17. fejezet
Ötödik éjszaka – Figyelmeztetés



– Van fogalmad róla, hogy nézel ki most? – kérdezte Malfoy rekedten, közelebb hajolva.

Hát nem, Hermione nem tudta. De mi van vele? Volt fogalma Malfoynak arról, hogy néz ki, ahogy ott ült csupasz mellkassal, szemüvegben, könyvet olvasva? A haja kócos, és borostás a hegyes állkapcsa?

Fogalma sem volt, hogyan válaszoljon. Korábban aznap este a régi SVK teremben tartották a távolságot, meghatározták a határokat. Hermione biztos volt benne, hogy ő és Malfoy most már… profibb módon léphetnek tovább. Igen, profi módon. Az eltűnés varázslatot kutatnák (már külön feladatokat is sorra vett), civilizáltan beszélgetnének a jóslástanon, és talán alkalmanként találkoznának. Az éjszakai látogatásoknak vége volt. Vége.

Kivéve, hogy itt volt, csak egy köntösben és egy törölközőben, és megint a pálcája nélkül. Nem szabadott volna itt lennie. Nem kellene a mellkasát néznie. Draco Malfoy talán nem érdemelte meg a börtönt, de attól még tudott hideg és aljas lenni. Vajon komolyan gondolta azokat a bocsánatkéréseket, vagy csak próbált kimaradni az Azkabanból? Nem lehetett tudni. És ma este semmi sem fog történni, szemüveg ide vagy oda.

Így Hermione úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a kérdéséről, és az állához szorítja a köpenyt.
– Tényleg nem voltam az ágyamban – ismételte meg.

A férfi szkeptikusan felvonta a szemöldökét.
– Valóban.

– Nem értem – szólt Hermione. A térképet arra használta, hogy kijárási tilalom után belopózzon a prefektus fürdőszobába, remélve, hogy egy jó kis áztatás megnyugtatja az idegeit. De a képek Malfoyról, aki ott volt vele, gőzként kavarogtak benne, és most, mintha a gondolatai vezették volna, itt állt. – Hogy kerülhetek ide az ágy nélkül?

Malfoy megvonta a vállát.
– Ki tudja? Az a varázslat mostanra vadul elszabadult. És te valahogy része vagy neki, a varázslatod…

– A mágiámnak? – ismételte meg a lány összeszűkült szemekkel. – Csak nem gondolod, hogy elloptam a varázslatot?

– Persze, hogy nem, ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam.

– De te mindig azt mondtad…

Malfoy felsóhajtott, és eléggé feldúltnak tűnt.
– Ne légy ostoba. Ugyanolyan varázsképességű vagy, mint bárki más a varázsvilágban. Valószínűleg varázslatosabb, mint a legtöbben. A legostobább, leggyengébb emberek, akiket ismerek, tisztavérűek. – A férfi a szemüvege fölött bámult rá. – Van még valami kínos téma, amit fel akarsz hozni? Más varázslók nevét, akiket szeretnél emlegetni?

Hermione nyelt egyet. Nagyon rosszul viselkedett, Miss Granger.

– Erre nem lesz szükség – mondta Hermione, a takaró alá bújva és egy párnát közéjük téve. Malfoy visszatért a könyvéhez, amely egy növénykertészeti katalógusnak tűnt.

– Mennyire nehéz Belladonnát termeszteni? – tűnődött Draco. – Tegyük fel, hogy tartok egy cserepes palántát az ágyam alatt, mennyi idő múlva kezd el lankadni?

– Nem sokáig, egy-két nap, gondolom, ha nem öntözöd meg… és nem erről akarok beszélni! – Hermione vett egy nyugtató lélegzetet, és egyenesen ült, kezeit az ölében összefonva. – A varázslatról kellene inkább beszélnünk. Nem értem, hogyan hozhattál ide anélkül, hogy az ágyat használnám volna.

Malfoy lapozott egyet.

– Ó, nem érted – csattant fel a lány. – Ne tégy úgy, mintha ez csak az én problémám lenne. Az időzítés továbbra is kiszámíthatatlan. Eltűnhetek a bájitaltan óráról, és felbukkanhatok itt. Tennant meglátna engem.

Ez megtette. Malfoy letette a katalógust, és szinte aggódó pillantást vetett rá. Aztán egyik ujjával megkocogtatta a legközelebbi ágytámaszt.

– Volt afrikai ébenfa abban a fürdőszobában? – kérdezte. – Kiváló alapanyag az eltűnési varázslatokhoz. Eleve ez adta az ötletet.

Hermione a csillogó fekete ágyrácsra nézett, amelynek faragott kígyói kegyesen mozdulatlanok voltak.
– A prefektus mosdójában voltam a hetedik emeleten.

– Hát, akkor nézd meg. – Malfoy ásított, és eltette a könyvét és a szemüvegét.

– Mit csinálsz? – kérdezte Hermione. – Még nem fejeztem be! – Malfoy nem törődött vele, és tovább csúszott a takaró alá. – Van egy ötletem!

– Zseniális – motyogta a férfi, és elfordult.

– El kéne mennünk a Borgin & Burkesbe.

Malfoy hátrafordult, hogy szembenézzen vele.
– Mit kéne tennünk?

– Meglátogatni Mr. Borgint. Ő tanított meg téged, hogyan kell megjavítani az volt-nincs szekrényeket, igaz?

Malfoy most a hátán feküdt, és felbámult rá. Hermione tudta, hogy megdöbbenhetett, mert a köntöse egy kicsit kinyílt, és még csak rá sem nézett. Gyorsan becsukta.

– Nem hagyhatom el a kastély területét,

– Ki tudlak vinni innen. – A lány most fölé hajolt, a haja előre omlott. Hátratolta, és Malfoy ezúttal észrevette a köntösét.

– Hogyan? – kérdezte Draco.

– Ha ki tudlak juttatni, eljönnél? – kérdezte a lány. – Ott kell lenned. Válaszolhatsz minden kérdésre, és Borgin úgysem fog velem beszélni.

– Nem. – Ismét elfordult.

– Malfoy! – rázta meg a vállát a boszorkány. – Ezt nem hiszem el. Nekem kell rábeszélnem téged valamire, ami közvetlenül neked kedvez, és távol tart az Azkabantól? Ezt hívják a mardekáros tárgyalásnak? Nekem kellene…

– Az isten szerelmére Malazár… ha nem akarsz kefélni, Granger, akkor menj aludni – csattant fel Malfoy. – Ilyen az, amikor házasok vagyunk? Már-már örülök, hogy a családnevem szar, legalább ettől megkímélnek.

Hermione a férfi csupasz hátára meredt.
– Tudom jól, hogy nem hallgatsz a nőkre – mondta neheztelve. – Romilda elmondta, mit tettél, hogy ne beszéljen.

Malfoy reménykedve gurult vissza felé.
– Ez is egy lehetőség?

– Ne légy undorító.

A mardekáros felült, és vigyorogva nyújtotta egyik karját a párnája fölé. A takarója lecsúszott, felfedve a Septumsemptra sebhelyeit és azt a sötét, pelyhes hajú vonalat. Nyilvánvalóan nem hiányzott neki a korábbi pillantása.

– Ez egy teljesen új tárgyalási lehetőséget nyit meg – tűnődött.

– Ez nincs az asztalon, Malfoy. Semmi sincs az asztalon. Előbb egyedül megyek el Borginhoz.

Malfoy elejtett egy vigyort.
– Na, az nagy ostobaság lenne, Granger. Nagyon ügyesen bánik a… nem kívánt vendégekkel.

– Nem félek Borgintól. – Most Hermione volt az, aki elfordult, és a függöny felé fordult. – Majd szólok, hogy mi a helyzet. – Felhúzta a takarót az álláig, és lehunyta a szemét.

Érezte, hogy Malfoy közelebb húzódik, de nem mozdult.
– Granger – csattant fel a férfi. – Granger. – A lány nem válaszolt.

– Úgy viselkedsz, mint egy gyerek, Granger.

Ez gazdagság tőled, te nagy jogos gyerek.

A férfi felsóhajtott.
– Te nem ismered Borgint. Nem tudod, mit tett.

De igen, tudom. Segített neked behozni a halálfalókat a kastélyba.

Malfoy most közvetlenül mögötte volt, a leheletét a fülébe fújta, keze a takarón csúszott át, hogy a csípőjén pihenjen.
– Granger.

Hermione nem tudta elfojtani a reakcióját az érintésére és a suttogott nevére. Arra számított, hogy a férfi ajkait a bőrén érzi, a kezét a takaró alá csúszva. De az érintése mozdulatlan maradt.

– Borgin pultján egy toll és egy rézfedelű tintatartó áll – mondta Malfoy. – Ha kinyitod a tintatartót, mondjuk, miközben a boltos az apáddal beszélget, egy apró arcot találsz benne. Sikoltozva.

Hermione nem szólt semmit, de a teste megfeszült.

– Egy apró arc… – Malfoy megismételte, a hangja elcsuklott, – egy apró hanggal … ami azt kiáltja: „Segítség, csapdába ejtett itt! Segítség!”

Hallotta, ahogy a férfi nyelt.
– Borgin látta, hogy a tintatartót tartom. Azt mondta: „Ügyelj rá, hogy jól zárd be, fiatal Malfoy mester. Egyes vendégek … nem szívesen látott vendégek.”

Hermione megrázkódtatást érzett a félelemtől. Hatodikban ő maga is egyedül járt a Borginban, Malfoy nyomába eredt. Ha erősebben szorongatta volna a bolt tulajdonosát, esetleg megfenyegette volna, mi történhetett volna?

– Nem mehetsz Borginhoz – lehelt a fülébe Malfoy. – A minisztérium megfigyelés alatt tartja, és ez csak még kétségbeesettebbé tette. Az a bolt tele van csapdába esett „nemkívánatos személyekkel”, tükrökben, zárkákban, dobozokban. Mint apró trófeák. Nem fog segíteni nekünk, Granger. Túl sokat tudunk. Ha bemennénk abba a boltba, soha nem jönnénk ki onnan.

A hangja majdnem megingott, és Hermione késztetést érzett, hogy megnyugtassa.

– Rendben – mondta Hermione, még mindig a függöny felé fordulva. – Én nem megyek. Ígérem.

Malfoy teste ellazult az övé mögött, és a keze a lány derekára vándorolt, még mindig a takaró felett. Közelebb húzta magához.
– Malfoy, eszedbe se jusson… – kezdte fáradtan.

– Aludj csak, Granger – mormolta a fülébe. A gyertya kialudt, sötétségbe borítva őket. Érezte, ahogy a férfi arcát a még mindig nedves hajába temeti, a lélegzete lassúvá és egyenletessé válik.

Hermione megpróbált tiltakozni, de csak egy ásítás jött ki belőle. A szemhéja lecsukódott, és azon töprengett, hogyan fog reggel boldogulni a fürtjeivel, amikor ő is elaludt.

***

A hetedik emeleti prefektus fürdőszobájában rázkódásra ébredt, tompa kiabásra és dörömbölésre az ajtó túloldaláról. Ebben a kisebb fürdőszobában egyszerre csak egy diák tartózkodhatott.

– Fürdőmocsok! Engedj be minket! Másnak is van órája!

Hermione felnyögött, és talpra tántorgott, zúzódott térdét dörzsölgetve. Felvette a pálcáját a kőpadlóról, és egy pillanatra körülnézett. A fürdőszoba padjainak és polcainak fája fakó és durva szemcsés volt. A fenébe. Kirántotta a fürdőszoba ajtaját, hogy szembesüljön a szidalmak özönével, plusz a vad hajára való kuncogással. Mire visszabicegett a szobájába, már elmúlt hét óra – a varázslat még soha nem hozta vissza ilyen későn.

A hajával való birkózás miatt kevés ideje maradt arra, hogy összeválogasson egy szettet, és hirtelen rosszul lett a pulóverektől és a farmerektől. Kétségbeesésében Hermione magára húzott egy piros kötött ruhát, amit az anyja vett az Exmemoriam előtt, és fekete bokacsizmába dugta a lábát. A tükörben végignézve magán, az ajkába harapott. Túl szűk? Megcsóválta a fejét. Ez így jó lesz. Megkocogtatta a lila táskáját a pálcájával, ami aranyszínűvé változtatta a gyöngyöket, és beletette az asztrárium óráját. Aztán elhagyta a szobát.

Néhány horzsolás és zúzódás ellenére Hermione elég kipihentnek érezte magát ezen a péntek reggelen. A Nagyterem teljes pompájában tündökölt; figyelemre méltó volt, hogy mennyi mindent észrevett, amikor alig állt lábán. A varázslatos égbolt fölötte ropogósan és kékesen ragyogott, a kőoszlopok mintha izzottak volna.

Justin a dupla ajtóknál találkozott vele, kezében egy hosszú tekercset tartott.
– Jó reggelt! – mondta a fiú. – Csatlakozol hozzám reggelizni? – Az iskolaelső elegánsan nézett ki, mint mindig, fekete pulóverében és nadrágjában, valamint apró fekete pöttyökkel díszített arany selyemnyakkendőjében. Közelebbről szemügyre véve a pöttyök csillagképeknek tűntek.

A lány kinyitotta a száját, hogy nemet mondjon. Egyelőre félretette a RVP-t; csak Justin, Seamus és az a ragyogó hetedéves hollóhátas maradt. Blaise Zabini kiesett – egy hátborzongató sötét varázsló az életében elég volt. Ráadásul nem tűnt helyesnek, hogy más varázslókat üldözzön, miközben minden este Malfoy ágyába ugrik be, még akkor sem, ha semmi sem volt az asztalon. Semmi.

Igyekezett nem elpirulni, és a mardekárosokra pillantott, ahol a szóban forgó szőke köcsög visszabámult.

– Igen, köszönöm, Justin – mondta határozottan Hermione.

A Hugrabugosok asztalához való csatlakozás jó választásnak bizonyult, mert Justinnak volt egy elmélete az órájáról.

– Nézd, Hermione – kezdte Justin, miközben kibontotta a tekercset. – Ez tegnap este jutott eszembe. Az órád aljára zodiákus szimbólumok vannak vésve, ami elég ritka a mágikus asztráriumban, és …

Hermionéra pillantott, és megköszörülte a torkát.
– Ahogy mondtam, a zodiákus jelei. Az óra gömbjei pedig a Napot, a Holdat és a hat kopernikuszi bolygót jelképezik. – Jelentőségteljesen ránézett a lányra.

– Hat bolygót – ismételte meg Hermione. – Pedig a Zodiákust mind a kilenc bolygó uralja.

Justin bólintott.
– Az órádból hiányoznak a bolygók: A Neptunusz, az Uránusz és a Plútó. A Zodiákus a többi uralkodó bolygó nélkül sosem fog szinkronizálódni az óra többi részével.

– Ez az! – Hermione elejtette a tekercset, és megragadta a karját. – Megcsináltad!

– Ez egy tudományos elme terméke – mondta Justin elégedetten. Lenézett a lány kezére, amíg az el nem húzta.

– Meg kell csinálnunk a három hiányzó bolygót – szólt a lány izgatottan. – Mindegyikre rávéshetjük a bolygó szimbólumát, és megbizonyosodhatunk a színéről – ugye van időd ma este?

Justin elkerekedett szemmel, elgondolkodva nézett rá.
– Talán.

Hermione majdnem felnyögött. Miért volt minden férfi az életében ilyen nehéz?

Rendben. Hermione Justinhoz hajolt, és megérezte a kölnijét, ami könnyedebb, citrusosabb illat volt, mint Malfoyé.

– Justin – súgta a fülébe –, segítenél megjavítani az órámat?.

Az iskolaigazgató ráncolta a homlokát.
– Gondolom, átállíthatom az órarendemet.

A fél griffendél asztal most őket figyelte. Malfoy kiviharzott a Nagyteremből, a diákok szétszéledtek.

Hermione félrehajolt, és próbált nem elpirulni.
– Találkozzunk a harmadik emeleti lépcsőfeljárónál, Justin. Pontosan tudom, melyik osztályteremben.

***

Hermione azt remélte, hogy az utolsó óra után átöltözhet farmerbe, de ahogy befordult a negyedik emeleti sarkon, nem mással találkozott, mint Malfoy szobatársával, Tennant Rowle-lal.

Éppen beszélgetett valakivel, széles háttal Hermionénak. Csak a lány vékony lábát és egy foszlány szoknyáját látta, de Tennant hangja és széles lábú tartása kétségtelenül domináns volt.

– Nem hiszem, hogy kellene, Rowle – mondta a lány félénk hangon.

– Ugyan, ugyan, ugye nem akarja megbántani az érzéseimet? – Rowle kinyújtotta a kezét, és egy halom könyv a földre zuhant.

– Én-én sajnálom, de én nem…

– Ó, dehogynem – dorombolta Rowle. – Nagyon is jól csinálod. Most pedig hagyd abba…–

– Hát itt vagy, drágám! – Hermione a legjobb McGalagony hangján kiáltott fel.

Tennant Rowle megfordult, zord arca olyan volt, mint a kő. Merlin, de hatalmas volt. Erősen hasonlított az apjára, és kemény arckifejezése visszarepítette Hermionét a háborúba, egy londoni kávézóba, ahol Thorfinn összeesett Harry kábítóátkának vörös fényében.

A másik boszorkány a kőfalnak roskadt. Ismerősnek tűnt, tág kék szemekkel és finom vonásokkal. Daphne Greengrassra emlékeztette Hermionét, ez bizonyára az ő kishúga. Astrid? Valami szállodai név. Astoria.

– Már várják önt, Miss Greengrass – mondta neki Hermione.

Astoria meglepetten felnyikkant, de eléggé mardekáros volt ahhoz, hogy megragadja az alkalmat.

– D-köszönöm, Miss Granger! – Egy pálcaintéssel összeszedte a könyveit, és elrohant.

Tennant Rowle most Hermione előtt állt, az ajka felfelé görbült. Thorfinnel ellentétben Tennant kerek, meglehetősen dülledt szemei intelligensen csillogtak. Homokszínű haja szigorú rövidre nyírt, és fekete katonai kabátot viselt, magas gallérral és két sor sárgarézgombbal. Hermionét Viktorra emlékeztette, aki hasonló, vörös egyenruhát viselt.

Tennant azonban a kabátját a széles öv nélkül hagyta nyitva, és a fehér inge a nyakánál ki volt kötve, hogy láthatóvá váljon a sűrű, világosbarna hajszőnyeg. Nehéz gyűrűk ékeskedtek minden ujján, és az egyik füléből egy apró drágakő lógott. Meglepő alakot öltött, ezt Hermionénak is el kellett ismernie – félig katona, félig kalóz.

A férfi tekintete nyugtalanította. de Hermione nem fordította el a tekintetét, csak hagyta, hogy a pálcája végigcsússzon az alkarján, a kötött ujja alatt. Egymással szemben álltak az üres, bordás folyosón, a késő délutáni nap rózsaszínes, ferde fénye besütött a hegyes ablakok sorain.

Tennant volt az első, aki megtörte a csendet.
– Nocsak, nocsak, csak nem a híres Hermione Granger. – Megmozdult, ismét felvéve a széles lábú „reszkess, kis boszorkány” pózt.

– Rowle – szólalt meg a lány szemérmesen. – Üdvözöllek a Roxfortban!

– Köszönöm. Nagyon örülök, hogy itt lehetek. – A hangja enyhén gúnyosan gúnyolódott.

Hermione alig tudott a szemébe nézni. Tennant nem tudhatta, hogy minden este felbukkan a hálószobájában, vékony függönyök és ideiglenes védőruhák mögé rejtve, de tudta.

A lány elpirult, Tennant farkasosan elmosolyodott.
– Hát nem nézel ki pompásan vörösben – dörmögte a férfi. – A házad színe, ugye?

– Igen, Griffendél.

– Nálunk a Durmstrangban nincsenek külön házak – mondta Tennant fölényesen. – Megosztónak számítanak, és aláásnák az iskola szellemiségét.

Hermione egyetértett, de ezt nem mondta el neki.
– Mi itt ünnepeljük a különbözőségeinket, Mr. Rowle.

– Tennant. – A varázsló halványkék szemei felcsillantak. – Talán mi ketten jobb példát mutathatnánk… Hermione.

– Remélem – mondta a lány. – A háborúnak vége, és a diákoknak békében kellene sétálgatniuk a folyosókon. Beleértve a fiatal lányokat is.

A férfi tekintete végigfutott a boszorkány alakján.
– Te nem vagy lány.

– Nem magamról beszéltem.

– Nem? – Tennant hangja elmélyült. – Hmmm … talán csak az időmet vesztegetem a gyerekekkel.

Hermione most már szemlesütve nézett.
– Az vagy. Ne hagyd, hogy megint rajtakapjalak a lányok zaklatásán.

– Vagy mi lesz? Megbüntetsz? – A mosolya kiszélesedett. – Elragadóan hangzik.

– Komolyan mondom, Rowle.

Tennant csettintett a nyelvével.
– Olyan rendes. De engem nem tudsz becsapni, édesem. Hazugságszagod van. És a bűntől. És a szexnek. Annyi titok.

A varázsló közelebb lépett. Hermione nem volt hajlandó hátralépni, de a pálcája már a kezében volt, és a férfira szegezte. Tennant keze remegni kezdett, de nem tett erőfeszítést, hogy elrejtse a remegést.

– Kényelmetlenül érzed magad miattam, Hermione? – kérdezte, kiélvezve a neve szótagjait.

– Hagyd abba a kislányokkal való játszadozást.

– Ez egy kérés? – Rowle mosolya kiszélesedett. – Ha szépen kérsz, talán igen.

– Rendben – mondta Hermione unottan. – Kérlek, kedves Rowle, tartózkodjon attól, hogy a fiatalabb diákjainkat ijesztgessed, és szexuális aktusokra manipuláld őket.

Újabb éhes mosoly.
– És kit manipuláljak helyette? Valaki idősebbet és bölcsebbet?

– Nem érdekel, Rowle. Tartsd távol a mancsodat a Roxfortos lányoktól, különben eltűnsz. – Hermione pálcája még mindig az arcára szegeződött, és a keze olyan szilárd volt, mint egy kőszikla.

– Hmm, talán így lesz. Azt hiszem, találtam egy jobb kilátást. – Gúnyosan meghajolt. – Miss Granger. – Aztán elfordult, és végigsompolygott a folyosón, a kabátja csapkodott mögötte.

hozzászólások: 0