13. fejezet
Csábítás

Draco vacsora után olyan jó hangulatban indult a könyvtárba, amilyenre mostanában képes volt. Az a hülyeség az eltűnési varázslattal véget ért, és most már arra koncentrálhatott, hogy kemény és hideg legyen, és szinte mindenki gyűlölje. Ostobaság volt a griffendélesek közé keveredni, és ezt a hibát nem állt szándékában megismételni.

Ehelyett Lovegood hollóhátasát fogja üldözni. Ha ennek az Imogennek szüksége volt egy kis sétára a sötét oldalon, hogy jól érezze magát, Draco szívesen eleget tett ennek. Persze nem állt szándékában úriemberként viselkednim ő itt nem jótékonykodott. Egy lelkes dugás nagyon jót tenne a lánynak, és elég okos lenne ahhoz, hogy diszkréten viselkedjen. Ráadásul rájött, hogy van valami hihetetlenül izgató abban, ha egy primitív, intellektuális típust csábít el. A gondolatok, hogy megérinti Grangert, és a fülébe suttogja, hogy „Intermissum Harmonia Nectere”, továbbra is kísértették Dracót. A nap folyamán többször is elkapta a lélegzetét, és azonnal visszarepült abba az időbe és arra a helyre, mintha a saját eltűnő varázslata alatt lett volna.

Granger viszont egyértelműen csak undort érzett iránta, alig várta, hogy elszaladjon, és széttárja a lábát valami csipás hugrabugosnak. Akkor jó – morogta Draco, miközben besurrant a könyvtárba. Újra megismételné az élményt egy másik varázslattal és egy sokkal kevésbé idegesítő boszorkánnyal, Granger pedig csak egy távoli emlék lenne.

Rögtön kiszúrta a célpontját, a hollóhátas annyira elmerült a magas könyvhalomban, hogy észre sem vette, hogy Draco elfoglalt egy asztalt egy árnyékos sarokban. Gondosan elrendezte a saját tekercseit és szövegeit (a sasok értékelték az ilyesmit), és kinyitotta a jóslástan könyvét. De olvasás helyett inkább titokban a könyvtárszárnyat fürkészte.

Draco ismét meglátta Blaise hosszú alakját egy másik aprócska asztal mögé rejtőzve. Blaise valójában elég fenyegetően nézett ki, félig árnyékban. Egykori barátja ugyanolyan elegánsan kezdte a tanévet, mint mindig, dús zöld selyemben, de az elmúlt héten a szabott külsőt lecserélte hullámzó fekete talárra. Blaise mindig is gyors volt egy-egy poénnal vagy mosollyal a hölgyeknek – most viszont úgy lebegett a kastélyban, mint egy fogfájós dementor. Furcsa.

És mi a Merlint olvasott Blaise ott, Draco tudni akarta. Az egyik könyv vérrel volt fröcskölve, egy másik halványan sikoltozott, a harmadik pedig agresszívan korbácsolta a szalagját. Blaise-nek már csak egy nagy, izzó jelre volt szüksége: – VESZÉLYES SÖTÉT VARÁZSLÓ VAN ITT.

Blaise elkapta Draco pillantását, és elkomorult. Draco visszabámult, majd visszatért hollóhátas célpontjához. A lány elég vonzó volt, szőke és vörös arcú, fekete keretes szemüvege bizonytalanul ült a kis orrán. Talán tudna…

– …A kulcs persze az ekliptika, ezért vannak az alján zodiákus szimbólumok beírva. De azt nem tudom megállapítani, hogy ezek hogyan befolyásolják a számlapok mozgását…

Draco szinte felnyögött. Tudta, hogy bármilyen csapást, átkot és nyomorúságot megérdemelne, de az istenek biztosan úgy látják jónak, hogy egyetlen Hermione Grangertől mentes estét se adjanak neki. De nem volt ilyen szerencséje, a könyvmoly boszorka és az iskolaelső srác egyenesen Draco könyvtári szárnyába tartott, és néhány asztallal arrébb telepedett le Irmától.

Most két választása volt: Elmehetett most, és holnap újra megpróbálhatta. Vagy várhatott, és remélhette, hogy Granger előbb távozik, mint a zsákmánya. Az első lehetőség volt a legészszerűbb, ezért Draco a másodikat választotta. Nem akart elveszíteni egy egész estét.

Sajnos ez azt jelentette, hogy végig kellett hallgatnia, ahogy Granger és Justin Faarc-Felfordulás azzal az átkozott zavaró órával szórakozik. Még a sarkát sem tudta úgy elhallgatni, hogy ne hallja, hiszen ez a rész Madam Cvikker látóterében volt, és a könyvtáros halálra ítélte azt, aki varázslatokat használt a drága könyvei körül. Dühében Draco visszatért a látó tükrökről szóló esszéjéhez.

– Nem szabad megfeledkezni a négy zodiákus elemről – mondta a hugrabugos. – Tűz, levegő, föld és víz. A tűzjegyek a…

– Badarság – csattant fel Granger. – Nézd, ez nagyon egyszerű. Most éppen a Mérlegben vagyunk, és a Mérlegben a Vénusz uralkodik. De az óra azt hiszi, hogy a Kosban vagyunk, és azt a Mars uralja. Ez lehet az oka annak, hogy a Mars nem hajlandó beállni a sorba.

Draco felpillantott, hogy lássa, ahogy az iskolaelső a homlokát ráncolja, láthatóan megsértődött, amiért félbeszakították és kritizálták. Szokj már hozzá, baszd meg!

– Tudom, hogy a mágikus asztrológia számtalan útja bonyolult lehet, Hermione – mondta Finch-Fletchley. – A tűz azonban nagy befolyással bír, kezdve a legnagyobb tűzzel, a Nappal…

– Felejtsd el, Justin. Már mondtam neked, nem adok tüzet ehhez az órához, és kész – állapította meg határozottan Granger. – Ez egy kényes műszer, és már sok mindenen ment keresztül… nos, sok mindenen ment keresztül.

A civakodás folytatódott, idegesítve a többi diákot, köztük Iseldát (Irene?) is, aki egyszer-kétszer odapillantott, de Draco nem törődött vele. Megnyugtató háttérnek találta a vitát. Befejezte a látnoki esszéjét, és már félig-meddig a mágikus lények anatómiája vázlatoknál tartott, amikor a beszélgetés változott.

– Ez nagyon okos, Justin – mondta Granger olyan lenyűgözött hangon, ami teljesen hiányzott a Dracóval folytatott interakcióiból.

– Egyszerű logika – volt Finch-Fletchley elégedett válasza. – A fogaskerekek ellipszis alakúak, és itt láthatod, hogy a fogak közötti távolság egy tollszélesség. Egészen jelentős … – A hangja elcsuklott, és Granger suttogva bólogatott.

Granger halkan felnevetett.
– Justin!

Draco keze a saját tollára szorult, és az egy asztallal arrébb lévő halvány gyertya felgyulladt, felfedve a sarkát. Granger és a hugrabugos fiú felugrottak a székükben. A hollóhátas lány is meglátta Dracót, és összerezzent. Blaise felnézett az átkozott könyvéből, és felvonta a szemöldökét.

Draco lassan felállt, és a főnökfiú tekintetét tartotta. Finch-Fletchley elkomorult, de nem fordította el a tekintetét.

Granger visszatette a dobozába a törött órát.
– Ne törődj vele! – mondta hangosan Justinnak, ahogyan már annyiszor tette ezt korábban is Ragyásfejűnek és Weasley-nek. Aztán orrával a levegőbe vágtatva kiviharzott a könyvtárból, a felkorbácsolt dobótőre pedig a nyomában loholt. Draco a sarokban maradt, ökölbe szorított kézzel.

A hollóhátas lány is pakolt, alig várta, hogy elmenekülhessen, és Draco rájött, hogy gyors cselekvésre van szükség. Egy diszkrét pálcacsapás, és a lány könyvhalma felborult. A nagyanyja pálcája kevés erővel rendelkezett, de szeretett sunyin cselezni. Remélte, hogy Cvikker nem vette észre.

Draco odalépett az asztalához, majd lehajolt, és kézzel kezdte összeszedni a könyveket, mint egy rohadt mugli. Újrarendezte a könyveket, majd lenézett a lányra, és megpróbált mosolyogni.
– Tantárgyak szerint rendezted őket, ugye? – kérdezte.

A szőke úgy bámult fel Dracóra, mintha le akarná tépni a fejét, és a könyvkupachoz tenné. Miért volt ez olyan nehéz?

– Szereted a varázslények gondozása című tantárgyat? – próbálkozott újra. A legfelső könyv egy lényanatómiai szöveg volt, tele jegyzetekkel és papírokkal „Isobel MacDougal” felirattal. Á, igen. Isobel.

– Ez a kedvenc tantárgyam – hazudta Draco. Gyorsan elővette a lényanatómia vázlatait. – De van egy kis gondom a mantikórommal – szólalt meg a férfi, és próbált aggódónak tűnni. Félig kész rajzát kiterítette a lány előtt az asztalra. – Emberi fej, oroszlántest és … kígyófarka van, ugye?

– Skorpió farka van– suttogta MacDougal. A boszorkány most már reszketett, és úgy tolódott, hogy a könyvek közte és Draco között legyenek. A lány a kötegek között kukucskált a férfira.

Draco belülről felsóhajtott. Egyáltalán megérte ez az egész? Aztán arra gondolt, hogy Vane a folyosókon bolyong, és „Draco?” -ot kiált, és arra, hogy Granger könyvekkel ütlegeli, matracokat dobál rá, és a torkához nyomja a pálcáját. Ennek jobbnak kellett lennie. Rosszabb már nem lehetett.

– Így? – Draco elővette a tollát, és egy kis dugóhúzó farkat rajzolt a mantikórra, mint egy disznóé. MacDougal kihúzta a nyakát, hogy nézze.

– Ez… ez túl kicsi – suttogta, és ujjai megrándultak, hogy kijavítsa a rajzát. – A farka olyan hosszú, mint a mantikór törzse. Öt részből áll.

– Így? – kérdezte Draco, kinyújtva a farkat.

– N-nem. – A lány felnézett a férfira. – Ez… ez göndör és a végén van egy fullánk.

– Ó, értem. – Draco belemártotta a tollát a lány tintatartójába, és egy tökéletesen arányos skorpiófarkat rajzolt, finom kereszthúzásokkal. Még az érzékszőröket is belevette. A lány felszisszent, és elhagyta a könyvekből álló védőfalát.

– D-ne felejtsd el a méregmirigyeket – mondta MacDougal, miközben a pergamenre nézett. Sima szőke hajának függönye eltakarta az arcát.

Draco bólintott, és igyekezett nem megborzongani, miközben felcímkézte a mirigyek helyét. Undorító szörnyeteg. Átnyújtotta a rajzot a lánynak.

– Ez egy szép fullánk, Mr. Malfoy – közölte a lány csodálattal. Blaise köhögött a sarkából, Draco pedig a nyelvébe harapott egy okos megjegyzés ellen. – Én sosem tudnék ilyen jól lerajzolni egy mantikórt – folytatta a hollóhátas.

– Tartsd meg – mondta Draco, és hátrált. – Bármikor tudok csinálni egy másikat.

– Én nem tudnék!

– Dehogynem tudnál. – Összepakolta a saját könyveit, és átvetette a táskát a vállán. – Jó éjszakát, Miss MacDougal!

Rákacsintott, mire a lány elpirult. Draco stratégiai visszavonulót fújt, most az egyszer elégedett volt magával. Nem rossz egy első találkozástól.

Azon kapta magát, hogy a kastélyban bolyong, nem törődve a takarodóval. Végül a tudat, hogy korán kell mennie a gyógynövénytan órára, majdnem éjfélkor a pincébe vezette. A hálószobája csendes és sötét volt, Tennant ágya zárva, hála Merlinnek. Draco megmosakodott, és selyem pizsamanadrágot húzott, majd bebújt az ágyba.

Az illat volt az, ami elárulta neki, könnyű és virágos. Draco elővette a pálcáját, és azt suttogta: – Lumos! – És az apró arany fény felfedte a lányt.

A lány aludt, az oldalán feküdt vele szemben, a zöld takarót az álláig felhúzva. Draco ekkor vette észre a boszorka védőbűbájokatt, amelyek olyan ravaszul voltak elhelyezve, hogy kívülről nem lehetett látni őket, és úgy állították be, hogy beengedjék őt. Lenyűgöző varázslat volt ez. Draco saját védőbűbájai nehezebbek, használhatóbbak voltak. Grangeré olyan volt, mint a szőnyeg, de ugyanolyan erősnek tűnt. Draco mégis felrakta a saját védőt, és a takaró alá csúszott a lány mellé. Hátradőlt a párnákon, és azon töprengett, mit tegyen. Felébressze-e, hogy megbeszéljék a varázslatot? Miért nem törték meg?

Granger felsóhajtott egy kicsit, és közelebb fészkelődve elintézte a kérdést.

Draco nem húzódott el tőle. Nem akart kérdezősködni. Nem akart vitatkozni. Csak be akarta hunyni a szemét, és az arcát abba a puha hajba temetni, biztonságban tudva, hogy a lány itt van, és nem azzal az önelégült hugrabuggal. Persze, nem volt más választása, mint hogy itt legyen, de nem gubbasztott a sarokban egy pajzsbűbáj alatt, készen arra, hogy megátkozza. Nem védte ki a férfit. Még csak azért sem maradt fent, hogy leszidja Dracót a legutóbbi kudarcáért. Csak bebújt az ágyába, és elaludt, és amikor a férfi megérkezett, odament mellé.

Az ágy baldachinján lévő hímzett kígyóra felnézve Draco megpróbálta mindezt feldolgozni. Ez az egész este furcsa érzés volt – túlságosan is könnyen ment neki a kedveskedés azzal a hollóhátassal. És most egy kissé bizalmatlan boszorkányt fektetett maga mellé. Ez így nem volt helyes. Ő volt Draco Malfoy. Kemény volt, hideg és mindenki által gyűlölt. Kell lennie egy arany középútnak az Azkabanba zárt bűnöző és a szaros törpegolymók között. Draco még mindig próbálta meghatározni ezt az ideális állapotot, amikor elaludt.

hozzászólások: 0