11. fejezet
Harmadik éjszaka - Készenlét

Draco beszélgetése Lovegooddal véget vetett annak a tervének, hogy a könyvtárban maradjon, és hogy esetleg még egyszer beszéljen bármelyik hollóhátas boszorkánnyal. Ezért korán a hálószobája felé vette az irányt; megérdemelt egy tisztességes alvást az elmúlt éjszakák zűrzavara után.

Tennant nem volt ott, hála Mardekárnak, így Draco végre egyszer anélkül feküdhetett le és húzhatta be a függönyt, hogy szobatársa perverzkedését hallgatta volna. Magához vette a haladó bűbájtan tankönyvét, és igyekezett nem gondolni az aznapi órára. Az egyik ostoba elsőéves tényleg rámosolygott a vacsoránál. Remélte, az anyja gyorsan lépett, hogy találjon egy pálcakészítőt.

A Theóval és Blaise-zel folytatott beszélgetés is nyugtalanította. Valaha mindannyian közel álltak egymáshoz, amíg Draco el nem sodródott hatodikban, hogy a volt-nincs szekrényre koncentráljon. Draco nem bánta meg ezt a döntését. Crak és Monstro feláldozható volt. Theo és Blaise nem voltak azok.

Hátradőlt a párnáira, és meggyújtott egy lebegő gyertyát. Aztán előhalászta az olvasószemüveget, amit soha senki közelében nem viselt, és kinyitotta a tankönyvet a RAVASZ szintű Ascendio bűbájhoz. Feltételezte, hogy hasznos lehet, ha valaha is elveszítené az eszét, és úgy döntene, hogy a levegőbe repíti magát, kevéssé kontrollálva a röppályáját.

Draco egy csendes órát töltött a bűbájok áttekintésével, amíg a sarokban álló ébenfa nagyóra el nem kezdte ütni a tízet. Arra gondolt, hogy ír az anyjának, de úgy döntött, az egyetlen dolog, ami szánalmasabb az ágyban végzett iskolai munkánál, az az anyjának az ágyban való írás, és talán csak…

A fehér villanástól nem ugrott fel, pedig kellett volna, és később belegondolva, Draco azon tűnődött, vajon tényleg meglepődött-e rajta.

– A fenébe, Granger! – csattant fel a varázsló, és elejtette a könyvét. A gyertya visszaúszott közéjük, lágyan megvilágítva a griffendéles vakító fényét.

– Ne mondd nekem, hogy „A fenébe, Granger” – dühöngött a lány. – Ez mind a te hibád.

Egy vastag, piros szalaggal átkötött pergamentekercset lóbált.
– Tudtam, hogy az ellenvarázslatod nem működik, Malfoy. Láttam, hogy nézted azokat az ágytámlákat. Maradnod kellett volna, és újra megpróbálni, ahelyett, hogy elrepülsz.

Draco tudta, hogy igaza van, de nem akarta beismerni. Granger egész ma esti megjelenése sértette. A boszorkány az eddigi szűkös ruhák helyett kockás flanelpizsamát, bolyhos piros zoknit és ujjatlan kesztyűt viselt, a fürtjei közé tűzött tollal. A griffendéles nyilvánvalóan felkészült egy éjszakára a hideg Mardekáros-börtönben. Egy könyvet és egy aprócska lila táskát is hozott magával, és Draco bosszankodott, hogy a lány ennyire nem bízik a varázslataiban.

– Holnap vizsgám lesz, Malfoy, és nem vagyok hajlandó hagyni, hogy a hülyeségeid megzavarják az oktatásomat – mondta Granger szipogva. Aztán elkerekedett a szeme, és rávetette magát Draco nyitott bűbájtan jegyzeteire.

– Ó, Ascendio! – kiáltott fel. – Elolvastad az összes variációt az elmélethez, hogy…

– Fogd be, Granger. – Draco visszakapta a tekercset. – Lehet, hogy te örülsz, hogy itt vagy, de én nem. Az időnket sokkal jobban el lehetne tölteni azzal, hogy kihozzunk innen.

Granger fújt egyet.
– Nos, bocsáss meg, hogy a legjobbat hozom ki a dologból. Egyértelműen pocsék vagy a saját bűbájod feloldásában, és a kapcsolat megszakítása időbe telik. Addig is a tanulásomnak kell a legfontosabb prioritásomnak maradnia.

Draco előrehajolt, fölébe magasodva a kis boszorkánynak.
– És az én legfőbb prioritásom ennek az eltűnő varázslatnak a visszafordítása, úgyhogy hacsak nem szeretnél itt az ágyamban kipróbálni valami érdekesebb tevékenységet, akkor jobb, ha elkezdesz faipari bűbájok után kutatni.

Közelebb tolta magát. Egy ismerős hang a fejében, ami nagyon is Malfoyosan hangzott, azt kiáltotta, hogy mit csinálsz? De ő figyelmen kívül hagyta. Érezte azt a virágos parfümöt, és a lány szeme aranylóan csillogott a gyertyafényben.

– Rajtad áll – mondta gonoszul.

Arra számított, hogy Granger meginog, vagy legalábbis elpirul a szavaira, de ehelyett a lány a szemét forgatta.

– Akkor rajta, Malfoy – szólt a lány. – Csábíts el engem.

Draco pislogott, újra a könyvtárban érezte magát Lovegooddal, de elhatározta, hogy szó szerint és átvitt értelemben is felülkerekedik. Megragadta a lány alkarját.

Fülsértő sikoly hallatszott a pizsamából, ami visszapattant a védett függönyökről a zárt térben. Draco döbbenten hátraesett, elengedte Grangert, és a sikoly azonnal abbamaradt.

– Ügyes kis bűbáj – mondta a lány önelégülten.

Draco egy ideig mozdulatlan maradt, várva, hogy a szíve újra normálisan verjen, és hogy a hallása visszatérjen. Amikor újra Grangerre pillantott, a kislány az egyik párnának dőlt, jegyzeteket firkált a számtantankönyvébe, és nem törődött vele.

Nos, ezt nem lehetett megengedni. Draco előrevetette magát, és mindkét kezével megkerülte azt a karcsú torkot. Granger tágra nyílt szemmel nézett rá, de nem szólt semmit.

– Könnyedén meg tudnálak fojtani anélkül, hogy hozzányúlnék ahhoz az átkozott pizsamához – fenyegetőzött a varázsló. – Vagy teljesen eltüntethetném őket.

A pálca hideg hegye megtalálta a pulzuspontot a torkán.
– Vagy talán újra kipróbálnád a görényéletet.

Draco káromkodott. Természetesen ezúttal is magánál rejtette a pálcáját.

– Vagy – folytatta Granger unottan. – Abbahagyhatjuk a játszadozást, és civilizáltan bánhatsz velem. Tanulhatunk az órákra, és találhatunk időt arra, hogy megjavítsuk ezt a varázslatot.

Draco erőlködve vette le a kezét arról a puha torokról. Merlin, ez a boszorkány egy teljes borzalom volt.

– De mielőtt tovább folytatnánk… – húzott elő egy darab pergament a könyvből – írd alá ezt.



Én alulírott, ______________________, beleegyezem, hogy a rosszul kitalált és rosszul kivitelezett eltűnési varázslatomat a Roxfort ágyain nem árulom el senkinek, sem élőnek, sem halottnak, sem festettnek, sem másnak.

Továbbá teljes felelősséget vállalok minden szenvedésért és negatív tanulmányi következményért, amely a fent említett inkompetens varázslatból ered.



Draco felháborodott.
– Ezt nem írom alá!

– Akkor McGalagonyhoz kell fordulnom.

A legjobb halálfaló tekintetével csak egy újabb fújással és egy tollat kapott a kezébe csapva. Még mindig bámulva, Draco a nevét firkálta a vonalra és a pergamen aljára. Granger elégedetten bólogatva megkocogtatta a szerződést a pálcájával, majd a táskájába gyömöszölte. Az erszény kerek volt és gyöngyös, kis masnival a tetején, és Draco némán kuncogott a komolytalan kiegészítésen a lány nyűtt kóscás kabátján.

– Most pedig – folytatta Granger –, csak hogy tudd, kutattam a fás bűbájok után. Ma vettem egy bagoly előfizetést a Varázsló Varázsfa Világát. És felvázoltam néhány ötletet, hogy hol romlott el a varázslat. Miért nem nézed át őket, amíg én befejezem ezt az esszét, aztán megbeszélhetjük a következtetéseimet? – Átnyújtotta Dracónak a vörös szalaggal átkötött tekercset.

Draco komoran szemlélte. Csak egy kis lefekvés előtti szórakozásra vágyott, és itt volt neki egy Mini-McGalagony, aki plusz házi feladatot osztott rá.

– Majd később elolvasom – morogta Draco, és félredobta a pergament. – Megyek aludni.

Granger megvonta a vállát.
– Rendben. Ne engem hibáztass, ha estéről estére visszajövök…

Draco ismét rávillantott, de a lány csak az orrát ráncolta. Megráncolta az orrát!

– Ne bánj velem úgy, mint a kis faszfej Weasley patkánnyal – vicsorgott.

– Ó, ő sokkal nehezebb eset volt, mint te – vetette oda Hermione, és visszatért az esszéjéhez.

Draco ezt egy pillanatig sem hitte el; a lány csak a bőre alá akart férkőzni.
– Mondj egy jó okot, amiért ne dobjalak ki most azonnal ebből az ágyból. Tennant legyen átkozott.

Ez felkeltette a figyelmét.
– Nem tennéd! – kiáltotta Hermione.

– De igen, egyenesen katasztrófa lenne mindkettőnk számára – mondta Draco. – De én majdnem kész vagyok felrobbantani a roxfortos karrieremet, ha ez azt jelenti, hogy kikerülsz ebből az ágyból!

Granger szeme összeszűkült.
– Ezt nem hiszem el. Nem dobnál Tennantnak.

Igaza volt. Ó, mennyire utálta ezt.

– Rendben. – Draco felkapta a tekercsét. Ujjai összeszorultak, és azt kívánta, bárcsak a vastag pergamentekercs Granger torka lenne. Hogy szerette volna megragadni a lányt, és az ágyához szorítani, a haját, a száját elragadni…

Nem. Az ilyen gondolatok hatása a testére borzasztóan nyilvánvaló volt a vékony selyemboxeralsójában. Magára vetette a takarót, gyors pillantást vetett Grangerre, de a lány ismét a tankönyvébe mélyedt, a szűzies kis prűd. Vajon szűz volt? Valószínűleg legalább a Weasley meghúzta… az a kibaszott Weasley…

– Mi bajod van, Malfoy? – csattant fel Granger. Draco lenézett, és látta, hogy kettétépte az eltűnő varázslat jegyzeteit.

Granger oldalra billentette a fejét.
– Nem tudtam, hogy szemüveget viselsz.

Draco lerántotta a szemüveget az orráról. Granger ismét szipogott, és visszatért a könyvéhez. A pálcája egy koppintásával megjavította a tekercset, kioldotta a szalagot, és nagy nehezteléssel olvasni kezdett.

Eltűnő konténerek: Tanulmány a precizitásról. Ó, a fenébe is…

Alapos munka volt, ezt el kellett ismernie. Ha hatodévesen megkapta volna ezeket a jegyzeteket, akkor napok, nem pedig hónapok alatt megjavította volna a volt-nincs szekrényt. Nem csoda, hogy Potter nyert. Még néhány homályos utalást is talált az eltűnő tárgyakban használt időmágiára, ami a muglik által „időgépnek” nevezett valamivé változtatta őket. Draco nem gondolta, hogy itt ez történik, hiszen a varázslatának célja nem az időutazás volt, csupán a varázslat pontos és rendszeres időközönként történő aktiválása. Mint egy fára helyezett ébresztőóra, ami úgy van beállítva, hogy megszólaljon… valami bizsergett a fejében, de nem tudta megragadni a gondolatot. Az mindenesetre világos volt, hogy az eltűnő ágyak feletti uralma megtört, ha egyáltalán volt valaha is uralma. A varázslat a saját erejéből működött.

– Nyilvánvalóan – mondta Granger lekezelő hangon. Draco felnézett, és rájött, hogy az utolsó mondatot hangosan mondta ki.

A nő folytatta:
– És tekintve, hogy ma hajnali kettőkor tértem vissza az ágyamba, úgy tűnik, az időzítés is még mindig nem stimmel.

– Megint tíz órakor jelentél meg itt – mutatott rá Draco.

– Igen, de ki tudja, mikor megyek el? – Granger kényelmesen elnyújtózott a takaróján, a könyve közöttük volt, és a lábujjait a piros zoknija belsejében csóválta.

– Szerintem a mozdulataim egyre véletlenszerűbbek lesznek – mondta a lány, és a hangsúly kedvéért meglengette a tollát. – Szinte bármikor ki-beugorhatok ebből az ágyból. – Sóhajtott egyet. – Vagy meg kell törnünk ezt a varázslatot, vagy mindenképpen szólnunk kell McGalagonynak.

Draco vére jéggé változott.
– Te ugye nem…

A lány egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Muszáj lesz, ha nem tudjuk ezt megoldani. Nem engedhetjük, hogy jövőre egy griffendéles lány egy mardekáros fiú ágyában bukkanjon fel.

A kis mindentudónak igaza volt, rájött. Még ha valahogy meg is győzné Grangert, hogy maradjon csendben, az ágyak közötti kapcsolatot felfedeznék, és gyorsan visszavezetnék hozzá.

– Ne aggódj, Malfoy – mondta a lány, és Draco rájött, hogy a kezébe hajtotta a fejét, és azon gondolkodott, hogy elmeneküljön-e az országból, mielőtt ez az egész dolog az orra előtt pattan ki. Merlin. – Majd megoldjuk – folytatta. – Senki sem tud erről, csak mi magunk, és ez így is marad. – Felnézett rá, és Granger arca olyan hideg volt, mint bármelyik mardekárosé. –Egyelőre.

Draco bólintott, képtelen volt megszólalni, és csak a kezében lévő jegyzetekre nézett.

– Kezdjük azzal, hogy feltételezzük azt, hogy elkezdted a varázslatot, és valahogy két dolog ment rosszul: az eltüntető mozdulatok irányítása és az eltüntető mozdulatok időzítése. – Granger az ajkába harapott, Draco pedig némán figyelte őt. Tényleg nem volt semmi látni, ahogy az elméje dolgozik.

– Az eltűnés varázslatot sosem úgy tervezték, hogy ilyen bonyolult legyen – mondta Hermione. – Egyetlen célja, hogy a tartalmát egyik szekrényből a másikba és visszahelyezze. Te nemcsak egy ágyra alkalmaztad a varázslatot, hanem egy időelemet is hozzáadtál, és aztán átengedted az irányítást, hogy mikor kerüljön újra át a tartalma.

Kérdőn ráncolta a szemöldökét.

– Biztos akartam lenni benne, hogy Vane tizenegy órakor távozik – válaszolta Draco vigyorogva. – Még akkor is, ha én… elfoglalt voltam.

– Nos, nyilvánvalóan a varázslat nem tudta kezelni az összes módosítást. A legkisebb beavatkozás is elég volt ahhoz, hogy kizökkentse a helyes irányból.

– Az a narancssárga szörnyeteg – mondta hirtelen Draco.

– Micsoda?

– Az a murmánc szörnyeteg, amit a szobában tartasz.

Granger szeme szikrázni kezdett.
– Csámpást hibáztatod ezért a zűrzavarért?

– Elterelte a figyelmemet, amikor a varázslatot mondtam!

A nő ezt átgondolta.
– Lehetséges. Csámpás imádja, ha varázsolok, gyakran próbál benyúlni. – A mosolya kedves volt. – Azt hiszi, hogy segít.

– Némi segítség – morogta Draco.

– Nos, ez egy lehetséges magyarázat. – Granger kinyitotta az apró táskáját, és Draco bámult, ahogy beletuszkolta a vaskos könyvét. Megrázta a táskát, és az tompa puffanásszerűen visszhangzott. Egy észrevehetetlen tértágító bűbáj volt rajta, fogadni mert volna rá, egy további könnyűvé varázsoló varázslat követett. És Granger oktatta ki őt arról, hogy túl sok varázslatot halmozott egy tárgyra? Szerencséje volt, ha az erszény nem omlott magába, és nem végzett mindkettőjükkel.

Granger átvetette a táska pántját a mellkasán, és a pálcáját a pizsamafelsőjébe dugta, felkészülve arra, amikor a varázslat ismét elragadja őt.

– Holnap ebédidőben találkozunk a szobámban, és újra megpróbáljuk. – Körülnézett, és felsóhajtott. – Bárcsak most már kisétálhatnék innen. Elhoztam a térképet meg mindent.

– A mit?

Granger legyintett.
– Semmit. Hát, jó éjszakát.

Kihúzott egy piros takarót a táskából, és beleburkolózott, majd ismét a függönynek dőlve, háttal a férfinak, kinyújtózott. Draco dermedten ült, bámulva a kis betakart alakot és a fürtökkel borított fejet, és alaposan elbocsátva érezte magát a saját kibaszott ágyában. Senki sem utasított el egy Malfoyt. De Draco nem szólt semmit, ma este már eléggé hülyét csinált magából.




***



Tél a Malfoy-kúriában. Karácsonyfák a csillogó előcsarnokban, kristályhópelyhek, amelyek szobáról szobára szállnak… fényfüzérek, amelyek az ajtókon és a kandallókon szikráznak, a lépcsőkorlátok körül kanyarognak…

Az ágyában feküdt, és az ablakán kívül a havat figyelte, túlságosan izgatottan ahhoz, hogy aludni tudjon. Olyan meleg volt…

Draco kinyitotta a szemét a sötétben. Múltbeli karácsonyokról álmodott, amikor még kisfiú volt, a Roxfort előtt, a halálfalók előtt, a Sötét Nagyúr előtt. Amikor biztonságban volt, és szerették, és soha semmi rossz nem történhetett vele. Feküdt az ágyban és nézte a havat karácsony este, a flanelbe burkolt melegvizes palackja köré bújva…

Flanelbe burkolt.

Draco zavartan pislogott. A karja a flanelben lévő melegségbe burkolózott, de ő már nem volt kisfiú, és ez nem egy melegvizes palack volt. A keze egy ívelt csípőre csúszott, és halk, már-már ismerős mormogást hallott.

Elmosolyodott a sötétben. Granger visító pizsamabűvölete, úgy tűnt, többnyire elkopott, csak a leghalványabb Aaaeeeeee… A lány még mindig az oldalán feküdt, a függöny felé fordulva, de a férfi már mögötte nyújtózkodott, mindketten egymáshoz bújtak a piros és zöld takaró rétegei alatt.

Draco nekinyomódott a lánynak, és örömmel érezte, hogy a boszorkány viszonozza a gesztusát, ami azonnal felizgatta. Hmmm… mit engedhetne meg neki? A férfi ajka a halántékát súrolta, a keze pedig a felsője alá csúszott, végig a meleg, bársonyos bőrön, megérintette a…

Villanás. A boszorkány eltűnt.

A férfi felült, átkozva a varázslat időzítését. A nő eltűnt, és a férfi felállt. Draco felnyögött, és visszahanyatlott a párnájába. Miért nem tudott hamarabb felébredni? Nos, egyrészt nem akart. Nem is emlékezett, mikor álmodott utoljára kellemeset. Majd írnia kell róla anyának. Örülne neki.

Addig is, ő és Granger ma valóban megtörik a varázslatot, véget vetve ezeknek a zavaró kis látogatásoknak.

– Hála Mardekárnak – suttogta. Orrát Granger plüsspiros takarójába temette, és visszasüppedt az álomba.

hozzászólások: 0