18. fejezet
Hatodik éjszaka - figyelemelterelés



Draco felült az ágyban a takaró tetején, fekete pólóban és boxeralsóban, kezében egy üveg whiskyvel. Zsebórája egy párnán ült, megvilágítva a kis teret.

Vacsora óta az iskola folyosóit járta, nem tudta, mit keres. Egész nap ismerős lüktetést érzett az ereiben, azt az alacsony szintű dühöt, közvetlenül a bőre alatt. Állandó kísérője volt a háború alatt, és most visszatért, és a gyomrában érződött a szorítás. Nem értette. Még az óra is érezni vélt valamit, halkan és egyenletesen ketyegett a vérével együtt.

Amikor visszatért a hálószobájába, egy baglyot kapott az anyjától. Egy üzenetet küldött neki, amelyben megköszönte a pálcákat, és ez volt az, amit kapott. A jó cselekedetek sosem fizettek.



Drága fiam,

Vad vihar söpört végig Wiltshire-en tegnap este, baljós előjeleket hozva. A pávatyúkólokat elöntötte a víz, és néhány toll bejutott a kastélyba, ami egyértelmű jele a veszteségnek, a szerencsétlenségnek, a betegségnek vagy a halálnak.

Vigyázz!



Draco megrázta a fejét a pergamen felett, mielőtt a tűzbe dobta volna. Azok a hátborzongató madarak mindig is utálták őt.

Egy üveg lángnyelv whiskyvel az ágyába vonult vissza, hálát adva, hogy Tennant elment valahová. Több mint egy órán át folyamatosan ivott, figyelmen kívül hagyva az ágya alatt hallható halk zizegést. A Belladonna nyugtalan volt. Ami még rosszabb volt, a whisky kezdett fogyni – hamarosan nem lesz mit osztani. Mintha egy bizonyos griffendéles prűd griffendéles amúgy is méltóztatna azt az okos szájat az üvegére tenni.

– Az nincs az asztalon, Malfoy.

Morogva hozzávágta az üveget, hogy az ágyrácsnak csapódjon, tartalmát barnás-narancsos csöpögéssel a takaróra löttyintve, ami azonnal parázslani kezdett. A zsebóra ketyegése egyre hangosabbá és gyorsabbá vált. Ekkor érkezett meg Granger, természetesen pont tízkor. Még mindig azt a szűk ruhát viselte, amiben egész nap parádézott, mindenki előtt.

– Granger – köpte a férfi. – Sajnálom, hogy elrontottam az estédet.

A lány a whiskyvel borított ágytámláról az immár füstölgő takaróra, majd a férfira nézett.
– Te részeg vagy.

– Egyszer neked is ki kellene próbálnod.

– Már kipróbáltam. – Granger letekerte a táskája pántját arról a zavaró felsőtestről. – Nem működik.

Közelebb hajolt.
– Túlságosan is jól működik.

A nő ellökte magától, elég erősen ahhoz, hogy a férfi hátraesett egy másik ágytámlának.
– Bűzlesz a whiskytől, Malfoy. És mindenhol üveg van. Mi bajod van?

Draco harsányan felnevetett.
– Annyi minden. Hol is kezdjem? – Behunyta a szemét, képtelen volt ránézni a lányra, olyan élénk és fényes, sziszegő, mint egy teáskanna.

A homlokára tett meleg kéz meglepte, és a szemei kipattantak. A lány arca betöltötte a látóterét, és amikor hátradőlt, ismét teret engedve közéjük, látta, hogy eltüntette az apró, hőn tüzelő lángokat, valamint a kiömlött whiskyt és a széttört üveget.

– Hol voltál? – követelte. – Még mindig fel vagy öltözve.

– Jól észrevetted.

– Hol voltál? – Nem jött válasz. – Vele voltál? – Ismét semmi válasz. Draco előrevetette magát, és megragadta a karját. – Mondd el!

Azonnal egy pálcát érzett az álla alatt.
– Vedd… a … kezed… le… rólam…

Draco ismét hátraesett, és lenézett összeszorított öklére. A nő vele volt.

Rosszindulatúan nézett rá.
– Olyan vagy, mint Vane – köpte Draco. – Kint baszakodsz, amikor itt kellene lenned.

Granger erre felnevetett.
– Ez az utolsó hely, ahol lennem kéne. – Eltette a pálcáját, de Draco biztos volt benne, hogy készenlétben van. Megdörzsölte a szemét, és felsóhajtott. – Elvesztettem az időérzékem.

– Mit csináltam? – harapott rá a férfi.

Megvonta a vállát, és elővett egy mosdókendőt a táskájából, amit a pálcájával nedvesített meg.
– Ezt a kérdést már megválaszoltad magadnak, Malfoy. Ki vagyok én, hogy vitatkozzam?

Draco pislogott. Még részegen is mindent tudott a ravasz válaszokról. Lehet, hogy a lány a Puffal kefélt, de az is lehet, hogy nem. Elvégre teljesen felöltözve érkezett, és frusztráltnak tűnt.

Figyelte, ahogy a nedves ruhával végigsimít az arcán és a kezén, és az arca rózsaszínűvé válik. Nem tudta, milyen a saját arca, de amikor a lány odapillantott hozzá, és találkozott a tekintetével, a lány arckifejezése megenyhült.

– Tényleg? – kérdezte. – Vele? – A hangja kisebb volt, mint szerette volna.

Sóhajtott, és visszatette a ruhát a táskájába.
– Igen, Justinnal voltam.

– Az asztrárium órámat javítottuk – folytatta a lány. – Vagy legalábbis próbáltuk megjavítani. A tiszta ezüsttel ördögi dolgozni, a Plútónk folyton ellaposodott. A Neptunusznak akvamarinból próbáltuk, de az sem volt jobb. Folyton megrepedt. Legközelebb vízi zafírral próbálkozunk

A nő grimaszolt.
– Órákig babráltunk azokkal az istenverte bolygókkal. Éppen a Griffendél-toronyba sétáltam vissza, amikor idehoztak.

Granger a térdére hajtotta az állát, a karjaival a lábait fonta körbe.
– Ne aggódj, senki sem látta meg. – Töprengve nézett a semmibe.

Draco érezte, hogy a bőre alatt forrongó láng először egész nap enyhén lehűl. Csak Granger találkozhatott egy ilyen kinézetű varázslóval, és tölthette az éjszakát egy haszontalan óra bütykölésével. Merlin, a Hugrabugok tényleg szánalmasak voltak.

– Majd megjavítod.

A lány rápislogott.
– Megpróbálsz felvidítani?

– Nem.

Granger kuncogott.
– De igen. – Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi kezét.

– Ne érj hozzám! – mondta a férfi, keményebben, mint ahogyan szándékában állt.

Csend lett. Draco most már bánta, hogy ennyit ivott, nem tudta összeszedni a gondolatait. Trelawney hangja visszhangzott megzavarodott elméjében: ősz… az az időszak, amikor a fátyol a mi világunk és a szellemvilág között a legvékonyabb. A fátyol a gondolatok… és az érzések között. Draco az álla alá húzta a takarót, és lehunyta a szemét. Kis szerencsével még azelőtt elájul, hogy bármi ostobaságot mondana.

Nem volt ilyen szerencséje. Amikor újra kinyitotta a szemét, Granger ült mellette, most már a takaró alatt, és kiszámíthatóan egy könyvet olvasott. Ő, vette észre Draco, már nem volt a ruhában. Ehelyett lány most az ő kiselejtezett fekete selyemingét viselte, ami beleolvadt a sötétzöld takaróba. Az arca, a keze és az inge alacsony V-je által feltárt bőr még a zsebóra vékony fényében is ragyogott. A bőre olyan melegnek tűnt. Lágy, édes napbarnaság.

Draco megdermedt a rémülettől, biztos volt benne, hogy hangosan kimondta az utolsó gondolatokat. De a lány nem nézett rá, csak tovább olvasott, a szemei végigpásztázták a lapokat. Rémisztő volt.

Most a lány ránézett a férfira.
– Mi a félelmetes? – kérdezte.

Te magad. Draco felnézett rá, eltökélten, hogy nem szólal meg. A lány visszatért a könyvéhez. A férfi azonban nem hagyta abba a lány figyelését. A boszorkány az ő ruhájában volt. Ha hajlandó volt felvenni a pólóját, a whiskey és kölni illatában, talán mégsem tartotta szörnyetegnek. Az emberek nem viseltek szörnyetegek ruháit.

Granger ismét ránézett, és a homlokát ráncolta.
– Szörnyek ruhái?

Kibaszott lángnyelv whisky. Már aludnia kellene, nem pedig Grangerre bámulni és hülyeségeket összehordani.

– Ugye nem leszel rosszul? – kérdezte a boszorka.

Draco megrázta a fejét. Valószínűleg megérdemelte, hogy beteg legyen – nos, sok kellemetlen dolgot megérdemelt. De nem, jól érezte magát, csak elvékonyodott az agya.

Granger félretette a könyvét, és lenézett rá. Draco majdnem megborzongott. Azt kívánta, bárcsak újra rátenné a meleg kezét. De megmondta neki, hogy ne érjen hozzá. Miért tette ezt? Ő volt…

– Olyan gyönyörű vagy – suttogta a férfi.

A lány döbbenten pislogott. Aztán elmosolyodott.
– Most már tudom, hogy részeg vagy.

– Nem – ellenkezett a varázsló. – Megérdemled, hogy tudd. Tőlem.

Granger becsukta a könyvét.
– Menj aludni, Malfoy.

– Nem tudok – mondta Draco ingerülten.

– Próbáld meg. – Lecsúszott a takaró alá. – Securus.

Draco zsebórája becsapódott, és mogorván nézett a féltve őrzött ereklyéje irányába. Áruló. A sötétben nem látta Grangert, de hallotta a lélegzetét. Közelebb gurult.

– Menj aludni, Malfoy.

– Énekelj nekem – suttogta a mardekáros.

Gazdag kuncogás hallatszott.
– Hidd el, ez az utolsó dolog, amit akarsz.

– Akkor dúdolj valamit.

Granger felszisszent.
– Rendben. Csukd be a szemed. – Draco engedelmeskedett, és a nő dúdolni kezdett.

– Ez egy dallam? – kérdezte végül.

– Igen.

– Olyan a hangod, mint egy pörgencs.

– Talán te is szeretnél dúdolni valamit.

Draco ásított.
– Nem, folytasd csak.

Arra számított, hogy a lány azt mondja neki, hogy húzzon a picsába, vagy valami hasonlóan megfelelőt, de Granger újra felvette a halk dúdolását. Draco nem szólt semmit, csak a hátára fordult, és úgy feküdt, mint egy gyerek, lehunyt szemmel. Meleg volt a takaró alatt, biztonságban volt a védőbűbájok mögött, és egy mélységesen zenétlen nő feküdt mellette, aki az ingét viselte. Valami puha simogatta a homlokát, és a ritka béke érzésével elaludt.

***

Draco másnap reggel a könyvtárban ült, és várta a halált. Csak a fejét akarta a hűvös faasztalra hajtani, és hagyni, hogy a Kaszás elvigye. Ehelyett összeszorította a tollát, és megpróbálta elolvasni a gyógynövénytan dolgozatának úszkáló szavait. Soha többé nem akart whiskyt.

Nagyon kevés dologra emlékezett az előző éjszakából, és azok a részek, amelyekre emlékezett, megrázta. Granger kihallgatására arról a hugrabugosról. Arra, hogy megkérte, énekeljen neki. Hogy gyönyörűnek nevezte őt. Draco még soha életében nem nevezett semmit – vagy senkit – szépnek. Megdörzsölte az arcát a kezével, megpróbálta fizikailag kisöpörni az egész éjszakát az agyából. Már a szavaira való emlékezés is megizzasztotta.

Ez nem izzadás. Draco lenézett a tintával összekent kezére. Biztos rémülten nézhetett ki. Előhalászott egy kis tükröt a táskájából, visszahőkölt a képére, és az rögtön visszahőkölt. Véreres szemei vadul forogtak tintával elkent arcán, gallérja ki volt csavarodva, haja kócos volt. Meglengette a pálcáját maga előtt, remélve, hogy legalább a ragacsos haját rendezi, de ehelyett csipke pattant ki a gallérja szélén, és a szemöldöke lilára színeződött.

– Hagyd abba – sziszegte a kockás pálcára. Még néhány intéssel sikerült rendbe hozni a szemöldökét, és megtörölni az arcát, valamint kisimítani a haját. De még mindig szörnyen nézett ki. Draco egy meglehetősen ügyetlen varázslatot vitt fel a szemére, miközben körbepillantott, hogy senki ne lássa, amint harmadéves lányként pompázik a könyvtárban.

Amennyire rosszul nézett ki Draco, annyira rosszabbul nézett ki az asztalán álló cserepes Belladonna. Granger becslése az állapotáról egy napnyi elhanyagoltság után félig-meddig túl nagylelkű volt. A növény bagollyal érkezett a Brunhilde faiskolából, teljesen zöld és virágzó, csillogó fekete bogyókkal és harang alakú lila virágokkal tarkítva.

De huszonnégy óra Draco ágya alatt keményen megviselte a növényt. A Belladonna most az utolsó ereiben járt, és mérgező fekete leveleket hullatott az egész asztalára. A fonnyadt ágakról fonnyadt virágok lógtak. A bogyók fele szétpattant, mérgező nedveket okádva. Draco fontolgatta, hogy egy kegyes Incendióval véget vet a szenvedéseinek. De utálta a felesleges fáradságot, ezért szombaton a könyvtárba vitte a kis botanikai borzalmat, abban a reményben, hogy előcsalogat egy bizonyos dörzsölt hollóhátast.

Az előző este ugyanis egyvalamit világossá tett – szüksége volt egy kis figyelemelterelésre. Kétségbeesetten. Hat éjszaka Grangerrel, és máris egy roncs volt. És hetekbe is beletelhetett, mire visszafordította az eltűnés varázslatot, most, hogy a jelek szerint magához Grangerhez, és nem az ágyához szegeződött. Éjszakáról éjszakára a puszta kínzás. Draco egy hónapon belül meghalna a dühtől és a szexuális frusztrációtól. Nem ezt érdemelte. Nos, igen, megérdemelte, de nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy Granger jelenléte szétzúzta az önuralmát. Nem tudott távol maradni tőle. Nem tudta megállni, hogy ne érintse meg. Amikor aludt, úgy borult rá, mint egy kiskutya. Mámorban gyönyörűnek nevezte, és más férfiakról faggatta. Ennek véget kellett vetni. A nő nem akarta őt. Szüksége volt egy másik boszorkányra, hogy levegye a lábáról a feszültséget. A Roxfort tele volt csábításra érett, dögös boszorkányokkal. Neki nem volt szüksége rá.

Draco tehát a könyvtárban ápolgatta másnaposságát és félholt mérgezett növényét, és csapdát állított egy ilyen könyvmolynak. Lecsapta az óráját: még harminc perc, aztán felrobbantja a kis halálfazekat, és visszamegy a szobájába szundikálni. Talán majd…

– Ez egy Belladonna? – Isobel MacDougal az asztala mellett állt, a szemüvege mögött tágra nyílt szemmel.

Draco megkönnyebbülten bólintott, és az asztal alá dugta a kezét, hogy elrejtse a remegést. Elég volt a whiskyből.

– Mi történt vele?

– Nem tudom – krákogta Draco. Megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, talán elátkozták. – A növény megvetően forgatta rá a bogyóit.

– Te öntözted? – kérdezte MacDougal. Draco örömmel látta, hogy a boszorkány leült vele szemben, hogy közelebbről is megnézze a növényt. Elég okos volt ahhoz is, hogy ne nyúljon hozzá. Vane valószínűleg a bogyók felét a szájába tömte volna, és a könyvtár padlóján zihálta volna ki az utolsót, elküldve Dracót egy egyirányú útra vissza az Azkabanba.

– Igen – hazudta Draco. – Még egy szép napos sarkot is találtam neki.

MacDougal lehajtotta a fejét, és összehúzott szemmel nézte a növényt, ami kellemetlenül emlékeztette Dracót arra, ahogy Granger nézett magára.

– Adnod kéne neki néhány pelyhes gilisztát – jelentette ki.

– Miért? – Draco azonnal megbánta a kérdést.

– A gilisztanyálka fontos tápanyagokat ad a talajhoz – mondta a nő. – Persze mind elpusztulnak a növény mérgeitől, ezért ki kell cserélned a férgeket, mielőtt felrobbannak, és elfogy az összes nyálka. A genny hajlamos kifröccsenni, amikor …

Bagolyszerűen Draco szemébe nézett.
– Mi a baj? Sápadtnak tűnsz.

– Mindig sápadt vagyok – sikerült Dracónak mondania. Nagyot nyelt.

MacDougal egy apró, összeszorított ajkú mosollyal nézett rá.
– Igen, nos. Ma különösen sápadt vagy. Miért remeg a kezed? Ideges vagy?

Pompás, most olyan hátborzongatóan nézett ki, mint Tennant.
– Túl sokat dolgoztam – mondta Draco.

A Hollóhátas bólintott, és felállt.
– Tudok egy jó helyet az átültetéshez – mondta. – A Belladonnák nem szeretik a cserepeket.

Draco felállt, izgatottan várta, hogy megszabaduljon a dologtól. Kicsit túl gyorsan állt fel azonban, és nehezen tudta megtartani az egyensúlyát. A lány megkerülte az asztalt, és a karjára tette a kezét, hogy stabilizálja. Az első kapcsolatfelvétel. Kitűnő.

– Biztos, hogy nem vagy beteg? – kérdezte a lány.

– Csak… csak fáradt – mondta Draco, és a hatás kedvéért egy kis dadogást is hozzáfűzött. A könyvmolyok szerették a hülye és tehetetlen embereiket. Ez minden bizonnyal megmagyarázta Granger vonzódását az olyan varázslókhoz, mint a Weasley-patkány és Justin Fintorgó-Lábatlan.

MacDougal a homlokát ráncolta.
– Pihenned kellene.

– Előbb gondoskodjunk a kis barátunkról – mondta Draco.

Úgy tűnt, a kis barátjuk egyetértett, és kötelességtudóan összegömbölyödött a cserépben, miközben Isobel dudorászott neki. Draco eltüntette az asztaláról az összes mérgező törmeléket, és követte a lányt kifelé a kastélyból. A diákok tátott szájjal bámulták, ahogy elhaladtak mellettük, de MacDougal úgy tűnt, nem veszi észre, legfeljebb kissé elpirult. Draco mindenkire rávillantott, aki szemet szúrt neki.

A ragyogó naptól másnapos feje kissé úszott, és Isobel megfogta a kezét, hogy stabilizálja, miközben sétáltak. Egyre jobban és jobban. Még az sem zavarta, hogy elhaladt az új Dumbledore-emlékszobor mellett. A halott igazgatónaknak márványsírja volt a tónál, de ez egyeseknek nem volt elég, ezért a minisztérium egy szobrot állított a kastély bejáratánál.

Az emlékmű persze nevetségesen drága volt. Draco tudta ezt, mert a Malfoy-vagyon szinte az egész költséget állta, és az anyja azkabani levelei a nyár folyamán tele voltak panaszokkal a növekvő költségek és az állandó késések miatt. Most a márványból faragott igazgató a napfényben csillogva állt egy lépcsőkkel körbevett, kör alakú talapzat tetején. A fehér szobor nyugtalanítóan élethűnek tűnt, és Draco megesküdött volna rá, hogy Dumbledore szemei csillogtak rá a kis faragott szemüvegén keresztül.

– Erre – mondta MacDougal, és megrántotta a kezét.

Draco észre sem vette, hogy megállt, és sietett arrébb menni.
– Hová megyünk? – kérdezte. Átkeltek a területen, a skót tavak és hegyek élénk kék és zöld színeivel szemben egy sötét, baljós árnyék felé tartottak.

– A legjobb helyre, ahol egy fiatal Belladonnát találunk – mondta MacDougal. – A Tiltott Rengetegbe.

hozzászólások: 0