10. fejezet
Kontrol alatt

A fiú

Ennyi volt.

Pillanatokon belül, egy kalapácsütésre vagyok attól, hogy a sorsom megpecsételődjön. Egyenesen rá bámultam, oda, ahol Hermione állt.

- Csak mondj igenet – emlékszem, ahogy rákiáltottam: - Kérlek, Hermione. Csak vess véget ennek a kínzásnak. Már nem bírom tovább. Csak mondj igent, és engedj el. Engedj szabadon mindkettőnket, Hermione.

A szavak ott visszhangzottak a fejemben.

Azt kértem tőle, hogy mondjon igent, hogy ne érezzem tovább a bűntudatot, de valamiért ez nem működött. Valamiért az, hogy igent mondott, nem azt jelentette, hogy beleegyezik az ítéletbe, ami az Azkabanba zárt engem, hanem valami egészen mást, valami tiltottat.

Nem bírtam tovább őt nézni. Annyira tehetetlennek látszott. Ettől még inkább bűnösebbnek éreztem magam azért, amit tettem vele. A tüzes makacssága. Lángoló szeme és a bölcsessége, amitől a feje csaknem szétdurrant a sok tudástól. Furcsa volt az osztályban már nem látni a felemelt kezét, és ahogy megpróbálta felhívni magára Piton figyelmét, aki nem szólította fel, bármennyire igyekezet is válaszolni.

És most?

Miattam teljesen megváltozott.

A legfurcsább része az az, hogy nem értem, miért érzem rosszul magam. Úgy értem az tény, hogy megerőszakoltam, de én is elkezdtem hozzá érzelmileg kötődni. Nem mintha tetszett volna nekem vagy valami. Egyáltalán mi volt ez? Csak gyűlöletnek szabadott lennie köztük, legalábbis az ő oldaláról. De nem volt… Talán ezért… Talán ezért nem tudtam nem gondolni rá. Ő volt az első, aki ilyen érzelmeket váltott ki belőlem, ő volt az első, aki nem gyűlölt életem összes vétke miatt.

Tekintetem az úgynevezett barátaira szegeződött. Ha nem terjesztettem volna el a pletykát névtelenül, miszerint meghúztam az iskolaelső lányt, akkor soha nem tudták volna meg, és akkor nem kényszerítik a kis Weasley lányt arra, hogy elmondja Hermione nem volt készséges irányomban, hanem ez erőszak volt.

Nem bírtam a barátait, de a segítségemre voltak. Meg akartam szabadulni a bűnömtől. Ez pedig csak egy újabb eleme volt a bűnbánatomnak. Ha nem tettem volna ezt, akkor most nem állnék itt a tárgyaláson, várva az ítéletre.

A kalapácsütés visszhangot vert a helyiségben, a szívem is beleremegett.

Meglepődtem a börtönbüntetésem hosszúságán.
Ami csak tíz hónap volt.

Még egy pillantást vetetten Hermionéra. Megdöbbentette az, ami történt. Meredten állt, barna tekintetével engem nézett. Valami járt a fejében. Talán végre felfogadta a tényt, hogy megerőszakoltam, és ideje volt megbünhődnöm érte.

Apámat kerestem a tekintetemmel. Ő ott ült, és igyekezett a lehető legjobb színben feltűntetni magát, és nem mutatta ki, hogy mennyire dühösnek és megalázottnak érzi magát miattam.

Az apám, aki azt akarta, hogy kövessem a Sötét Nagyurat. Aki elvitt hozzá a tizennyolcadik születésnapomon… Az volt a terv, hogy én is szolgálatot vállalok, de ez nem jött össze… és mindez tárgyalás miatt történt.

Egy pillanatra kirázott a hideg a pillantásáról. Mérges volt, csalódott bennem. Hogyan tudott Lucius Malfoy ilyen mélyre süllyedni, és megerőszakolni a sárvérűt? Hogyan nézhetne szembe így a többi halálfalóval? Hogyan állhatna a Sötét Nagyúr elé?

Ezen járt az agyam végig úton az Azkabanba, nem is néztem semerre, egyáltalán semmire.

***

Hogyan is mondhatom el, hogyan érzem magam? Az idő, amit az Azkabanban töltöttem nagyon nehéz volt. Gonosz hely volt. Túlságosan nyomasztónak tudnám leírni. Hideg, nyirkos és félelmetes volt. Az egyedlen dolog, amire gondolni tudtam az a bűneim és gonosz tetteim, amit elkövettem.

Furcsa, hogy a gonosz tettek nem éppen erről szóltak, hogy gúnyolódom Potteren és Weasley-n. Nem arról, hogyan fektettem meg annyi lányt, és törtem össze annyi szívet, amiknek már elfelejtettem a számolását. Ezek miatt a legkevésbé sem éreztem megbánást. Nem érdekelt, hogy mit mondtam a Weasley családról, vagy amiért Pansyt használtam a szexuális vágyam gyors enyhítésére.

Nem volt egy ilyen sem. Ők úgy sem számítottak nekem.

Csak azért éreztem rosszul magam, amiket Hermione Granger ellen követtem el.

Ahogy ültem a kőpadlón, rémesen egyedül éreztem magam, üresnek, átkozottul hidegnek.

Nem voltak dementorok az Azkabani celláiban, de még mindig érezni lehetett a befolyásukat. Néma könnyek, a vér. Könyörgés.

Tíz hónap abban a pokoli lyukban. Tíz hónapig kellene ezt elviselnem. Megőrülnék. Egyetlen vigaszom az volt, hogy legalább tudom ez a tíz hónap, ami tíz évnek tűnik majd, nem tíz évszázad, tíz emberöltő… Ő majd továbblép és remélhetőleg elfelejt.

Sok minden történhet tíz hónap alatt. Alig két hónap után Hermione és mindenki az évfolyamunkból végez Roxfortban. Valószínű auror vagy gyógyító lesz belőle. Elkezd egy életet távol Roxforttól, messze attól helytől, ahol mindez történt. A Sötét Nagyúr megkezdi a támadást. Vagy ő nyer, vagy Dumbledore, bárki is lesz az, engem nem érint. Remélhetőleg mire engem szabadon engednek, ennek az egésznek vége. Nem kell szembenéznem apám haragjával vagy csalódott hideg tekintetével.

Hacsak a Sötét Nagyúr nem azt tervezi, hogy felszabadíja az azkabani foglyokat.

Sok minden történik ezeknek a napokban. Csaták, győzelmek, veszteségek, halál.

Bizsergő érzést éreztem a bal karomban. Felhúztam a ruhám ujját, így láttam, ahogy a bőrömbe égetett kígyó feje fekete színűvé válik és zöld színben villant fel. Nem, e nem a Sötét Jegy volt. Csak a kígyó feje, ez minden. Az Sötét Jegy nem égett bele teljesen a bőrömbe.

A tizennyolcadik születésnapomon történt. Ez volt az a nap, amikor apám közölte, itt az ideje, hogy találkozzam a Sötét Nagyúrral. Ez azt jelentette, hogy a beavatásom is eljött. Egyszerre voltam izgatott és rémült. Erre vártam éveken át, hogy elmehessek egy akcióra, tanúbizonyságot tegyek az erőmről. Ha Harry Potter időnként képes volt ellenállni a Sötét Nagyúrnak, akkor én miért ne tehettem volna? Még mindig képes voltam pálca nélkül varázsolni. Tiszta vérű voltam. Ez volt a belépőm a nehéz fiúhoz, alig vártam, hogy megmutassam mindenkinek ki is vagyok valójában.

Elképzeltem magam a csatatér egyik oldalál a köpenyes és csuklyás alakok között. A pálcám kinyújtva, készen arra, hogy beszéljek. Megbocsáthatatlan… Főleg amikor ő ott volt a másik oldalon. Dicsőséges vörös és arany színben, elszánt griffendéles arckifejezéssel. Másodpercek alatt száz és száz varázslat harsogna fel. Az emberek elesnek, mások felemelkednek. A Sötét Nagyúr diadalmaskodna. Hermionét vagy megölik, vagy csapdába ejtik, vagy rosszabb esetben… valaki más eszközévé válik. Valaki más szexrabszolgájává.

Amikor eljött a bizonyításom napja büszkén tettem meg ez. Nem azért, mert a Sötét Nagyúr kedvence akartam lenni. Nem, nem ezért. Ez volt az a nap, amikor képes voltam felszabadítani a haragomat, bűntudatomat, csalódottságomat. Először a pálcámat használtam, de aztán elhajítottam.

Pálca nélküli varázslat képessége ajándék volt az őseimtől.

Az a nap végre olyan volt, amikor nem gondoltam Hermionéra vagy bármire. Csak tiszta haragot éreztem magam, figyelmen kívül hagyva az okot, hogy miért. Gyűlöltem magam, amiért bántottam őt, és még jobban megvetettem magam, amiért miattam rosszul érzi magát.

Apám elégedett volna. Minden gondolatom elcsendesült, mint maga a tény, hogy vére az leszek, akinek szántak; egy sötét varázsló, erős, hatalmas, könyörtelen és felsőbbrendű.

Malazár késének éles széle a felkarom sápadt húsába mélyedtek. A vérem kicsordult végig, hosszan a karomon. Rohadtul fájt, pokolian felhasította a húsomat.

Mégis kitartottam. Az ereim egyre láthatóbbá váltak a bőrömön keresztül. Most már csak a Sötét Nagyúr vérére volt szükség a fogadalmamhoz, és akkor minden teljes lesz.

Megszúrta a tenyerét. A vére fekete árnyalatú volt, egyáltalán nem vörös. Hét cseppet a sebembe csepegtetett, és ennyi volt. A vére bejutott az enyémbe, az egész testemben és a véremben, mindben bennem lévő vérsejtben meglesz az örvé, pontosan ez volt a lényeg és örökre hozzá kötött. Ha a hűségesküt is letenném, akkor végül én is egy lennék közülük.

De amikor egy csepp a sötét véréből a sebemre cseppent, újra átgondoltam az egészet, hogy mit csinálok. Helyesen cselekszem? Akartam, hogy a hatalmamat használja és manipuláljon egy őrült? Nagyon szerettem volna elrántani a kezem. Nem akartam ez megtörténjen.

Dühös voltam, kihasználták a tehetségemet. Nem akartam ezt, hogy felhasználjanak.

A seb fájdalma kezdte eltompítani a látásomat, és minden homályossá vált. Nem tudtam hogyan akadályozzam meg a Sötét Nagyurat, hogy felvegyen a soraiba. Nem tehettem semmit, mert a fájdalomtól elvesztettem az eszméletemet.

Sikoltást hallottam, aztán a következő pillanatban a vért lemosták a testemről és megszárítottak.

Anyám sikolya volt, amit hallottam. Ő kapta meg a levelet a tárgyalásom dátumáról, és leállította a beavatásomat. A Sötét Nagyúr nem volt elragadtatva ettől. Nem igazán tudom, hogy mi történt aznap, de anyám elmondta. Amikor rájöttek mi történt, úgy döntöttek akkor kapom meg a Jegyet, ha visszatérek a meghallgatásról.

Soha nem mentem vissza. Ott voltam, ahogy lennem kellett, az Azkabanban pedig nincs más dolga az embernek, mint gondolkodni. A kígyófej csak egy kép volt, ami a Sötét Nagyúr egyetlen csepp vére miatt égett a bőrömbe. Most a híveit hívta. Másért miért sajogna?

Örültem, hogy nem volt része ennek.

Mit is szólna Hermione?

Még jobban utálna, mint most.

Hát nem ezt akartam? De igen, pontosan ezt akartam. Talán ez volt az oka annak, hogy először meghallgattam apámat. Lehet, hogy a Jegy volt az egyetlen lehetőségem a szabadulásra a bűntudattól, és rávegyem Hermionét, úgy gyűlöljön, mint még soha. Annyira megutálna, hogy ő soha többé nem akarná a képemet látni, és ennek az őrületnek végre vége legyen.

De soha nem kaptam meg a Jegyet.

Apám soha nem lett elégedett velem.

Sosem értem el, hogy Hermione gyűlöljön.
Semmi sem működött.

***

Biztos megőrült.

Vagy ez, vagy én őrültem meg.

Valóban meglátogatott.

Először azt hittem, hogy a képzeletem játszadozik velem, de ez valóság volt. Igazi, nem illúzió.

- Draco?

Bármikor felismertem volna a hangját. Felkaptam a fejem, és a vasrács másik oldalán lévő személy felé néztem. Elvittek a börtön egyik látogató részébe, bár nem gondoltam, hogy lesz valaki, aki bejön hozzám. Az egyetlen ember, aki megtette, az az anyám volt. Úgy sírt, mint akinek elment az esze.

Amikor a látogató cellába vittek, egy ideig nem volt ott senki sem. Csak ültem ott a földön és vártam.

És amikor meghallottam a gyengéd hangját, úgy érzem szárnyalok. A szíven olyan hevesen lüktetett. Arra vágytam, hogy futhassak felé, és elmondjam neki, az, amit akartam egyáltalán nem működik.

De nem tudtam felnézni. Nem akartam szétesni. A hangja fájdalmat okozott.

- Draco.

Hangja ezúttal határozott volt. Olyan, mint akkoriban, amikor még könyvmoly volt, griffendéles Granger, mielőtt még megtörtént volna az, ami kettőnk között.

Felnéztem a lángoló barna szemeibe, egyszerűen csak néztük egymást. Nem tudom mennyi ideig, de éveknek tűnt.

- Gyere ide hozzám! – utasított.

És én pontosan azt tettem, amit mondott nekem, gondolkozás nélkül engedelmeskedtem neki, anélkül, hogy felfogtam volna. Egyenesen odasétáltam hozzá. Amit elég közel értem megragadta a köpenyem rongyos gallérját, és az egész testem előre lendül, egyenesen a vasrudaknak csapódtam, a hideg rácsok belevágtak a mellkasomba. Ezek voltak az egyetlenek, amik elválasztották az ő testét és az enyémet. A homlokom nekicsapódott a rácsoknak, és kissé szédültem. Kicsit fájt, de a jelenléte megakadályozta, hogy felkiáltsak a fájdalomból. Meleg teste az enyémhez nyomódott. Csábító volt az illata. Mielőtt sejthettem volna az ajkaim találkoztak az övével.

A csók olyan szenvedélyes volt. Összekoccant a fogunk, nyelvünk és ajkaink végre egymáshoz értek. Halk nyögések és sóhajok hallatszottak a helyiségnem. Vadak voltunk, mintha pusztán maga a csók nem lett volna elég, mintha egészben akarnánk felfalni egymást.

Éreztem, ahogy a vérem lecsorog a homlokomról aztán végig az arcomon.

Elengedett, már nem csókolóztunk. Önkéntelenül megnyalta az ajkát. Értetlenül bámultam rá.

A szeme olyan tüzes volt. Pontosan úgy nézett ki, mint az igazi Hermione Granger. Nem az a szánalmas lány, akit kihasználtam. Nem volt könyörgő, szomorú arca. Pontosan úgy nézett ki, mint az az oroszlán, akit évekig utáltam.

Összeszedett, annyira önmaga, ez a felismerés arra késztetett, hogy elmosolyodjak, egy igazi, elégedett vigyor volt.

Nem csodálkoztam túlságosan, amikor ő is elmosolyodott. Ujjaival követte a vérem nyomatát az arcomon, miközben letörölte egy részét a nyelvével. Ott álltam még mindig teljesen ledöbbenten, mialatt a csábító teste az enyémhez simult.

Meg akartam kérdezni tőle, hogy mit csinál itt, de mielőtt szóra nyitottam volna a számat, nyelve újra a számba volt és újra őrülten csókolóztunk. Megízleltem a vért a számban, és ez olyan örömmámort okozott, ami végighullámzott rajtam egészen a lábujjaimig. A vérem fémes íze annyira erotikus volt, nem tudtam abbahagyni. Annyira akartam őt. Nagyon hiányzott, most, hogy ha mellettem volt, elfelejtettem, hogy távol kellene tartanunk magunkat egymástól. Olyan régen nem tartottam így. Igaz, hogy a nyomorult cellarácsok köztünk voltak, de még így is át tudtam karolni a derekát, magamhoz húztam, érezni akartam a haja illatát.

Nem tudtam miért mosolyog. Olyan volt, mintha tudatosult volna bennünk valami, amit mindvégig sejtettünk.

Mindketten ebben az ellenállhatatlan vágy keverékében voltunk. Fájt, amikor együtt voltunk. Utáltuk egymást, de ettől csak még jobban vágytunk egymásra.

De ez nagyon rossz volt.

- Mit csinálsz itt? – mondtam végül, mire meg tudtam szólalni.

- Csak azért jöttem, hogy meglátogassalak.

- De miért? – sziszegtem.

- Ki akartlak hozni innen téged – mondta nekem, majd az ajkai az enyémekhez simultak. Aztán a hangját suttogóra fogta: – A háború elkezdődött. Megtudtuk, hogy Voldemort megpróbálja ma este kiszabadítani az összes foglyot. Ez a mi esélyünk, Draco.

Kezembe csúsztatott egy apró tárgyat. Olyan volt, mint egy oroszlán mancsa.

- Ez egy zsupszkulcs. Amint kijutottál innen használd ezt, és egy biztonságos helyre fog vinni. Olyan Hop-porral Roxfortba tudsz menni az iskolaelsők közös helyiségébe. Ott fogok várni rád.

Ajkaim kissé szétnyíltak a döbbenettől.

- Megpróbáltalak törvényesen kiszabadítani innen, de a Minisztérium szerint addig nem hallgatnak meg semmit, amíg a háború véget nem ér. És senki sem tudja, mikor lesz ennek vége, Draco. Lehet, hogy napok, hónapok, évek… és én nem tudok addig várni.

Keményen a szemébe néztem, és az ajka körvonalát figyeltem.
- Jössz, nem? – Olyan édesen mondta. Teljesen ellentétben azzal, ahogy az elmúlt hónapokban viselkedett. Megrémített a magabiztosságával, merészségével.

Nyelvem egyet, majd megráztam a fejem, és levettem a kezem a derekáról. Nem tudom megtenni. Nem mehettem vissza hozzá. Nem tehettem, amikor mindezeket megtettem azért, hogy elengedjem, elfeledtessem vele, és ne börtönözzük be egymást.

- Nem tehetem – mondtam, miközben egy lépést hátráltam.

Azt hiszem tévedtem, Hermione újra visszatért a normális kerékvágásba. Hogy is gondolhattam ezt eleve? Megcsókolt, és már a megmentésemen gondolkodik. Biztosan elment az esze.

Megragadta az ingemet.
- El fogsz jönni – sziszegte. Zavaros pillantással néztem rá. Ő felsóhajtott, majd meglazította a szorítását. – Figyelj, Draco! Ez így nem működik. És te is tudod ezt nagyon jól – mondta nekem könyörgő hangon. – Azt mondtad, hogy csapdába ejtettél, és ki akartam törni, de ez soha nem fog megtörténni. Miért nem érted meg végre? – folytatta minden egyet szót hangsúlyozva. – Nem tudom mi van köztünk, csak annyit tudok, hogy nem bírom már, hogy távol vagy tőlem. Ez így nem működik és soha nem is fog. És még jobban foglak utáni, ha nem értesz egyet velem.

- Hagyd ezt abba, Hermione – ellenkeztem hevesen, miközben megráztam a vállamat. Próbáltam jobb belátásra bírni. Azt hittem, hogy okos. Miért nem értette, hogy ez teljesen ostobaság és őrület?

- Te megőrültél – suttogtam.

- Nem, én nem. Te kezdted ezt az őrületet. Én csak azt csinálom, amit a szívem diktál. Nem mondhatod, hogy csak hagyjam abba – kiáltott rám.

- Elfelejtettelek – próbálkoztam remélve megérti az üzenetet. – Nincs szükséges rám – sziszegtem.

- Hazudsz – suttogta, és határozottan a szemebe nézett, mintha a választ keresne. Megpróbáltam kifejezéstelenül ránézni, palástolni a hazugságomat. – Tudtam, hogy eljössz hozzám. Azt mondtad, így lesz. Régen azt mondtad, ha valaha Azkabanba küldenek, ki fogsz jutni és visszatérsz hozzám – szavai furcsán hűvösen hangzottak.

- Tévedsz, Granger – csattantam fel, és a vezetéknevére váltottam, hogy jelezzem mennyire nem is törődöm vele.

- Nem, Draco. Te tévedsz. Ugyanabba a csapdába estél, amibe én. Látom a szemedben, és érzem. Annyit gondoltam erre a napra, és tudom, hogy azt, amit teszek a legjobb kettőnk számára. Az, hogy itt vagy Azkabanban, az senkin sem segít.

Csend állt be közént. Ő megragadta a taláromat, az arckifejezése nyugodt és hűvös lett. Ugyanaz a határozott a pillantása, mint amikor megcsókolt.

- Mindig te irányítottál, Draco – jegyezte meg édes hangján, ami olyan veszélyesen csengett, miközben a nevemet mondta. – Most rajtam a sor – vigyorgott a rám és megérintette ujjával az állkapcsom vonalát. Szerettem volna elfordítani, de megragadta az állam, és kényszerített, hogy ránézzek. – Eljössz. Tudom, hogy el fogsz jönni.

Bátran állt elém. A csokoládé színű szeme sötét volt és tele vággyal. Vonzotta az övéhez a szemem, olyan érzésem volt, mintha valójában ő irányítana engem. Mintha pontosan tudna mindent, és mit fogok tenni. Kitartó tekintetétől széthullottnak éreztem magam. Az elmém és a testem elszakadt attól, amiről úgy tudtam helyes és attól, amit a testem akart.

Persze, hogy igaza volt. Minden, amit mondott igaz volt. Ez nem működött, hogy végül megszököm, és egyenes hozzá megyek. De ahogy mondta, ő parancsolt nekem. Hitt abban, hogy amit akart az megtörténhet.

Újra megcsókolt a mérgező, függőséget okozó ajkaival.

Tévedtem egész idő alatt. Egészen attól a naptól fogva, amikor először bementem a szobájába egy ártatlan csókért, ami aztán borzalmas tévedéssé alakul, nem én voltam az, aki irányította a tetteimet. Ez egy illúzió volt, Hermione és az ő halálos függőséget okozó ajkai.

Mindig is ő irányított, de csak most, ennyi idő után...

… végül rájöttem…

… és ő is tudta ezt.

hozzászólások: 0