki tudjon menekülni az ablakon. Kiábrándítva magát és a seprűjét, Draco kirepült a Griffendél-toronyból, azon tűnődve, vajon milyen őrült nő tarthat egy ilyen szörnyű teremtményt.


***


Később aznap este Draco keresztbe tett lábbal ült az ágyán, csak egy fekete selyemboxeralsóban. Egyik kezében a zsebóráját, a másikban a pálcáját tartotta. A nyitott óra lágyan világított, megvilágítva a zárt teret. Az ezüst brokát ágyfüggönyök szorosan zárva voltak, merev védővarázslatokkal és bűbájokkal, amelyek szintén megakadályozták, hogy bármilyen fény vagy hang kiszökjön. Tennant amúgy sem volt otthon, a szokásos gusztustalan elfoglaltságaival volt elfoglalva.

Draco megnézte az órát, amelynek fedelébe a „Romilda Vane, este tíz óra” felirat volt vésve. Egy perc húsz másodperc.

Az értelmes hang visszatért, suttogott Draco fejében: Nem kell ezt tenned. Ő irányított. Ezúttal senki sem lihegett a nyakában, nem fenyegette a családodat. Eltehette a pálcáját és az óráját, és egyszerűen csak aludni tudott. Lehet, hogy amúgy sem működne, a Vane-nek adott utasításai sietősek és homályosak voltak, és a lány valószínűleg megtalálná a módját, hogy elszúrja.

De a mindent elsöprő késztetés, hogy tegyen valamit, elnyomta az értelmes hangot. Mindannyian azt hitték, hogy Draco elesett. Azt hitték, legyőzték. Pedig nem volt. Ez a kis lázadás talán mindennek alatta állt, de ez az ő lázadása volt. Mindannyiuk orra előtt elvenné, amit akar, és senki sem tagadná meg tőle. Még ő maga sem.

Draco egyenesen ült, és felemelte a pálcáját. Jobb, ha gyorsan cselekszik, különben Vane türelmetlen lesz, esetleg lejön a várbörtönbe panaszkodni. A griffendélesek mindenre képesek voltak. Draco pontosan akkor intett a pálcájával egy pontos kört, amikor az óra percmutatója a tizenkettediken ütötte:
– Venio Harmonia!

Egy villanás következett, és minden elsötétült. Fojtogató súly nehezedett rá, és egy tompa tárgy csapódott a fejébe. Draco kétségbeesetten csapkodott, levegő után kapkodva próbált kiszabadulni. A szíve a torkában dobogott, a pálcáját szorongatta – túl erős volt a varázslat? Összeomlott az ágy?

A feje kiszabadult, és Draco szuszogva vette a levegőt.
– Tempus – sóhajtotta. A zsebóra ismét felpattant, megvilágítva a teret, és látta, hogy griffendéles ágyneműbe temették: takarók, párnák, a nehéz, piros takaró. Az óra két párna között az oldalára dőlt.

Draco káromkodva megdörzsölte a fejét, és félredobott egy könyvet. Hogy lehetett ilyen ostoba? A szekrények és gardróbok, amelyeket a Malfoy-kúriában használt, üresek voltak, így az egyetlen tárgy, ami közöttük elhaladt, ő maga volt. Persze az ágy a teljes tartalmát szállította…

Teljes tartalmát. Draco kotorászott az ágynemű között, de Vane nem volt ott. A buta ribanc nem is volt az ágyban – más magyarázat nem volt rá. A könyvet nekirúgta az ágy függönyének, amely olyan szilárdan lógott, mint egy kőfal. A könyv összegyűrve feküdt, gerince elszakadt.

Valami elromlott a varázslat időelemével? Draco úgy alakította ki a bűbájt, hogy a két ágy kapcsolata csak este tíz és tizenegy között működjön. Egyszerűen nem tetszett neki, hogy a Mardekár pincéje és a Griffendél-torony között mindig nyitva legyen a vezeték, bármilyen titkos is. Egy óra több mint elég idő volt.

Nem, ennek Vane hibájának kellett lennie. Valószínűleg még mindig az Abszol úton volt. Draco elkomorult, majd vár egy félórát, aztán újra megpróbálja.

Hátradőlt az ágyneműkupacokon, felvette a nehéz könyvet, amely majdnem agyonütötte, és átlapozta. Tycho Dodonus jóslatai. Még több jóslástani baromság. Az öreg kecske jóslatai reményteljesen kezdődtek, majd az évek során egyre sötétebbé váltak, az utolsó jóslat pedig az olvadt tűzbe süllyedő, halálra ítélt lelkekről dübörgött. A 298. oldalon vonagló tintás alakok szeretettel jegyeztek fel minden részletet.

Ismét eltolta a könyvet, jobban zavarta a kép, mint be akarta volna vallani, és bebújt a puha, piros takaróba. Az a könnyű, virágos illat körülvette. Draco légzése tovább lassult, és a szemei lecsukódtak.

***

Felhők, gomolygó felhők… zöld villámok villantak.

Száraz, csúszómászó hang, mérges sziszegés…

Sikolyok és még több sikoly.

Egy sötét alak a felhők között kibontakozik, fejét billegtetve, halálszagúan:

– Iggggeeeeen…

A jelenet változik… a felhők és az alakok elhalványulnak a sötétségben.

Lágyság, melegség… biztonság…

Biztonság?

Draco kinyitotta a szemét, hogy meglássa a körülötte felhalmozott párnák és ágynemű sötét körvonalait. Csodálatosan melegnek érezte magát, ami ritka érzés volt a pincében. Az arcát puha hajához szorította, a karjait valami még puhább és csábítóbb dolog köré tekerte. Itt van a nő.

Álomtól ködös elméje próbált értelmet találni a dolognak, vajon a varázslat olyan erős volt, hogy a nőnek csak be kellett lépnie az ágyba, hogy elhozzák hozzá? Nem számított, most már itt volt. Draco még soha nem ébredt fel valaki mellett. Ez nem szerepelt a tervben.

Imádom a mágiát, gondolta álmélkodva, és közelebb húzta magához a hajlékony testet. Halk, szuszogó mormogást hallott, és hagyta, hogy ajkai megérintsék a lány füle alatti selymes bőrt. Olyan meleg. Még mindig félálomban, Draco eltolta a testét, és újra lehajtotta a fejét, ajkai végigjárták az állkapocsvonalát, maga felé fordította a lányt, a száját kereste. A keze végigcsúszott a boszorkány csupasz karján, vékony pántokat talált, amelyeket leengedett a válláról.

Mindig is ilyen volt a bőre? Ez is az álma része volt? A bőre a keze és a szája alatt olyan sima volt, olyan mámorító ízű. Hogyhogy nem emlékezett rá? A nyelve megtalálta a lány nyakának pulzuspontját, és újabb mormogást váltott ki belőle. A férfi ismét arrébb húzódott, és a saját ajkával ragadta meg a lány ajkait. Olyan édes volt, mindig ilyen íze volt…

A teste megmerevedett az érintése alatt, és Draco elengedte az ajkát.

– Ne félj! – motyogta a férfi. – Velem vagy.

Újra az ő szájához érintette a száját, de az alatta lévő test kigördült a szorításából, és egy éles térd a gyomrába csapott, amitől a férfi zihálni kezdett.

– Valahogy – mondta Hermione Granger –, nem vagyok ettől megnyugodva.

hozzászólások: 2

by Cinti @ 2024 Sep 25

Pont a legjobb résznél van vége:D köszönjük a fordítást!😊

by Nyx @ 2024 Oct 11

Van ez így De nemsokára lesz folytatás.