58. fejezet
Tizenötödik éjszaka – Jelek



Hermione becsukta Lumpsluck irodájának ajtaját, és a folyosó felénél végigfutott, mielőtt megállt, hogy levegőt vegyen. Merlin, alighogy kijutott onnan. A meghívón este hét és kilenc óra között szerepelt, de Lumpsluck folyton találta a módját, hogy elhúzza az estét. Hála Merlinnek Trelawney-nak, aki felébredt a kanapén tartott szundikálásból, és elkezdte megragadni az embereket, és a sors hideg fehér kezeiről jajveszékelni. Ez segített kitisztítani a szobát.

Megnézte a karóráját: kilenc-negyven. A folyosó végén volt egy fülke, ahol megvárhatta tízig, amikor is eltűnik, hogy…

Dracóhoz. A varázsló már jóval korábban elhagyta a partit, de Hermione még mindig elpirult, ha arra gondolt, milyen jól nézett ki fekete talárban, acélszürke madzsettákkal a csuklóján és a nyakán. Hermione vörös-arany körmei, amelyek megrövidültek, miközben Isobel parti tanulmányát nézte át, ismét meghosszabbodtak, amikor csak néhány szót szólt hozzá. Nem számított ilyen feltűnő felépülésre, és azonnal fecsegni kezdett …

Hermione megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, és félrerántotta az alkóv függönyét, hogy feltáruljon Romilda és Cormac.
– Bocsánat!

Továbbment a folyosón egy másik alkóvba, ez a bejárat ellen ugyan védett volt, de hang ellen nem.

– Ne lökdöss, Isobel… – Nem, ez a morgás nem lehetett Justiné! – Vagy meglátod, milyen követelőző tudok lenni. Mindent úgy szeretek, ahogy van…

Hermione ismét elmenekült, és felfedezte, hogy az ötödik emelet minden fülkéjét és tantermét csókolózó párok foglalják el, vagy még annál is többet. Már majdnem tíz óra volt – valaki meglátta volna, hogy eltűnik, ha nem…

– Granger?

Ó, édes Merlin, mit tett valaha is az életében, amivel kiérdemelte az ismételt találkozást Theodore Nott-tal? Hermione megpördült egy hamis mosollyal és egy gyors pillantást vetett az órájára. Kilenc óra ötvenkettő.

Nott ingerültnek tűnt, bár Hermione nem tudta elképzelni, miért. Lumpsluck partija sikeresnek tűnt, még Isobel mércéjével mérve is, és Nott ármánykodásából Draco és a Háza is profitált.

– Járőrözöl, hogy jelentsd a részeg párokat? – Nott gúnyosan fintorgott. – És én még azt hittem, hogy ti, griffendélesek reménytelen romantikusok vagytok.

– Én voltam… én voltam… – Hermione nem tudta megállni, hogy ne bámulja a férfi kerek arcán lévő, jól kivehető kézlenyomatot. Valaki megpofozta Nottot. Jó nekik.

– Mi történt veled?

Nott félrebillentette a tekintetét.
– Semmi.

– Daphne Greengrass? – találgatott Hermione.

A varázsló csak bámult.

Hermione szórakozottan keresztbe fonta a karját.
– Gondolom, megpróbáltad megcsókolni. Vagy megsértetted. Melyik volt az?

– Fogalmad sincs, miről beszélsz – csattant fel Nott. – És nem is sértés volt!

– Mit mondtál?

Nott fel- és végignézett az üres folyosón, és hallgatott.

– Nyilvánvaló, hogy valahogy idióta voltál – mondta Hermione. – Nem mondom el senkinek. Reménytelen romantikus, emlékszel?

Nott láthatóan hadakozott magával, mielőtt bekattant.
– Mondtam neki, hogy a jóslás hülyeség.

– Hogy mit mondtál? – Hermione döbbenten ejtette le a karját.

– Hát az, Granger!

– Hát persze, hogy az! De te ezt nem mondod el neki! Miféle mardekáros vagy te?

– Mondanom kellett valamit! – Nott szinte kétségbeesettnek hangzott. – Azt mondta, hogy nem vagyunk a csillagok között, és hogy az aurám teljesen rossz, és hogy a kártyák figyelmeztették őt ellenem. Aztán elkezdett békabelsőségeket leírni!

– Erg – mondta Hermione felháborodva.

– Pontosan így van – értett egyet Nott. – Ki csinál ilyet? Csak állt ott, a buli közepén, és felsorolta az összes varázslatot, ijesztgetést és pálcát, amit nekünk varázsolt, és hogy mindegyik ellenem szólt!

Hermione elgondolkodva nézett a varázslóra. Nott sápadt arcán lüktetett a duzzadt, vörös kézlenyomat, és a zöld szemei tágra nyíltak, ami Harryére emlékeztette. Eszébe jutott Draco kínos bocsánatkérése a SVK órán, a részeg vicsorgása és hirtelen vallomása (Olyan gyönyörű vagy). A Justin miatti dühkitöréseire és Tennant iránti ellenségeskedésére…

– Kedvel téged – mondta Hermione egykedvűen.

– Micsoda?

– Greengrass könyörgött a szellemeknek egy pozitív jelért, mert kedvel téged. – Hermione nem tudta megállni, hogy ne csodálkozzon, miért. A szőke boszorkány bizonyára jobbat is tudott volna, mint egy olyan gúnyos, álnok, lekezelő Lumpsluckos, mint Theodore Nott. De az emberek furcsa dolgokat akartak, ezt Hermione maga is tanúsíthatta.

– Nos, bocsánatot kell kérned, és talán néhány tealevélből szívet formáznod – tanácsolta Hermione.

Nott úgy bámult rá, mint egy jól öltözött hal.

– Kitalálhatnál néhány álmot, vagy olyan képeket, amiket egy kristálygömbben „látsz” – folytatta. – Vagy csatlakozhatnál a Trelawney Jóslás Klubjához – biztosan tudom, hogy a legtöbb idejüket szerelmeslevelek írásával és szerelmi jóslatok megjóslásával töltik.

Nott megdöbbent.
– Nem is tudom, miért mondtam neked bármit is!

– Én is meglepődtem – ismerte el Hermione.

A mardekáros egy átkot mormolt az orra alatt, sarkon fordult, és végigsétált a folyosón, smaragdzöld köpenyét maga mögött lobogtatva.

– És még valami! – kiáltotta hirtelen, és visszafordult, hogy az utolsó szó jogán szóljon. – Soha nem fogok…

De Granger már nem volt ott.


***


Hermione egy puffanással landolt az ágyon, és belekapaszkodott egy fehérre festett oszlopba, hogy ne guruljon le. Honnan jött ez a sok kitömött egyszarvú? Hát… Elkuncogta magát.

Draco feje felbukkant a tűz melletti karosszék háttámlája mögül.
– Hermione? – Felállt, és az ágy felé sétált, kezével megdörzsölte az arcát. A haja kócos volt, a talárja félig kibontva, és Hermione ezt még vonzóbbnak találta, mint a partin mutatott makulátlan eleganciáját.

– Jól vagy? – kérdezte Draco.

Hermione felpislogott rá.
– Én… ööö… te… – Megcsapta a kezét az előtte feltáruló sápadt V bőrre. – Köpeny. Haj.

– Beütötted a fejed? Nem futottál, ugye?

– Futottam – suttogta Hermione. – Nem.

– Futottál, te kis idióta. – Draco megfogta a lány kezét, és óvatosan kirángatta a rózsaszínnel bélelt ágyból a kanapéra.

– Pozitív jelek – lihegte Hermione.

Draco felsóhajtott.
– Olyan ritkán van szerencsém, hogy megértselek téged.

Hermione nem válaszolt, csak a fejét a férfi vállára hajtotta, és magába szívta a melegét. A szíve kissé lelassult, és az elméje kitisztult.

– Lumpsluck bulija hosszúra nyúlt. Állandóan az ajtó mellett állt.

Draco kuncogott.
– Meg kell kérdeznünk Isobelt: sikeres az a parti, ha a házigazda megakadályozza, hogy az emberek elmenjenek?

– Valószínűleg. – Hermione el tudta képzelni, hogy a hollóhátas jövőre ugyanezt a technikát alkalmazza, hogy ellenőrizze az emberek ki- és bejövetelét. (Még nem mehettek el… még nem szórakoztatok optimálisan!)

A mardekáros kinyújtotta hosszú karját, hogy leoldjon egy kristály dekantert, és whiskyt töltsön két pohárba.

– Tisztán kell meginnod – mondta, és átnyújtott neki egy poharat. – Az ébenfa ilyenkor csak meleg tejjé változtatja.

Hermione felült, képtelen volt elrejteni egy mosolyt Draco ingerült viszonyán az új pálcájával. A saját szeretett szőlőfája még mindig a szobájában volt elrejtve, hogy kiheverje a megpróbáltatásokat.

Draco mindkét pohár peremére fújt, hogy meggyújtsa a lángokat. Aztán kinyújtotta a lábát, és keresztbe tette a bokájánál. Hermione magára terítette a talárját.

– Mire koccintsunk? – kérdezte. Az ital meleg volt a kezében.

– Ünnepelünk?

– Miért ne? Tennant elment. Nem vagy elátkozva.

Draco lenézett a poharára, sötét szempillái elfátyolozták a szemét.
– Ez nem ilyen egyszerű.

– Nem, azt hiszem, nem az.

Egy pillanatig csendben ittak, mindketten a saját gondolataikkal, amíg Draco újra meg nem szólalt.

– Nem értem, hogyan tudsz itt ülni ebben a szobában. Nem maradnék itt, ha nem lenne muszáj.

Hermione kinyitotta a száját, hogy valamit poénkodjon ezen a luxus ölén, de ehelyett úgy döntött, hogy a férfi hangulatához igazodik.

– Itt most már biztonságban vagyunk – mondta Hermione. – Nem fog visszajönni.

– Tudod, mit tettem vele.

– Igen. – A nő keze megérintette a férfiét. – És sajnálom.

– Nem bántam meg. Újra megtenném. – A férfi felsóhajtott. – Főbenjáró átkot mondtam.

Hermione keze a férfi kezét szorította.
– Szükség volt rá.

– Nem kellett volna odáig fajulnia. – Draco úgy hangzott, mintha erőltetné a szavakat. – A varázslatom hozott ide téged.

Hermione megrázta a fejét.
– Tennant ettől függetlenül utánam jött volna. – A remegő Astoria Greengrassra és a könyvhalmára gondolt.

Draco kétkedve nézett.

– Ez az igazság – erősködött Hermione. – Nagyon is beleszólok.

Erre egy mosolyt várt, vagy legalábbis egy vigyort, de Draco megint csak az italára nézett.

– Igen, nagyon is – sóhajtott fel. – Baj van.

Hermione nem tudta, mit mondjon erre, ezért előrehajolt, és adott neki egy lágy, gyors csókot, nem többet egy puszinál. Arra számított, hogy Draco elmélyíti a csókot, magához húzza a lányt, de ehelyett ismét felsóhajtott, és ezúttal a vállára hajtotta a fejét. Az arca még mindig kipirult volt az alvástól, és egy mély vonal húzódott az arcán. Hermione végigsimított a haján, magába szívta ennek a korábban baljós szobának a különös, csendes békéjét. Az erős lámpafény kiemelte a bútorzat élénk zöld és kék színeit, valamint az ezüstöt, nem is beszélve a rózsaszínben izzó ágyról.

Egy idő után Draco ismét felemelte a fejét, és kicsit éberebbnek tűnt. Letette az italukat, és az ölébe húzta a lányt, mindkét lábát a padlóra tette, a lány piros szoknyája pedig a lábára terült.

– Szép talár – mondta, hűvös ujjait végigvezetve a lány torkán.

– Ma vettem őket. Sürgős munka.

Draco nem válaszolt, csak elkezdte lehámozni a könyökig érő piros kesztyűjét, és félredobta. A SÁRVÉRŰ heg felizzott a lámpafényben (ma este nem bűvölte el), de nem állt meg, csak könnyed ujjakkal végigsimított a vékony barázdákon.

Hermione lélegzete elakadt. Nem szabadna ilyen gyorsan Tennant után menniük… ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy még tárgyaljanak… nem szabadna azt akarnia, hogy…

De mégis akarta.
– Draco – motyogta, és újra megcsókolta a férfit, aki ezúttal is válaszolt, a csókot elmélyítve, a kezét a lány hátán tartva. Hermione elhúzta a száját, hogy megcsókolja az állát és a torkát, miközben a saját keze végigsiklott a mellkasának bőrén. Megpróbálta tovább nyitogatni a férfi köntösét, de ügyetlen buzgósága, plusz a hirtelen hosszúra nőtt körmök megnehezítették a haladást.

Hallotta, ahogy Draco a hajába kuncog.

– Hagyd csak – motyogta, és ügyesen kibontotta a talárját, majd másodpercek alatt lehúzta róla a köpenyt. Hermione most már csak ujjatlan fűzőben és szoknyában ült, Draco nyitott köpenye pedig lelógott a válláról, felfedve alatta a selyemboxert. A férfi ismét a karjába vette, és Hermione szorosan magához szorította, ahogy a tűz előtti éjszakájukon is tette. Úgy tűnt, egy emberöltővel ezelőtt.

A férfi csókjai éhesek, követelőzőek voltak, ujjai a lány húsába nyomultak, Hermione pedig tágra nyitotta a száját, és körmeit a varázsló bőréhez kaparta. Nem bírta tovább. Megérdemelték ezt.

Draco keze a lány szoknyája alá csúszott, fel a lábára, és megszakította a csókokat, hogy egyenesen a szemébe nézzen.

– Tennant Rowle eltűnt. – Draco hangja lágy volt. – Nem fog visszajönni. Soha többé. Ez megint az én szobám, tele a dolgaimmal, és itt az enyém vagy.

– Igen – zihált a lány. – Elment.

A férfi keze feljebb csúszott a boszorkány combján.
– Nincs több fájdalom…

Nincs több fájdalom.

– Nincs többé félelem… – Ujjai megálltak a lány bugyijának szélén.

Nincs több félelem.

– Csak gyönyör – dorombolta. – Mondd ki.

– Nincs többé fájdalom, nincs többé félelem – ismételte Hermione –, csak gyönyör … ah! – A feje előrebukott a varázsló vállára, és a szemei lecsukódtak, ahogy ő simogatta.

– Igen, ó igen… – nyögte fel.

– Olyan nedves vagy – lihegte a férfi, miközben ujjai szorgalmasak voltak. Aztán a hangja megváltozott. – Hangosabban. – A lány még soha nem hallotta ilyen mélynek a hangját. – Nincs itt senki más, Hermione. Csak mi ketten. Nincs senki, aki hallja…

– Draco, kérlek…

– Hangosabban.

– KÉRLEK.

– Kérlek, mi?

– Kérlek, érints meg, hogy elélvezzek…

Az ujjak visszahúzódtak, ő is visszahúzódott, miért is… Draco lefektette a lányt a kanapé párnáira, és lecsúszott a padlóra, felemelte a vörös szoknyáját, és eltűnt alatta.

– Draco! – Hermione ragacsos ujjakat érzett a csípőjén, és valami puha és meleg érintette a lába közötti nedvességet.

– Draco – nyögte fel. Valószínűleg megfojtotta a férfit, de az alatta lévő varázsló nem volt abban a helyzetben, hogy panaszkodjon, ahogy a nyelve dolgozott. Az éjszaka a tűz mellett elég csodálatos volt, de most Hermione oldalán állt a gravitáció, és ő irányította a mozdulataikat, nyögéseivel és összeszorított lábaival irányította őt.

Sikolyai visszhangoztak a szobában, amikor elélvezett, felszabadítva minden félelmet, fájdalmat, aggodalmat és zavart. Hermione érezte, ahogy a mágiája szikrázik a testéből. Ez volt az. Megtartom őt. Nem leszek értelmes.

Draco újra megjelent, a szája vörös és nedves volt, a haja pedig égnek állt. Hermione hanyatt fekve találta magát a kanapén, a férfi szája ízlelgette őt. Az idő elmosódott, és csak emlékfoszlányokat őrzött meg: Draco lehúzta a talárját, hosszúkás körmei a bordáiba vájtak. A varázsló keze a hajában, ahogy hátrarántja a fejét, hogy elmélyítse a csókjait. Olyan közel állt ahhoz, amit Tennant tett, és amit Tennant akart tenni, de az ilyen gondolatok gyorsan elszálltak. Nem volt fájdalom, nem volt félelem, csak gyönyör. Ami Hermionét illeti, Draco most bármit megtehetett, amit csak akart. Most nem volt ideje tárgyalni. A lány mindent akart belőle, most azonnal. Vedd el, énekelte a vére, vedd el, kérlek, kérlek …

Sajnos a szája túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy ezt közölje vele, és Draco a kanapéra szegezte, miközben a fűzőjét kigombolta, így még csak szótlanul sem tudott kommunikálni. A fűzője leesett, és Hermione érezte, ahogy Draco keménységét magához szorítja. Sikerült a lábait a férfi köré tekernie, de még ez sem volt elég, hogy a lényegre térjen. A bugyija eltűnt, és a szoknyája a dereka körül gyűrődött össze, de Draco még mindig a selyem boxeralsóját viselte, a fenébe is.

A varázsló elszakította a száját az övéről, hogy a torkának támadjon, és Hermione hatalmasat szippantott a levegőből.

– Vigyél el… – kezdte a boszorkány.

– Az ágyat akarod? – kérdezte Draco, félreértve a lányt. A férfi elhúzódott, és Hermione felpislogott rá, az aranylámpák alatt rózsás arcára. A lélegzete elakadt a férfi tekintetétől.

Aztán a férfi szeme összeszűkült.
– Ezt nem egy rózsaszín ágyon fogom csinálni, ahol cicák vannak – jelentette ki. – Fordítsd vissza.

– Nem kell mennünk… – Érezte, ahogy a sötétfa hűvös simasága a tenyerébe csúszik. Ó, az isten szerelmére, ha csak egyetlen másodpercre is abbahagyná a parancsolgatást, maradhatnának a kanapén …

– Hogy csináltad? – Draco súlyos tincsei a szemébe hullottak, és a lány csak a telt, duzzadt ajkakat és a hegyes állkapcsot látta. – Egy órán át próbáltam visszafordítani az egészet.

Ó, Merlin! Hermione büszke volt a varázslataira, de tényleg ez volt a megfelelő idő? Sóhajtott egyet. Dracóval nem lehetett érvelni, amikor fixa ideája volt.

– Mit próbáltál ki? – kérdezte lemondóan.

– Colovaria Contrarium.

– Közel volt, de nem egészen. – A lány a férfi mellkasához nyomódott, és vonakodva vette ki a lábait a férfi csípője köré, amikor az felült. – A varázslat véletlenül színváltó bűbájnak indult, de módosítottam rajta.

– Hogyan? Milyen varázslattal? – Draco felkiáltott, és rámutatott. – Kitömött egyszarvúakkal!

Hermione felkacagott, majd kifordította a testét, hogy a sötétfa pálcáját az ágyra irányítsa.
– Hozzáadtam a varázslathoz egy vidámító bűbájt. Akárhányszor megpróbáltad visszafordítani, boldogabbá tetted az ágyat.

Lassú körökben pörgette a pálcát, próbált koncentrálni, bár az elméje és a teste most teljesen más pályán mozgott.

– Mindkét aspektust meg kell fordítanod ahhoz, hogy az ellenvarázslat működjön. Colovaria Contrarium Gaudia Frolicum!

Egy pálcacsapás, és az ágy visszaváltozott a korábbi zöld, ezüst és fekete színűvé. A faragott kígyók visszakúsztak az ágyrácsra, már nem virágzó indák voltak.

– Hivalkodó – motyogta Draco.

Hermione rámosolygott.
– Mindig alaposan meg kell fontolni a módosításokat, amikor varázslatot alkalmazunk vagy visszafordítunk.

Draco megforgatta a szemét, majd felállt, hogy a lány fölé magasodjon.

– Itt az ideje, hogy valamit beletegyek abba az okos szádba – morogta. Elvörösödött a saját szavaitól. – Basszus, ez túl…?

– Nem, jól vagyok – mondta. És jól is volt. Talán, ha a férfi az ágyhoz vinné, akkor eljutnának valahová.

Amit meg is tett, felkapta a kanapéról, és ritka gyengédséggel a takaróra fektette. Aztán tétován fölé állt.

A lány felült. És most mi lesz?

– Hermione, nem kell, hogy… – Draco felemelte a kezét a lány pillantására. – Jól van, jól van. – Gonosz mosollyal nézett rá, és lecsúszott a boxeréről. A varázsló erekciója kiugrott a lány elé, és Hermione felnézett, hogy lássa, ahogy a férfi sápadt arca elolvad a vágytól, az állkapcsa megereszkedik.

Előre kúszott, topless, hosszú fürtjei a válla köré omlottak, lábai a szoknyájába gabalyodtak. Draco szemei szinte démoniak voltak, feketék a kéjtől, arccsontjait sötét pír terítette szét. A farka rózsaszínű, cicapárnás rózsaszín volt.

Hermione bámult. A tűz előtt töltött éjszakájuk túlságosan árnyékos és… elfoglalt… volt ahhoz, hogy közelről szemügyre vehesse. Jobban megnézhette volna az eltűnési varázslat második éjszakáján, azon az éjszakán, amikor Draco megvádolta őt, hogy elrontotta a varázsigét. Azon az éjszakán, amikor a kígyófát a torkához szorította. Azon az éjszakán, amikor először csókolta meg szándékosan. És valahogy annak a dühös Dracónak az emléke, ahogy bosszúálló istenként tornyosult fölötte, a farka félig kibújt a boxeréből, csak még jobban felizgatta Hermionét.

Még soha nem bámult ilyen nyíltan meztelen férfit, és valószínűleg négykézláb maradt volna, hipnotizálva, mint egy hülye, ha Draco nem szólal meg.

– Kóstolj meg, Hermione. – A sötét hangja megdobogtatta a vérét. – Mutasd meg, mire képes az a gyors nyelved.

Olyan közel volt ahhoz, hogy megérintse a férfit, csak centikre volt tőle, a feje lehajtott, de valami miatt újra felnézett. Draco csupasz vállán túl egy gyöngyházfényű óra számlapja ragyogott, a díszes óra mutatója arra mutatott, hogy…

Bong… bong… bong… bong…

A lány szeme találkozott Draco szemével. Jaj, ne! Neeee …

– Invito míder! – kiáltotta, és a kezébe repült a vörös selyemfoszlány, a merev bálnacsont és a kioldott csipkefűző. Hermione felcsúsztatta… ej istenek, visszaindult az ötödik emeleti folyosóra!

Draco káromkodott, miközben odadobta neki a köpenyt, és megszólalt az utolsó harangszó. Aztán Hermione csak tehetetlenül nézhette, ahogy az ágy, az óra és a varázsló kétségbeesett arca eltűnik egy fehér villanásban.

hozzászólások: 0