11. fejezet
Megszállottság

A lány

Őrület.

Én voltam az őrült.

Nem tudom mi ütött belém. Olyan volt, mintha egy tiltott oldalam szállt volna meg, amit eddig csapdába esett a jóság falai között. A fenevad pedig készen állt, hogy szabadon engedjék. Ez egy vadállat volt, ami tele volt vággyal, és nekem csak annyi volt a dolgom, hogy megtegyem, amit kellett. Eljöttem hozzá, hogy elmondjam neki jöjjön vissza hozzám.

Persze, hogy őrült voltam. Miért is tenné meg ezt bárki is? Miért akarna valaki az erőszaktevőjével lenni? Nem csak ez tette velem, a gyűlöletemet soha nem látott magaslatokba emelte. És mégis mi szállt meg, hogy ezt tegyem? Mi vett rá, hogy megpróbáljam kivinni Azkabanból?

Azt akartam. hogy jöjjön vissza hozzám. Nem tudtam még mi vár ránk. Nem tudom, hogy az, amit csinálok az helyes-e vagy nem. Azt viszont tudom, hogy lesz lehetőségem kideríteni, ha ennek valaha vége lesz. Ennek az őrületnek valamikor vége lesz. Éjjel-nappal rá gondoltam. Felelősnek éreztem magam, amiért elküldtem Azkabanba. Nem ennyit érdemelne. Vagy ha mégis, akkor nem rejtőzhetünk el az igazság elől többé. Az volt az igazság, hogy az, ami ilyen módon összefont minket, az sosem adhatott szabadságot.

Ő az enyém volt. Ő a foglyom, mégis a fogvatartóm. Csak is egyedül az enyém.

Tehát el kellett jönnie.

Megteszi. Ugye meg fogja tenni?

Kint a szabadban fű nőtt, zöld színű élet ébred, virágzik. Ez egy ciklus volt, szüntelen folytatódott, végtelenül. Először gyűlölet, majd vágy, aztán újra gyűlölet. Nem tudom előre mikor lesz vége, de az igen, hogy mindez összeolvadt azzal, amit érzek, aziránt a férfi iránt, aki elvette az ártatlanságom.

Akárhogy is lesz, nem is tudom megnevezni ezt.

Gyűlölet? Igen. Vágy? Egyértelmű. Szerelem? Soha.

Vagy mégis lehet?

Nem. Annyira vágyom rá, az ízére, ez nem szerelem. Egy lány soha nem szeretheti azt a férfit, aki ennyire kegyetlen, a férfit, akinek fuldoklik a szorításától. Szadista volt, minden kiáltásom gyönyörködtette, minden csepp kibuggyanó vérrel együtt.

Az egyetlen dolog, ami nem tetszett neki az a könnyeim voltak, de mindent megtett velem, amitől kicsordultak a könnyeim. A körmével a hátamat szántotta végig, ujjaival belémvájt, csípett, szorított, bántott, kínzott. A nyelvével, az ajkával, az ördögi szájával felfalt mindent, ami csillapíthatta a végtelen étvágyát. Soha nem fáradt, soha nem állt meg…

Vagyis egészen mostanáig.

Ó, igen, és soha nem akartam jobban, hogy ezeket az ördög ajkak az enyémmel játszanak. Nem akartam viszont, hogy fájdalmat okozzon, ahogy körmeit a hátamba véres vonalakat karcoljon. Nem akartam, hogy a kifürkészhetetlen szemei valaha eltévedjenek a tekintetem elől.

De volt még valami, amit szerettem volna.

Én viszont szerettem volna körmeimmel végigkaristolni a bőrét, a tökéletesen puha bőrét. Ajkaimmal el akartam csábítani, amelyeket ő mérgezőnek hívott, azt akartam, hogy minden könnyemért, kiontott véremért megfizessen.

Bármilyen iszonyatosan hangzott, de ezt gondoltam, erre vágytam. Már nem ő lenne, aki irányít és fájdalmat okoz. Csak akkor csillapodna le a haragom, és csak talán… csak talán… végre irányíthatnám a dühömet, és a bosszút, ami keveredik az édes, csábító vérének e beteges vágyával.

A Wizengamot tárgyalását követő események után drasztikusan megváltoztam. Előtte valaki más voltam, most már azt sem tudom ki vagyok. Csak azt tudom, hogy nem vagyok már gyenge, törékeny lény, amint akkor, amikor az ő befolyása alatt álltam. Nem, most már erősebb voltam. Talán ezért volt, mert Harry és Ginny nem voltak többé az ellenségeim, és már nem néztek rá úgy, mintha bántottam volna őket. Nem hibáztattak Ron miatt. Támogatásukkal majdnem visszatértem ahhoz az énemhez, aki korábban voltam.

Majdnem.

De még ezt is beszennyezte az az égő gyötrelem, amelyet Draco okozott. Olyan sebhely volt, amely soha nem fog elhalványulni. A régi személyiségem összekeveredett az, ami velem történt, más ember lettem. Én Hermione Granger, már nem vagyok ártatlan könyvmoly, de tele vagyok új tudással. Egész életemben könyvekből nyert ismeretek töltötték meg az elmém. De most ösztönök emésztették fel a testem, amit az elmém nem irányíthatott.

Már nem voltam fedhetetlen. Amire vágytam tiltott volt, mégis csábító érintés.

Az óra elütötte az éjfélt. Még mindig nem volt itt.

Az iskolaelsők klubhelyiségében ültem a kanapén, amin hónapokkal korábban Draco aludt a kviddicsedzés vagy valami ilyesmi után. Itt történt, amikor nem tudtam magamat megállítani. Összezavarodtam a tetteim miatt, de hagytam, hogy a tetteim felett a természetes ösztönök átvegyék az irányítást. A csók édes volt, mégis valami több, szenvedélyesebbé és határozottan állatiassá fejlődött. Akkor voltam tisztában azzal, amit teszek.
Most azonban pontosan tudtam.

Draco számomra a függőséget jelentette. Az erővel belém diktált drog. Ellentétben más ajzószerekkel, amelyek eufóriába csaptak át, Draco nem olyan drog volt, amit először nem akarsz bevenni, de vágysz rá, hogy megtehesd, könyörgésre kényszerít. És egy idő után elmosódik a vágy, és csak növekszik a test szükséglete. Ha pedig nincs ott, a vágyad csak erősebbé válik. És ahogy a kéj növekszik és növekszik, a hosszú idő még inkább táplálja az érzést, és a várakozás hamarosan elviselhetetlen lesz.

Szükséged van rá. És most van szükséged rá.

És ezen a ponton jobban akartam őt, mint valaha. A harag vibrálása összeolvadt a vágy remegésével. Az én forró testem olyan izgatott volt, hogy ha nem jön el hozzám, ez az egész fájdalmasan végződik majd. A kandallóban táncoló, narancsvörös lángokat bámultam, amik gúnyolódtak rajtam.

Miért nem változnak zölddé?

Kint még akkor is zöldellt a növényzet, amikor az élet véget ért. A háború megkezdődött. Voldemort elindította a támadást. Harry és Dumbledore elmentek valahová, védtelenül hagyja Roxfortot. Razziát tartottak, egy nappal az előtt, hogy a professzorokat kényszerítették nyilvánítsák veszélyesnek és alkalmatlannak a diákok számára a háború alatt. A fiatalabbakat a Gimmauld térre menekítették, az idősebbeket és a képzettebbeket a harca vitték az egyre növekvő halálfalók és a Sötét Nagyúr mániákus követői ellen.

De ezek a dolgok nem érdekelten. Nem tudta senki, hogy visszajöttem Roxfortba, és vártam az én éjszakai látogatómat. Lehet, hogy ez lesz az utolsó esténk vagy valami másnak a kezdete. Lehet nem is fog eljönni.

A háború egyetlen mozzanata érdekelt csak. A tény, hogy az azkabani foglyokat ma este szabadon engedik. Draco pedig közéjük tartozott, és én elmentem hozzá, hogy elmondjam neki. Mindent kockára tettem, hogy találkozzam vele. Látni akartam, még akkor is, ha ez volt az utolsó alkalom.

Alig vártam, hogy a háború véget érjen. Nem várhattam még nyolc hónapot a szabadulására. Senki sem tudhatta mi történik a háború után, melyik oldal nyer, melyik oldal veszít. Nem tudtam Draco vagy én megérjük-e a végét, hogy újra találkozzunk.

Ezért kellett korábban kiszabadítanom őt. Persze ez túl sok érzelmet, túl sok rejtett kérdést hagyott megválaszolatlanul. Nem akartam úgy meghalni, hogy ezt befejezetlenül hagyom és sóvárgok utána. Azt akartam, hogy vége legyen a várakozásnak. Mi is lehetett jobb módja ennek, minthogy tájékoztassam a tervekről és ott várjam, ahol minden elkezdődött. Az iskolaelsők klubhelyiségében a Roxfortban.

A fogyatkozó lángok, vörösből zöldre váltottak.

A mosolyom eltörölte a csalódottságot és a szomorúságot. Sokáig vártam rá. Draco foszforeszkáló arca jelent meg előttem. Éhes tekintetemmel ittam a látványát. Még az Azkabanból érkezve is lélegzetelállítóan helyes volt. Sosem tudtam miért nem láttam ezt soha. Halálos szépsége, jeges hűvössége megállította az időt. Jelenlétével úgy éreztem, mintha az egész föld megállt volna és nem forgott tovább a tengelye körül. A felséges hatalma arra késztetne, hogy a lába elé vesd magad, hagynád magad, hogy azt tegyen veled, amit akar.

Az éhség kezdte megzavarni az elmém. A bőre földöntúli, sápadt volt, a haja már nem volt csábítóan tökéletes, milliónyi irányban állt szerteszét, de megtartotta ugyanazt a ragyogást, selymességet. A kezem remegett a vágytól, ahogy beletúrjak a hajába. Az alakját nem törték meg az Azkabani napok, csak egyszerűen gyenge volt. Arcát pöttyök tarkították, és mert nem borotválkozott. Sötét karikák voltak a szeme alatt. Nem igazságos, de a tökéletlensége csábítóbb volt, mint valaha. Alvadt vér festette a homlokát. Ezt én tettem vele. Megfélemlítettem. Ezt volt a jele, hogy én birtoklásom jele.

Oldalra hajtott a fejét. Szürke szemével az én tekintetemet kereste, találkozott a tekintetünk. A jéggé dermedt szívemben egy pillanatnyi szemezéstől égő vággyal lobbant fel, és elöntötte a testemet. A bennem izzó vágyakozást képtelen voltam tovább bírni.

Lassan közeledett felé, de nem voltam biztos benne, hogy valódi-e, vagy csak álom.

Amikor elég közel voltam hozzá, tudtam, hogy ő az, tényleg ő volt az.

A karjaiba rohantam, és fojtogató csókba emésztettem a száját. Eleinte merev volt, nem reagált az érintésemre. Hátra hajtottam a csuklyát, ami a fejét fedte. Összerándult, láttam a fájdalmát, ami az egész testén végighaladt. Az ujjaim a hajába túrtak, majd a tarkóját simogatták.

Egy csepp vér tapadt az ujjaimra.

Többé nem éreztem magam kitaszítottnak. Ő mindig fájdalmat okozott nekem, most rajtam volt a sor. Most én vagyok, aki fájdalmat okoz. Ő állt most az én irányításom alatt.

Megfizet mindent a könnyekért és az összes kiontott vércseppemért. Ekkor még fogalmam sem volt melyik érzelmem erősebb; a vágy vagy a gyűlölet. De tudtam az örömöt bármelyikben is lelem meg, mindig lesz benne fájdalom.

A szemébe néztem, a viharos szürke tekintetébe, amiben ugyanazok az érzések kavarogtak, mint az enyémben. Elmerültem benne.

- Örülök, hogy eljöttél – suttogtam neki.

Úgy tűnik a hangom kijózanította. A szürke szeme álmodozóból és misztikusból, hirtelen sötétebb árnyalatú szürkére váltott. Arckifejezése megkeményedett, és fájdalmasan szorította meg a felkaromat.

- Miért? – kérdezte életes. Olyannak tűnt, mintha túlságosan sokáig nyomta volna el az érzéseit, és ki kellett adnia magából. Dühös volt, de sokkal inkább zavartabb. Ahol a karomat markolta véraláfutásokat okozott. – Miért akartad, hogy ide jöjjek?

Egy ideig hallgattam, haboztam, majd válaszoltam:
- Mert azt akarom, hogy itt legyél. – Ez a vallomás, még több érzelmet váltott ki belőle. – Én nem maradhattam így itt nélküled. Megőrülök, Draco – hirtelen kótyagósnak érzetem magam a vágytól. – Szükségem van rád.

- Mit akarsz, mit tegyek? – sziszegte, miközben a körmei a vállama vájtak. Először sokkolt a viselkedése. Miért haragudott rám? Nem tudtam a vádló tekintetébe nézni. Úgy meredt rám, mintha én lennék mindennek az okozója. – Mi a francot akarsz tőlem, Granger?

Amikor ránéztem, rájöttem, hogy miért akartam kihozni, kiszabadítani onnan. Elloptam egy zsupszkulcsot, ami egy nyilvános kandallóhoz szállította, ami aztán ide hozta. Miért tettem? Érte tettem, ő is a kimondhatatlan érzelmeim, amelyeket felébresztett bennem.

Ő volt a bennem lévő szörny, aki elvette az ártatlanságom, naivitásom, amivel egy új Hermione Grangerré változtatott.

De, amikor megkérdezte mégis mit akarok tőle. Nem tudtam mit mondani. Némán álltam ott.

- Mit akarsz mit tegyek? Aludjak veled? – vágta rá gyorsan, miután a nyitott ajtón át bevezetett az iskolaelső lány hálószobájába. – Vigyelek ágyba? Dugjalak meg úgy, hogy fájjon? Addig baszni, amíg már mozogni sem tudsz? Ez az, amit akarsz? Ezért kényszerítettél, hogy jöjjek ide?

Még mindig nem szólaltam meg. A körmei megsértették a bőröm és vérezni kezdtem.

Egyszerűen bólintottam. Ez volt a szándékom, nem? Azért, hogy eljöjjön és újra megtehessük. Persze nem úgy, ahogy ő mondta. Az olyan kegyetlenül hangzott tőle.

- Mazochista vagy. Nem, nem az vagy, hanem csak rohadtul bolond, kibaszott őrült, elmebeteg.

Egyik kezével elengedte a karom, és beletúrt a hajába, majd zavartan közbenézett.

Hirtelen egyenesem a szemembe nézett. Az a mágikus csillogás bennük, eszembe
jutott, hogy ennyi hónap után, újra visszatért hozzám. Ez a tekintet csak egyet jelentett: megint bántani fog.

- Rendbe, Granger. Ha azért hívtál ide, akkor pontosan ezt fogom tenni – mondta végül, megragadta a csuklómat, és erősen szorítva engem a szobámba vitt. Gyorsan megforgatott, és mielőtt tudtam volna, megmarkolta a talárom és lehúzta rólam. Az ingem elszakadt alatta, tekintete végigsiklott rajtam. Hirtelen eltaszított magától, az ágyon landoltam. Az ajtót becsapódott a keze egyetlen mozdulatára. Pálca nélkül varázsolt.

Úgy bámult rám, mint egy ragadozó. Megnyalta a száraz ajkát és mellém kúszott.

- Ez az, amit akarsz, nem? – kérdezte tőlem. Csontig hatolt az a hamis kedvességtől csöpögő hangja, amit sok-sok idővel korábban használt.

Megzártam a fejem és a tekintetem összefonódott az övével.

Az ujját végighúzta azon a hegen, amelyet aznap kaptam tőle. Csak pár perce történt, de évszázadoknak éreztem, de most, amikor így nézett rám. Az övé voltam. A szívem hevesen dobogott a félelemtől. Hogy tudott ilyen gyorsan visszaváltozni? Hogyan?

Lehajolt, hogy megcsókolhasson, de én elfordultam.

- Nem, Draco – suttogtam. De ő nem figyelt rám és folytatta az ajkaim üldözését. Elmozdítottam a fejem, hogy ne tudjon megcsókolni. De könyörtelen volt. Teste úgy mozdult, hogy felfedezze az enyémet. Ismét tehetetlen voltam, ugyanaz a törékeny Hermione Granger, aki nem tudott megszólalni, aki képtelen volt elmenni.

Harry, Ron Ginny és mindenki képe rohadt meg. Valójában volt okom élni. Értük kellett élnem. Nem engedhettem, hogy Draco legyen a legjobb az életemben. Kissé eltoltam magamtól, de ő nem mozdult.

- Hagyd abba, Draco! – kiabáltam, a kezemet felemelte erősen az arcába csapja. Lelöktem magamról, már nem érdekelte, hogy maga alatt tartson és megakadályozza a pofont. Megdöbbent, én is így éreztem. Hevesen zihálva figyeltük egymást.

- Hagyd abba, Draco – ismételgettem. Figyeltem, ahogy felül és a keze a vörös arcát dörzsöli. – Igen, én akart akartam, hogy gyere ide, de nem azt, hogy ismételd meg, amit akkor tettél. Nem, én nem hagyom, hogy ez újra megtörténjen – közöltem vele hevesen. – Nem az a Hermione Granger vagyok, akit kihasználtál, Malfoy.


Rámnézett, a tekintete ellágyult. Hirtelen már nem tűnt olyan dühösnek, és elmosolyodott. A rohadék valójában vigyorgott.

- Jó. Ezt vártam – mondta. Megdörzsölte az arcát, majd kimászott az ágyból.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem tőle. Összezavart azzal, amit mondott. Most is haragudtam rá.

Fáradtan sóhajtott fel.

- Azt hittem, hogy az enyém lesz az utolsó lehetőség… hogy aztán meggyűlölj.

A szavai összetörtek, és egy halom elmékkel teli medencében találtam magam. Eszembe jutott minden, amit tett, hogy próbálja ez befejezni, bocsánatot kérni, beismerni, aztán elmenni Azkabanba. Annyit tett mégis ez soha nem ért véget. Ennek soha nem lehet vége. Nem értem, miért nem fogadta el ezt?

Elindult.

- Hová mész most? – kérdeztem élesen.

- Elmegyek – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Otthagyta az ágyat, és elindult az ajtó felé. Mikor az eszem feldolgozta mi történik, utána futottam, becsuktam az ajtót, mielőtt kimehetett volna.

- Nem mész sehova, Draco Malfoy. Te kezdted ezt a játékot, és akkor fog véget érni, amikor én mondom.

Figyeltem, ahogy hitetlenkedve engem figyel, majd megértően felsóhajtott. Tudta, hogy következményei lesznek a tetteinek, és belül már feladta. Gyönyörködtem ebben a Draco Malfoyban, akit létrehoztam. Először szadista őrült, majd tehetetlen valaki, aki a bűnbánatot keresi. Ő sem volt már ugyanaz a Draco Malfoy, és én sem voltam ugyanaz a Hermione Granger. De ezek voltunk most, ezt láttuk egymásban. Nem hiszem, hogy valaha is szeretnék nélküle lenni, és az új identitásom nélkül, amit ő adott nekem.

Az enyém volt, nagyobb jelentőséggel bírt az életemben, mint bárki más. Tudtam, hogy csak az övé vagyok, mégis elfogadtam ez, és most ő is. Függtünk egymástól, egymás gyengeségei voltunk. Nélküle nem voltam egész. Szükségem volt rá annak ellenére is, hogy utáltam a bennünk forrongó kéj miatt.

Imádott gyengének, törékenynek, véresnek látni, tele zúzódásokkal, és most örömömre szolgált, hogy én is bánthatom őt. Mert fájdalom nélkül az örömnek semmi jelentősége nem volt. Ő engem sebezne meg, bosszút állnék azért, hogy visszaadjam neki. A ciklus pedig örökké folytatódna.

Ezt az őrültséget nem lehetett megállítani, csak gyönyört lelni egymás fájdalmában.

hozzászólások: 0