5. fejezet
Egy éjszakás… sokk

– Valahogy – mondta Hermione Granger –, nem vagyok ettől megnyugodva.

Draco hanyatt esett a matracon, képtelen volt megszólalni, mind a meglepetéstől, mind a gyomrába kapott brutális rúgástól. Nem látott semmit – az ágy teljesen sötét volt, a függönyök behúzva. Zihálva próbált beszélni. Granger? Hogy …

– Invito pálca – szólt a boszorkány élesen, és hallotta a tenyérnek csapódó fa hangját. – Mors stimulus tuus!

A csípős ártás. Draco felkészült a fájdalmas sebek támadására, de Granger a kezében tartotta a galagonyapálcáját, és az vörös szikrákat szórva küzdött ellene. Felüvöltött, amikor a szikrák lángra lobbantak, és szörnyű csattanó hang csengett a zárt térben, eloltva a pálca tüzes fényét.

Draco megtalálta a hangját.
– Ribanc! Eltörted a pálcámat!

Megugrott, elhúzta az egyik lábát, de egy tompa tárggyal az arcára mért harsány ütés arra késztette, hogy elengedje a nőt. Granger megtalálta Dodonus jóskönyvét. Egy újabb ütés a feje búbjára majdnem kiütötte Dracót, és ismét a hátára esett.

– Tempus! – kiáltotta.

A párnán álló zsebórája felpattant, vékony fehér fénye felfedte a mellette térdelő Grangert, a könyvet magasan a feje fölé tartva, készen a gyilkos csapásra. A boszorkány apró fehér felsőt és hozzá illő rövidnadrágot viselt, a haja pedig sötét, vad viharfelhő volt. Úgy magasodott fölé, mint egy bosszúálló istennő, és Draco még soha életében nem volt ennyire megdöbbenve és felizgatva. Beszélj, te bolond – beszélj!

– Figyelj, én… – A szavai félbeszakadtak, amikor a könyv ismét leereszkedett, ezúttal egyenesen az orrára, és Draco felüvöltött a fájdalomtól. A düh legyőzte a döbbenetet, felült, félrelökte a könyvet, és hátralökte Grangert. Egy pillanat alatt rajta volt, a csuklóját a matrachoz szegezve.

A lány csüggedten bámult fel rá a sápadt fényben.
– Alig várom, hogy halljam a magyarázatodat erre, Malfoy.

Draco igyekezett felfogni a helyzet óriási méreteit. Hogy történhetett ez meg?

– Még találkozunk az Azkabanban, te beteges szemétláda! – dühöngött Granger. – Boszorkányok ágyába lopakodni és molesztálni…

A férfi keze a lány csuklóján megfeszült az Azkaban említésére.
– Ne olyan gyorsan – mondta Draco. – Nem én vagyok az ágyadban. Te vagy az enyémben.

A lány szeme tágra nyílt, Draco pedig térdre emelkedett, és ülő helyzetbe rántotta. Az óra fénye kiemelte az ezüst ágyfüggönyöket, a kígyós ágyrácsot és a mardekárosok címerét a baldachinon.

Aztán újra lenyomta a lányt.
– Igen, Granger – dörmögte – a Mardekáros pincehelyiségben vagy, az én kezemben és az én ágyamban.

Granger rémülten nézett; a tekintete a Sötét Jegyre vándorolt, amely csak centiméterekre volt az arcától.

Draco gúnyosan vigyorgott.
– Akarsz még fenyegetni?

– Engedj el most, vagy én…

– Vagy mit fogsz tenni? Csak úgy hagyjalak elmenni? Pálca nélkül találd meg a kiutat a tömlöcből? – Elvigyorodott. – Hermione Granger, akit rajtakaptak, amint az éjszaka közepén Draco Malfoy ágyából osont ki. – Jelzésszerűen nézte a lány vékony fehér felsőjét. – Mit fognak gondolni az emberek?

Granger küszködött, megpróbálta felhúzni a térdét, de a férfi a testével szorította a lábát.
– Megkockáztatom – köpte.

Nem, ez nem történt meg. Ha felébreszti Tennant … Tennant …
– Nem fogsz ilyesmit tenni – mondta neki. – Nyugodtan fekszel és hallgatsz, vagy esküszöm, hogy megfojtalak.

A férfi keze ismét megfeszült a lány csuklóján, de Granger csak bámult.
– Nem tudok elképzelni semmilyen magyarázatot, amit te adhatnál erre.

– Vane – felelte a férfi azonnal. – Magának Romilda Vane-nek kellett volna lennie.

– Azt hitted, könnyű préda lesz? Túlságosan ijedt ahhoz, hogy ellenálljon? Te elvetemült, züllött szemétláda…

– Nem! – Draco megsértődött. – Volt egy … egy megállapodásunk.

– Micsoda? – Granger pislogott. – Te vagy Romilda titkos szeretője?

Draco bólintott, és figyelmesen nézte az alatta lévő boszorkányt. A düh és a rémület eltűnt az arcáról, helyét egy elgondolkodó homlokráncolás vette át. Ez furcsán megnyugtató volt. Draco megragadta az alkalmat, hogy megnyugtassa a saját légzését. Talán a lány belátja, hogy igazat mondott. Ő lett volna a Hét Legragyogóbb Boszorkánya, vagy mi a fene. Kissé lazított a lány csuklójának szorításán, kiszámított kockázat, néma kérés a bizalomra.

A lány ismét felnézett rá, és Draco úgy érezte, csontig lecsupaszították azok a tágra nyílt szemek. Összeszorította az állkapcsát, és kényszerítette magát, hogy határozottan nézzen le a lányra.

– Természetesen beszélnem kell Romildával – mondta Granger a jelenlegi helyzetével teljesen ellentétes, primitív, ítélkező hangon. – Engedj felülni.

Draco nyitotta a száját, hogy azt mondja, nem fog ilyesmit tenni, hogy a nő követi a parancsait, de ehelyett azon kapta magát, hogy elengedi a nő csuklóit, és legurul a testéről. A lány szemei lefelé villantak, miközben ülő helyzetbe kapaszkodott, és Draco is felült. Igen, kis griffendéles, még mindig félkemény vagyok, segítesz nekem ebben? Nem kell beérned a patkányokkal.

Granger elszíneződött, és a mellkasához kapta a párnát, de hosszú, karcsú lábai még mindig Draco előtt feszültek, csupasz lábfejét rózsaszín körömlakk borította. Draco pislogott a látványra, a rózsaszín olyan… lányosnak tűnt Grangerhez.

– Szóval Romildával kefélsz – kérdezte a boszorka, mintha meghitten pletykálnának a második emeleti lépcsőházban.

– Igen, de ő, mint minden griffendéles, nem diszkrét. Csak idő kérdése, hogy mikor kapnak el minket.

– Szóval te …

– Igen, varázslatot mondtam, hogy átköltöztessem őt az ágyából az enyémbe. Mint a volt-nincs szekrények – magyarázta. Granger arca kővé dermedt a szekrények említésére, és Draco szinte összerezzent.

– Ma este volt az első éjszaka – mondta Draco. – Beleegyezett. – Fontos volt, hogy a lány higgyen neki, hogy ne higgye, hogy a férfi lányokat rángat ki az ágyukból. Draco rosszul érezte magát, ha erre gondolt.

Egy másik gondolat is eszébe jutott.

– Egyébként miért voltál Vane ágyában, Granger? Várj… – Draco felnyögött. – Hadd találjam ki. Van egy csúnya narancssárga macskád, és mindig beveted az ágyadat.

Granger megmerevedett, és Draco szinte látta, ahogy a varázslat recseg körülötte. A boszorkány mindkettőjüket fel akarta robbantani, ha nem vigyáz.

– Azt mondod, hogy te… te… Romildával… az ágyamban?

A hangja felemelkedett, ahogy beszélt, az „ágyam” szó elviselhetetlenül magasra csapott. Ha a nőnek akkor lett volna pálcája, Draco két garast sem tett volna az életére. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy válaszoljon.

– Ó, ne húzd fel a gatyádat – gúnyolódott. – Elvégre ez az egyetlen akció, amit az az ágy valószínűleg látni fog… hová mész?

Granger ismét térdre ereszkedett, és ledobta a párnát.
– Nem maradhatok itt egy percig sem. Te beteg és megvetendő és …

– Várj. – A férfi megragadta a karját. – Jelenteni fogod ezt?

A lány megdobta a fejét.
– Persze.

– És mi lesz a pálcámmal? – követelte a férfi. – Eltörted a pálcámat!

– NEM ÉRDEMELSZ PÁLCÁT! – Granger kirántotta a karját a férfi szorításából. – Ha a Minisztérium eleve elpattintotta volna a pálcádat, ahogy kellett volna, ez soha nem történt volna meg! Az Azkabanban lenne a helyed!

Draco hallotta már, hogy az emberek ugyanezt mondják, naponta többször is, de valahogy élesen vágtak a szavak a nő szájából. Még a vérző szívű Granger is azt akarta, hogy börtönbe zárják. Nos, előbb-utóbb valószínűleg ismét ott kötne ki, vagy mások rosszindulatából, vagy a saját ostoba, önpusztító hajlamából. Visszatérve abba az egykori dementorok fészkébe, érezve, hogy a rémálom és a valóság közötti határok elmosódnak, amíg…

– Malfoy! – Granger éles hangja áthatolt a mentális ködén. – Figyelj oda!

Draco felnézett. A lány hátradőlt a térdén, karjait merev rosszallással keresztbe vetve.
– Szükségem van az ellenvarázslatra, Malfoy.

– Mire? – kérdezte Draco, hirtelen elterelve a figyelmét a kis hímzett teáskannáról, ami Granger fehér felsőjén volt, pont a…

– Tényleg azt hiszed, hogy egy olyan ágyban aludnék, ami a tiédhez van kötve? – Az a megszokott mindentudó hangnem visszatért a hangjába. – Hatodik év után mindent elolvastam a volt-nincs szekrényekről. Feloldom a varázslatot az ágyamról, és megszakítom a kapcsolatot.

Draco kétkedve nézett rá.
– Elég bonyolult, kényes folyamat…

– Ha te meg tudod csinálni, én is meg tudom csinálni – csattant fel Granger. – Mondd el az ellenvarázsigét.

A férfi lemondóan bólintott. Az biztos, hogy nem akart újra visszatérni a Griffendél-toronyba. Draco felkapta egykori pálcájának egy csipkés darabját.

– Irányítsd a pálcát az ágyra – mondta, figyelmen kívül hagyva a mellkasában érzett fájdalmat, miközben felemelte az üres szilánkot. – Rajzolj egy kört így, harmincfokos szünetekkel. A szavak: Intermissum Harmonia Nectere, minden szünetben megismételve. Ehhez pontos időzítésre és könnyű kézre lesz szükség. Ha nem vagy…

– Nem mehetek el, Malfoy – szakította félbe Granger.

– Így van, el kell mondanom neked…

– Nem, úgy értem, nem mehetek el. – Draco most vette észre, hogy a griffendéles boszorkány a kezét az ágyfüggönyre csapta. – Ez az ágy kívül-belül erősen őrzött, és egyikünknek sincs működő pálcája. Csapdába estem! – Tovább tesztelte a függönyt.

– Csak addig, amíg… – kezdte Draco, majd a nyitott zsebórájára nézett. Fél egy. Furcsa, Grangernek már el kellett volna mennie. Úgy tervezte a varázslatot, hogy tízkor hozza ide a boszorkányt, majd tizenegykor automatikusan eltüntesse. (Egy óra Vane-ből több mint elég volt, gondolta.) Akkor miért volt még mindig itt Granger?

Nem számít. Nyilvánvaló, hogy a varázslat valahogy elbaszott volt. Csak megvárják, amíg a varázslatai feloldódnak, és Draco megpróbálja majd kicsempészni a lányt anélkül, hogy Tennant riasztaná. Nem valószínű, de lehetséges. Aztán Granger megtörné az eltűnési varázslatot, és ezzel vége lenne az egésznek. Draco ásított, és gyengéden megérintette az orrát. Határozottan megdagadt. A feje is fájt, és még mindig fájt a levegővétel.

Draco szemügyre vette a boszorkányt, aki még mindig az ágya függönyét verte puszta kézzel. Úgy tűnt, Granger tétován hisz neki. Még nem tartottak az Azkabanba egyelőre. Ami a pálcáját illeti, holnap majd küld egy baglyot az anyának, és majd ő elintéz valamit.

Addig is csak hátradől az ezüstrojtos párnákon, és élvezettel nézi, ahogy egy félmeztelen boszorkány ugrál az ágyában. Gondolatai elkalandoztak arra, amikor először ébredt fel, arra a puha, sima…

– Ne merj elaludni! – visított Granger.

A férfi rávillantotta a tekintetét.
– Mi mást javasolsz nekem? Törjem el a kezemet a védett függönyökön, mint egy kibaszott idióta? Merlin, azt hittem, intelligens vagy. Csak adj néhány órát.

Granger felnyögött, és egy puffanással leült. Még a griffendélesek is szembesültek előbb-utóbb a valósággal.
– Jól van – morogta.

Elnyújtózott, amennyire csak lehetett, távolabb Dracótól, és az ágyneműt maga köré gyűrte, mint egy kis erődöt. A szemei rosszindulatúan csillogtak a párnák felett, mint az a hátborzongató murmánc, ami a tulajdonában volt.

– Figyelmeztetlek… ne merj még egyszer hozzám érni – sziszegte a lány.

Draco gúnyosan vigyorgott, és hátat fordított neki, lehunyta a szemét. A kis képmutató nem úgy tűnt, hogy zavarta volna az érintése, amikor korábban felébredtek. Egyértelműen kiéhezett rá. Hát, keresnie kellett egy másik varázslót, aki hajlandó volt a sárban hemperegni. A légzése a hosszan tartó fájdalom ellenére is egyenletesebbé vált, végül is volt már rosszabb is, és meglepően könnyen álomba merült.

hozzászólások: 0