10. fejezet
Szükséglet

Hermione remegve fújta ki a levegőt, és kifújta a cigarettafüstöt a félig nyitott ablakon. A hálószobája ablakfülkéjébe húzódva, egy paplanba burkolózva nézte a naplementét. Romilda elment Cormac-kal. A fák és a hegycsúcsok fekete kivágásoknak tűntek a csíkos narancs-rózsaszín égbolton.

Vacsora után vonult el oda, mert egyedül akart lenni. Egész nap Malfoy gondolatai gyötörték. Egy különösen unalmas mágiatörténet-óra alatt Hermione azon kapta magát, hogy más varázslatokat képzel el, amelyeket a mardekáros elrontott – a Tarantallegra örvényét, a Wingardum Leviosa huss és pöccét. Az utóbbi varázslat miatt megborzongott az osztálytermi székében. Hála Merlinnek, hogy a kastélyban olyan huzatos volt; az emberek mindig reszkettek.

Hermione felsóhajtott, és hagyta, hogy a feje a hideg üvegnek dőljön. Nem szabadna ilyen gondolatoknak engednie, ő Malfoy volt. Gonosz, durva és gúnyos, és bár talán képes volt valódi emberi viselkedést imitálni, hogy elérje önző céljait, de nem volt senki más, akiről fantáziálni lehetett volna. Más lehetőségeknek is kellett lennie.

Így hát az esti tervei között szerepelt, hogy összeállít egy listát a megfelelő varázslókról, akik nem voltak egykori halálfalók és/vagy kétes varázslatokat alkalmazó gazemberek. Az eredmény az RPV (Romantikus Pályázók Várólistája) volt, amely a jelölteket vonzerő, érzelmi stabilitás és erkölcsi feddhetetlenség alapján rangsorolta. Kitalált néhány módszert is, hogy felkeltse az érdeklődést, mivel (szerencsére) nem tudott rózsaszín bugyiban beugrani az ágyukba.

Ez a lehangolóan rövid lista most a kezében volt: Seamus Finnigan, a hugrabugosok közül Ernie Macmillan és Justin Finch-Fletchley, valamint egy rendkívül okos hollóhátas hetedéves. Némi habozás után Hermione hozzáadta Blaise Zabinit is. Theodore Nott szóba sem jöhetett, mert elviselhetetlenül önelégült volt, és ott volt még az egész – A megátkoztam az apádat a háború alatt– dolog.

Hermione sóhajtva tekerte össze a pergament. Nem volt kedve stratégiát kidolgozni. Ehelyett a cigaretta fanyar szaga, és a még mindig lappangó izgalom egy bizonyos nagy sátor felé terelte a gondolatait, amely javított és megszokott volt, és amit úgy rendezték be, mint egy dohos, régimódi lakás.



***




Ősz, Dean-i erdő




Hermione és Harry éhesen és rémülten ültek a sátor aprócska első szobájának kanapéján. Halálfalók garázdálkodtak a vidéken. Ron eltűnt. De Harry aznap este nem könyörgésekkel vagy érvekkel, hanem cigarettával csalogatta ki az emeletes ágyból.

A cigit Fred és George jóvoltából kapta, akik a kviddics-világbajnokság után gyakran használták a sátrat, és különféle csempészárukat rejtettek el benne. Hermione aznap kinyitott egy könyvet, amelynek címe Sántikálva egy életen át: Negyven évem a bütykökkel, és a kivájt oldalak között egy üveg whiskyt talált. Harry átkutatta a többi könyvet is, és még több üveggel talált, majd elkezdett a bútorok és a polcok között kutakodni. Így találta meg a cigarettát, a – bütyökkenő - 24 doboz– feliratú dobozokba dugva. A fürdőszobában egy mega doboznyi bütyökkenőcs valójában mocskos magazinokat tartalmazott. Harry felbuzdulva átkutatott egy nagy, furcsán párnázott zoknikkal teli fiókot, és az alján néhány darab fehérneműt fedezett fel.

Hermione a szemét forgatta, megjegyezve, hogy a kóros lábujjízületeken nincs mit nevetni. Ezután az emeletes ágyához ment, és éppen a szokásos este nyolc órai sírásnak hódolt Ron miatt, amikor vékony füstszag terjengett a szobába.

– HARRY! – kiáltotta, és kiugrott az ágyból. – HARRY JAMES POTTER!

Berontott az első szobába, ahol Harry a kanapén elnyúlva, egy cigarettázás közben és vigyorogva látta. A dohányzóasztalon üvegek, cigarettás dobozok és színes csipkéket halmozott fel.

– Harry! – kiáltott Hermione. – Azonnal hagyd ezt abba! Tüdőrákot fogsz kapni!

– Ahhoz olyan szerencsésnek kéne lennem.

Ez elhallgattatta Hermionét. Leült mellé a kanapéra, és nézte, ahogy barátja újabb slukkot szív.
– Honnan tudod, hogy kell dohányozni?

– Régen Vern bácsi titkos rejtekhelyét nyúltam le – mondta Harry.

– Undorító.

Újabb vigyor.
– Igyál egyet.

Hermione rávillantotta a tekintetét.
– A varázslóvilág függő…

Harry felnyögött, és kinyitott egy üveget.
– Hermione, a varázsvilág egy rohadt éjszakára nélkülünk is kibírja. Megegyeztünk? – A fiú egyik kezében az üveget tartotta, a másikban a cigarettát, Hermione pedig vonakodva elmosolyodott.

– Rendben. – Egyáltalán nem volt kedve visszamenni a priccsére, hogy még többet sírjon.


Elkezdtek dohányozni, inni és „Kémkedek” -et játszani – tárgyanként csak két kérdés volt, és aki rosszul tippelt, annak innia kellett. A cigarettától Hermione szeme könnybe lábadt, és bosszúságára teljesen pocsék volt a játékban.

– Ez a stratégia – mondta Harry türelmesen, miközben újra megtöltötte a lány poharát. Az arca kipirult, és a szemüvege folyton lecsúszott az orráról. – Túlságosan logikusan gondolkodsz. Persze, hogy nem az a takaró van ott a fotelben, az túl nyilvánvaló. Igyál.

– De azzzz fehér és T-vel kezdődik-sh! – Hermione felháborodottan szlalomozott.

– Ahogy az a tányér is az üvegszekrényben – válaszolta Harry.

Hermione a sértő tárgyra meredt.
– Deeee egy tányér.

Hátranézett, hogy lássa, Harry ismét vigyorog, de aztán a mosolya elillant, és az arca visszazuhant a szokásos aggódó vonásokba. Hermione felemelte a kezét, hogy elsimítsa őket, ujjai a homlokára és a szája köré simultak.

Harry kissé elfordította a fejét, így az ajkai a lány tenyerét érintették, ami borzongást küldött a lány karjába. A fiatal férfi zöld szeme a boszorka keze fölött csillogott.

A lány elejtette, majdnem kijózanodott ettől a pillantástól.
– Harry, ne csináld.

Harry megfordult, és átdobta a poharát a szobán, és Hermione felugrott, amikor az az apró kandallónak csapódott, és összetört, whiskyt fröcskölve a padlóra. A fejét a kezére ejtette, a könyökét a térdére támasztotta.
– Sajnálom.

– Ez a horcrux – mondta a lány.

– Nem, nem az – szólalt meg a férfi tompa hangja.

– Nem lenne jó – erősítette meg Hermione, és megérintette a férfi vállát.

Harry felemelte a fejét, és lassan rápislogott.
– Talán mégis.

Olyan idegennek tűnt ilyen közelről, a sötét borosta az állán, mintha egy teljesen más ember lenne. Hermione nem tudta abbahagyni a bámulást, és a saját pohara figyelmetlenül csúszott ki az ujjai közül. Minden idegvégződése cselekvésre szólította. Már több mint egy hete költöztek táborhelyről táborhelyre, majd csak ültek a sátorban, és nem csináltak semmit. Hermione utálta a semmittevést. Minden könyvet elolvasott a sátorban. Elolvasta az összes könyvet a táskájában. Addig olvasta a Bogar bárd meséit, amíg álmában is el tudta mondani őket. Még a bütykös könyv széleit is elolvasta. Valaminek… valaminek történnie kellett. Bárminek.

– Ez nem te vagy. Ez a horcrux – ismételte suttogva a lány.

Harry kiegyenesedett, és egyetlen gyors mozdulattal lerántotta magáról a horcruxot, és félredobta. A fém medál megcsörrent, ahogy az üvegszekrénynek csapódott.

A tekintete nem ingott meg.
– Nem, Hermione – mondta Harry. – Ez nem a horcrux.

De nem lépett közelebb, csak nézte a lányt. Harry ritkán kezdeményezett bármiféle érintést; azokon a ritka alkalmakon, amikor Hermione vagy Mrs. Weasley megölelte, mindig idegesnek tűnt. Most biztosan nem nyúlt volna érte.

Hermione arcát melegnek érezte. Rövid, piros pizsamát viselt, Harry pedig csak egy pólót és egy boxert, amit eddig alig vett észre. Nem vette észre az erőt abban a szikár testben, vagy azt, hogy a hangja az elmúlt egy évben még mélyebb lett. Mindketten megváltoztak, és Harry mostani tekintetéből ítélve észrevette.

– Soha nem hagynál el, ugye, Hermione? – kérdezte.

– Nem – mondta a lány. – Soha.

Harry elrántotta a tekintetét, hogy a kandallóra nézzen, a törött üvegekre és a kiömlött tűzivízre.
– Annyiszor kicseleztem már a halált – mormolta. – Már nem is kellene élnem.

– Ne mondj ilyet – könyörgött Hermione. – Kérlek, ne mondd ezt.

– Mit szeretnél, mit mondjak? – kérdezte Harry, és visszanézett rá. A homlokán lévő villámheg lüktetett, mint mindig, amikor erős érzelem érte. – Mondd meg, mit mondjak.

– ÉN… ÉN… – A Lángnyelv Whisky teljesen elárasztotta Hermione agyát.

– Mi az, nincsenek szavak? – Harry hangjában halvány mosoly volt. Ritkán incselkedett vele. – Meg vagyok döbbenve. Nos, nekem vannak szavaim, Hermione. Három aprócska szó. Szükségem van rád.

Ismét nem mozdult, hogy megcsókolja, csak levette a szemüvegét, és az egyik oldalsó asztalra tette. Aztán azzal az ismerős, könyörgő tekintettel várt, amit akkor használt, amikor egy határidős bűbájtan dolgozat előtt állt. Szüksége volt rá. Hermione finoman összezárta a rést, ajkai hozzáértek a varázsló ajkaihoz, és valami szikrázott, valami, amire nem számított.

Édességre, barátságra, sőt, bánatra számított, de Harry meglepő erővel tört előre, és a kanapé párnájához szorította a lányt, a keze felfelé vándorolt a bordáin. Megcsókolta, és ez a csók egyáltalán nem Harryre vallott, legalábbis nem arra a Harryre, akit évek óta ismert. Hirtelen egy idegen volt, egy nagyon is lenyűgöző, sötét idegen, aki szinte dühösen csókolta a lányt. Hermione keze pedig abban a vad hajban volt, de nem azért, hogy kisimítsa, hanem hogy még jobban összekuszálja. Mindent össze akart zavarni. Tönkretenni mindent, amihez hozzáért. Elszívni azt a cigarettát, meginni azt a whiskyt, végigcsúsztatni a kezét azon a vékony testén, a mellkastól a hasáig és lejjebb, és érezni, ahogy a férfi a száján kapkodja a levegőt, ahogy az ujjaival körbetekeri a haját.

És így is tett. Harry elhúzta az ajkát, hogy a hajához hajolva nyögjön, aztán a keze az alvónadrágját rángatta, és érezte, hogy a varázsló keze bizonytalanul tapogatózik körülötte, ezért elengedte, és inkább megragadta a kezét, vezetve az ujjait. Soha senki más nem érintette még ott, és az eredmény elektromos volt. Harry is gyorsan tanult.

– Akarsz engem? – kérdezte.

– ÉN… ÉN… – Hermione megint nehezen beszélt.

– Kérlek. Kérlek, akarj engem – suttogta Harry.

– Igen – zihálta a lány, és érezte, hogy elhúzódik tőle.

– Tudod, hogyan kell varázsolni… – kezdett bele a fiatal varázsló.

– Igen – mondta újra Hermione. Persze, hogy tudta a varázsigét. Madam Pomfrey ragaszkodott hozzá, hogy minden negyedéves és annál idősebb boszorkány kapjon oktatást. Hermione hosszú feljegyzést írt a témáról, amelyben a varázslóknak is ajánlott leckéket, és egy átfogó szexuális felvilágosító programot a muglik mintájára. Gondoskodott róla, hogy lemásolja a tanmenetet McGalagonynak és Dumbledore-nak. Válasz természetesen nem érkezett. A felnőtteknek nem tudott semmit sem mondani.

Elmondta a varázsigét, és gyengéd melegséget érzett, ami azt jelezte… de figyelmét gyorsan lekötötte Harry, aki ismét megcsókolta. A fiú a lába között volt, ügyetlenül, nehezen, és ismét maga vette kézbe a helyzetet, remegő lélegzetet vett, és pozícionálta magát, hirtelen belé döfött, fájdalmas lökésekkel. Hermione felkiáltott.

– Sajnálom, sajnálom – lihegte Harry.

– Folytasd csak – zihálta a lány. Idáig eljutottak. A varázsló megmozdult, amitől Hermione felnyögött, és szavak sorát kezdte sziszegni a fülébe. Csakhogy ezek nem szavak voltak, csak hangok, éles és sziszegő…

Most érezte, érezte a gyönyör hullámait – a sötét, tiltott gyönyör hullámait. De rövid ideig tartott, mert Harry egy kiáltással elélvezett, és hirtelen vége lett, és újra ott volt a barátjával, a férfi teste összeesve rajta, és egy nagy kupacban Arthur Weasley munkatársának kanapéján.

Harry most is sírt, valószínűleg bármilyen okból, de Hermionénak több mint egy hét óta először egyáltalán nem volt kedve sírni. Az útja szabad volt. Tudta, hogy mit csinál. Harry volt a varázsvilág minden, ami csak volt, és ő segíteni fog neki, és nem számított, hogy Ron valaha is visszatér-e. Győzni fognak.


***


Ősz, Roxfort


Egy erős, hideg széllökés a hálószobája ablakán keresztül riasztotta fel Hermionét, kizökkentve őt az emlékekből. Nem engedte, hogy arra az éjszakára gondoljon a sátorban, vagy az azt követő éjszakákra, még több whiskyvel és cigarettával. És a szex. Tudós lévén Hermione elolvasta Fred és George összes magazinját, a mozgóképeket meglepően praktikusnak találta, bár a boszorkányok tanácsokat kiabáló és nagyon személyes kérdéseket feltevő boszorkányok nélkül is el tudott volna lenni. Hermione még néhányat fel is vett a csipkés bugyik közül, kezdve a rózsaszín szalagokkal díszített fehérrel.

De azokat az éjszakákat Harryvel az emeletes ágyán kissé rutinszerűnek érezte, nem volt bennük semmi abból az intenzitásból, mint az első éjszakán. Az első éjszaka sötét, követelőző, szókimondó Harryje eltűnt, ahogy az elkerülhetetlen bűntudat és az önbizalomhiány beindult. Újra a régi barátja volt, és Hermione attól tartott, hogy ezzel többet árt, mint használ. Mire elindultak Godric's Hollowba, a dugás néma és közös megegyezéssel abbamaradt. Harry új tartalékokat talált magában, és erősebbé, határozottabbá vált; még a horcrux medál viselése sem volt elég, hogy megingassa. Így Hermione az ikrek zsákmányát a gyöngyös táskájába dugta, a megmaradt whisky-s üvegeket pedig visszahelyezte a könyveikbe, és megkönnyebbülten zárta le ezt a fejezetet.

Ezután elég jól sikerült neki, hogy egyáltalán ne gondoljon azokra a Harryvel töltött éjszakákra. Ron azonban azonnal kiszúrt valamit, bár Harry megpróbált hazudni. A dolog egy szörnyű verekedés során csúcsosodott ki az Odú előtti mezőn, egy héttel a roxforti csata után, ahol Ron mindkettőjüket megvádolta, és szegény Harry megtört. Hermione ezt a pillanatot választotta, hogy Ron arcába vágja elhagyatottságát, és hát, a nap végére Ron és Hermione között vége lett mindennek, ahogy Harry és Ginny között is, Harry és Ron nem beszéltek egymással, Ginny pedig bezárkózott a szobájába Rémszem Mordon ládájával. Így Hermione a nyár hátralévő részében egyedül maradt a szülei házában, míg Harry a Grimmauld tér 12-ben bujkált. Egy hónappal később már az aurorképzőben volt, és Ron egyáltalán nem akart tudomást venni róla.

Elég volt. Hermione elszántan pattant ki az ablakülésből. A merengés terméketlen volt, senki nem ért el semmit, ha állandóan csak ült és búslakodott. Neki RAW-ja volt, és holnap elkezdett kapcsolatba lépni néhány varázslóval. Emellett utána kellett néznie Malfoy véres eltűnési varázslatának, amiről sötéten gyanította, hogy minden, csak nem törött. Hermione biztonságosan becsukta a hálószobaablakot, és az íróasztalához ült, egy friss pergamenlapot simogatva.

Eltűnő edények: Tanulmány a precizitásról, írta Hermione, és sokáig csak a tollkarcolás, a tűz csattogása és a macskája horkolása volt az egyetlen hang a szobában.

hozzászólások: 0