7. fejezet
Füstjóslás

Még jó, hogy Draco valamivel kipihentebbnek érezte magát, mert a hétfő nagyon nehéz volt. Reggeli előtt a Nagyterem előtt időzött, remélve, hogy diszkréten beszélhet Grangerrel vagy Vane-nel, de egyikük sem volt hajlandó együttműködni. Vane szorosan a vihogó barátai mellett maradt, és nem volt hajlandó belépni egyetlen alkóvba sem. Granger az utolsó pillanatig várt a megjelenéssel, percekkel azután lépett be a terembe, hogy Draco végre csatlakozott a mardekárosok asztalához.

Messziről úgy tűnt, hogy teljesen érintetlenül állt a közelmúlt eseményei előtt, és Longbottom társaságában sétált be, aki egy tízméteres ropogó szőlőt cipelt. Granger haja úgy nézett ki, mintha kirobbant volna a feje tetejéről, és rózsaszín pulóvert, farmerszoknyát és lila-fehér csíkos harisnyát viselt. (Draco keze megfeszült a teáscsészéjén: Az isten szerelmére, muszáj volt a nőnek úgy öltözködnie, mint egy felszabadult házimanónak?)

Draco viszont még mindig óvatosan lépkedett, homlokán egy szétterülő zúzódással és kissé duzzadt orral. Eltolta magától a tányérját: Hogyan is ehetne, amikor egyetlen göndör hajszál választja el a kicsapástól és az Azkabantól? Az egész jövője két griffendéles boszorkánytól függött, és egyik sem akart ránézni.

A tanári asztalt szemlélte, félig-meddig azt várta, hogy McGalagony feláll, és elmarasztalja őt: Emberrabló! Erőszakoló! Bűnöző! Halálfaló! De az igazgatónő csak kanalazta a kását, és Flitwickkel beszélgetett. Jó fej volt ez a vén madár. Játszott az ételével, mielőtt megette volna. Draco visszafordította a tekintetét az oroszlánok asztalára, ahol egy bizonyos bozontos topánkás bukkant elő egy nyitott könyv mögül.

– Segíthetek neked azzal a kis pöffeszkedővel, Dracóka – szólalt meg mellette egy rekedt hang. Bassza meg, Tennantól megborzongott a bőre.

– Kell az a mocsok? Üldözd te magad. – Draco hangja hideg volt.

– Talán meg is teszem. Sokat hallottam róla. Hermione Grangerről. – Tennant hátrasimította homokszínű haját, és megropogtatta a szalonnáját. Hangját sötét morgássá halkította. – Te is sorra kerülhetsz, ha végeztem vele.

– Baszd meg – csattant fel Draco, és felállt.

– Ó, majd én.

Draco újabb szó nélkül elhagyta a Nagytermet, a diákokat szétszóródni küldve. Általában élvezte a zihálást, a nyikkanásokat és a felborult padok csattanását, amikor elhaladt mellette, de az olyanok, mint Tennant és Granger, mindig elvették a szórakozást az életből. A képek, amelyeket szobatársa Draco fejébe helyezett, arra késztették, hogy kőfalakat verjen.

Lépcsőről lépcsőre mászott fel a bagolyház felé, remélve, hogy még az első órája előtt üzenetet tud küldeni az anyjának. Mindig volt rá esély, hogy kirúgják, és ha nem, akkor is szüksége volt egy pálcára. A kastélyban biztosan hevert néhány.

A kör alakú torony fagyos volt, a kőfalakon fészkek sorakoztak, és Draco nem tudta megállni, hogy ne ránduljon össze, ahogy a baglyok ki-be röpködtek a nyitott ablakokon, karmaikat tökéletes szögben kinyújtva, hogy letépjék az arcát. Átkelt a szalmával borított padlón, a rágcsálócsontvázak ropogtak a kifényesített cipője alatt, és a bagolyürülék bűze öklendezésre késztette.

Draco bagoly Merc kerek, narancssárga szemei megvetéssel követték a közeledését. Merc egyedülállóan szép eurázsiai uhu volt, nagy és barna, dús tollakkal és hosszú fültollakkal. Ugyanakkor ő volt a leggonoszabb, legdurvább természetű állat, akit Draco valaha is ismert (leszámítva azt a gyilkos hippogriffet és Granger pokolmacskáját). Draco fiatalabb korában rettegett a Mercitől, és még most is felgyorsult a szívverése, ahogy közeledett a bizalmasához.

– Lefelé, Merc – parancsolta Draco, és egy közeli ülőhelyre mutatott. Nem ment közelebb a fészkekhez. Merc csak felborzolta a tollait. – Most.

Merc pimasz huhogással repült a sügérre, megforgatta a fejét, és nem volt hajlandó ránézni.

– Azonnal szállítsd le ezt. – Draco elővett egy szorosan összetekert tekercset.

Az ember azt gondolná, hogy a baglyok képtelenek gúnyolódni, hiszen nem volt ajkuk, de Mercnek sikerült.

– Láb, Merc – csattant fel Draco.

A bagoly ismét megpörgette a fejét, Draco iránti ellenszenve háborúzott a kötelességtudattal. Végül Merc kinyújtotta hosszú, vékony lábát, karmai veszélyesen közel hajoltak Draco sérült orrához.

Draco sietett, hogy bekösse a tekercset. Általában varázslattal végezte el az ilyen hétköznapi feladatokat, ezt pedig sietett befejezni az óra előtt. Átkozódott, amikor elejtette a csomagot, és a mocskos szalmában tapogatózott érte. Merc undorodva nézett rá. Draco lerázta a piszkot és az ürüléket a tekercsről, és újra megpróbálta. Meg fogja csinálni.

Szoros csomót kötött a bagoly lábára, ami egy felháborodott huhogást és egy véres csípést váltott ki a kezéből, de Draco nem törődött vele. Megtörtént a dolog.
– Add ezt át anyának. Várd meg a választ.

Merc huhogása már-már vicsorgás volt, de a madár engedelmeskedett, hirtelen tollpihentetéssel leugrott a sügérről, és hosszú szárnyával arcon csapta Dracót. A bagoly kecsesen megfordult, hogy végignézze, ahogy Draco felüvölt a fájdalomtól, aztán kirepült a legközelebbi ablakon.

– Ro-hadék – motyogta Draco az orrát fogva. Nagyon utálta az állatokat.



***


Egy feszült reggeli és ebéd után Draco korán érkezett a Jóslásra, remélve, hogy beszélhet Grangerrel a napi ostobaságok előtt. Tenyérjóslás nap volt, az összes teázóasztalon gallyak és facsíkok voltak szétszórva. Egy felhevített tányérból tömjénfüst gomolygott, és Draco köhintett, amikor helyet foglalt a puffján. Érezte, hogy újabb fejfájás tör rá.

Trelawney sehol sem volt. Kíváncsi volt, vajon Granger felbukkan-e, vagy McGalagonnyal és a vezető aurorral együtt írja ki Draco letartóztatási parancsát. Emberrablás, testi sértés, illegális varázslás, varázstárgyak engedély nélküli készítése…

Hát, lehetett volna rosszabb is. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Hála Malazárnak, az eltűnő varázslat elrepítette Grangert. Még a sok kiabálás és rugdosódás nélkül is szinte lehetetlen lett volna Draco számára, hogy kicsempéssze a boszorkányt a hálószobájából anélkül, hogy Tennant felébreszti. Az a varázsló embertelenül éber volt, még alvás közben is. Tennant mugliellenes csapdáiról nem is beszélve. És még ha valahogy meg is szöktek volna a szobából, a Mardekár termeiben éjszaka hemzsegtek a veszélyes, mágikus familiárisok, és egyiküknek sem volt működő pálcája.

Draco nem volt híve a személyes elmélkedésnek, minél kevesebbet tudott a saját jelleméről és indítékairól, annál jobb. De volt egy hang Draco mélyén (egy nagyon kicsi, ritkán hallható hang), amely elismerte, hogy előző éjjel nagy veszélybe sodort egy ártatlan boszorkányt. A rémület, amit akkor érzett, amikor Tennant megrántotta azokat az ágyfüggönyöket – mi lett volna, ha Draco nem tudta volna megvédeni? Mi lett volna, ha…

– Drága fiam!

Draco majdnem leesett a puffjáról a csicsergő hívásra, és a térdei a teásasztal aljához csapódtak. A kezével stabilizálta, vett egy nagy levegőt, és várta, hogy a szíve újra elkezdjen dobogni.

– Mondtam, hogy korán jött! – kiáltott Trelawney. A kandalló vékony nyírfahasábjaira mutatott, amelyek mind a végükön álltak, és lángoktól nyaldosták őket.

– Néézze – harsogta. – Nézze a rönköket, Mr. Malfoy! Mit lát?

Draco alig vetett egy pillantást a tűzhelyre.
– Á, az a rönk ég a tetején.

– Így van! Egészen jelentős! Nem égett ott, mielőtt megérkezett! – A professzor tágra nyílt, üveges tekintettel nézett rá. – Ön valami egészen magasra törekszik – sóhajtozott. – Majd kiderül, hogy sikerül-e, fiam.

Alig fejezte be a beszédet az őrült vén denevér, amikor a kis láng a fatörzs tetején kialudt, és csak füstcsíkot hagyott maga után.

– Úgy tűnik, nem – mormolta Draco fúrva.

– Nem, nem, nem érted! – kiáltott fel a látó. – Látod a füsttekercset? Egyértelműen kígyószerű, ugye? Egy lángvillanás, csak a mi szemünknek!

A szája lefelé fordult.
– Mert itt belép egy kételkedő, akinek elméje szilárdan elzárkózik a Belső Szem elől.

Granger volt az, aki kihúzta magát a csapóajtón, és csatlakozott Dracóhoz az asztalnál. A férfi azon kapta magát, hogy örül, hogy látja őt, ami egyértelműen jelezte, hogy mentális állapota megromlott. Legalább most már tudni fogja.

Granger körülnézett az asztalnál, orrát ráncolva.
– Mi ez a szag?

Draco kifejezéstelen maradt az arca, miközben finoman végighúzta a sarkát a kőpadlón. Basszus, azt hitte, már letakarította a cipőjéről azt a sok bagolyszart. Trelawney újabb füstölőpálcikát tett hozzá, sárkányvér-gyanta gomolyokat eregetve a levegőbe.

– Még sokkal több lesz ebből, akkor buborékfejű bűbájt varázsolok – jegyezte meg Granger.

– Legalábbis te tudod – mondta Draco, nem tudta megállni, mert élesen érezte a pálcája elvesztését. A lány ezt figyelmen kívül hagyta, és a homlokát ráncolva nézte a koszos fát az asztalon.

Draco nem akarta megkérdezni, de talán ez az egyetlen esélye.
– Beszéltél Vane-nel?

Granger szórakozottnak tűnt.
– Ó, igen. Eléggé csalódott benned, Malfoy.

– Micsoda?

– Csak egyszer ütötted meg, és nem voltál hajlandó gonosz halálfaló játékot játszani – mondta Granger. Félrelökte a gallyakat és kéregdarabokat, és előhalászott egy rúnakönyvet az apró táskájából.

– Mi a…

– Bár neked más tehetséged is van – folytatta a lány. – Úgy tűnik, elég jól tudsz ruhát választani.

– Granger – morogta.

A lány most először nézett rá egyenesen, az arca kipirult a meleg szobától.
– Veritaserum alatt kérdeztem ki, és a történeted stimmel – közölte a lány. – Te tényleg az az idióta vagy, akinek mondtad magad.

– Soha nem mondtam, hogy én…

– És ellenvarázslatot tettem az ágyamra – folytatta Hermione –, úgyhogy ma este ne számíts látogatókra.

– Hála Merlinnek.

– Figyelmeztetlek, ha rájövök, hogy mással is megpróbáltad ezt a mutatványt…

– Soha. – Draco hangja hideg volt. – Verd ki az egész ötletet a fejedből.

– Természetesen ki fogom – felelte a lány. – Ami engem illet, a tegnap este meg sem történt.

– Egyetértek. – A férfi szinte felsóhajtott megkönnyebbülten, és mindketten elhallgattak, miközben az osztályterem többi része megtelt. Granger a könyve fölé hajolt, Draco pedig mogorván nézte az előtte lévő fadarabokat. Aztán a tekintete a hosszú, karcsú nyakra tévedt, amelyet az a nevetséges frizura kitett. A fürtök egy apró ametiszttel ékesített, finom fül köré tekeredtek. Lila-fehér csíkos combja csak centiméterekre mozdult el a jobb kezétől, és a farmerszoknyája felhúzódott, hogy…

– AZ ACOLYTESEM! – Trelawney felkiáltott. – Melyik asztalokon vannak a kéregcsíkok? – Draco ijedtében az asztal szélébe kapaszkodott, hogy megtámaszkodjon, miközben a fél osztály felemelte a kezét.

– Csodálatos! Egy kéregcsík a felszín alá nézés jele! – A professzor odasodródott Draco és Granger asztalához, és megvizsgálta a fadarabjaikat. Granger vonakodva becsukta a könyvét.

– Lenyűgöző – hüledezett Trelawney, miközben egyik hosszú körme majdnem megérintette a félig lecsapott botot. – Egy megkopott, de megszakítatlan kapcsolat. És látja, hogyan fonódnak össze a két gally ágai? Az érzelmek kusza kuszasága két szív között.

Meglengette a kezét a levegőben.
– Látom a tüzet, amelyet a víz csillapít, és a gőzt, annyi gőzt…

Draco és Granger beszélő pillantást váltottak, ami látó-gyilkosságot ígért.

– Nahát, Miss Granger! – kiáltott fel a professzor. – Önnek affinitása van a fához!

Draco elvigyorodott.
– Most már igen.

– Látja? – Trelawney meglengetett egy sok gyűrűs kezével egy sor egyenes botot, amelyek bevallottan mind gyanúsan Grangerre mutattak.

– Rendkívül szokatlan, és semmi olyasmi, amit egy ilyen gyenge Belső Szeműtől vártam volna – mondta a professzor. – Látja, az erdő szellemei várják a parancsát, Miss Granger. Mondja ki a kérdését, és ők válaszolnak.

Granger, aki addig Draco felé bámult, lenézett a botok sorára. A szemöldöke vonakodva emelkedett fel. A pálcák még nem voltak így elrendezve. Gyanakodva nézett Draco felé, aki visszavigyorgott. Mintha hozzá akart volna nyúlni a nyomorult dolgokhoz.

– Mondja ki a kérdését! – Trelawney dörmögte, miközben felemelte a kezét. Granger ijedten pislogott, és az egész osztály bámult. A griffendéles az ajkába harapott, furcsán tétován.

– Megtalálom-e valaha a békét? – Granger hangja halk volt, túl halk ahhoz, hogy még a professzor is hallja, bár Draco hallhatta, mivel gyakorlatilag rajta ült.

A pálcák eltolódtak, néhány még mindig a lányra mutatott, míg mások elfordultak tőle. Még Draco is le volt nyűgözve.

– Ez meg mit jelent? – követelte Granger Trelawneytól.

– Nos, Miss Granger, nem tudom, mit kért a szellemektől… – A látó szemrehányóan nézett. – Így nehéz eligazodni. De úgy tűnik, a válasz az ön cselekedeteitől függ. Talán megtalálja, amit keres, ha elfogadja, amit találsz.

Granger megforgatta a szemét.

– Ez egy szív? – kiáltotta Vane egyik barátja, aki odalopózott az asztalukhoz, hogy jobban lássa. Draco összerezzent. A lány két pálcikára mutatott, amelyek darabokra törtek, és olyasmit formáltak, ami egy torz szív lehetett.

– Ne légy ostoba, Leanne – csattant fel Granger.

– Ó, igen, kedvesem, egészen biztosan egy szív. – Trelawney megtapsolta a kezét. – Granger kisasszonynak a lágyabb érzelmek lopakodnak be a…

Draco dühösen kinyújtotta a karját, és lesöpörte az asztallap teljes tartalmát a padlóra: botokat, fakérget, leveleket és mindent. Vane barátja és Trelawney hátráltak és riadtan visítottak, de Granger a helyén maradt, arckifejezése szinte helyeslő volt.

– Elég – vicsorgott Draco, még a saját fülének is úgy hangzott, mint az apja. – Professzor remélem, van valami értékes tanítása a mai napra.

– Szomorú – sóhajtott Trelawney, és elsodródott. – Annyira szomorú. – A lány követte tágra nyílt szemekkel.

Draco és Granger jeges csendben ültek az óra hátralévő részében, még csak nem is tettek úgy, mintha jegyzetelnének, miközben a jóslás professzor a gallyak alakjáról, színéről, méretéről és vastagságáról fecsegett, amikor jóslatokat készítettek. Egy tucatnyi gonosz megjegyzés jutott Draco eszébe, de ezeket biztosan nem osztotta meg Grangerrel. Időnként Vane-re pillantott, de a lány még mindig nem nézett rá. Jól van. A griffendélesek több gondot okoztak, mint amennyit értek.

***

Draco nyugodtabbnak érezte magát, ahogy lefekvéshez készülődött. A napja sokkal jobban telt a jóslás után. Tennant visszalépett, elvonta a figyelmét a mardekáros lányokból álló kis háreme, Vane pedig McLaggenen lógott a vacsoránál.

És ami a legjobb, Merc egy órával korábban érkezett. A bagoly a hosszú, vékony csomagot Draco fejére ejtette, és megint rácsapott egy szárnyával, és Draco nem is bánta. Bement az ágyba, és behúzta a függönyét. A csomagban egy levél volt:



Kedves fiam,

Mellékelek két pálcát, amit a Malfoy nagyszüleid használtak. Válassz bölcsen. Holnap keresek egy pálcakészítőt, aki hajlandó eljönni a Roxfortba.

Sok zűrzavar vár rád, Draco. Éjfélkor megöltem egy tavibékát, és a nevedben feltérképeztem a beleit, és a májlebeny pettyes szimmetriája ellenére aggódom. Általában a jövőd belsőségeit zöld nyálka uralja, de a tegnap esti áldozat nagy mennyiségű vörös vért mutatott, amely igen provokatív módon keveredett a nyálkával. Viselkedjetek ennek megfelelően.

Szeretettel:

Anya



Draco félredobta a tekercset. Mintha nem lett volna elég dolga, most még arról is gondoskodnia kellett volna, hogy a napi tevékenységei egy halom békabélnek is megfeleljenek. Az a vörös vér bármit jelenthetett, a közelgő, rendetlen végétől kezdve a reggeli meleg süteményen lévő eperig.

Sokkal érdekesebb volt a két pálca, amit anya küldött. Draco mindkét pálcát kipróbálta egy-egy Lumosszal. Az első jóval nagyobb volt, vörösesbarna, pöttyökkel és foltokkal, amitől a felülete kígyóbőrre emlékeztetett. Nehéznek és rosszindulatúnak érezte. A második pálca könnyű volt és suhogós, szinte komikusan nézett ki Draco nagy kezében, fekete-fehér kockás mintával. A kisebbik pálcát az ágyra irányította, és megpróbálta a szokásos varázslatokat alkalmazni.

Az ágy függönye forró rózsaszínűvé változott. Mi a…?

Draco ráncolta a homlokát, és koncentrált, mire a függönyök ismét ezüstszínűvé váltak. Megismételte a varázslatokat, és az egész ágy rövid időre felragyogott. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Talán ezzel tudott dolgozni, legalább addig, amíg…

Hirtelen súly nehezedett rá, és ismerős, virágos illat töltötte be a levegőt. Draco ösztönösen összegömbölyödött, hogy megvédje a Malfoy-pálcákat. Aztán felült, félrelökve a fejére esett könyvet.

– Mi a faszom? – nyögte Draco, és megdörzsölte a még mindig érzékeny pontot.

Granger felült, és bámult.
– Igen, Malfoy, ezt én is szeretném tudni.

hozzászólások: 0