33. fejezet
Ítélet

Draco nem is tudta, miért vesződött valaha is azzal, hogy terveket szövögessen. Ahogy a jótettei, úgy a tervei sem jöttek be soha. Úgy tervezte, hogy a hétfő estét azzal tölti, hogy követi Grangert, ahogy az követi Tennant. Ez volt a végzetes hibája.

A hétfő elég jól indult: Nem voltak órák, és Tennant a délelőttöt azzal töltötte, hogy kialudta a fárasztó éjszakát. Ebéd után Tennant a könyvtár felé vette az irányt, hogy szembeszálljon Grangerrel, és a fáradságáért egy könyvet ejtettek a fejére. Draco nem hallotta, hogy mi hangzott el, de Granger nem sokkal később kiviharzott a szomszédos részlegből, és jól nézett ki.

Draco ezután követte Tennant és Grangert vissza a tömlöcbe, és várt. Tennant estefelé mindig aktívabb volt, de Draco mindenre készen állt.

Sajnos, nem így történt; Draco terveit éppen Granger Trelawney-val folytatott folyamatos viszálya hiúsította meg. A két boszorkány kölcsönös megvetése a pénteki jóslástan órán csúcsosodott ki, amikor Trelawney bejelentette, hogy a Mars takarásban van, Granger pedig kitartott amellett, hogy nem. A professzor csillagdiagramjai a kitaláció szüleményei voltak, oktatta ki a Griffendél. A retrográd bolygó a Jupiter volt, ami az ő számításai szerint azt jelentette, hogy az osztályban mindenkinek vagy halottnak kellene lennie, vagy egy vagyonjogi vitába kellene keverednie.

Trelawney feldühödött, és a hétfői személyzeti biztonsági szemináriumot azzal töltötte, hogy bosszút tervezzen. Még aznap délután varázsolt egy varázslatot a jóslástan terem létrájára, amely a „benső szemmel nem rendelkező, elveszett lelkeket” volt hivatott visszautasítani. A professzor szerencsétlenségére a létra Trelawney-t is ebbe a kategóriába sorolta, és nem engedte be az osztályterembe. A látó hisztérikusan jelent meg a vacsorán, azt állítva, hogy sötét szellemek akadályozzák őt a megvilágosodáshoz vezető szó szerinti úton.

– Nos, Sybil, a létra természetesen szívesen látja a benső szemedet – mondta McGalagony olyan sodró hangon, hogy Trelawney zokogása fölött is hallatszott. – És biztos vagyok benne, hogy az egyik haladó jóslástan tanítványod segíthet neked rendezni a dolgot.

Az igazgatónő sápadt, szemüveges tekintete végigpásztázta a négy ház asztalát.
– Mr. Malfoy? – szólította. – Feltételezem, ön ráér, nem igaz?

Draco fuldoklott a teájától, miközben a Nagyteremben mormogás söpört végig. Trelawney azonnal abbahagyta a sírást.

– Igen, igen, együtt fogunk a szellemekhez folyamodni, Mr. Malfoy – dúdolta a látó –, ahogy a Mars találkozik a Holddal. Visszafelé haladva.

Az egész mardekárosok asztala most már kuncogott. Csak Granger, az egésznek a sötét katalizátora nem törődött a jelenettel; túlságosan elmerült egy hatalmas, ezüsttel dombornyomott szürke könyvben. Dracónak sikerült egy gyors pillantást vetnie a címre, amikor Tennant után távozott a teremből, elment az étvágya. Granger a durmstrangos könyvet olvasta: A direktórium… Briliáns. Ez a legkevésbé sem tűnt gyanúsnak.

Tennant visszatért a mardekárosok közös terembe, ahol a legjobb kanapét hurcolta magának és kis rajongói klubjának. Draco letelepedett egy közeli sarokban, hogy a Prófétát olvassa, és figyelmen kívül hagyja Trelawney egyre kétségbeesettebb baglyait, amíg McGalagony szigorú üzenete el nem küldte őt a jóslástan toronyba. Ott Draco megtalálta Trelawney-t, aki virágszirmokat dobált a létrájára, és nyelveken beszélt.

– Fogadjatok be, ó irgalmas szellemek! – zokogott a professzor. Azonban hiába; valahányszor megérintette a létrát, annak felülete felizzott, és eltaszította magától.

Draco bosszúsan kinyitotta a magas ablakot, hogy eloszlassa a levendulaillatot, és intett Trelawney-nak, hogy lépjen félre. Aztán felmászott néhány nyikorgó lépcsőfokot (úgy látszik, a saját látása megfelelt), hogy megvizsgálja az illesztéseket.

– Meséljen a varázslatról – szólt lefelé a férfi, miközben végigsimított a kezével a fa szemcséin. Hétköznapi tölgyfa. Talán nem tartana sokáig.

Trelawney kerek szemüvegen keresztül nézett fel rá, zsinóros, őszülő haja zöld turbánja alatt lobogott.

– Ez nem pusztán egy varázslat, Mr. Malfoy, ez egy spirituális küldetés – szólt vissza. – Azok, akiknek az elméje a földi dolgokban gyökerezik, nem remélhetik, hogy felemelkedhetnek.

Draco morgott. Valami határozottan rosszul sült el. Trelawney lehet, hogy legtöbbször őrült csaló, de nem volt evilági.

– Látja, látja a hét lépcsőfokot – folytatta. – Egy sikeres akolitusnak spirituális erényeket kell megtestesítenie. Erre a létrára csak az erényes, a fegyelmezett, a jóságos, az alázatos…

Draco majdnem leesett a létráról. Egyik ilyen tulajdonságot sem testesítette meg, kivéve talán a fegyelmet, mivel még nem átkozta meg Trelawney-t.

– Elég magas a léc, nem gondolja, professzor? – húzta meg a száját Draco.

Trelawney zavartan pislogott rá, és Draco sóhajtott, miközben leereszkedett. A professzor túl sok módosítást fűzött a varázslathoz, és a létrának egy sor bonyolult erkölcsi döntést kellett hoznia, valahányszor valaki megpróbálta használni, és most a bűbáj magától működött.

Draco grimaszolt. Úgy hangzott, mint Granger és a Mágikus fafaragók.
– Tudnunk kell, mit keres a létra – mondta Trelawney-nak. – Valószínűleg valami véletlenszerű kritériumot alkalmaz…

Magas hangú zihálás és visítás törte meg ezt a gondolatmenetet. Egy csapat lány lépett be a jóslási pódiumra, és kiszúrta Dracót a létrán.

– Ez Draco Malfoy!

– A halálfaló!

– Mindannyiunkat megátkoz!

– Aaaaaaaeeee!

Egy hirtelen széllökés fújt ki a nyitott ablakon, és becsapott egy ajtót. A lányok felsikoltottak és összebújtak, láthatóan várva, hogy elkezdődik a vérontás.

Draco leugrott a létráról, aztán Trelawney-ra sandított.
– Mi ez az egész?

A professzor felragyogott.
– Az én harmadéves jóslásklubom. – A lányok felé fordult. – Nagyon sajnálom, kedveseim, a szellemek ma este nem engedik meg a szerelmi jóslatokat.

– Nincs szerelmi jóslat? – nyikkantotta az egyik lány.

– De hoztam egy tincset Stuart hajából!

– Honnan fogom tudni, hogy mit tegyeeeeeeeeeek…?

A lányok tovább tiltakoztak, halálos veszedelmükről megfeledkezve, és egy apró szőke lány könnyekben tört ki.

– Írtam Carltonnak egy szerelmeslevelet – bömbölte. – Kérem, Trelawney professzor! Tudnom kell, mit fog érezni! – A lány előhúzott egy darab pergament, és hangosan olvasni kezdett: – A szerelmem egy virág…

Végigszavalt néhány versszakot, és Draco csak állni és bámulni tudott. Pontosan tudta, mit fog érezni Carlton: felháborodást, rémületet és bénító hányingert. Egyetlen tinédzser fiú sem élvezhette, ha az ő „búja, szirmos-rózsaszín ajkairól” olvashatott.

– Ennyi elég lesz – szakította félbe, és a saját fülének kényelmetlenül úgy hangzott, mint az apja. – Trelawney professzornak van egy kis gondja a létrájával. – Egy ötlet támadt benne. – Miért nem próbálnak meg mindannyian bejutni az osztályterembe?

A lányok mind a látóra néztek, aki bátorítóan bólintott, majd egyenként próbálkoztak a létrával. Két boszorkányt utasítottak el, az egyikük a jegyzetíró volt.

– Kuuuuuuuudarc – siránkozott Trelawney. A két lányra mutatott. – Lelkileg meddő …

Mindkét lány könnyekben tört ki:
– Neeeeeeee!

– Ó, az isten szerelmére, Mardekárra! – csattant Draco a lányokra. – Nem vagytok szellemileg meddők. Egy nyavalyás létrára fogtok hallgatni?–

A lányok abbahagyták a nyafogást, és reménykedve néztek.

– Te. – Draco a boszorkányra mutatott, aki a cetlit írta. Kék-bronzszínű csíkos nyakkendőt viselt. – Hogy hívnak?

– Wally – mondta a lány.

– Wally? – ismételte meg a férfi.

– Walburga – pontosított egy másik társa gúnyosan.

– Ne hívj így! – sziszegte Wally. – Fogd be!

– Te fogd be!

– Te…

– Wally! – Draco csettintett neki, és a boszorkányok elcsendesedtek. – Menj, állj a létra mellé, és tartsd fölé a kezed, tenyérrel lefelé. – Wally megtette, és a létra felizzott.

A nyolc látó lány felé fordult.
– Rendben, egyikőtök jöjjön ide.

Mindannyian reszketve hátráltak el. Draco Trelawneyra nézett támogatásért, de a látó visszavonult egy sarokba, és mély transzba esett, a földön ült egy meggyújtott gyertya előtt.

– Van köztetek griffendéles? – kérdezte Draco őket. Megnézte az óráját. Nyolc óra húsz. Vágyakozva nézett az ajtóra: Tennant valószínűleg elhagyta a közös termet, és most éppen Grangerre vethetné magát.

Egy sötét hajú lány felemelte a kezét.

– Akkor légy bátor – mondta neki. – Tartsd a kezed a létra fölé. – A lány megtette, eredménytelenül. Draco megérintette a lányt a létrán, sőt, még fel is mászott rá, de semmi hatása nem volt.

A következő fél óra mind a tíz lány fárasztó kikérdezéséből állt, de a két selejtes lányban nem talált semmi szokatlant, sem életkorban, sem képességben, sem csillagjegyben. Még egy gallyat is elvarázsolt, és megpörgette velük, és mindegyikük ügyesnek tűnt.

Újra szemügyre vette a létrát, és a nadrágzsebében lévő ébenfa forgácsot fogdosta, ahogy mostanában gyakran tette, amikor gondolkodott. A létra ragyogása azokra a megbűvölt ágyrácsokra emlékeztette. Egy elrontott varázslat a fán, túl sok módosítással rétegezve…



Ennyi volt. Egyetlen terem sem tudta megítélni egy ember tisztaságát, kedvességét, alázatát stb. És a látás vagy nem látás? Még mindig túl nehéz. Mágikus vagy nem mágikus azonban …

– Ki felejtette itt a pálcáját? – kérdezte Draco. A két nem látó és egy pufók látó lány hatalmas masnival a fején felemelte a kezét. A fenébe is, biztos volt benne, hogy … várjunk csak!

– Gyere ide – parancsolta a masnis lánynak.

A boszorkány odasétált hozzá, és elpirult, miközben Draco fel-le nézett rá.

– Hugrabugos vagy? – kérdezte, és a lány bólintott. – Mi a neved?

– Am-Amalie – suttogta a lány.

– Van nálad valamilyen varázstárgy?

Amalie tétovázott, visszanézett a barátaira, akik visszabólintottak. Draco az órájára pillantott, és türelemre törekedett. Kilenc óra volt.

Amalie egy fiolát húzott elő a zsebéből.
– Ez egy… nyugtató bájital. Madam Pomfrey adott nekem még egyet. – A lány ajka megremegett. – Kaptam egy… egy…

– Denevér volt a hajában – szólalt meg egy másik lány. – Az Északi-toronyban.

– Két denevér!

– Én csak egy denevért láttam!

– A másik egy kis denevér volt!

– Elég! – Draco mát kiabált. – Amalie, add ide a bájitalt, és menj, érintsd meg a létrát.

A létra visszautasította Amalie-t, amitől persze sírva fakadt. Míg a barátai vigasztalták, Draco elővette a zsebóráját, és átadta Wallynak, a selejtnek.

– Menj, érintsd meg a létrát – parancsolta. Wally engedelmeskedett, a szemei felcsillantak a csodálkozástól az órára, majd újra, amikor ezúttal könnyedén felmászott a létrán.

Draco visszavette az óráját, és odasétált Trelawney-hoz, aki még mindig kancsalul bámulta a gyertyáját.

– Professzor – mondta. Semmi eredmény. – Professzor úr! – Elfújta a gyertyát. – PROFESSZOR!

Trelawney elég hangosan sikoltott, hogy a halottakat is felébreszthesse, aztán nyögdécselt az elszabadult szellemek véres bosszújáról. Draco Amalie nyugtató bájitalát adta neki.

– Professzor – szólt a férfi aztán udvarias hangnemre törekedve, de valószínűleg kudarcot vallva. – Önnél van a pálcája?

– Pálcája? Pálcám? – kérdezte Trelawney. – Természetesen! A botorság csúcsa, ha valaki a pálcája nélkül járkál. Megdöbbentő! Én soha nem tenném…

– Professzor – mondta Draco összeszorított fogakkal. – Ugye, maga védte a létrát az osztályteremből?

– Igen, honnan tudta ezt? Látott engem, ugye? Egy ilyen tehetséges…

– És aztán lemászott a létrán, és rájött, hogy nincs önnél a pálcája, ugye? – Draco átnézett rajta. – Ugye, professzor? És nem tudott újra belépni?

Trelawney összecsuklott és bólintott.

Draco felsóhajtott.
– Ez az. Még mindig nem tudom, mit csinált azzal a létrával, de bárkit eltilt a belépéstől, hacsak nincs nála varázstárgy. Például egy órá vagy egy bájital…vagy egy pálca.

Átnyújtotta Trelawney-nak a megbűvölt gallyat, amivel a lányokat tesztelte.
– Most próbálja ki. – A nő félve nézett fel rá a buggyant szemüvegen keresztül. – Rajta – mondta a férfi gyengédebben.

Mostanra Amalie abbahagyta a sírást, és az összes lány figyelt.

Trelawney elfogadta a gallyat, és meglepő ügyességgel felszökkent a létrán, amitől az összes lány tapsban tört ki. A professzor ismét leereszkedett a létrán, vörösesbarna pálcájával a kezében.

– Köszönöm, Mr. Malfoy! – Megmozdult, hogy megölelje, de Dracónak sikerült egy ügyes oldallépést végrehajtania, és a látó megtántorodott, majd leesett helyette. A lányok odarohantak, hogy felsegítsék.

– Igen, köszönjük, kedves Mr. Malfoy! – kiáltották a lányok, és most mindannyian riasztóan céltudatosan Draco felé indultak. Draco az életéért futott, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy elkerülje azokat a rettegett szavakat, amelyeket magas, nyikorgó hangon mondtak:
– Ó, hát nem neki van a legmélyebb sziromrózsaszín ajka?

***

Kissé zihálva, Draco néhány percig a hatodik emeleti folyosó egyik falának támaszkodott, hogy rendezze a légzését. A szemközti széles ablakból közvetlen rálátása volt a bagolyházra, és látta, hogy sötét alakok köröznek a torony körül.

Miután Draco megnyugodott (csak lányok voltak, Merlin szerelmére), észrevette, hogy Granger szörnyű macskája egy kőpárkányon ül, aranyszínű szemei csillogtak. Draco körülnézett az üres folyosón, és kissé hülyén érezte magát, amiatt, amit tenni készült.

– Hermione jól van? – kérdezte Draco a macskát. Elvégre ez volt az ismerőse.

A macska megcsóválta a fejét, egyik hegyes fülét forgatva.

– Nem semmi segítség vagy – vicsorgott, és végigsétált a folyosón, hülyén érezte magát, amiért megkérdezte.

Draco nem látta Tennant nyomát, ahogy emeletről emeletre haladt lefelé a tömlöcökben. A Mardekár klubhelysége most homályosnak és üresnek tűnt, de Draco megérezte a jelenlétet, amikor az ezüst kapukapu leereszkedett mögötte. Elővette a harlekinpálcáját, és a kandalló melletti árnyékos sarok felé indult.

A tűz életre kelt, és felfedte Blaise-t és Theót, saját pálcáikat elővéve.

– Mi a fene folyik itt? – Draco felnyögött. – Majdnem megátkoztalak!

Theo nem tűnt lenyűgözöttnek.
– Beszélnünk kell.

– Spórolj a lélegzeteddel. Nem hagyom el a Roxfortot. – Draco átment egy zöld brokátkanapéhoz, és helyet foglalt, próbált nyugodtnak látszani. Meg kellett néznie Tennant, de Theo addig bukkant elő a sötét sarkokból, amíg nem mondta el a magáét. Theo, Lovegood, Tennant, Granger: Draco kevésbé érezte magát üldözöttnek a Sötét Nagyúr Malfoy-kastélyában.

– Pontosan mit csinálsz? – követelte Blaise.

Draco kinyújtotta a lábát, és keresztbe tette a bokájánál.
– Attól tartok, ennél pontosabban kell fogalmaznod, Zabini.

– Tegnap este betörtél egy hollóhátasok bulijába – mondta Theo. – A folyosókon az a hír járja, hogy Hermione Grangerrel táncoltál.

– Meghívtak.

Theo savanyúnak tűnt.
– És Granger?

– Csak egy tánc volt. Jóslástanon vagyunk partnerek.

– Nehezen hiszem el, hogy hozzányúlnál egy… – Blaise megállt Draco kemény tekintete alatt, majd folytatta. – Egy griffendéles.

– A háborúnak vége – mondta Draco egyenletesen.

– Azt is hallottam, hogy hollóhátasokkal tartod a kapcsolatot – folytatta Theo, zöld szemei élesek voltak. – Mi a baj a saját házaddal?

Draco rávillantotta a tekintetét.
– Hadd nézzem: A saját házam megvet, kerül engem, száműz egy szobába egy őrülttel. Ha néhány diák más házakból nem csak egy szörnyetegnek lát engem, akkor csoda, hogy reagálok?

Blaise sötét szemei tágra nyíltak, és még Theo is meglepettnek tűnt. Draco becsukta a száját. A szavai kicsit hangosabban és sokkal őszintébben hangzottak el, mint ahogyan szándékában állt. Granger határozottan hatással volt rá.

– Azt mondod, hogy nem tartasz Tennant Rowle-lal? – Theo úgy kérdezte, mintha azt kérdezte volna, hogyan issza Draco a teáját.

– Ő egy beteges szemétláda, és ezt te is tudod – vicsorgott Draco. – Szeretnél minden éjjel egy szobában aludni vele?

Theo és Blaise arckifejezéséből ítélve nem akartak. Blaise tekintete szinte együttérző volt, de Theo nem volt ilyen könnyen megzavarható.

– Bolond vagy, ha Grangerrel szórakozol – jelentette ki a férfi. – Egy rossz mozdulat, és csatlakozol az apádhoz.

– Veszélyes – értett egyet Blaise.

– Mondd ezt Tennantnak – jegyezte meg Draco. Kezdett meglátni néhány lehetőséget ebben a beszélgetésben. – Ő az, aki Grangerre vadászik.

Ez megtette. Még Theo is elborzadva nézett.

– Soha nem nézne Rowle-ra – mondta Theo. – Az iskolaelső fiúval jött össze.

Draco megvonta a vállát.

– Ez nevetséges – mondta Blaise. – Ő a Griffendél hercegnője, egy háborús hős. – Valójában megborzongott. – A legfélelmetesebb boszorkány az iskolában.

Draco és Theo mindketten a szemüket forgatták. Blaise olyan drámai tudott lenni.

– Azt hiszem, ez a megtiszteltetés Ginevra Weasley-t illetheti – húzta ki magát Draco. Blaise megköszörülte a torkát, és félrenézett.

– Bevallom, meglepett, hogy Tennant itt látom a Roxfortban – mondta Theo. – Én sem számítottam arra, hogy teljes felmentést kap.

– Én sem – válaszolt Draco őszintén.

– Ha Rowle tovább üldözi Grangert, lehet, hogy megtorolja. – Theo a homlokát ráncolta, ahogy a rémisztő gondolatmenetét pörgette. – Lehet, hogy kivizsgálja azt a paródiának számító tárgyalást.

Draco kifejezéstelenül tartotta az arcát.

– Lehet, hogy kicsapatná Rowle-t, vagy az Azkabanba záratná – folytatta Theo. – Ő most már mardekáros. Mit tenne ez a házunk nevével?

Draco nem tudta megállni, hogy ne pislogjon. Merlin, mindig elfelejtette, milyen kegyetlen tud lenni Theo. Még Blaise is kissé kellemetlenül nézett ki.

– Mit tenne egy szabad Tennant a mardekárosok névvel? – Draco ellenkezett. – Terveket szövöget, esetleg még … toboroz is.

Blaise zihált, amivel újabb szemforgatást érdemelt ki Theótól. Draco hallgatott.

– Rendben, Malfoy. Elismerem, hogy Tennant egy kicsit labilis. – Theo felállt, és úgy hozta fel Blaise-t, mintha láthatatlan zsinór kötötte volna össze őket. – Adtál valamit, amin elgondolkodhatok.

Draco is felállt, és megvárta a többit. Theónak volt még mondanivalója, és nem akart elmenni, amíg nem adta elő.

– De Blaise-nek igaza van Grangerrel kapcsolatban. – Theo kemény pillantást vetett Dracóra. – Az egész iskola arról a táncról csiripel, amikor te nem vagy ott. Az emberek szerelmi bájitalról, Imperius átokról, zsarolásról beszélnek. Vigyázz magadra!

– Miért kéne? – kérdezte Draco. – Úgy tűnik, eléggé figyelsz engem. – A férfi kéjesen nézett rám. – Sajnálom, de nem vagy az esetem. Nos, Zabini itt, bármikor átjöhet és…

Blaise rávillantott, de Theo kuncogott.
– Semmit sem változott. Még mindig egy komplett seggfej.

A két mardekáros elindult a lépcső felé, és Theo megfordult, hogy még egyszer utoljára Draco felé nézzen. Nem volt ellenséges, de nem is volt éppen barátságos.

– Fogadd meg a tanácsomat, Draco – mondta Theo halkan. – Maradj távol Hermione Grangertől. Ő csak bajt hoz ránk.

hozzászólások: 0