9. fejezet
Döntések

A lány

Hát valóban elment.
Elhagyott.

Hónapok követték azt a sorsdöntő éjszakát. Az éjszakáim megváltoztak, és még mindig rágódom. Éjjel sírtam, szorongtam, vagy arról a csodálatos álomról fantáziáltam, vagy a csókunkról a közös klubhelyiségben. Ez pedig olyan érzelmeket kavart fel, amelyeket minden egyes nappal nehezebben tudok elnyomni magamban.

Dumbedore javasolta, hogy költözzek vissza a griffendélesek hálótermébe. Azt mondta, maradhatok továbbra is iskolaelső és szabadon választhatok. Nem maradhattam tovább abban a szobámban, csak a feledésbe merült emlékek maradtak ott, és azt kívántam, bár megszabadulhatnék tőlük.

Nem neveztek ki új iskolaelső fiút, és őszintén szólva senki sem beszélt erről. Draco Malfoy megfosztották a címétől, a többi prefektus fiú pedig pótolta a hiányzót. Ez jól működött mindenki számára. Azonban a prefektusi ülések során az iskolaelső fiú üres székét bámulni elrontotta a kedvem. Mit tettem. hogy ilyen sorsot érdemeljek? Miért van az, hogy semmi értelme nincs semminek, és itt maradtam az élet és a halál között állapotban?

Mélyen magamba zárkóztam, és megbújtam egy álarc mögé, miközben hallgattam a lányok ügyesbajos dolgait és a legújabb pletykákat. Mikor a fiúk hálótermében tett éjszakai kirándulásaikról beszéltek vagy különféle eldugott helyekre vonultak el, hogy buja vágyaikat kielégítsék, úgy éreztem a szívem üres, mintha egy lyuk tátongana rakta és küzdöttem a szúró szememmel.

Aznap, amikor megérkeztem a griffendélesek klubhelyiségébe, a háztársaim vidám tapssal köszöntöttek. A tiszteletemre és Ron gyógyulásása miatt bulit rendeztek. Hetek teltek el azóta, a többiek; a lányok, Seamus, Dean, Neville és még mások örültek, hogy végre eljöttem. Ron felébredt a kómából, ez a többiek öröme elfeledtette velük a vádaskodásaikat irányomban, és újra elfogadtak engem.

Senki sem tudta a valódi okát, hogy miért maradtam távol a klubhelyiségről, de senki sem kérdezte. Vagy egyszerűen elfelejtették vagy Voldemort várható támadásának fenyegető közelsége túlságosan is lefoglalt mindenkit, hogy a múlton gondolkodjon. Néhányan annyira félek, hogy egy egyszerű tintásüveg zajára felugrottak. De voltak olyanok, akik figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetéseket, és élték tovább az életüket. Irigyeltem őket, hogy képesek félretenni a félelmeiket. Én is megpróbáltam, de nem voltam képes rá.

Örömteli változás volt vidám emberek körében lenni. Így elfelejthettem a szomorúságomat. Még ha nem is láttam Ront, Harryt és Ginnyt egész idő alatt, jó volt a háztársaimmal lenni. Szerettem volna látni Ront, de nem tudtam, hogy lehet-e.

A buli segített átvészelni a szorongással tett hónapokat, amikor igyekeztem megfejteni az ellentmondásos érzéseimet egy bizonyos szőke mardekárosról.

Parvati és Lavender még nem érkezett meg a közös hálótermünkbe ezen az estén. Talán a pasijukkal akarták töltetni az éjszakát. Leültem az asztalomhoz, egy 900 oldalas könyv feküdt középen kinyitva a mahagóni íróasztalon. Egyetlen gyertya égett, de ez elég volt ahhoz, hogy olvasni tudjak. A buli kimerített, mégsem tudtam aludni. A tegnap esti álom egyszerűen újra felrémlett előttem, és nem bírtam elviselni a gondolatát sem.

Kinyílt mögöttem az ajtó. Borzongás futott végig a gerincemen. Talán lehetséges? Képes vot megtörni a távolságtartó varázslatot és eljött hozzám?

A szívem őrült taktust vert a mellkasomban. A kezem izzadt, adrenalin kavargott a véremben, a gyomrom kissé összeugrott. A pupillám kitágult félelmemben vagy boldogságomban, pillanatnyilag nem tudtam megmondani melyik lehet. Lassan megfordultam és felkeltem a helyemről. Lehunytam a szemem. Attól féltem, hogy ha kinyitom a szemem, akkor ő elillan. Nem akartam, hogy eltűnjön.

Amint biztosan álltam a lábamon, egy ölelés borított be. Heves, erős karok szorosan tartottak, kiszorítva a tüdőmből a levegőt. Köpenye kopottnak, és puhának érezte az arcom. Egyik testvérétől a másikig átadott griffendéles, fekete talár anyagát megkoptatták az évek.

Néma könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Nagyon sajnáljuk – szólalt meg a két, mély férfihang egyszerre.

Ronald Weasley szorosan tartott a karjaiban, Harry Potter pedig mögöttem volt, és testvériesen megszorította a vállamat.

Az én kezeim ernyedten maradtak az oldalamon.

***

És teltek a napok. A szívem megdobbant valahányszor megláttam a kifejezéstelen arcát, aki miatt testem és a lelkem is szenvedett. Ötven méter távolság volt köztönk. A menetrendünk úgy változott, hogy nem volt már közös óránk. A lehető legkevesebb érintkezés jutott nekünk.

Abban reménykedtem, megérti a gondolataimat, hogy ez az egész nem segített, hanem csak rontott a helyzeten. Alig vártam az étkezéseket, amikor láthattam őt áthaladni a folyosón. Ő mardekáros asztalhoz ült, én pedig a griffendéleshez. A szívem nagyot ugrott valahányszor találkozott a tekintetünk. Ő volt az, aki először elfordította a fejét.

Ginny a következő hónapokban álltandóan megtisztelt a kitűntető figyelmével. Bocsánatot kért a viselkedéséért. Megpróbált barátságos lenni velem, de úgy tűnt így is magamra maradtam. Persze most már elismerte, hogy ami Ronnak történt az nem az én hibám volt, és nem kellett volna így viselkednie velem, és Harryt sem kellett volna elidegenítenie tőlem.

Úgy tűnt ismét barátok voltunk, bár ez már nem volt szoros barátság. Megpróbáltam összetartani, de csak elhúzódtam. Egy idő után Ginny teljesen elfelejtette a mit gondolt róla, így kicsit változott a helyzet. Megosztottunk egymással ezt-azt. Aztán én is elmondtam pár apróságot arról, ami történt velem. Ő pedig lassan összerakta a darabkákat. Túlságosan is szorongtam ahhoz, hogy mindent magamban tartsak. Aztán ahogy Draco is bevallotta Dumbledore-nak, én is bevallottam mindent Ginnynek, kivéve persze a vágyat, amit Draco iránt éreztem.

Nem szólt senkinek, csak egymás között beszélgettünk erről. Felvetette, hogy vigyem a tárgyalásra az ügyet. Dumbledore számtalanszor hívott az irodájába emiatt, de mindig nemet mondtam. Nem tudtam megtenni. Egyszerűen képtelen voltam.

Sajnos a sors nem volt kegyes hozzám. Harry és Ron fülébe jutott az igazság arról, hogy Draco megerőszakolt engem. A túlzott védelmük támadásba ment át. Nem tudom pontosan mi történt ezután, de a következő dolog, amire tisztán emlékszem, hogy elcipelnek az igazgatói irodába. Kitűzték a tárgyalás időpontját.

Április közepén történt meg az, amitől a legjobban féltem. Ez volt az a nap, amikor a titkom mindenki számára világossá vált. Még akkor is, ha Voldemort általi fenyegetettség ott lógott a levegőben, így is szükség volt arra, hogy elmenjek a Wizengamothoz. Draco sorsa az enyémmel együtt megpecsételődött.

***

Még soha nem voltam tárgyalóteremben. Harry persze korábban mesélt róla, de soha nem gondoltam volna, hogy magam is eljutok ide. Leültem a tanúk padjára. Draco a középső székben ült, láncokkal szorosan a csuklója körül. A fejét lehajtotta. Hét gyötrelmes hónap után, amit ötven méternyi távolságra elválasztva töltöttünk, végre megszüntették a varázslatot. Arra vágytam, hogy a láncok elengedjék, aztán eltűnjünk innen… együtt.

De nem történt ilyesmi. Még csak a szemembe sem nézett.

- Mr. Draco Lucius Malfoy megerőszakolta-e önt, Miss Granger, vagy sem? – ismételte Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter. Nem válaszoltam, ezért megismételte.

Draco arcára néztem. Felemelte a fejét. Sivár tekintet nézett vissza rám. A szürke szeme üveges volt, melyben kavargott az üresség.

Éreztem a szorító érzést a szívemben, ami apránként darabokra tört. Mi történt vele? Nem kellett volna így viselkednie. Állítólag kegyetlen volt és szívtelen. Nem gyenge és szánalmas. Nem engedhettem, hogy így küldjék Azkabanba. Nem így. Ha a gonosz énje lett volna, akkor szíves örömest megtettem volna. Képtelem voltam megtenni ezt egy legyőzött emberrel, aki itt állt előttem.

Harryre néztem. A smaragd színű szeme haragra gyúlt Draco iránt. Gyűlölte azért, amit velem tett. Tudtam, hogy amit Draco tett velem az elején nem volt helyes. Most is jól emlékszem a fájdalomra, amelyet nekem okozott, milyen volt üres tekintettel magamat a tükörben látni. A testemen maradtak heget. Időnként eszembe jutott róluk a naponta elszenvedett fájdalom, félelem, ezektől mindig dühös lettem. Annyira fájt. Erővel vette el az ártatlanságom, és még mindig nem adta vissza. Kínzóak voltak ezek a napik. Megérdemelte Azkabant. Megérdemelte a büntetést.

De nem. Egyik részem, a gyengébbik, úgy érezte, hogy ez nem így van. Már nem ugyanaz a rohadék volt. Megváltozott. Megbánta, amit tett, ezért is vallotta be. Nem volt ez elég büntetés?

Tekintetem a Harry mellett álló magas fiúra emeletem. Halványan rám mosolygott, persze még mindig gyűlölte Dracót, de ez a gesztus nekem szólt, támogatni akart engem. A vörös, lángoló haja, a szeplők pöttyözte orra, olyan ártatlan és kedves volt. Azt kívántam bárcsak korábban is itt lett volna. Talán, ha ott lett volna mellettem, akkor minden nem történik meg.

Aztán a Weasley klánra néztem, majd a Főnix Rendjének néhány tagjára. Annak ellenére, hogy Voldemort támadásaira bármelyik pillanatban számítani lehetett, mégis itt voltak. Mindenki itt volt. Bíztattak. Azt mondták, hogy mondjak igen és büntessem meg a szabályszegő mardekárost.

Még egyszer Dracóra néztem. És ekkor számomra eldőlt minden. Nem tudtam megtenni. Egyetlen pillantás rá, és csak a vágyra tudtam gondolni, amit iránta éreztem. Ahogy aznap este a bocsánatomat kérte, elgyengültem. Aztán gyakorlatilag ellökött magától. Megtette a vallomását. Annak ellenére, hogy bevallotta, én megmenthetem az Azkabani ítélet elől. A vallomásom nélkül nem ítélhetik el.

A szemem szúrt a könnyektől. Igen vagy nem? Az agyamban folyamatosan ez ismétlődött. A bírók is, akik a magas padokon ültek, ugyanezt kérdezték tőlem. Ezzel kezdték a kihallgatásomat. De még mindig nem adtam választ.

Barátaim igent mondtak. És én? Mi akarok? És Draco mit akar?

A szájával az igen szót formázta.

Teljesen összetörtem ebben a pillanatban. Miért akarta, hogy igent mondjak? Nem tudta, hogy mit tesz vele ez a szó? Nem tudta, hogy ez örökre tönkreteheti?

Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy ez történjen. Amellett miért érthetnék el a büntetésével? Meg tudja-e állítani ezeket a gondolatok, érzéseket? Azt, hogy akarom őt?

Nem, miért kínozzam őt és önmagamat, amikor mindez elkerülhető?

- Mondj igen – hallottam Draco ordítását. A tárgyalás során először szólalt meg. Ránéztem. A korábbi ürességet a harag, majd a kétségbeesés váltotta fel. – Kérlek, Hermione – suttogta. – Csak vess véget ennek a kínzásnak. Már nem bírom tovább. Csak mondj igen, és engedj el. Engedj szabadon mindkettőnket, Hermione.

Csak bólintani tudtam, és erőtlenül megszólalni:
- Igen – hangzott a válaszom. Ránéztem a szemére és az ajkaira. A nevemet mondta. Olyan elvarázsolt állapotban voltam, hogy fel sem tudtam fogni, mit mondtam. A nevemet mondta. Korábban is megtette már, de azt hamis édességgel és megvetéssel tette. Most tiszta volt a hangja, nem volt benne semmi hátsószándék. Megdobbantotta az összetört szívem.

Caramel mondott valamit. Más bírák és az esküdtszék emberei felemelték a kezét. Egy kalapács kíméletlenül csattant a kemény faasztalon. Én semmi mást nem hallottam, csak a szívem dübörgését. A tekintetem egy pillanatra sem vettem le Dracóéról, egészen addig, amíg el nem vitték. Tíz év börtönbüntetésre ítélték az Azkabanba.

Végül felfogtam mit mondtam.

Mit tettem?

Meghoztam a döntésemet, nem akartam, hogy börtönbe kerüljön, mégis mi történt? Vajon ennyire megdöbbentett Draco, hogy nem vettem észre, mit is mondok? Letöröltem egy könnyet a kezemmel, és most az üres székre meredtem.

Draco egyszer azzal fenyegetett, ha beszélek és őt elítélik, akkor megszökik Azkabanból, és visszajön értem. Most is megtenné ezt vagy most láttam utoljára? Vagy tíz év múlva vajon újra látnám? Addigra el fogom felejteni mindezt?

Kétlem. Kétlem, hogy valaha is el tudnám felejteni. Nem hiszem, hogy ezek az érzések, a hiánya megszűnne. A börtönében tartott, még akar is, ha ő maga is fogoly lett. Azt mondta szabaddá teszem, de inkább még mélyebbre ástam el magunkat. Kimondta a nevem, és ez már túl sok volt nekem.

Az ajkamba haraptam. Sikítani szerettem volna kínomnak, de a szám és a torkom kiszáradt.

Harry, Ronn és Ginny elindultak felém, de nem is hallottam, hogy mit mondanak. A tárgyalóterem közepén lévő üres széket láttam egyedül. Akkor ennyi volt? Ezzel vége?

Megráztam a fejem, és lassan feláltam, hagytam, hogy Ron megpróbáljon magamához ölelni. Draco vissza fog térni hozzám. Azt ígérte egykort, hogy így lesz. És én segítek neki. Igen. Én küldtem oda, de ki is vihetem onnan. Nem tudtam hogyan, de ez még mindig az én döntésem volt. Pontosan azt teszem, amire kért. Szabaddá teszem.

Még mindig az üres széket figyeltem. Nem tudtam felfogni, vajon ennyi volt az egész? Ez volt a vége?

El volt a kimenetele az egésznek? A végső ítélet?

hozzászólások: 0