16. fejezet
Számmisztika


Draco a könyvtár felé vette az irányt, makacsul elhatározta, hogy idén egy harmadik boszorkánnyal is összejön. Ezzel legalább nem lesznek buta indiszkréciók vagy veszett Kneazlek. Látod, minisztérium, képes vagyok a tanult viselkedésre.

Isobel MacDougal a szokásos asztalánál ült egy barátjával, mindketten pergamenre firkáltak. Draco megállt a Mágikus viselkedés részlegnél, hogy szemügyre vegye. Szőke haja ma este fel volt rakva, és az a szemüveg úgy nézett ki, mintha kész lenne lerepülni az orráról. Ha szerencséje van, akkor a lány …

– Halálfaló! – sziszegte egy hang. Draco igyekezett simán tartani az arcát. A tekintete a polc mögül előbukkanó két sápadt arc felé villant. Apró arcok, legfeljebb másodévesek. Megérintette a zsebében lévő pálcáját, megpróbált egy nem szóbeli szúró átkot szórni, de helyette két bohócorr bukkant fel a fiúk arcán. Újra a polc mögé bújtak, és Draco pánikba esett lábak csobogását hallotta.

Megfordult, hogy meglássa, Madam Cvikker öt méterre állt tőle. A széles csontú könyvtárosnő kezdett hasonlítani szeretett könyveire: bőre, mint a pergamen, haja fekete, mint a tinta. Sima barna köntöst viselt, amelyet aranyszállal szélesre varrtak.

– Mr. Malfoy – közölte a nő.

– Madam Cvikker. – Draco keze még mindig a zsebében lévő pálcáján volt, és egy könyv ugrott ki kissé a polcról, a vállát bökdösve. – Csak egy kis információért jöttem – mondta egyszerűen. – Egy kis önfejlesztés. – Draco kihúzta a könyvet, és felemelte.

Az önfejlesztő olvasás része volt Draco PFT-jének (Próbaidős Fejlődési Terv). Szerinte őrült időpocsékolás. Ő már így is a legjobb énje volt – idén nem tervezett gyilkosságot vagy keresztre feszítést, ugye? Nem Draco hibája volt, hogy a Legjobb Énje nem volt túl jó.

Madam Cvikker szeme összeszűkült, de nem szólt semmit, csupán furcsa szájvonásokkal vonult vissza a csillagászati részlegbe. Megkönnyebbülten lépett Draco a zsákmányához, aki most egyedül ült a könyvhalmoktól körülvéve.

– Üdvözlöm, Miss MacDougal – mondta, és odalépett az asztalához. Igyekezett nem feltűnősködni, de ezt nehéz volt elkerülni, ha az ember magas és feketébe öltözött. MacDougal felpattant a székében, és a tollát szorongatta. Tényleg nem vette észre a férfit?

– Tintát szivárogtatsz – szólt Draco.

A hollóhátas elejtette a tollát, majd elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje a kezét.
– Köszönöm.

Most Dracót nézte, pontosabban a könyvet, amit a kezében tartott. Amelynek, ahogy Draco most rájött, a címe feltűnően a következő volt: Sírva zokogni magadban: Megküzdési technikák a bántó érzésekkel.

Draco legszívesebben belesüllyedt volna a kőpadlóba. Még jobb, Incendiózni kellene a könyvet, Exmemoriamezni a hollóhátast, aztán belesüllyedni a kőpadlóba. De egyik sem volt járható út, így beérte azzal, hogy a lány fölé áll, és megpróbál nem bámulni.

– Segíthetek, Malfoy? – kérdezte a lány halkan.

– Igen, kérlek – mondta Draco. – A számmisztikai táblázatom hibás.

– Mi a baj vele?

– A Szívem vágya számom. – Draco megpróbált aggódónak tűnni, de még sosem hallott ilyen hülyeséget. Nem tudta elhinni, hogy ez a tantárgy a számtani RAVASZ része volt. Vector professzor azt állította, hogy a számmisztika pusztán tudományos gyakorlatként tanítja, de Draco nem kerülte el a csillogás a szemét, amikor a Lélekszomj-számításról beszélt.

– Mi áll benne? – MacDougal meglepettnek tűnt, hogy egy halálfaló szívvágyáról beszélgetnek.

Draco betette a nevetséges könyvet a mögötte lévő polcra, és kinyitotta a táskáját, remélve, hogy a Hollóhát észrevette a dombornyomott fekete bőrt és a palládiummal bevont csatokat.

De MacDougal túlságosan el volt foglalva azzal, hogy hátraszoruljon a székében, nyilvánvalóan arra számítva, hogy a kartonját egy elátkozott tárgyra vagy levágott fejre erősítve látja. Fogait összeszorítva Draco elővett egy tekercset, és letekerte az asztalra. Ha szerencséje van, MacDougal észreveszi majd, hogy milyen rendetlenséget csinált a magánhangzóival.

Meg is tette.
– Jaj, jaj – szólt a boszorkány. Draco meghívás nélkül helyet foglalt vele szemben, és a lány nem tiltakozott, de még csak fel sem nézett. Kitűnő.

– A magánhangzók számítása trükkös tud lenni. – A hollóhátas ujja végigsimította a rosszul elhelyezett tizedesvesszőket. – De ez nem mentség arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk a Malfoy Y betűjéhez szükséges extra számításokat.

Draco igyekezett megszelídültnek látszani.
– Azt hittem, az egy magánhangzó.

– Csak ha magánhangzónak hangzik, és nem kapcsolódik egy másik magánhangzóhoz. A Yaxley például két magánhangzó, nem négy. – A lány hirtelen pislogott, és Draco megdermedt. Basszus! Corban Yaxley a Sötét Nagyúr egyik legdurvább halálfalója volt, aki most az Azkabanban rohadt, és véres bűneiről a tárgyalása alatt a Reggeli Próféta bőszen tudósított. És most, a többi szörnyű tulajdonságán felül, Corbannak volt a számmisztikailag tökéletes neve, hogy illusztrálja a lányt. Kibaszott magánhangzók.

Draco MacDougalra nézett, a lány pedig visszanézett, mogyoróbarna szemei tágra nyíltak, Yaxley nevének visszhangja pedig úgy lappangott a levegőben, mint valami avas szag. És most mi lesz?

– Mondd meg, mit tegyek – mondta halkan Draco, és elveszettebbnek tűnt, mint amilyennek gondolta. A hangja … hullámzónak hangzott. Ez rossz ötlet volt. A C osztályteremben történt jelenet még túl friss volt, és ma este nem volt olyan állapotban, hogy nőket csábítson el.

MacDougal szerencsére szó szerint vette. (A Ravenclaws nem az érzékenységükről voltak híresek.)
– Újra kell számolnia a magánhangzó-származékokat, Mr. Malfoy – mondta élénken. – Nézd. – Jelölni kezdte a pergamenjét, hagyva, hogy Yaxley kísértete elhalványuljon.

– A mágikus számmisztika eléggé titokzatos tud lenni – folytatta. – A számításaid alapján a Lélekszükségleted száma 8-as: ambiciózus vagy, és hajlamos vagy visszaélni a hatalommal és a pozícióddal, hogy másoknak árts.

– Nos, ez nyilvánvalóan tévedés – szóltDraco.

MacDougal ismét rápislogott, és a férfi egy apró mosolyt adott neki. A lány félénken visszamosolygott.

Aztán visszafordult a pergamenjéhez, és a tinta fröcsögni kezdett, ahogy számolgatott.
– Nemcsak az Y betűt alkalmaztad rosszul, de nem vetted figyelembe a magánhangzók elhelyezkedését a nevedben, amelyek a legmélyebb vágyaidat jelzik.

Draco nem tudta megállni, hogy az utolsó két szóra ne vonja fel a szemöldökét, a lány pedig elpirult.

– Akkor mi a számom? – kérdezte. Remélte, hogy a lány nem egy buta 3-ast, vagy ami még rosszabb, egy szánalmas 6-ost jelöl ki neki. A Malfoyoknak igenis voltak elvárásaik.

– Ez…

Hirtelen a könyvtár összes kipipálatlan könyve felemelkedett a diákok asztaláról, és elkezdett a megfelelő polcok felé lebegni. A könyvtár bezárt.

– Ó, jaj – mondta MacDougal zavartan. Felpattant, és elkezdte összepakolni a könyveit, sajnálkozó pillantást vetve egy könyvtári csillagászati tekercsre, amikor az elpördült. A nehéz táskát a vállára kezdte vetni, de Draco kinyújtotta hosszú karját, és megfogta.

– Visszakísérlek – mondta. – Még mindig nem mondtad meg a Szívem vágya számomat.

– Ez… – De Draco elindult a könyvtár kijárata felé, tudva, hogy a lánynak követnie kell. És ez bejött; Isobel követte őt a könyvtárból a folyosóra.

– M-Malfoy, nem kell visszakísérned. A szíved vágya száma a kettes.

– Mit jelent a 2-es? – kérdezte Draco, bár már tudta.

– A táskám, Malfoy – szólt a lány, miközben magához tért. Talán mindig kicsit kábult volt a könyvtárban. – Most már megvan a számod. Elmehetsz.

Draco úgy rendezte a vonásait, hogy sértettnek tűnjön.
– Természetesen. – Átnyújtotta neki a táskát. – Sajnálom.

A készséges bocsánatkérése megdöbbentette a hollóhátast, ezt ő is láthatta. Hmmm, ez a technika ígéretes volt. Könnyű volt bocsánatot kérni, ha az ember nem is sajnálta igazán. Csak amikor komolyan gondoltad, akkor szorult össze a mellkasod, és a torkod összeszorult a szavaktól…

– Kettősként békére, harmóniára és egyensúlyra vágysz – mondta MacDougal. – Te a rendíthetetlen odaadás embere vagy.

Draco mardekáros képzettsége kegyesen működésbe lépett, különben leesett volna az álla a döbbenettől. Merlin, a mágikus számmisztika tényleg egy nagy baromság volt, nem igaz?

– Gondolod, hogy ez igaz, Miss MacDougal?

– Meglepő – ismerte el a lány. – De a számok nem hazudnak.

– Bevallom, kevés béke, harmónia vagy egyensúly volt az életemben – mondta Draco búskomoran. Vigyázott, hogy ne lépjen közelebb. Ő csak egy fickó volt, aki egy folyosón álldogált. Nem volt mitől félnie.

MacDougal azonban nem értette ezt az üzenetet. Csoszogott a lábával, menekülni készült.

– Mi a számod? – kérdezte Draco.

– S-hetes.

– Á, az igazság keresője. – Megpróbált mosolyogni. – Szeretnéd tudni, ugye … Isobel? Hogy milyen az? – Folyton visszatért ahhoz az aláíró sorhoz.

A lány szeme összeszűkült.
– Mi milyen?

Draco pislogott.
– Ah… – Gondolkozz! A Hollóhátas csípőre tette a kezét, és felhunyorított rá, egy olyan testtartás, ami megzavarta a gondolatmenetét. – Én… ah… – Nem volt semmije.

A lány szipogott és elfordult.
– Mindjárt takarodó van – mondta. – Jó éjszakát, Malfoy!

A férfi nézte, ahogy a lány orrával a levegőbe trappol, és a férfi az elkeseredés és az izgalom ismerős rohamát érezte. A lány megszaglászta őt. Újabb kép táncolt át az agyán, egy újabb boszorkány, aki újra és újra elbocsátja őt, és azonnal száműzte. Egy kellemes beszélgetés a szíve vágyairól. Ez jó volt, mondta magának. Ez volt a fejlődés.

Draco megfordult, és elindult lefelé a börtönök felé, már a következő lépését tervezgetve. Holnap fogja bemutatni a gyengén művelt gyógynövénytan projektjét.

***

Draco épp az ágyban ült, csupasz mellkassal, szemüveggel az orrán és „Brunhilda varázsnövénytani útmutatója” című könyvvel az ölében, amikor egy ismerős fehér fényvillanás és egy puffanás a mellette lévő matracon Granger érkezését hirdette.

– Nem tudtál távol maradni, ugye? – húzta el a száját a férfi, tekintetét a mérsékelt égövi virágos növények termesztési táblázatára szegezve.

– Nem értem. – Granger hangja zavartnak tűnt. Letérdelt a takaróra, egy bolyhos, piros fürdőköpenyben, a feje köré tekert hatalmas fehér törölközővel.

Draco felvonta a szemöldökét, ezúttal nem akart feltételezésekbe bocsátkozni.
– Ugye tudod, hogy manapság az ágyadba csúszni lényegében ugyanaz, mint az enyémbe?

– De hát pont ez az, nem az én ágyamban voltam! – Granger felkiáltott, és elengedte a köntösét. A gallérja érdekesen tátongani kezdett, és Draco azon tűnődött, vajon visel-e alatta valamit.

– Valószínű történet – mondta, és lapozott egyet. Egy apró kéz csapott le a könyvére. – Granger, te csöpögsz rám.

– Nem is voltam a hálószobámban! – Granger kissé hisztérikusan hangzott. – A prefektusok mosdójában voltam, és én csak … a pálcámat! – Keresni kezdte az ágyat, egyik kezével a köntösét, a másikkal a fejkendőjét fogta. Draco letette az útmutatót, és egyetlen lebegő gyertya fényében próbálta megállapítani, hogy a boszorkány meztelen-e alatta.

A lány most már a párnákat dobálta, egyre izgatottabb lett, és a samponjából vagy a szappanjából áradó virágos illat kezdte megzavarni a fejét. A törülköző lecsúszott a fejéről, és nedves, spirálban tekeredő fürtöket mutatott. Draco bámult, ahogy a lány vádlóan felé fordult, mintha ő suhintotta volna el azt az átkozott pálcát. Homlokán és arcán gyöngyözött a víz, és patakokban folyt le a torkán a …

– Malfoy! – kiáltotta a lány. – Figyelj oda!

– Figyelek – mondta Draco, és otthagyta a könyvet. Egész testével az előtte álló nyirkos, édes illatú nőre koncentrált. A bőréről valósággal sugárzott a hő; forró fürdő lehetett. A nő egész teste kipirult, csupasz combját szabadon hagyta a lecsúszó köntös. Egészen másképp nézett ki, mint az a merev, dühös boszorkány a C osztályból, és Draco érezte, hogy a mellkasában feszülő szorítás feloldódik. Nem a flancos hugrabugosával volt valahol. Hanem itt volt.

– Teljes figyelmemet élvezed, Granger – szólt halkan Draco. – Van fogalmad róla, hogy nézel ki most?

hozzászólások: 0