38. fejezet
Tizedik éjszaka – Öltések

Abban a pillanatban, ahogy Granger megérkezett kedd este, Draco rögtön látta, hogy a boszorkánynak van valami a fejében. Egy könyvet tartott a kezében, és teljes pizsamát viselt, de legalább nem kockás volt.

– Tennant itt van? – kérdezte sietve.

Draco megnézte a térképet.
– Nem. Tracey Davisszel van. – Draco majdnem megborzongott a név hallatán. Az a mardekáros félvér több volt, mint veszélyes. Tennant holnap reggel Amorenciától fuldokolva ébredhetett, Davis törpekrokodiljával küzdve, vagy belegabalyodva egy lélekkötöző rítusba.

– Akkor rendben. – Granger a táskájába dugta a könyvet, és a térképért nyúlt.

– Jaj, dehogyis – mondta Draco, miközben felemelte és távolabb tartotta tőle. – Semmi értelme, hogy Tennant nyomába eredj.

– Akkor mit fogok csinálni?

Draco megvonta a vállát. Nem érdekelte, amíg a lány távol maradt Tennant-tól.

– Bárcsak két térképünk lenne – sopánkodott Granger elgondolkodva. – Vagy legalább egy olyan, ami csak Tennantot követi. Lefogadom, hogy a Tekergők térképét vízvezetéknek készítették. Valószínűleg egy kristályingát használtak az elkészítéséhez, aztán elvarázsolták, hogy működjön…

– Ezt nem tudhatod – vágott közbe Draco. Lehet, hogy igaza van, de Merlin, nem engedhette, hogy Granger a Tennant-térképpel és a kristályingával járkáljon a kastélyban. Az élete már így is elég bonyolult volt.

– Akkor a Tolvajok Zuhataga– mondta a lány. – Főzhetnénk belőle, hogy felfedjük Tennantot a Százfűlé alatt. – Granger keresztbe tett lábakkal elhelyezkedett a takarón, hogy kényelmesebben pörgethesse őrült ötleteit. – De az emberek észrevehetnének egy vízesést a folyosó közepén. Tudom, valamiféle köd… mit gondolsz?

Draco szerint ez egy szörnyű ötlet volt. Csak a koboldok tudták, hogyan kell azt a bájitalt készíteni. És még ha sikerülne is nekik kettőjüknek, mit akart volna csinálni, körbe-körbe rohangálni és Tolvajkártevőt permetezni mindenkire, aki gyanúsnak tűnt? Merlin, valószínűleg megtenné.

– Ez az én kaméliám? – kérdezte Granger hirtelen.

Az volt. A manók minden este, miután megágyazott, a párnáján hagyták a még virágzó virágot. Draco bosszúsan felkapta a pálcáját, és nonverbálisan egy kis Wingardium Leviosa-t varázsolt. De ahelyett, hogy lebegett volna a párnáról, a kamélia felrobbant, és szirmokat zúdított mindenfelé. Granger tágra nyílt szemekkel nézett körül, Draco pedig összeszorította a fogát. Kibaszott pálca.

– Nahát, Malfoy – mondta vigyorogva. – Milyen… ööö… romantikus.

Draco elkomorult.

– Lesznek hegedűk is? – érdeklődött udvariasan. – Pezsgő jégen?

A férfi sóhajtott.
– Csak tüntesd el őket, Granger.

Hosszan, sajnálkozva sóhajtott, majd előhúzta a pálcáját.
– Ó, hát legyen. Evanesco.

De a szirmok nem tűntek el, csak megsokszorozódtak, és Granger úgy felnevetett, hogy elejtette a pálcáját.
– Szándékosan csináltad – csattant fel Draco, és a szőlőfa után nyúlt.

– Nem én voltam! – Granger egy maréknyi szirmot vágott az arcába, miközben újra a pálcája után nyúlt, de Draco gyorsabb volt. Átgurult a szőlőfán, a lány pedig a férfi tetején landolt, az arca centikre volt a férfiétól.

– A pálcámon vagy – zihálta a lány.

– Bár én is ezt mondhatnám.

Granger megforgatta a szemét, de a szája szélén egy apró kacsintás volt. Az ágy lebegő gyertyájának fénye aranyszínűre fényesítette még mindig simuló haját. Draco megérintette a szalagot, amely hátrafogta, és a szalag kibomlott, elengedve a barna kaszkádot.

– Malfoy – suttogta Granger. – Nekünk kellene…

– Igen, kell – mondta Draco halkan. A keze a lány hajába csúszott, és az ajkait a sajátjához vitte.

Granger megpróbált továbbra is értelmetlenül beszélni, de hamar feladta, és visszacsókolt, puha kezei a férfi mellkasára és bordáira simultak. A varázsló a lány csúszós, ismeretlen tincseit rángatta, ahogy…

Mi az? Éles fájdalom hasított Draco bőrébe, és zihálva tépte el a száját.

Granger lekapaszkodott róla.
– Jaj, ne! – kiáltotta.

Draco felemelte magát az egyik könyökére, és lenézett a csupasz mellkasára, amelyet most vörös szirmok és vékony, véres csíkok borítottak.
– Ez az…

– Annyira sajnálom! – visított Granger.

Az elméje magyarázat után tapogatózott: Talán túl messzire lökte a lányt? Megijesztette őt? Talán kést használt? Egy varázsigét? Véletlen varázslatot?

– Nem vagyok hozzászokva! – Granger feltartotta a kezét, az ujjait hosszú, vörös karmok tarkították. – Megkarmoltalak!

– Megkarcoltál? – Draco megérintette az egyik bordáját, és összerezzent. – Megvágtak!

– Van nálad könyv?

Draco pislogott.
– Egy mi?

– Visszahúzódnak, amikor tanulok vagy órán vagyok. – Felvette a pálcáját. – Invito könyv!

Tompa puffanások rengették meg az ágyat, ahogy a hálószobában lévő összes könyv látszólag nekicsapódott Draco varázspálcáinak, sziromfelhőket eresztve a levegőbe. Draco felült, és értetlenül bámult Grangerre. Miért voltak a körmei hirtelen két hüvelyk hosszúak és vérvörösek? Miért karmolta meg a férfit? És miért izgatta hirtelen mindkettő?

Granger most gyógyító varázslatokat mondott, és kitisztította a vért.
– Mindet megtaláltam? – kérdezte. – Megkarmoltam a hátad?

A kép, ahogy azok a hosszú körmök végigsimítanak Draco hátán, egy időre kikapcsolta az elméjét. Amikor visszatért, a lány még mindig aggódva nézett rá, pálcáját újabb gyógyításra tartva.

– Mi történt itt pontosan? – követelte.

Granger elejtette a pálcáját, hogy fegyveres kezét tördelje.
– Romilda manikűrözött. Aztán amikor te… egy kicsit izgatott voltam és… – pirult el dühösen.

– Áh. – Dracótól nem voltak idegenek a hosszú körmök. A mardekáros lányok gyakorlottak voltak abban, hogy a karmaik ellenére mindenféle tevékenységben helytálljanak. Granger, akit eddig csak a sajátjánál nem hosszabb, kifényesedett körmökkel látott, nyilvánvalóan nem volt az.

– És a könyvek? – kérdezte a varázsló.

– Romilda megbűvölte a körmeimet, hogy rövidüljenek, amikor tanulok, és hosszabbodjanak, amikor … nem. – Granger zavarba ejtőbbnek tűnt, mint amilyennek valaha is látta, egész arca vörösre izzott. – Na-nagyon lenyűgöző varázslat, ami azt illeti.

Draco egyetértett. Becsúsztatta a kezét a párnája alá, és előhúzott egy összehajtogatott vázlatfüzetet.
– Próbáld ki ezt – mondta.

Granger elfogadta a pergameneket, és valóban, a körmei behúzódtak, és a rikító vörös-arany festék eltűnt. Most már kicsit nyugodtabb volt, ismét keresztbe tett lábbal ült a szirmokkal borított takarón, és a vázlatokat lapozgatta.

– Farkat kerget – motyogta.

Draco felvonta a szemöldökét.

– A Pörgő Grimmednek a farkát kellene kergetnie. – A lány lapozott egyet. – A kokárdád viszont nagyon szép.

– Most már az.

– Látok néhány problémát a lobogó szárnyaiddal… Draco! – tiltakozott, amikor a férfi kirántotta a vázlatokat a kezéből, és félredobta őket, pergamendarabkákat repkedve. Ma este rendesen összekoszolták az ágyat.

– Most – motyogta a férfi, közelebb hajolva. – Hol is tartottunk, Granger?

– Nem lehet. A-az én körmeim. Ha bármit csinálunk, akkor…

– Nem bánom. – Tényleg nem bánta.

Granger felemelte az állát, elszántan nézett.
– Malfoy, beszélnünk kell.

– Tényleg?

– Igen. – Mély levegőt vett, egyenes háttal ült a takaróra, kezeit a térdére tette. Sötét, egyenes haja zavaróan a derekáig omlott, és a csókoktól kipirosodott ajkai olyan dúsak és puhák voltak, mint a körülötte lévő szirmok.

– Malfoy, amit eddig csináltunk, az nem igazságos – jelentette ki.

– Igazságtalan kivel szemben? – kérdezte Draco. Basszus, ugye nem Finch-Fletchley-re gondolt? Vagy ami még rosszabb Weasley-re?

– Veled szemben igazságtalan.

– Nem értem.

– Azt mondtad, hogy nem kéne ezt többé csinálnunk, nem kéne megérintenünk egymást az ágyban, és én… egyetértek.

Draco gúnyolódott.
– Badarság. Soha nem mondtam ilyet.

– De igen, mondtad, a hollóhátas buli éjszakáján – erősködött Granger. – Azt mondtad, hogy nem vagy játékszer.

– Így van.

– Több tiszteletet kellene mutatnom neked.

– Igen, így van. – Épp ideje volt. – De megbocsátok neked. – A férfi még közelebb hajolt, egyik ujját a lány torkához érintette, és lefelé vitte. – Most pedig, ha jóvá akarod tenni, akkor…

– Nem kellene… – Granger egy összegyűrt szirmot babrált a kezében. – Nem kéne megvezetnem téged, ha nem vagyok hajlandó szexelni. Erre gondoltál, ugye? Amikor azt mondtad, hogy nem vagy játékszer?

Draco döbbenten bámult, ahogy Granger gondolatsorát a szörnyű végkifejletig tekerte.
– Most csak egy perc…

– Nem kellene csókolóznom és megérintenem téged ebben az ágyban. Ez nem tisztességes.

– Semmi baj, majd megbirkózom vele – mondta Draco nemesen.

– Ez elég aljas.

– Megérdemlem. – Draco kezdett kétségbeesni. – Aljas vagyok, emlékszel? Én vagyok a halálfaló, aki minden este csapdába ejt téged itt, és szégyentelenül kihasznál, ráadásul kétszer is elkábítottam a hugrabugosodat, és ne feledjük…

– De te nem érdemled meg…

– De igen. Hálásnak kellene lennem mindenért, amit adsz – mondta Draco. Megpróbált hálásnak látszani, de ez nem volt természetes arckifejezés számára. Valószínűleg csak mániákusan nézett ki, ha Granger arcáról lehetett következtetni. A francba, ez szörnyű volt. Miért hallgatott rá hirtelen?

– Hát ez egyszerűen nem helyes. – Granger felháborodott. – Tévedtem. Most már jobb ember vagy, és több figyelmet érdemelsz.

Draco bámult rá.
– Nem vagyok és nem is vagyok.

Megrázta a fejét.
– Megérdemled a tiszteletet.

– Tényleg nem – erősködött most Draco. – Valóban, Granger, megérdemlek bármilyen kínzást, amit csak akarsz. Hozd elő azokat a karmokat.

Granger még mindig vörös volt.
– Nem vagyok túl jó ebben… a romantikában és a szexben. Bántottam már embereket, olyanokat, akik fontosak nekem. – Sóhajtott egyet. – Nem akarlak téged is bántani.

Draco állkapcsa leesett. Bántani őt? Ez váratlanul ért.
– Meg akarsz váltani, Granger? – kérdezte kíváncsian.

A lány a homlokát ráncolta.
– Nem. Nem hiszem, hogy egy ember meg tudná változtatni a másikat.

– De bátorítani igen – mondta.

– Nem arra használom a testemet, hogy…

– Nem azt mondom, hogy meg kellene tenned – hazudott Draco. Kár, eléggé tetszett neki ez a stratégia.

– Eléggé önző voltam – mondta Granger szomorúan. – Folyton elragadott a pillanat.

Draco most már kuncogott, nem tehetett róla. griffendélesek.

– Ne bosszankodj emiatt, Granger – mondta egy hanyag kézmozdulattal. – A lelkiismeretednek tiszta kell lennie. Visszavonom a korábbi kijelentésemet. Teljesen egyetértek azzal, hogy az ágyamban incselkedjenek és csábítsanak. Sőt… – ujjai egy hosszú hajtincset rángattak –, már alig várom.

– De ez nevetséges – tiltakozott a lány. – És velem szemben is igazságtalan. Minden felelősséget nekem kell vállalnom. Képesnek kell lennem megállni.

Draco megvonta a vállát. Az élet nehéz volt.

– Nem is tudom, miért gondoltam, hogy erről racionálisan tudunk beszélgetni – fújt fel, amikor a férfi ajkai a halántékát érintették. – Csak szeretnék rendesen viselkedni.

– Próbáld csak meg, Granger – mondta Draco, miközben felkapta a lány kezét, és az immár gyógyult mellkasára helyezte. – De én nem ígérek ugyanezt.


***

A napfény beszűrődött Draco ágyába, át a csukott szemén. Míg a Mardekár kollégium északi oldalán lévő hálószobák a víz alá, a tóba néztek, a nyugati és déli pedig a szilárd sziklára, addig az iskolaelső/évfolyamelső hálószobájának ablaksora keletre nézett. Melegség nyomta a szemhéját. Az arca puha felületen pihent, a keze sima, csupasz bőrön. Granger még mindig itt volt.

Malazár kígyója, fáradt volt. Fél éjszakát civakodtak a méltányosságról és a helyes viselkedésről, mielőtt végül kimerült álomba zuhantak. Granger megengedett még több csókot, ami előhozta a vörös karmait, ami szép volt, aztán még több bocsánatkérést és szónoklatot a tiszteletről, ami nem volt az.

Á, nos, ma egy új nap volt. Draco végigsimított a kezével a lány hasán a felsője alatt, és a torkához simult.

– Draco – motyogta a lány, még mindig félálomban.

– Igen – mondta a férfi rekedten.

– Draco. – Ezúttal hangosabban, bátorítóan.

Ekkor felemelte a fejét, a szemei felpislogtak. A reggeli napfény kukucskált a baldachin melletti függönyök résén át. És a lány pompásan nézett ki, ahogy élénkvörös szirmok között feküdt, a haja ismét vad és göndör volt. Ezúttal legalább a nevét mondta.

Granger kinyitotta a szemét.
– Malfoy…

– Draco – mondta, és hátrasimította a haját az arcából.

– Én… én próbálok…

– Semmi baj, nem bánom. Csábíts el, oroszlánlány. – Mélyen megcsókolta a lányt, nem törődve az áporodott lélegzettel, és a testét az övére tolta. Érezte a körmök kaparását, és halkan felszisszent, amikor a lapockája alatt bőr tört fel.

– Sajnálom – zihálta a lány. – Megpróbálom, hogy ne karmoljalak meg.

– Ne merészeld. – A férfi becsúsztatta a kezét a lány felsője alá, és enyhén megcsípte az egyik mellbimbóját, amiért egyáltalán felvetette.

A lány megremegett az érintéstől.
– Kérlek – nyöszörgött. Draco felhajtotta a felsőjét, felfedve a melleit, és lehajtotta a fejét, a nyelve pedig megnyugtatta azt a pontot, amit az előbb megérintett. A keze végigsimította a lány íveit.

Granger hátravetette az egyik karját.
– Draco – mondta hangosan. – Ó…

Hirtelen zihált, és ez nem az izgalomtól volt. Draco elhúzta a száját a lánytól, és felemelte a fejét: Az ágy függönye Granger kezében gubancolódott, félrehúzva, hogy több napfényt engedjen be, és ez azt jelentette …

– A védőbűbájok! – sziszegte Granger.

Draco térdre tántorodott. Tennant itt volt? Hallotta őket?

Granger megragadta a pálcáját, de hosszú körmök csattogásával elejtette. Draco gyorsabb volt, és a harlekinpálcája most az egyszer együttműködött, becsapta a függönyöket, és új védővarázslatokat vetett fel. Aztán előkotorta a térképet egy halom sziromlevél közül.

– Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok – mondta. Igen, ott voltak a nevük, valamint egy harmadik pont a hálószoba négyzetében, Tennant Rowle feliratú felirattal.

– Gondolod, hogy hallotta? – kérdezte Granger a válla fölött átnézve.

– Nem lehet tudni – mondta Draco szórakozottan.

– Biztosan… – Fehér fény villant fel, és eltűnt, maga mögött hagyva a táskáját és a pálcáját.

Draco megdörzsölte az arcát a kezével, aztán feloldotta a védőbűbájokat, hogy egy vékony résen kinyithassa a függönyt. Tennant szétterpesztve feküdt a nyitott ágyon, teljesen meztelenül, halkan horkolva, és a tömege majdnem kitöltötte a négypárnás ágyat. A varázsló halottnak tűnt a világ számára, a közelében a padlón egy üveg whisky hevert. Semmi baj, mondta magának Draco. Ha Tennant hallotta volna Grangert, most nem feküdne hanyatt. Az ágyat rohamozná, kérdezősködne és követelné, hogy csatlakozhasson.

Ez utóbbi képek kísértették Dracót, miközben megfürdött, és összerezzent, ahogy a víz a karcolásokon és karistolásokon csorgott. Öltözködés közben ugyanilyen szórakozott volt, és küszködött, hogy felcsatolja a mandzsettagombjait és a nyakkendőtűjét. Majdnem elfelejtette megsimogatni az ezüst tintatartóit (apró, fehér farkat növesztettek), amíg azok nyávogva nem követelték a figyelmét. Az öltönykabátja tágítható zsebeibe került a térkép, az óra és az ébenfa szilánkja volt, valamint Granger gyöngyös táskája és pálcája.

Tennant éppen csak elkezdett mozogni és nyögdécselni, amikor Draco kicsapódott a szobából. Keményen végigsétált a Mardekár klubhelyiségében, mindenkire keményen rávillantva, és minden egyes lépéssel kitisztult az elméje. Draco tudta, mit kell tennie. Közel volt a dolog ma reggel – túl közel. Ma is Tennant nyomára kellett bukkannia, de a legfőbb prioritása megváltozott. Ő és Granger úgy viselkedtek, mint a bolondok, játszották a kis játékaikat, és baszakodtak a térképpel. Nem jöhetett ide folyton. Dracónak feltétlenül meg kellett törnie ezt az eltűnési varázslatot.

hozzászólások: 0