1. fejezet
Nincs menekvés


A lány

– Tudod, Granger, nem hiszem, hogy ezt valaha abbahagyom – mormolta, miközben belefújt a fülembe. Megragadta a csípőmet és a falhoz szorított, az ajkamba haraptam, nehogy felsikoltsak. A kőfal durva, kemény volt, és hátamon lévő zúzódások úgy fájtak, mintha ezernyi tűvel szurkáltak volna a bőröm. Szorosan tartotta a kezem, hogy meg se próbáljak eliszkolni. Megpróbáltam leállítani, de nem tette.

Egész súlyával rámnehezedett, lehajtotta a fejét, hogy ajkaink újra egy durva csókban egyesüljenek. Nem küzdöttem ellene, mert nem volt semmi értelme. Tiltakozásaim csak arra ösztönözték volna, hogy még több fájdalmat okozzon nekem. Mintha ma egy kicsit gyengédebb lenne. Nyelvével durván szétfeszítette a fogaim, hogy aztán felfedezze a szám összes szegletét. Egy pillanatra megállt, levegőért kapkodva, majd folytatta a nyakam csókolgatását. A mellkasom gyorsan felemelkedett, aztán lesüllyed, attól félve, hogy bármikor megtámadhat.

Finoman szívogatni kezdte a nyakam és a vállam között, erősen megharapott, majd nyelvével apró köröket rajzolt a bőrömre. Halk nyüszítés hagyta el a számat, és valami más, amit reméltem, hogy soha nem fogok érzni… egy apró kis kéjt. Kétségtelenül értett ahhoz, amit csinált, bármennyire is erőszakosak és fájdalmasak voltak a szexuális játszadozásai, a testem nyilvánvalóan pozitívan reagált az érintésére. Persze nem minden érintésére, csak a gyengédebbekre.

Harapásai egyre erősebbek lettek, minden alkalommal, ahogy a nyelve a kulcscsontomhoz ért, az ökölbe szorított kezemen a vénák majd’ kiugrottak. És haladt tovább a mellemig, ameddig a félig kigombolt iskolai ing meg nem állította. Ujjait végigfutatta az oldalamon, s lassan kigombolta a maradék gombokat. Rátettem a kezemet az övére, hogy megállítsam, holott tudtam, ez felingerli, de nyilvános helyen voltunk. Este tizenegykor az alaksor egyik félreeső zugában szorított sarokba, miközben járőri feladataimat teljesítettem.

– Mi van, ha valaki meglát? – kérdeztem tőle, és Merlinre, annyira reménykedtem, hogy valaki valóban belénk botlik, elmondja valakinek, s véget vet a kínzásomnak.

– Senki nem láthat meg és senki nem is fog – válaszolta, és megpróbálta ellökni a kezeimet. De valamilyen oknál fogva nem engedelmeskedtem neki, bár tudtam, hogy hiábavaló, mert nem tudtam volna megállítani. – Granger! – figyelmeztetett, de nem figyeltem rá. Nem akartam, hogy itt megtörténjen. A szobám kényelmes magányában, ez könnyebb álomba sírva elviselni, viszont messze van innen az iskolaelsők lakosztálya. Képtelen lennék most megbirkózni ezzel a fájdalommal. Nem hiszem, hogy sikerülne oda eljutnom.

Eddig a pillanatig gyengéd volt, de most feldühödött és a combját a lábam közé szorította, megemelt, s durván megcsókolt. Erősen harapta meg az ajkam, annyira, hogy ismét kiserkent a vérem.

Remegve próbáltam megnyugtatni magam, s hagytam, hogy tovább gombolja ki az ingemet. Mindig mikor kioldott egy–egy gombot megcsókolt, és lenyalta a vért az ajkaimról, amikor elérte az utolsót.

– Jó kislány – szólalt meg, miután már nem tiltakoztam. – Jutalmat érdemlünk ezért – közölte ördögi mosollyal az arcán. Megremegtem, akkor már tudtam, hogy mit jelent a mosoly… neki jutalmat, de nekem büntetést.

Behunytam a szemem és felkészültem a testemet kettészakító fájdalomra.

– Nem. Azt akarom, hogy nyisd ki a szemed, Hermione – mondta azzal a hamis lágysággal. Vonakodva engedelmeskedtem, de nem akartam, hogy újra mérges legyen. – Térdelj le! – parancsolta. Egy pillanatig értetlenül néztem rá, amikor türelmetlenül megismételte a parancsát. Végül leguggoltam, ő elém lépett, s előtte térdelve néztem rá, felkészülve magamban a legrosszabbra.

Szorosan összezárt szemmel vártam, hogy megüssön és elkezdje a brutális kínzásomat, de nem történt semmi.

– Nyisd ki a szemed, Granger! – mondta, én pedig felnéztem rá. – Nem csináltál még ilyet? – Nem tudtam, hogy miről beszél, azért megráztam a fejem, ő erre elégedetten elmosolyodott. – Nos, akkor azt hiszem, meg kell tanítanom neked – jelentette ki. – Vedd le a nadrágomat! – parancsolta, és én remegő kézzel tettem, amit mond, nem akartam, hogy még haragosabb legyen. Remegő ujjakkal húztam le a cipzárját, majd az iskolai nadrágját egészen a bokájáig. Kilépett belőle. Én pedig felpillantottam rá, miközben a félelemtől elszorult a torkom.

– Vedd le a boxeremet is! – megtettem, amit kért, megpróbálva, hogy ne nézzem azt, ami alatta van. De nem volt más választásom. Erőfeszítéseim ellenére szembesültem a hatalmas farkával, annak teljes dicsőségében.

– Fogd meg! De ne erősen. Lágyan, de határozottan – adta meg a további parancsait, én pedig megtettem, amit mondott.

Sokkolt kissé, hogy arra kért, hogy ennyire belsőséges dolgot műveljek vele. Ha képes lettem volna rá, akkor nagyon csúnyán bánthattam volna, úgy táncolt volna, ahogy én fütyülök, de bízott bennem. Máskülönben hogyan engedte volna, hogy a legfontosabb testrésze a kezemben legyen? Az egyik percben még gyengéd, a másikban pedig arra késztet, hogy orálisan elégítsem ki? Mit akar, milye legyek? Szex rabszolgája?

Talán, amikor majd eléri a csúcsot itt hagyom. Igen, ezt fogom tenni, erősítettem meg magamban. Ilyen lázadó gondolatok még sosem fogalmazódtak meg bennem. Mikor próbáltam utolja megállítani? Talán az első alkalommal? De utána… soha. A „nem” kimondására nem volt erőm, pedig keményen próbálkoztam.

Megfogta a kezem, és megmutatta mit csináljak vele. A hímtagja minden mozdulattal egyre hosszabb és nagyobb lett, miközben ő elégedetten sóhajtott fel. Nem sokkal később már a nyelvemmel kényeztettem, amitől még nagyobbra nőtt. Majd az egészet a számba vettem. Arra gondoltam, hogy pár perc múlva otthagyom és elfutok tőle. Szabadság. Annyira átkozottul vágytam erre.

– Szopj le, Granger! Vedd a szádba az egészet! – sziszegte, és megtettem, bevettem a számba. A kemény mégis puha hímtagja a nyelvemen pihent, miközben szívtam. Mély lélegzetet vett, miközben a rózsaszín nyelvem végigszaladt a farkán. Hamarosan megértettem a dolgot, és kreatívabb mozdulatokkal próbálkoztam. Fejemet fel–le mozgattam a rudján. Ujjaival a hajamba túrt, és egyre jobban felizgult, majd előre nyomult, egészen a torkomig hatolt, miközben az arcommal „szeretkezett”. A tervem, hogy otthagyom őt, egyszerűen romba dőlt. Kezeinek durva markolásától rámtört a pánik. Valahányszor a hímtagja elérte a torkom öklendezni kezdtem és próbáltam megszabadulni tőle, de mostanra már annyira belefeledkezett a saját örömébe, hogy nem tudtam semmit tenni. Aztán lelassított, gyengédebb lett. Talán mégsem akart még megölni.

Végül úgy döntöttem behunyom a szemem, de mielőtt megtettem volna elkaptam Malfoy szürke tekintetét. Olyan sebezhetőnek tűnt, a szokásos sápadtsága ellenére most kipirult. Nem tehettem róla, de majdnem elvigyorodtam. Megtaláltam az egyetlen gyenge pontját.

Hamarabb érte el a csúcspontot, mint ahogy számítottam rá, és a számba élvezett. Majdnem öklendeznem kellett.

– Nyeld le az egészet! – parancsolt rám feszült hangon. Megtettem, amit kért, de egy része kifolyt a számból, és végigcsorgott a mellemen. Miután szívverése újra normális ütemű lett, engedett a fájdalmas szorításból, a földre rogytam, és hátrakúsztam, míg a falnak nem ütköztem. Behunyt szemmel próbáltam visszatartani a könnyeimet.

***

Megnyitottam a zuhanyt, miközben megszabadultam a ruháimtól, aztán beálltam a fehér márványzuhanytálcába, s hagytam, hogy a víz a hátamra zubogjon. Összerándultam. A zuhany csípte a vágásaimat és a zúzódásaimat. A víz és a vér végigfolyt rajtam, majd vörösre festette a fehér márványt. Figyeltem, ahogy a véres víz kavarog lefelé a megkínzott testemről. Tenyeremmel csempének támaszkodva álltam a hideg zuhany alatt. Szappanozni kezdtem magam, hogy lesúroljam testemről a mocskot és minden egyes érintését.

Lehunytam a szemem, s nekidőltem a fehér csempének, kissé felszisszentem a hidegtől. Felvillant előttem egy emlék. Körülbelül két hete jött el hozzám először.



Egy pillanatra megfeledkeztem a múltam kísértő emlékeitől. Mosolyogva helyezkedtem el az új ágyamban, elég sokáig nem volt ilyen örömben részem. Az évekig tartó rengeteg tanulás, magolás végre meghozta az eredményt. Itt voltam, mint iskola első, saját szobát kaptam, egy hatalmas ággyal. Betakartam magam egy babakék takaróval, és olvasni kezdtem az új könyvemet Dan Brown a híres amerikai író munkáját a Da Vinci kódot. Nagyon jó volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. A fejezetek rövidek voltak, ezért mindig azt mondtam, hogy még csak egy fejezet és abbahagyom. Ezt mondogattam magamnak újra és újra, de már a felénél jártam, pedig csak három órája kezdtem el.

Könyvek. Ezek voltak az egyetlen mentsváraim. Egy olyan helyet jelentettek a tudatalattimban, ami kizárta a külvilágot, és nem kellett másra gondolnom. Itt nem kellett átélnem azokat az emlékeket, amik majdnem szétszakítottak vagy élet olyan dolgaira gondolni, amiket nem tudtam elfogadni.

Hirtelen zajt hallottam az ajtóm felől, ami kirángatott az izgalmas olvasmányomból. Az adrenalin végigszáguldott a testemen, a szívem hevesen vert, a mellkasom felemelkedett, majd lesüllyedt, ismét felemelkedett és lesüllyedt. Becsaptam a könyvemet és letettem az éjjeliszekrényre. Lecsúsztam a szaténlepedőről az ágy szélére, majd letettem a lábam. Az ajtó figyelmeztetés nélkül hangos reccsenéssel feltárult. Azonnal a pálcámért nyúltam, hogy a behatolóra szegezzem.

Ha jobb reflexeim lettek volna, akkor nem lettem volna itt egyedül a könyvek képzeletbeli világába veszve vigaszt találnom.

Egy sötét alak lépett be az ajtón.

– Cö, cö, cö, Granger! – hallottam annak a fiúnak a hangját, akit túl jól ismertem, és akit gyűlöltem.

– Mit akarsz? – vágtam vissza. Majdnem kiejtettem a pálcámat a kezemből, de sikerült magam előtt tartanom.

Hallottam, ahogy kuncog, aztán figyelmeztetés nélkül elkiáltotta magát:
– Capitulatus! – A pálcám kiröppent a kezemből, és egyenesen ellenségem markába került.

– Mi a fenét csinálsz? – kiáltottam, majd kiugrottam az ágyból, mit sem törődve azzal, hogy egy átlátszó felső és egy hozzáillő alsó volt rajtam. Láttam, ahogy a szürke szemével végigmér, ajkán vigyor jelent meg. Átkaroltam a mellkasomat, hogy ne lássa meg a mellem. – Menj ki! – sziszegtem. – És add vissza a pálcámat! – követeltem.

Láttam, hogy maga mögé hajítja a pálcám, belépett a szobámba, néhány varázslattal bezárta maga mögött az ajtót. Ezen a pontot már teljesen pánikba estem, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa mennyire megijedtem. Ehelyett elemeltem az állam, és felhúztam a szemöldököm. Elindult felé, az ő száznyolcan centis magasságával az én százhatvanöt centim fölé tornyosult. A szűk fekete ing kirajzolta az izmait, a zöld boxere vészesen alacsonyan pihent a csípőjét.

Hosszú ujját végighúzta az arcomon, majd az állkapcsomon. Undorodva húzódtam el.
– Tényleg tudni szeretnéd, hogy mit akarok? – Nem válaszoltam neki, így ő felelt a saját kérdésére: – Téged akarlak! – suttogta, majd elkezdte a kínzást, brutálisan nyomta az ajkait az enyémre. Nem tudtam eltolni magamtól, mert a kezei már szorosan magához húztak, és a derekam köré fonódtak. Hiába ütöttem a mellkasát, ő tovább csókolt, nyelvével behatolva a számba.

Nem igazán tudtam mi történt ezután. Nem tudom nemet mondtam–e neki, nem tudom kértem–e, hogy hagyja abba. Arra emlékszem, hogy nem csókoltam vissza és nem húzódtam el, de ezek a szavak soha nem jutottak el az ajkamig, mert lehetőséget sem adott rá, hogy megtehessem.

Csókok, simogatások, majd vér, gyötrő fájdalom és sírás. Visszhangzó kiáltások dobolnak a fülemben.



Kiráztam a fejemből a gondolatokat, elzártam a vizet, és kiléptem az egész alakos tükör elé. A tükörképem látványa könnyeket csalt a szemembe. Fogtam a pálcám, és néhány gyógyítóvarázslatot mondtam. Testem azonnal ellazult, miközben a fájdalom egy része eltűnt. Ezután fedő varázslatokat használtam, amit elrejtették azokat a zúzódásokat, amiket a gyógyítóbűbájok képtelenek voltak meggyógyítani. És eltakarták mindenki elől a jeleket, amit bárki megláthatott volna.

Feldúltan mostam meg a fogam, szerettem volna minden ízétől megszabadulni. Annyira undorodtam, olyan dühös voltam, de mégis tehetetlen. Nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam, hogy újra eljöjjön.

Mondjam el egy tanárnak? Nem őrültem meg. Megölne, ha ez megtörténne. Nincs értelme. Harry és Ron elmentek. Már nincsenek velem és én sem vagyok velük. És mi maradt nekem? Miért harcoljak, amikor az élet már mindent elvett tőlem? Az élet elvesztette az értelmét.

És ő elvette azt, ami maradt belőle. Az ártatlanságom, a hírnevem, az önbecsülésem. Még az élniakarásomat is elvette tőlem. Meg kellett volna halnom. Talán jobb lenne, de gyáva vagyok. Nem igaz, nem vagyok. Még mindig abban reménykedem, hogy egy nap abbahagyja. Lehet, egy nap meglátja, mennyire üres vagyok belül, és befejezi, nem jön el többet. Elenged. Van még remény… valahol.

Nem. Kit akarok átverni? Soha nem fog leállni, mert soha nem tudok neki nemet mondani, és ő soha nem értené meg ezt az üzenetet.

Nem mondtam nemet, az én hibám. De az ő hibája, hogy egy szörnyeteg, ami az én sírásomból, az én véremből, az én fájdalmamból táplálkozik.


***

Aznap éjszaka megint eljött hozzám. De ezúttal volt egy tervem. Már tudtam a gyengeségét. Talán, ha együttműködöm vele és sikerül felizgatnom, akkor talán el tudnék menekülni tőle, és leleplezhetném. A tervem butának tűnt, de megérte megpróbálni. Még mindig nem értettem, hogy miért voltam képtelen neki nemet mondani neki. Úgy értem, kétlem, hogy ez segítene, de jobb lenne, mint menekülni előle. De ha mégis nemet mondanék neki, és ő tovább folytatja, akkor tervet kellene készítenem. Azonban éppen ez a probléma. Inkább menekülnék tőle, mintsem azt mondanám neki, hogy álljon le.

Láttam rajta, örül neki, hogy az ágyban talál. Csak egy fehér melltartót viseltem a hozzáilló alsóban. Szinte éreztem, ahogy a szúrós tekintete végigjárta a testemet. Igyekeztem leplezni, mennyire undorodom tőle.

– Készen állsz rám, kedvesem? – mormolta. Csak bólogattam, mert nem bíztam a saját hangomban. Gyorsan felkapta a pálcámat az éjjeliszekrényről és az övével együtt kihajította a közös fürdőszobánkba. Egyenként szabadított meg a ruháimtól. Láttam mennyire izgatott attól, hogy együttműködöm, és nem küzdök ellene.

A nadrágja kidudorodása hatalmas volt, és amikor az utolsó ruhadarabja is lekerült róla, egyből fölém hajolt. Éhesen csókolta a nyakam, ezúttal lágyan. Azzal áltattam magam, hogy élvezem ezt, de nem hagyhattam, hogy ez a gondolat magával ragadjon. Hozzám dörzsölte magát, nyelvével a nyakamat izgatta, időnként szívogatta. A lélegzésem felgyorsult, most először nem a félelem, hanem valami egészen más miatt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez ugyanaz az ember, aki különös kegyetlenséggel vette el az ártatlanságom. Ezt észben kellett tartanom, hogy ne tévesszek célt.

Remegő kézzel simította meg a tejfölszőke haját, mire ő rámnézett. Az arcára kiülő döbbenet elégedettséggé változott. Nyeltem egyet, majd a hajába túrva magamhoz húztam. Megcsókoltam. Merlinre, reméltem, hogy ez beválik és sikerül a tervem. Nyelvével a számba hatolt, és elvezettel teli nyögést hallatott. Kérges tenyere izgatottan játszott a csipkemelltartóm anyagán keresztül a mellemmel.

Bár letagadhatnám, hogy nem tetszett ez a szelíd oldala. Soha nem csókolt meg ilyen gyengéden. Általában ilyenkor már vérzett az ajkam, melleim tele kéz–zöld foltokkal, de ma nem ez volt a helyzet. Ez volt az, amit korábban kellett volna tudnom róla? Hallottam a csodálóiról. Teljesen meg voltak örülve érte, könyörögtek az érintéséért. Nem hittem, hogy valóban azt akarják, hogy ez a visszataszító személy örömet okozzon nekik. De most már tudtam. Nagyon tapasztalt volt, nagyon jó… És most először visszacsókoltam. Talán, mint ahogy a többi lány, én is meg akarnám tartani, akkor talán nem akarna többé.

Reméltem, hogy így lesz. És akkor talán nem kell neki nemet mondanom.

A nyelve most az enyémmel játszott, oldalra hajtotta a fejemet, így jobban hozzáférhettem. Felnyögtem, hogy tovább izgassam.

Miután az ajka levált az enyémről, csókolgatni kezdte az álkapcsomat, majd a nyakamon át haladt lejjebb egészen a mellemig. Megfeszítettem a hátam, hogy le tudja venni a melltartót, amit ő boldogan meg is tett. Erőt merítettem az újonnan szerzett bátorságomból, lenyomtam az ágyra és fölé kerekedtem.

Remélhetőleg a kényeztetése közben képes leszek majd eljutni a fürdőszobába, magamhoz venni a pálcáját és az enyémet is, aztán az egyik professzorhoz futni. A pokolba mindennel. Elegem van. Talán beszélni nem voltam képes, de volt hozzá bátorságom, hogy megtegyem.
Rámosolyogtam, megcsókoltam, kezemmel pedig végigsimítottam a kemény mellkasán. Bár halálosan utáltam, de csodáltam, hogy milyen jól néz ki a teste. Akár egy görög isten. Tökéletes.

A nyelvemet végigfuttattam a mellkasán, a hüvelykujjaimmal a mellbimbóit dörzsölgettem. Keményen megharaptam az egyiket. Bosszút álltam, amiért az enyémet megcsípte. Felnyögött, beletúrt a hajamba és visszahúzott egy újabb csókra. Kicsit durvább volt, de nem elviselhetetlen.

Megszakítottam a csókot, majd tovább folytattam kényeztetését. Szőke szőrzete finom vonalában elértem a köldöke alá. Megérintettem a kidudorodó férfiasságát, megsimogattam, éreztem, hogy egyre nő. A leckéi hasznosnak bizonyultak, a számba vettem, miközben a nyelvemmel köröztem rajta. Lefogtam a kezét, nehogy megfogja a hajam, és folytattam a munkát. A lélegzése felgyorsult, nyögései visszhangot vertek a szoba falán. Most már közel volt. Éreztem. Most jött el az alkalom.

Abbahagytam a kényeztetését, kiugrottam az ágyból és becsaptam magam mögött a fürdőszobaajtót. Igen. Most már közel voltam a szabadsághoz. Egy pillanat múlva kiérek a szobából és szabad leszek. Nem láttam, de ő már feleszmélt és kinyújtotta a kezét. Egy dolog járt a fejemben: nemsokára szabad leszek.

A melltartó nélkül a melleim szabadon lifteztek, fel és le. Ez egy kicsit lelassított, de már közel voltam a célhoz. Már az ujjaimmal a kilincset fogtam, kinyitottam, ám az ajtó azonnal az orrom előtt csapódott be. Eszeveszetten rángattam az ajtógombot, de az be volt zárva. Megfordultam, és egyből tudtam mi váltotta ki ezt.

A szőke kinyújtott ujjából fény villant fel. Pálca nélkül is tudott varázsolni. A rohadék.

A torkomat elszorította a félelemgombóc, remegve álltam ott és vártam, hogy megbüntessen. Behunytam a szemem. Éreztem, ahogy a kezeit a derekamra fonta és magához húzott. A mellkasa rázkódott a nevetéstől.

– Azt gondoltad, hogy csak úgy elszökhetsz? – sziszegte.

Remegtem a szorításában, és még szorosabban hunytam be a szemem. Összerándultam, amikor a nyakamon éreztem a leheletét.

– Számodra előlem nincs menekvés – suttogta a fülembe.

hozzászólások: 0