19. fejezet
Termesztés


– A Tiltott Rengeteg? – ismételte Draco. Fintorogva nézett le MacDougalra, aki a Belladonna-edényt távolabb tartotta a testétől, hogy elkerülje a csöpögő bogyólevet. Halk sistergő hangokat hallott, és apró fekete foltok jelentek meg a füvön.

– Természetesen – mondta MacDougal mosolyogva. – Van egy szép folt a határon belül.

Draco habozott. A legjobbkor is kevés szeretettel viseltetett az Erdő iránt, sosem felejtette el azt a szörnyű éjszakát az első évben, amikor látta, hogy a Sötét Nagyúr (bár csak később tudta meg, ki volt az) egyszarvúvért ivott. Mindenféle állat ólálkodott ott, és a pletykák egy kis óriásról és egy kentaurcsordáról szóltak. És hatalmas pókokról …

– Gyere, Malfoy – parancsolta MacDougal. – Ez a növény boldogabb lesz a saját fajtájával.

Draco morgott. Nagyon kételkedett ebben. De ez nem az ő problémája volt. Legalább nem lenne többé az ágya alatt.

MacDougal kiválasztott egy árnyékos helyet az erdő széléhez közel. Az ültetést természetesen ő végezte, sárkánybőr kesztyűt húzott elő a táskájából, és a Belladonna lógó ágait éppen úgy rendezte el. Draco biztonságos távolságba húzódott, hogy egy közeli fa alatt a fűben feküdjön. Egy pillanat múlva a lány is csatlakozott hozzá.

– Várnunk kellene egy kicsit, hátha beválik – mondta a lány. A növényük még nyomorultabbnak tűnt a nagyobb, fénylő testvérei között, akik fenyegetően magasodtak az új jövevény fölé.

– Igen, várjunk – értett egyet Draco. A mókusokon kívül nem látott semmilyen állatot, és a friss levegő és az árnyék megnyugtatta az idegeit. A keze egyáltalán nem remegett, amikor kinyújtotta a kezét, és egy sima szőke tincset MacDougal füle mögé tűrt.

– Köszönöm, hogy megmentetted a kis növényemet – szólt Draco közelebb hajolva.

– Szívesen? – A lány hangja megcsikordult az utolsó kérdő szótagnál. De nem mozdult el, és Dracónak csak a fejét kellett egy kicsit lehajtania, hogy az ajkát a boszorkány ajkához simítsa.

De nem tette meg. Nem csókolta meg gyengéden. Nem csúsztatta a kezét a kék kardigánja fölé és az lenge szoknya alá. Nem mormolt lágy bókokat. Nem tette meg azokat a dolgokat, amiket tervezett. Még csak nem is követte a boszorka hajának édes almaillatát.

Ehelyett Draco mozdulatlan maradt. A föld hideg volt és kemény, a nedvesség beszivárgott a hátába. A nadrágjában lévő pálca a combjába fúródott, és azon tűnődött, vajon mennyi az idő. Az étvágya kezdett visszatérni, és nem mondott volna nemet egy kis ebédre. Ne légy idióta, szidta magát. Csókold meg a lányt. Miért gondolsz az ebédre?

– Nem az ebédre gondolok – mondta MacDougal, és felhunyorított rá.

Draco pislogott.
– Micsoda? – Abba kellett hagynia, hogy hangosan mormolja a gondolatait. Tegnap este is ezt tette, amikor Grangert rémisztőnek nevezte. Nos, ő tényleg félelmetes, érvelt (ezúttal némán). A boszorkány úgy járt-kelt, mint aki kész elnyelni az egész világot, és kiköpni azokat a részeket, amelyek nem értettek vele egyet…

– Vissza kell mennünk a kastélyba – mondta, és felállt. Draco pislogott, és kinyújtotta a kezét, de a nő már a Belladonna-csemete felé lépkedett. – Azt hiszem, ez majd…

A tőle jobbra lévő levelek zizegtek, és egy apró tárgy száguldott ki a bozótosból, centikkel kerülte el MacDougal fejét, és lepattant egy fatörzsről. Draco talpra ugrott, pálcáját elővéve.

– Mi a fene volt ez a Malazárra…

A bokrok ismét zizegtek, és egy újabb lövedék pörgött a levegőben, egyenesen Draco felé célozva, aki a pálcájával hárította. A tárgy egy halom vörös-arany színű levélbe zuhant, és MacDougal utána ugrott.

– Mit csinálsz? – Draco megragadta a karját. – El kell tűnnünk innen! – Kentaurok járták ezt az erdőt, tudta, parittyákkal és íjakkal felfegyverkezve. Kettejüket támadás érhette – az állatok mindenre képesek voltak.

– Megvan! – kiáltotta diadalmasan MacDougal, miközben Draco lerángatta a lányt az erdő talajáról. A hajában levelek voltak, és az egyik kis ökölbe szorított valamit. – Ezeket kerestük!

– Vigyázz! – Draco zihált. Egy másik tárgy indult el egy fa tetejéről, hosszú, íves ívben feléjük tartva. – Confringo!

A pálca együttműködött, pontos, tökéletes lövést produkálva, és Draco egy apró, de kielégítő robbanást várt. De MacDougal a karjára vetette magát, és a célzás tágra nyílt, egy kis faágat lőtt le egy narancssárga pukkanásban.

– Ne! – MacDougal felkiáltott. – Szükségünk van rájuk!

– Mik azok? – kérdezte Draco, de a boszorkány nem válaszolt, csak kilökte őt az Erdőből, miközben újabb kis lövedékek cikáztak körülöttük. Visszatérve a füves pázsitra, Draco megfordult, és a hollóhátas összezárt öklére meredt.

– Add ide – parancsolta. – Veszélyes lehet.

– Nem veszélyes – erősködött MacDougal, miközben felemelte a kezét. – Látod? – Karcsú ujjai közé zárva volt valami kicsi és kemény, ami úgy küzdött, hogy kiszabaduljon a markából, mint egy kis kviddicslabda.

Draco pislogott.
– Az egy muffin?

A lány mohón bólintott.
– Ez egy házi tanulmány része, ami az áfonya-babarák arányáról szól. Összesen 24 muffint varázsoltunk el: Tízet visszaszereztünk, egyet megettünk, a többire pedig még vadászunk. – Visszanézett az erdőre. – Úgy hallottuk, hogy megszöktek a kastélyból.

Draco a MacDougal kezében lévő muffinra meredt. Megkeményedett és kilyukadt, a tészta csupa kosz volt, és bogyós gyümölcslével volt összekenve. A szőke boszorkány elővette a pálcáját.

– Incarcerus – mondta, és vékony zsinórok tekeredtek a muffin köré, amely továbbra is őrülten küzdött. Betette a táskájába. – Lenyűgöző. Azt akartuk, hogy a muffinok az áfonyák száma szerint önrendeződjenek, de a bogyók folyton megpróbálnak kiszabadulni, és a muffinokat meghempergetik…

Draco még sosem hallott ennyire nevetségeset, nem is beszélve az értelmetlenségről. Ha a hollóhátasok így töltötték a szabadidejüket, ő biztosan jobban érezte magát az ivási szokásai miatt. Lehet, hogy gyújtott egy-két tüzet, de a whiskysüvegek nem vadultak meg.

– Visszamegyünk a kastélyba – jelentette be Draco. Megfogta a lány kezét, és grimaszolt, amikor a tenyerén érezte a ragacsos áfonyalevet.

MacDougal izgatottan fecsegett, miközben átvontatta a lányt a terepen.
– Gondolj csak bele, Malfoy, egy teljesen új tudományterületet nyithatnánk a vad tésztás viselkedésről. Vajon falkát alkottak? Van egy vezetőjük, egy alfamuffin? Területük van? Ez megmagyarázná az agresszivitásukat. Vissza kell mennünk és…

– Mi? – Draco ismét megtorpant. – Nem azért megyünk a Tiltott Rengetegbe, hogy gazember, erőszakos muffinokra vadásszunk!

MacDougal elégedetlenkedett.
– Hát, nem kell jönnöd. Gondoltam, talán élvezni fogjátok.

– Én nem élvezném, és te sem mész!

Megveregette a karját.
– Ne aggódj, nem lesz semmi bajom – mondta mosolyogva. – Majd kölcsönkérek Lunától egy bukósisakot.

Egész úton a kastélyig ezen vitatkoztak, de MacDougal egy hajszálnyit sem tért el őrült küldetésétől, hogy a vadonban muffinok nyomába eredjen. Csak egy vágólapra és egy hálóra volt szüksége.

– Vajon meg tudnám-e jelölni őket – mondta. Nyilvánvaló, hogy Lovegood nem volt kivétel a házában – minden hollóhátas őrült volt.

Ahogy közeledtek Dumbledore szobrához, MacDougal végre észrevette Draco izgatottságát. Megállt, hogy végignézzen rajta, a szemöldöke aggódva ráncba szaladt.
– Malfoy, jól vagy? – kérdezte a lány.

– Igen – csattant fel Draco. A nő hátralépett. – Úgy értem, igen, köszönöm, hogy megkérdezted – A könyvmolyok nagyszerűek voltak az illemtudásban. Sajnálkozva sóhajtott egyet azokért a kedves mardekáros ribancokért, akik szerették az önző és vicsorgó férfiakat. Á, azok voltak azok az idők.

MacDougal felhunyorított rá.
– Miért töltesz velem ennyi időt?

– Kedves vagy – mondta Draco. Egy egész forgatókönyvvel készült a jeges burok alatt dobogó magányos, merengő szívről. Senki más nem értette meg őt. Senki más nem törődött azzal, hogy meglássa az igazi Dracót.

– Hmmm. – Nem tűnt meggyőzöttnek, de nem tett fel további kérdéseket. Ehelyett előhúzott egy pergamendarabot, és a pálcájával megkocogtatta egy jóképű gesztenyebarna lapot.

– Egy hétig minden nap meg kell látogatnod a Belladonnát – mondta MacDougal. – Ha a többi növény azt hiszi, hogy barátságtalan, megtámadják.

Draco rosszallóan nézte a felírt ütemtervet. A legkevésbé sem akart minden nap a Tiltott Erdőbe trappolni, hogy egy halálos növény utcai hitelét támassza alá.

MacDougal a vállára csatolta a táskáját.
– El kell vinnem ezt a muffint a házunk laboratóriumába. És úgy nézel ki, mint akinek szüksége van egy kis szunyókálásra.

A mardekáros nem tudott megállni egy apró sóhajtást. A gyenge bűbájossága kezdett elkopni. Draco elpazarolta az egész délelőttöt, és senki mást nem hibáztathatott érte, csak saját magát. A boszorkány elvitte egy eldugott erdei helyre, leült mellé, hagyta, hogy az ajkai majdnem összeérjenek az övével, és mit csinált? Hagyta lógva, amíg ő az ebéden gondolkodott?

– Összetöri a tekercset, Malfoy – mondta a hollóhátas.

– Draco – mondta, és közelebb lépett.

– Be kell mennem a laborba, M… – A férfi jelentőségteljesen nézett rá. – Draco.

– Nekem pedig szükségem van egy kis szunyókálásra, Isobel – mormolta a fülébe. – Biztos, hogy nem akarsz betakargatni?

A lány téglavörösre pirult, és hátralépett.
– Biztosan nem – csattant fel, és sértődötten elvonult. Draco a helyén maradt, és figyelte, ahogy a lány belép a kastélyba. Haladás.

– Nocsak, nocsak, nocsak – szólalt meg egy émelyítően ismerős hang. – Hát nem aranyos?

Draco megfordult. Tennant a szobor lépcsőjén heverészett, kabátját levéve, és a fülében lévő drágakő csillogott a napfényben. A nagydarab varázsló intett Dracónak, hogy jöjjön közelebb, és ő vonakodva engedelmeskedett.

– Feladod Grangert? – kérdezte Tennant. – Bölcsen. Túl nagy falat egy magadfajta punknak. Kemény kézre van szüksége.

– A te kezedre, gondolom. – Draco mindent megtett, hogy unottnak tűnjön. Nem volt kedve a szobatársa perverzkedéséhez.

– Miért ne? Nincs Potter a közelben, igaz? – Tennant hátradőlt, és keresztbe tette a csizmás lábát. – Az ajánlatom még mindig áll, Drakey. Segíts nekem, és megkóstolhatod… ha végeztem.

Draco megőrizte hűvös megvetést kifejező arckifejezését, de a tekintete önkéntelenül a felettük álló szoborra emelkedett, és észrevette, hogy az igazgató márványszemében határozottan csillog.

– Követtem Grangert, egy négyszemközti beszélgetés reményében, de túl ravasz – folytatta Tennant. – Esküszöm, hogy annak a nagy lófaroknak szeme van. Minden alkalommal kiszúr engem. – Elgondolkodó homlokráncolása furcsa volt egy olyan arcon, amely annyira hasonlított Thorfinn Rowle arcára.

– Azt hittem, tegnap este elkaptam. – Tennant megrázta a fejét. – De befordult egy sarkon, és eltűnt.

Draco most nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon. Igen, Tenny, eltűnt, bizony. Egyenesen az ágyamba.

– De van egy ötletem – szólt Tennant felderülve. – Granger folyton találkozik a Fő Sárvérűvel. Majd mi követjük őt helyette. Ma este, vacsora után. Akkor te feltartod őt, én pedig… – A varázsló mosolya tiszta Thorfinn volt.

Draco megforgatta a szemét.
– Ez a nagy terved? Követni azt a vézna picsát, és remélni, hogy találkoznak?

– Megkérdezhetném Gargle-t.

– Monstro.

Tennant megvonta a vállát.
– Elég lelkesnek tűnik.

– Segítek – mondta Draco közömbösen. – Ha te csak…

Füttyök sorozata hasította át a levegőt, és a két varázsló odanézett, hogy meglássa a Weasley-lányt, amint átkel a gyepen feléjük.

A háború és a Carrowkkal töltött elmúlt egy év nyomot hagyott ezen a bizonyos Weasley-n. Feltűnő alak volt, magas és atletikus, testhezálló fekete bőrruhában. Rézvörös hajkoronája fonott koronája megcsillant a napsütésben. A boszorkány hosszú utat tett meg ahhoz az egérke lányhoz képest, akit az apja oly régen gúnyolt az Abszol úton. Pansy szenvedélyesen utálta őt, és Blaise akkor is őt figyelte, amikor azt hitte, senki sem látja.

Weasley megállt néhány méterre Dracótól, fekete kesztyűs tenyerén egy zsebben lévő gyanúszkóp pörgött, mint a cilinder. Olyan pillantást vetett mindkettőjükre, amely kellemetlenül emlékeztette Dracót arra, hogy ennek a boszorkánynak az anyja ölte meg Bellatrixot.

– Ti ketten összeesküvést szőnek – köpte Weasley. Felnézett a szoborra. – Furcsa hely erre. – A nő úgy dörmögte ki a szavait, mint az ál-Mordon professzor, egy morgással, amire Draco még abból az időből emlékezett, amikor apró volt és rettegett vadászgörény alakban.

Tennant azzal a meglepő kecsességgel állt fel, és leereszkedett a lépcsőn, hogy találkozzon vele. Bő, fehér inge csapkodott az élénk szélben.

– Nos, édesem – mondta –, hát nem egy bájos látvány vagy…

– Mit tervezel? – Weasley szinte szipogva igyekezett kiszűrni a gyanús viselkedést. – Mindkettőtöket figyelem.

– Mindig szeretem, ha egy csinos boszorkány figyel engem – húzta el Tennant.

– Igen, figyelek. A… minden… lépéseteket. – A boszorkány arca ragyogott az őrült lelkesedéstől, és Tennant megmerevedett.

– Tennant Rowle – mondta Weasley. – Thorfinn Rowle halálfaló fia. Durmstrangból került át. Ott tömegesen tartóztatják le a professzorokat, lehet, hogy be kell zárni az iskolát. Okos dolog kiszállni.

Éles barna szemével fel-alá nézett Tennantra.
– Tényleg okosnak tűnsz. Micsoda meglepetés.

– Ugyan, ugyan, Red – mondta Tennant, és igyekezett megnyugtatóan viselkedni. – Miért nem megyünk el valahová, és beszélgetünk egy jót. – Közelebb lépett. – Megbántasz ezzel a sok beszéddel…

– NE NYÚLJ A HAJAMHOZ! – Weasley sikolyát vitte a szél, és Draco összerezzent. A pálcája Tennant torkába szúrt, és úgy tűnt, készen áll, hogy Dumbledore karjaiba lökje őket. – Azt hitted, hogy egy gyors húzást tudsz csinálni, mi, Rowle? ÁLLANDÓ ÉBERSÉG!

Weasley hátrált, a szeme lángolt.
– Mindkettőtöket figyelem – ismételte meg, majd megfordult, és berohant a kastélyba. A diákok elugrottak az útjából.

Döbbent csend lett. Aztán Tennant Draco felé pördült.
– Ki… a kurva életbe… volt … AZ?

– Ginevra Weasley – mondta Draco.

– Weasley-ék. – Tennant végigfuttatta a nyelvét a szótagokon. – Vérárulók.

Draco visszagondolt a róla szóló Próféta-cikkekre.
– Azt hiszem, Harry Potterrel jár. – Az a szemüveges gazember megérdemelte őt.

– Kurvára kiráz tőle a hideg – jelentette ki Tennant.

Draco kénytelen volt egyetérteni.
– Weasley évek óta közel áll Grangerhez. Lehet, hogy át kellene gondolnod a tervedet, Rowle.

– Biztos, hogy nem. Több kell, mint egy őrült véráruló bunkó, hogy megállítson.

Draco megvonta a vállát. Tennant valóban szeretett veszélyesen élni.

– Ma este, vacsora után követjük azt a sárvérű puffot – morogta Tennant. Az arca lázadó volt, bár nem tudta megállni, hogy ne pillantson ismét a kastély hatalmas ajtajaira. – Bassza meg.–

Aztán Dracóra pillantott.
– Kicsit ingatagnak tűnsz, haver. Le kéne állnod a piával.

Tennant ismét összeszedetten elsétált. A nap pufók felhők mögé bújt, árnyékba borítva Dumbledore szobrát. Draco émelygést érzett a gyomrában, és ez nem a tegnap esti tűziviszkitől volt. Sötét cselszövések. Felhők a látó tükörben. Egy Wiltshire-i felhőszakadás. Egy boszorkány veszélyben. Nincs könnyű kiút. Draco ökölbe szorította a kezét. Bolond volt azt hinni, hogy a háború számára véget ért.

hozzászólások: 0