29. fejezet
Mulatozás harmadik rész

Draco egyedül állt a Hollóhát-parti laborszobájában, és mogorván nézett Granger és Lovegood után. Malfoyt nem engedték el. Nem vitték őket körbe. Félig-meddig szándékában állt figyelmen kívül hagyni Granger parancsát, hogy keresse meg Tennant, és térjen vissza a hálószobájába. A boszorkány negyven perc múlva érkezett volna az ágyába, és ő majd megérteti vele, megérteti vele…

– Draco? – Isobel állt előtte, hunyorogva hunyorgott fel a szemüvegén keresztül, amelyet ismét viselt.

– Mi van? – csattant fel a férfi, és a lány összerezzent. Draco felsóhajtott – semmi sem volt az ő hibája, és ha kiabál egy hollóhátassal, azzal gyorsan ki lehetett dobni a buliból.

– Mi a baj, Isobel? – kérdezte óvatosabban.

Isobel lenézett a fekete ruhája átlátszó ujjára, ahol Draco egy kis pergamen körvonalát látta. Malazár, most mi van?

– Draco…

A lány mély levegőt vett, és újra belekezdett.

– Draco, nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és jó látni, hogy nem vagy átitatva a gonoszsággal.

Draco a homlokát ráncolta.

– Te is nagyon bájos tudsz lenni – folytatta Isobel szégyenlősen. – Bár meglepett, hogy ilyen reménytelen vagy az iskolai feladatokkal. De biztos vagyok benne, hogy jobban fogsz teljesíteni, ha egyszer odateszed magad – tette hozzá, aggódva, hogy megsértette a férfit.

Draco azonban csak lemondóan bólintott, így folytatta:
– Úgy vélem azonban, hogy a körülmények azt diktálják, hogy… egy… á, bocsánat.

A hollóhátas a karjára nézett, a pergament olvasta az ingujján keresztül, és bólintott. Draco majdnem felnyögött; úgy tűnt, Isobel egy előkészített nyilatkozatot mutat be. Átkozott hollóhátasok.

– Á, igen – mondta a lány határozottabban –, a körülmények megfelelőbb megközelítést diktálnak a… Isobel ismét a jegyzetlapjára pillantott.

– Isobel, Malazár kedvéért csak olvasd fel, amit mondani akarsz. – Draco körbepillantott a szobában, szemmel tartva a könyvtárba mélyebben vezető ajtót.

– Ó, köszönöm. – A boszorkány megkönnyebbülten húzta elő a pergament.

– Draco, élveztem, hogy megismerhettelek, és örömmel látom, hogy az ármánykodásodról és romlottságodról szóló mesék kissé túlzóak voltak.

– Csak némileg? – Draco húzta a száját.

Isobel ezt figyelmen kívül hagyta, és kitartóan olvasta tovább.
– Annak is örülök, hogy úgy döntöttél, hozzám fordulsz a tanulmányi segítségért, amire oly nagy szükséged van, és az, hogy segítettem neked az elemi problémáidban, igencsak kifizetődő volt.

– Isobel – morogta Draco.

– Azonban a saját megítélésem szerint és másokkal konzultálva úgy érzem, hogy egy romantikus kapcsolat veled, bár érdekes kilátás a te csábító, rosszfiús személyiségeddel, amely egyszerűen egy jó kislány megjavító érintéséért kiált…

Draco bámult, túlságosan felháborodva ahhoz, hogy megszólaljon.

– …És bár kétségtelenül előnyös lenne számodra, mivel úgy tűnik, nehézségeid vannak a rendes társadalomba való visszatéréssel, nem is beszélve a szomorú hiányodról, sem a tanulmányi, sem a szociális tehetségedről…

Isobel leeresztette a pergament.
– Őszintén szólva, Draco, nehéz elhinni, hogy képes voltál megjavítani azt a volt-nincs szekrényt, és beengedni azokat a halálfalókat. Biztosan volt segítséged.

– Nem volt – csattant fel Draco.

– Azok az eltűnéses varázslatok elég trükkösek, ha a varázslás vagy a pálcázás nem teljesen pontos, az nem várt hatásokat vagy visszapattanásokat okozhat…

– Tudom – mondta Draco összeszorított fogakon keresztül. – Teljesen befejezted?

– Majdnem. – Isobel szemüvege lecsúszott az orrán, ahogy visszatért a pergamenhez. – Ahogy mondtam, egy ilyen kapcsolat valószínűleg nem segíti elő a saját céljaimat, és az időmet jobb lenne egy stabilabb, bár talán kevésbé karizmatikus, romantikus partnerrel tölteni.

Furcsa, már-már sajnálkozó pillantást vetett rá, majd folytatta:
– Összefoglalva, úgy érzem, hogy téged kordában tartani kimerítő feladat lenne, bizonytalan kimenetelű, és jobb lenne, ha egy erősebb, parancsolóbb boszorkány végezné el.

Isobel összehajtotta a papírt, és visszatűrte az ingujjába. Aztán ismét Draco felé hunyorgott.
– Gondoltál már arra, hogy talán egy griffendéles?

– Nem – hazudta Draco röviden.

– A griffendélesek szeretik az elveszett ügyeket és…

– Köszönöm a meglátásaidat – mondta Draco fagyos hangon.

– Nem akartam… – Isobel megállt, és feldúltnak tűnt. – Én csak azt akartam…

– Tudom – szólt Draco. – Köszönöm, Isobel. – Enyhén megérintette a lány karját. Fogalma sem volt, mit köszönhetett meg neki – nem mintha az együtt töltött idővel elértek volna valamilyen célt –, de Isobel megnyugodni látszott, és reménykedő tekintettel felemelte az állát.

Draco pislogott. Ugye nem akarta, hogy megcsókolja? Mindenki előtt? Azok után, hogy ilyen nyersen és alaposan nevetséges módon vetett véget az akárminek?

Zavartan Draco egy gyors biccentést adott a lánynak, ami jelenthetett volna bármit, és hátrált, miközben maga is nevetségesnek érezte magát, ugyanakkor mélységesen megkönnyebbült.

Az átváltoztatástan terem felé vette az irányt, de Tennant már nem ült a karosszékben, ahová Granger dobta. Vajon a varázsló valahogy kicsúszott Dracó mellett Isobel előadása közben? Draco körbejárta a termet, félrehúzta a függönyöket és a faliszőnyegeket, hogy több olvasósarkot fedezzen fel, amelyeket többnyire párok foglaltak el.

Egy hosszú, vékony faliszőnyegre bámult, amely Melisande boszorkányt ábrázolta, amint a férjének bort kínál a Végzet serlegéből. Melisande arckifejezése eltorzult a dühtől, de a férje láthatóan örömmel fogadta az italt. Valószínűleg ekkor már üdvözölte a halált.

Draco félrehúzta a faliszőnyeget, és látta, hogy a szűk tér az eddigi legnagyobb olvasósarokba vezet. Egy kis kanapé volt benne, és azon ült Tennant, még mindig Finch-Fletchley alakjában. Két boszorkány ült mindkét oldalán, és vigasztalóan simogatták a haját.

– Ez egyszerűen szörnyű volt, Justin, ahogy így megátkoztak – dúdolta a barna lány. – És te csak meg akartad védeni Grangert attól a szörnyű … Malfoytól!

Mindkét lány visított, és Tennantra borult. Draco a szemét forgatta. Tennant rákacsintott Draco felé, és közelebb húzta őket magához.

– Ne merészeld megátkozni! – kiáltotta a másik lány.

– Igen, kérem, ne bántson, Mr. Malfoy – mondta Tennant.

Draco megdermedt, bizonytalanul a következő lépését illetően. Mit tenne Granger? – suttogta egy halk hang, az a józan hang, amit nem gyakran hallott. Érezte, hogy a testében felgyülemlett feszültség enyhül. Megérintette a zsebében lévő pálcáját, és elmormolt egy majdnem néma varázsigét.

– Justin, mi történik a hajaddal – kérdezte a barna boszorkány.

– Most már világos csíkok vannak rajta – mondta a másik. – Azt hiszem, jobban szeretem sötéten.

Tennant szeme tágra nyílt, és azonnal elszakadt a lányoktól.
– Mennem kell, drágáim – mondta, és felállt. – Nem érzem magam túl jól. – A legközelebbi boszorkánynak megpaskolta a fenekét, és elindult, hogy elhagyja az alkóvot. Draco hátrált, Tennant pedig besurrant a bejáraton, amit csak Finch-Fletchley karcsú alakja tett lehetővé.

A lányok követték, de Draco Tennant sarkában maradt. Suttogott egy újabb varázsigét, Engorgio-t varázsolt Tennant bal kezére, miközben átmentek a varázslények termén, és a mardekáros felgyorsította a lépteit.

Tennant futva rohant át az arcképlyukon, Draco pedig követte, csak Ginny Weasley állta útját, aki közte és a Hollóhát-torony csigalépcsője közé lépett.









Draco önmaga ellenére pislogott. Ma este a Menyecske szoknyát viselt kötött pulóverrel, ami borzalmasan összeállt a fonott hajával. A pulóver hatalmas arany G-je megcsillant a lámpafényben.

– Malfoy!– Weasley felkiáltott, és majdnem felnyögött. Pompás, a vörös hajú azt hitte, hogy a mellét bámulta. Így kell fenntartani a hátborzongató Tennant-hangulatot, idióta.

– Tűnj az utamból - csattant fel Draco.

– Megpróbálsz betörni a buliba, hmmm?– Weasley elővette a pálcáját. – Tűnj el, és ne lássalak itt többé.–

– El akarok menni a buliból, te totál bolond…–

– Hol van Rowle? Fogadok, hogy ő is besurrant.–

Salazar, ennek a boszorkánynak ijesztő ösztönei vannak.

– Ti ketten csintalanságot okoztatok, és most megpróbáltok megszökni– - sziszegte a vörös hajú. – Mit csináltatok?–

– Nem csináltam semmit.– Mondta Draco, és igyekezett nem ficánkolni. Arra gondolt, hogy egyszerűen félrelöki Weasleyt, de a nő magas volt nő létére, és pálca volt a kezében, és egy háborús hős megtámadása gyors visszaút volt az Azkabanba.

Weasley szeme összeszűkült. – Legilimens!–

A váratlanul érkező Draco egy pillanatra későn emelte fel a pajzsát, és egy elhúzódó kép jelent meg a szeme mögött: Granger a karjaiban pörögve, az arcán ugráló fürtökkel mosolyogva rá. – Neked van jövőd …–

Weasley hátratántorodott, tágra nyílt szemekkel: – Hermione?– - és Draco kihasználta a sokkot, hogy ellökje magát a griffendéles mellett, pajzsbűbájt vetve maga mögé. Nem volt kedve megtapasztalni a lány egyik denevérbogár-bűbáját.

Draco lefelé dübörgött a torony lépcsőin, minden lépcsőfoknál megállt, hogy végignézzen a folyosókon. Tennant biztosan hagyott valahol egy köteg ruhát - ha visszaváltozik, Finch-Fletchley ruhái túl kicsik lesznek. Hacsak nem egyenesen a …

A hálószobánkba. Draco elővette az óráját: Kilenc óra ötven.

Draco hangosan káromkodott, amitől néhány diák a lépcsőn hátrálni kezdett. Draco csukva, de nyitva hagyta az ágyát; az a fehér fényvillanás talán látható volt, nem is beszélve arról, hogy Tennant hallhatta Granger érkezését. Merlin, ez katasztrófa volt. Grangernek fogalma sem volt a veszélyről. Csapdába eshetett volna egyedül Tennant-tal, és ez mind Draco hibája lenne.

hozzászólások: 0