45. fejezet
Alibi


– Persze, hogy nem volt egyedül, Harry – mondta az őrült boszorkány Draco hálószobájában. – Én is vele voltam.

Néhány dermedt másodpercig senki sem mozdult, nem szólt, még csak nem is lélegzett. Az biztos, hogy Draco nem érezte magát képesnek a mozgásra.

– Te, Hermione? Vele voltál? – Potter fellélegzett. – ITT?

Hermione a szemét forgatta. Meglehetősen csinosan nézett ki Draco zöld pizsamafelsőjében, enyhe pír ült az arcán.
– Igen, Harry, itt.

Potter a homlokát ráncolta.
– Hogy mentettük meg a sárkányt az első évben?

– Átadtuk Charlie-nak a csillagászati toronyból.

Draco elkomorult, és eltolta a lábát a hímzett papucsában. Ezt csinálták a Csillagvizsgáló toronynál? Megmentettek egy gyilkos fenevadat? Draco ezért büntetést kapott!

Potter még mindig gyanakvó volt.
– Mik voltak az első szavak, amiket valaha is mondtál nekem?

– Látott valaki egy varangyot. Harry, ez tényleg én vagyok.

– Nem, az nem lehet… – Potter körülnézett a szobában, alig várta, hogy találjon valamit, amivel bebizonyíthatja, hogy téved. Az auror a kandallóhoz legközelebb állt, míg Hermione az ágy mellett maradt, Draco pedig az íróasztalánál állt, ők hárman egyenlő oldalú háromszöget alkottak. Potter tekintete a vörös köpenyre esett, és Draco felé fordult, akinek villámló sebhelye csúnya sebként állt ki.

– Mit tettél vele? – sziszegte Potter.

– Harry!

– Mi volt az, Malfoy? Amortentia? Imperius? Valami beteges halálfaló bájital?

– Harry, figyelj…

– Biztosan feledtetett téged – mondta Potter. – Elfeledtette veled, hogy elfelejtetted, ki volt ő, mit tett. – Zöld szemei összeszűkültek a kerek szemüveg mögött. – El foglak küldeni, Malfoy, nagyon hosszú időre.

Draco felsóhajtott.
– Nem kételkedem benne. Bolond, ha azt hiszi, hogy ez bármit is számít. Ha ő lenne az alibim, az rosszabb lenne, mintha egyáltalán nem lenne.

Gyere vissza hozzánk – suttogták a falak. Te ide tartozol…

– Nem megy vissza az Azkabanba – jelentette ki Hermione, ahogyan a régi SVK órán, miután Draco pálcájától macskafüleket kapott.

A boszorkány ezután Potterhez fordult.
– És engem nem bűvöltek meg, Harry. Mindenre emlékszem. – Számolni kezdett az ujjain. – Draco Malfoy, mardekáros, volt halálfaló. Beengedte a halálfalókat a Roxfortba, megátkozta Katie-t, megmérgezte Ront…

– Végignézte, ahogy megkínoznak – vágott közbe Potter. – Eltörte az orromat!

– Sárvérűnek nevezett, dementornak adta ki magát, csatlakozott az inkvizítorok csapatához…

– A te halálodat is kívánta! És megátkozta a fogaidat! És… és… és…

– Beköpött minket Rita Vitrolnak! – Hermione diadalmasan felkiáltott, nem akart lekörözni senkit. Draco felé pillantott, aki bizonyára gyilkosnak tűnhetett, mert a lány abbahagyta a sok bűnének felsorolását, és visszatért a témához.

– Draco most sem bántana engem – mondta. – És soha nem bántaná Isobelt. A támadója valószínűleg Tennant volt.

Potter hosszan, megfontoltan nézett Draco felé.

– Malfoy tett veled valamit, Hermione – bizonygatta lassan. – Valami varázslatot. Valahogy elfogott téged, és elvarázsolt.

Draco érezte, hogy a hideg futkos a hátán. A vézna fickó közel járt az igazsághoz. Ó, a francba is, úgyis szarul sült el az egész. Talán Potter segíthetne neki megtörni az eltűnési varázslatot, miután elment; Draco biztosan nem jutott előrébb.

– Nem vagy messze… – Draco elkezdte, aztán fuldoklott, képtelen volt megszólalni. – Én… én… – Megint összeszorult a torka. – Volt ez a…

– Mondtál valamit, Draco? – Hermione önelégülten kérdezte tőle. A férfi visszabámult rá, most már értette: Az az eltűnő varázslatos szerződés, amit a lány készített, tartalmazott egy titkos nyelvkötő záradékot.

De nem volt idő ezzel foglalkozni, mert Potter rémülten kapkodta a levegőt.
– Draco? Dracónak hívod?

Draco felvonta a szemöldökét. Úgy látszik, Hermione keresztnevének használata volt az utolsó, meggyőző szalmaszál Potter számára.

– Valamire készülsz, Malfoy – gyanakodott Potter. – Ismerd be.

Draco felemelte a kezét.
– Esküszöm, hogy nem akarok ártani egyik boszorkánynak sem. Sem neked.

– Túl késő, Malfoy. – Potter pálcája felemelkedett, és a hangja tele volt sötét előjellel. – Mindannyiunknak ártottál, újra és újra. Bolond voltam, hogy tanúskodtam melletted, de kétszer nem követem el ezt a hibát.

– Kérlek, Harry, hallgass rá – könyörgött Hermione.

Potter átvitte sötét tekintetét a lányra.
– Hogy tehetted ezt, Hermione? Lefeküdni Draco Malfoyjal? Az ő… – A varázsló arcáról minden szín eltűnt. A fekete fehérnemű átrepült a szobán, és Hermione lábai elé esett. – Azt viselted?

– Harry, kérlek… – Egy könnycsepp csúszott le Hermione arcán. – Kérlek, ne…–

– Mindet miatta viselted? – Potter leejtette a pálcáját, hangja lesújtó volt, és Draco lélegzete elakadt a torkában. Biztosan nem …

– A pirosat? – A fiatal auror most már közeledett felé, de Draco megint nem tudott megmozdulni. – A fehér?

– Nem – fojtotta Hermione a szót –, én nem…

A szavai elhalkultak, ahogy a vér lüktetett Draco fülében. Granger és Potter. Mindig is voltak találgatások, de hallani, hogy ez beigazolódott, hallani, hogy Potter hangja megreccsent a fájdalomtól és a dühtől…

Árulás, suttogta a Black és Malfoy hangja. Draco megremegett. Büntetés.

Megpróbálta felemelni a pálcáját, de az ébenfát nehéznek érezte a kezében, ellenállt. Homlokán és tenyerén kitört a verejték. A pálca kicsúszott az ujjai közül, és a szőnyegre esett. Szédültnek érezte magát.

– Draco?

Hermione lágy hangja átvágta Draco vörös dühét, és az arca sápadtan és könnyfoltosan úszott a fókuszba. Draco szaggatottan vett levegőt, próbálta megnyugtatni magát.

Potter viszont nem tett ilyen erőfeszítéseket. Az auror újra felfedezte a „SZEX” kártyát az asztalon.

– Ez mind az én hibám! – kiáltott Potter, a hangja recsegett. – Én tettem ezt veled, Hermione!

Hermione és Draco értetlenül bámult rá.

– Olyan ártatlan voltál! És én kihasználtalak! – Potter odalépett Hermione mellé, és megrántotta a zöld felső gallérját. Jól látszottak a nyakán lévő nyomok. – És most szükséged van valami beteges, csavaros…

– Harry, mi a fenét…

– Ki más, Hermione? Ron, Justin? Ők nem voltak elegek, és te elmentél Malfoyhoz?

Egy közeli lámpa csattanással kidőlt, Draco véletlen varázslata miatt.
– Vedd le róla a kezed – vicsorgott Draco Potterre. – És fogd be a mocskos szádat!

Potter nonverbálisan megidézte a pálcáját, és Draco felé irányította.
– Én…

– Capitulatus! – Hermione egy szempillantás alatt megszerezte pálcájukat, és mindhármat a két varázslóra irányította. Az arca sápadt volt, de rezzenéstelen.

– Harry, nevetséges vagy – mondta hidegen. – Nem te változtattál engem valami őrült szexfüggővé, aki büntetésre vágyik. Figyelsz egyáltalán magadra?

Potter nem törődött ezzel; túlságosan lefoglalta, hogy lehúzza hosszú bőrkabátját, felfedve szálkás izmait és hosszú, félig begyógyult vágását. Félredobta a kabátot, és Draco felé közeledett.

– Nincs szükségem pálcára, hogy megtanítsam neki…

– MIAU MIAU MIAU MIAU MIAU! – Apró, nyikorgó nyávogások kakofóniája hangzott fel Draco íróasztaláról, ahol az ezüst tintatartókon most fehér cicafejek voltak. Mindkét tintatartó lepergett az asztalról Potter felé, apró sziszegéseket bocsátva ki.

– A rohadt életbe! – kiáltott Potter hátralépve.

Draco felkapta a félig megformált kiscicákat, és visszatette őket az asztalra, megsimogatta a fehér bundájukat, hogy visszaváltozzanak tintatartóvá.
– Nincs szükségem a segítségetekre – mondta nekik szigorúan.

Hátrafordult, hogy lássa, Potter és Hermione tátott szájjal bámulják.
– Mivanmár? – csettintett Draco.

– Te… ők… nyávognak… – fröcsögött Potter. Hermione megpróbált elrejteni egy mosolyt.

Draco rávillantotta a tekintetét.
– Azt hiszem, meg akartál leckéztetni, Potter – mondta a kezét meghajlítva.

– Draco!

Sajnos Potter nem kapta fel a vizet, csak újra felvette a kabátját.
– Tessék, Hermione – mondta –, vedd ezt fel, és mi…

Hermione megrázta a fejét.
– Nem, Harry.

– Nem hagyhatlak itt!

– De igen, és itt is fogsz hagyni.

Potter bámult, kezében a hosszú bőrdzsekit szorongatva. Draco a Lángnyelv Whisky-s üveghez bújt, miközben az auror Hermionéra koncentrált. A mozdulat őt is a bejárati ajtó és a másik kettő közé helyezte. Hermione nem ment sehova Potterrel.

– Nincs felhatalmazásod arra, hogy eltávolíts, Harry – mondta a lány. – Hivatalosan nem is vagy itt. És mégiscsak nagykorú vagyok. Sőt, idősebb vagyok nálad.

– Te hagytad, hogy…

– Igen.

– Miért? – krákogta Potter.

Dracót magát is inkább érdekelte a válasz, hiszen soha nem volt mersze megkérdezni.

– Kedvelem Dracót – mondta Hermione. – Ő jó hozzám.

Draco majdnem elejtette az üveget. Mintha Csámp mondta volna Dracónak, amikor a piton a lábára szorult:
– Szeretem a kígyót. Ő jó hozzám.

Potter válasza kiszámítható volt.
– Hogy lehet ez bárkinek is jó? – Draco felé mutatott, aki visszavigyorgott. – Amikor azt mondtam, hogy keress valakit, aki segít neked, Hermione, nem rá gondoltam.

– Nem terveztem, csak úgy megtörtént. – Hermione griffendéles létére meglepő finomsággal kerülgette az igazságot. – Alszom. Eszem. Beszélgetek az emberekkel. Nem kell megjátszanom magam mellette. Ő megérti, Harry.

– És mi van Ginnyvel? Neville? – javasolta Potter. – Ők is harcoltak a háborúban. Ők nem értik?

– Nem. Ott vagy te, és ott van Draco. És te nem vagy itt.

Draco üres dobogást érzett a mellkasában. Hát persze. Draco csak egy helytartó volt. Potter helyett. Aki a jelek szerint egy egész szivárványnyi mackót hámozott le a csupasz …

– Ettől rosszul vagyok. – Potter hege görbe erőként lüktetett a homlokán. – Add ide a pálcámat, Hermione.

– Mit fogsz csinálni Dracóval?

– Mit tehetnék? Malfoynak van alibije. – Potter hangjából csöpögött a sav.

– És Tennant Rowle?

Potter még mindig bámult, de a hangjába professzionális hangnem kúszott.
– Az egyik aurornak van egy nővére a Durmstrangban. Megkérem, hogy írjon neki, derítse ki, hogy Rowle tényleg oda járt-e. Én pedig holnap visszajövök.

– Ugye hívsz előre, mielőtt meglátogatsz? – Draco húzta a száját. – Szeretjük a magányt.

– Draco! – Hermione rávillantott a férfira, majd átnyújtotta Potternek a pálcáját.

Potter gonosz rántásokkal húzta magára a kabátját.
– Nem hagylak egyedül vele ebben a kastélyban, Hermione, még ha nekem kell kilépnem az auroroktól, és beiratkoznom a Roxfortba!

– Harry! Nem mernéd megtenni!

– Nézz rám!

Potter elrohant Draco mellett, és kiviharzott a hálószobából. Hermione egy hosszú –„Neeeeeeeeeeeemmm…” -nek hangzó, csalódott sikoltást eresztett meg. Aztán lehunyta a szemét, vett néhány mély lélegzetet, majd újra kinyitotta, és Dracóra nézett.

Egy pillanatig csak bámultak egymásra, nem tudták, mit mondjanak. Aztán Draco tekintete arra az átkozott ruhára esett, amely még mindig összegyűrve hevert a szőnyegen.

– Szóval – mondta Draco, a hangja megtévesztően lágy volt. – Úgy tűnik, élveztem Potter hanyag másodperceit.

Arra számított, hogy a lány sírni vagy könyörögni fog, de Hermione csak úgy nézett rá, mintha egy gyenge jóslási feladatot adott volna be.

– Elég legyen, Draco – mondta a lány. – Semmi durva vagy hanyag nem volt abban, amit Harryvel tettem. Nem én vagyok itt az, aki veszélyes varázslatot mondott, hogy szexet kapjon a csapból is.

Draco felhördült.
– Te… te…

Hermione pillantása felerősödött.
– Igen, lefeküdtem Harryvel, neki szüksége volt rám, nekem pedig rá. Szükségünk volt egymásra, mert az életünkért menekültünk a Mestered elől, aki kiirtott volna minket, mint az állatokat. – Varázslat szikrázott a pálcájából, és a bőre is izzani látszott.

Draco visszavillantott. Minden oka megvolt rá, hogy dühös legyen. Ez volt Potter. Potter volt a végjáték. Valószínűleg egész idő alatt az volt. Hermione csak magányos és kimerült volt, és csapdába esett egy varázslat miatt. De most Potter itt volt, és úgy hangzott, hogy marad.

Hermione válaszra várva nézett rá, de Draco úgy érezte, mintha egy újabb mágikus kapcsolatot írt volna alá, mert nem tudott megszólalni. Másodpercek teltek el, és úgy érezte, hogy elveszíti … mit? Nem tudta. De nem tudott beszélni.

Végül felszisszent.
– Mindketten lehetetlenek vagytok. Nyilvánvalóan idióta voltam, hogy egy cseppnyi megértést reméltem valamelyikőtöktől!

Felkapta a könyvét a kanapéról, és újra belépett Draco ágyába, a függönyök becsapódtak. Hirtelen, amikor Hermione már nem nézett rá, meg tudott szólalni.

– Hermione! – Eldobta az üveget, és a kezét a függönyre csapta, de azokat olyan védőrácsok merevítették meg, amelyeket még csak nem is láthatott, nemhogy áttörhetett volna. – Hermione! – kiabálta a nevét, és addig ütötte a függönyöket, amíg a tenyerén a bőr vörös és nyers nem lett. Nem jött válasz.

Draco lecsúszott a szőnyegre, hátát az ágynak vetette, szemét lehunyta. Malazárra, mi történt vele? Épp olyan rossz volt, mint Potter. Draco is szexuálisan ártatlannak látta Hermionét, aki valószínűleg csak néhány kínos tapogatózáson kívül nem sokat tudott a Menyétről. Hogy Draco volt az egyetlen erős és hatalmas varázsló, aki igazán megérintette őt. De Potter, a Megváltó, a Fiú, aki túlélte, aztán meghalt, aztán újra élt, hogy megfertőzze mindannyiunkat…

Valószínűleg soha nem alkudozott vele.

Hermione pimasz hangja visszhangzott a fejében: Hálásnak kéne lenned. Elvárom tőled, hogy elfogadd, bármit is ajánlok.

Természetesen igaza volt. Draco mohó volt és akaratos, mint minden Malfoy. Azt akarta, amit akart, és el is vette. Először gyűlölte őt. Aztán meg akarta őt. És aztán… szüksége volt rá? Szüksége volt rá? Ahogy Potterre is szüksége volt?

Kedvelem Dracót. Jó hozzám.

Draco ösztönösen visszariadt minden Potterhez való hasonlóságtól, de hát, egyformán elcseszettek voltak. Ha Hermionében lenne egy kis esze, amiről híres volt, mindkettőjüktől mossa kezeit. És ahogy Draco lejjebb csúszott a szőnyegre, és elnyújtózott az ágy mellett, az utolsó tudatos gondolata az volt, hogy valószínűleg pontosan ezt tette.


***

– Malfoy!

Ismét dörömböltek az ajtón, és Draco ismét a szőnyegen feküdt, és ébren pislogott. De ezúttal a nap besütött a plafon melletti négyszögletes ablakokon, és nem volt meztelen boszorkány a karjaiban.

– Malfoy!

Draco megtántorodott, és az ajtóhoz tántorgott.
– KIAAZZZ? – kérdezte mogorván.

– Engedj be, Draco! – Theo hangja volt az, pont Theoé, mély és feszült.

– Mindjárt. – Draco a nagyapja órájára pillantott: fél kilenc. Hermione mostanra már biztosan elment. Megidézte a pálcáját, hogy kinyissa az ajtót.

Theo gyorsan belépett, és becsukta az ajtót, miközben Draco, még mindig kissé kábultan, a zöld karosszékbe zuhant. Draco a kanapéra intette legújabb látogatóját.

– Pokolian nézel ki. – Theo helyet foglalt, és keresztbe tette a lábát. Ropogós zöld pulóvert és hozzá illő nyakkendőt viselt, fényesre csiszolt fekete cipőjén pedig apró ezüstcsatok voltak.

Draco megrángatta a saját gyűrött, paisley színű köntösét.
– Baszd meg!

– Hallottál már Isobel MacDougalról?

– Igen. – Draco rávillantotta a tekintetét. – Azért jöttél, hogy megint kioktass a Mardekár név bemocskolásáról? Nem én támadtam meg azt a szegény lányt, ha erre gondolsz.

– Egyáltalán nem így gondolom – mondta Theo, és ha Draco nem tudná jobban, azt hinné, hogy a varázsló őszinte. – De a vele való kapcsolatod nem maradt észrevétlen. Szükséged van egy alibire.

Draco elrejtette a meglepettségét. Miféle őrület volt ez? Theodore Nott ül a kanapéján, csupa prímás, Potteréhez kényelmetlenül hasonló éles szemekkel, és felajánlja, hogy hamis alibit kitalál a Minisztériumnak?

– Van alibim – közölte Draco. – Szóval elhúzhatsz a picsába.

– Miféle… – Theo elhallgatott, és szemügyre vette a szőnyegen szétterített ágyneműt és piros köntöst. Az átkozott fehérnemű látványa Theo szemöldökét felhúzta.

Vajon azért viselte ezt, mert …

– Á, értem – mondta Theo. – És ez elfogadható alibi?

– Harry kibaszott Potter számára elfogadható volt.

Theo bólintott.
– Hallottam, hogy a kastélyban van.

Draco felerőltette magát.
– Most pedig, ha megbocsátasz, órám lesz… – az órára pillantott – harminc perc múlva.

Theo is felállt, és vigyorogva nézte Draco torkát és mellkasát, amelyet a selyemköntös kitett. – Ez biztos valami alibi lehetett. Találtál magadnak egy kis vadmacskát, Draco?

Draco rávillantott, tudta, hogy a szóválasztás nem véletlen. Theo megrázta a fejét, miközben kiengedte magát.

– Semmi más, csak baj – kiáltotta a válla fölött. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.


***


Péntek reggel Draco úgy érezte magát, mintha újra a tanév elején lett volna. Isobel támadásának híre elterjedt, és ismét kemény, hideg és mindenki által gyűlölt volt. Hóbortos sehol sem volt, és a diákok elhúzódtak előle, amikor elhaladtak mellette, vagy azt sziszegték, hogy az Azkabanban lenne a helye.

És ismét úgy érezte, hogy a teste és az elméje megviselt és megfeszült, a szeme véreres volt az alváshiánytól. Azok az órák, amikor Hermionét megérintette, felfedezte a testét, hallotta, ahogy suttogott, nyögött, mormogott és kuncogott, teljesen lecsupaszították Dracót. Ott feküdt vele azon a szőnyegen, teljesen nyitottan, és mielőtt rendesen összeszedhette volna magát, jött a kibaszott Potter, és ismét darabokra szelte Dracót.

Ami elég szörnyű volt, de nem Potter volt az igazi probléma. Hermione majd kordában tartja azt a köcsögöt. A probléma Tennant volt, aki valószínűleg visszatért a kastélyba, hogy elpusztítsa Dracót, és bosszút álljon Hermionén. Szegény Isobel pedig a közepébe csöppent. Draco szerette volna meglátogatni, többet megtudni róla, de Finch-Fletchley láthatóan ott érdeklődött.

Így Draco elment az órákra, majd ebédelni, bár korántsem volt éhes. Hermione a griffendéles asztaltól szúró pillantást vetett rá. A nap egyetlen fénypontja Theo volt, aki azzal demonstrálta szolidaritását, hogy az ebédnél Draco mellé ült, és megkérte, hogy adja oda a sót.

Az ebéd azonban így is borzalmas volt, amit csak rontott Barnaby nyafogása „Bujci” és „Tekergős” miatt. A pitonjai nem tudtak enni a csontjaik nélkül, és Barnabynak minden reggel pürésíteni kellett a kis állatokat, és a bizalmasai szájába önteni. Barnaby addig folytatta ezt a sort, míg végül Pansy felállt, és kijelentette, hogy mind a varázsló, mind a pitonjai undorítóak, és ha nem fogja be azonnal a száját, akkor varázslat nélkül eltávolítja az összes csontját. Erre az egész asztal megtapsolta, és Draco képes volt lenyelni néhány falat steak- és vesepástétomot.

Aztán megjelent Merc baglya egy újabb üzenettel Anyától:



Kedves Draco!

Az ősi otthonod,
Az új gazdád szellemére hangolódva,
Kőből, fából és üvegből beszél.
Veszély leselkedik rád, fiam.

A redőnyök csapkodnak és csapkodnak,
A lámpák pislákolnak,
Az órák visszafelé forognak.
És a vízköpők is elszomorodnak.

Kérlek, adjon tanácsot.

Szeretettel, Anya



Draco mogorván nézte a pergament, nem törődve a körülötte lévő ideges tekintetekkel a Mardekár asztalnál. Kérlek, adj tanácsot!

Mégis együtt érzett vele. Biztosan zavaró lehet egyedül élni csörömpölő redőnyökkel, felrobbanó lámpákkal és markoló vízköpőkkel. Nagyjából ugyanez volt a helyzet, amíg a Sötét Nagyúr itt lakott. A szülei attól féltek, hogy maga a kastély is fellázad a betolakodók ellen, és akkor Malfoyék tényleg a levesbe kerülnek. Az ablakkezelések különösen agresszívak voltak, bársony drapériák tekeredtek az óvatlan halálfalók torkára, és ezüstözött rudak hullottak a fejükre.

De ez még nem jelentette azt, hogy a Draco számára fennálló aktuális veszély annyira akut lenne, hogy a több száz mérföldre lévő háza hirtelen kiürítené a padlását minden értelemtől. Valószínűbb volt, gondolta Draco, hogy a birtok tiltakozott anyja felújítása ellen. Anyjának nehéz keze volt a mérőszalaggal, és a házi őrizetét tökéletes alkalomnak tartotta arra, hogy minden szennyezett centimétert átalakítson.

Draco tehát írt egy rövid üzenetet, amelyben azt tanácsolta anyjának, hogy hagyja pihenni a tervrajzokat, és a manók állítsák fel a kertben a család kviddics világbajnokságról származó palotasátrát. A nő persze minden szavát figyelmen kívül hagyta volna, de a férfi megtette a kötelességét.

Ebéd után Draco kihagyta a délutáni órákat, és elkezdett a kastély titkos mardekáros járatai között bóklászni. Egyik sem szerepelt Hermione térképén – amit sosem kapott vissza –, és Tennant biztosan az egyikben rejtőzött. Sajnos Draco minden lépését nyomon követték a gyanakvó diákok (Ginevra Weasley elég kitartó volt), és vacsoráig csak egy maroknyi lehetőséget tudott ellenőrizni.

A vacsora nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az ebéd, azzal a különbséggel, hogy Draco háttal ült a griffendéleseknek, és Nott egy tál sült gombát nyújtott át neki. Draco utálta a gombát, de azért mégis evett belőle. Utána folytatta a kastély átfésülését. Aznap este fél tízre Draco minden folyosót átvizsgált, kivéve azt, amelyik a kastélyudvarról a Hisztis Mirtill fürdőszobájával szembeni fülkébe vezetett.

A második emeleti kihalt folyosóra sietett, szemmel tartva az időt, és néhány kíváncsiskodó prefektust is lerázva. Hamarosan végigsétált a félhomályos folyosón, sötétfa pálcájával foltokat és foltokat tisztított a kőpadlón, ahogy haladt.

A folyosó bejárata előtt álló alak azonban nem Tennant Rowle volt. Helyette Luna Lovegood tekergőzött Hisztis Mirtill fürdőszobája előtt.

Nagy, keletre néző ablakok szegélyezték a folyosót, és az éjszakai telihold éteri fényt vetett az előtte táncoló boszorkányra. Szőke haja hosszú volt és laza, lába csupasz, és a sápadt fényből világosan látszott, hogy könnyű, áttetsző köntöse alatt semmit sem viselt. Nem hallott még Isobelről? A boszorkányoknak nem volt érzékük az önfenntartáshoz.

– Lovegood – mondta élesen.

A hollóhátas megállt, amikor meglátta a férfit, és elmosolyodott.
– Draco! Épp téged kerestelek! Hallod ezt? Hallod? – A boszorkány őrülten ugrándozott. – A plimpik fecsegnek! Huhognak! Hú!

Draco a homlokát ráncolta.
– Láttál valakit ezen a folyosón? – kérdezte.

– Nem, csak plimpiket. – A lány abbahagyta az ugrálást, és szembefordult vele, még mindig kissé csapkodva a karját. Szárnyalása ellenére kerek kék szemei egyáltalán nem tűntek álmodozónak. Megrebegtette a szempilláit.

– Egyedül vagyunk – lihegte Lovegood.

Draco homlokráncolása elmélyült.
– Te ittál?

Lovegood kuncogott.
– Ó, nem, én részeg vagyok… a te auuuuurádtól. – Elhúzta az utolsó szót, majd újra megpördült.

– Á, hát, jó – szólt Draco szórakozottan, és elnézett mellette egy Medúza-faliszőnyegre. Meghúzott egy laza zöld fonalat a kígyózó hajában, tudta, és a faliszőnyeg félrecsúszott, hogy felfedje a kastély területére vezető átjárót. Elkezdett távolodni Lovegoodtól. – Jó éjt, akkor…

– Várj! – Lovegood éles pillantást vetett rá. – Isobel felébredt.

– Tényleg? – Ostoba boszorkány, miért nem mondta ezt korábban? Közelebb lépett. – Hogy van? – követelte.

– Egész jól. Látni akar téged!

– Rendben.

Lovegood a szájára koppintott az egyik ujjával.
– A plimpik szerint csinos vagy!

Draco csak a fejét rázta, miközben nézte, ahogy a boszorkány elszalad, csupa hullámzó talárban és hullámos szőke hajjal. Nyilvánvaló, hogy valami kibillentette Lovegood zilált elméjének még megmaradt zsanérjait is.

Felpattintotta a zsebóráját – kilenc-harmincöt. Csak ezt a folyosót ellenőrzi, aztán meglátogatja Isobelt, mielőtt visszatérne a hálószobájába. Menj most, súgta az az értelmes hang. Hermione várni fog. Draco félrelökte a gondolatot, és elkezdte kibogozni a laza zöld fonalat. De a hang nem hallgatott el.

Csak húzod az időt, Draco.

Mit fogsz neki mondani?

hozzászólások: 0