3. fejezet
Senkit sem érdekel

A lány

- Visszavágó – mondta, miután kihúzta belőlem az ujjam. Merlinre, nem is hittem, hogy ilyesmi ilyen jó lehet. Nem, nem érezhetem ezt. Nem találhatom izgatónak, amit az erőszakolóm tett velem. Ez helytelen.

De annyira jó volt. A nyelve csodákra volt képes. Vihar tombolt az elmében, át az egész lényemen. Villámlott, a fájdalom és a gyönyör kavargott a testemben. Vonaglottam, fájt a fejem a magamban vívott csatától. A gyötrelem és a kéj kettős hatása kitörni készült. Olyan közel voltam, hogy a csillagokat véltem látni, a térdeim elgyengültek, és örültem, hogy a hátamon fekszem. A gerincem nagy ívben feszült meg, az ajkamba haraptam. Istenem, ez olyan csodálatos volt.

Aztán a csillagok eltűntek. Az öröm hirtelen szűnt meg, ahogy a csatánk megszűnt. Abbahagyta a kényeztetést.

De miért hagyta abba? Szükségem volt rá. Én… én… mi a fenéről is beszélek? Nem voltam képes így gondolkodni. Annyira üresnek érezte magam nélküle. Nem hiszem el, hogy azon agyalok, hogy szükségem van rá… magamban akartam érezni. A testem remegett, az ágyékom fájdalmasan lüktetett a kielégítetlenségtől. Én csak…

Várjunk, és most hova megy? Az elmém ordított, amikor már nem éreztem a testét magam mellett. Még egy csókot sem ad? Még egy apró csípést sem, amitől vérezne a mellbimbóm?

Összegömbölyödtem, mindent megtettem, hogy elaludjak. De a gondolataim ott kísértetettek az elmémben. A lábam közötti fájdalom olyan nagy volt, hogy a kezeim maguktól indultak el lefelé a hasamon.

De félúton megálltam. Nem kellene ezt tennem. Tudom, hogy szükségem lett volna a megkönnyebbülésre, és segíthettem volna magamnak megkönnyebbülni, de ez olyan rossz érzés volt. Annyi mindent átéltem már, kibírom ezt a kis fájdalmat is, nem? Magamhoz húztam a térdem és zokogni kezdtem. Úgy éreztem, hogy haldoklom a saját érzéseimtől. Már magam az is, hogy ezt tette velem undorító volt, de minden keveredte a vággyal és a kéjjel egy olyan férfi iránt, akit megvetettem… túl sok volt.

El kellene mondanom valakinek, hogy mit tesz velem. Nem értem miért nem kelek fel innen és panaszolom be. Ez a lány nem én vagyok. Állítólag én vagyok a bátor griffendéles, az iskola legjobb tanulója… aki mindig megtalálja a kiutat a szorult helyzetekből. Elsőéves korunt óta én voltam az, aki megoldásokat talált. Ha nem lennék, akkor Harry nem ment volna a Titkok Kamrájába vagy segített volna Sirius Blacknek és Csikócsőrnek az időnyerővel megszökni vagy Umbridge professzor elvezetni a Tiltott Rengetegbe és megszökni előle. Mindig bátor voltam és derűs, hogy átvészeljem a napokat. Miért nem mentettem meg saját magam? Mitől lettem ilyen gyáva hirtelen? A tőle való rettegés, nem akadályozhatott volna meg abban, hogy elmondjam valakinek mit tesz velem. Hülyeség. Azt hiszem attól félek, talál valami olyan módot, amivel megkerüli a tanárokat vagy másokat, és visszajön értem, hogy megint bántson vagy végezzen velem. Ráadásul mi lenne, ha rákérdeznének arra, nemet mondtam-e neki? Soha nem mondtam. Mi lenne, ha azt mondaná én is akartam? Hogy élveztem. Hogy kölcsönös volt.

Félek attól, hogy mit tenne a barátaimmal, szeretteimmel, ha beszélnék. Az apja halálfaló, a minisztérium egyik hatalmi embere. Agyafúrt módon így vagy úgy tisztára mosná a fiát, különben is esélyem sem lenne elmenni innen. Különben is a hatalmuk egyre nőttön-nő. Voldemort egyre erősebbé válik, és a világ már nem ugyanaz, mint egykor.

Hallgatásomnak más oka is volt. Egy mélyebb ok, amit örökké titkolni akarok.

Kezd tetszeni, amit velem csinál.

És ez a gondolt megrémít.

Nem… Én… nem. Azt akarja, hogy ezt higgyem. Azt akarja, hogy függjek tőle, de ezt nem engedhetem. Meg kell találnom a kiutat. Nem tudok, nem is szabad engedelmeskedni nekem. Ez rossz. Az igazi Hermione Granger nem ezt tenné.

De ki az igazi Hermione Granger? Az okoskodó könyvmoly? Harry Potter utolsó reménye, amikor már semmi más nem marad? Az, aki megalapította M.A.J.O.M-ot és harcol a házimanók jogaiért? Vagy az, aki cselekvésképtelen lány, aki élvezi a szexuális kínzást és meg sem próbálja megakadályozni?

Nem volt okom, hogy megakadályozzam. Nem mintha elmondhatnám Harrynek és Ronnak. Nem most, amikor Ron kómában fekszik a Szent Mungóban, Harry pedig bujkál valahol. Fogalmam sem volt róla merre van, és senki sem közölt velem semmit. Nyáron történt, a hatodik évünk után, és én nem voltam része az akciónak. Nem érdekelte őket, hogy minden reggel Harry baglyát vártam az ablakban. Azt sem tudtam mi történt valójában Ronnal. Csak akkor szereztem erről tudomást, amikor Roxfortba érkeztem.

Néha arra gondolok, hogy mennem kellen és beszélnem kellene Dumbledore-ral. De haragudtam rá. Mindent megtagadott tőlem. Ezek után mit tehetne, hogy segítsen?

Mikor Ginny megtudta, mi történt Ronnal, engem hibáztatott. Azt hitte, hogy az én hibám. Ronnal régen randiztunk, de után szakítottunk. Egyszerűen nem működött. Ginnynek szent meggyőződése, hogy Ron miattam ment abban a pubbal, ahol rátámadtak a halálfalók. Kegyetlennek és szívtelennek nevezett. Nem beszél velem. Gyűlöl. Én pedig egyedül maradtam. Sokan gondolják ugyanezt. De hogyan lenne ez az én hibám? Nem dobtam el Ront. A szakításunk egy kölcsönös megállapodás volt.

Senkit nem érdekel, miért vagyok depressziós.

Senki sem törődik velem.

Úgy tűnik egyetlen egy ember van, aki akar maga mellett. És az utolsó ember, akit látni akarok.

De azt hiszem, hogy az agyamnak van egy morbid része is, ami örül annak, hogy velem van, vagy legalábbis akar engem. Ő legalább törődött velem annyira, hogy minden este eljöjjön hozzám, ugyanazt a fájdalmat okozva minden alkalommal. Biztosan utál engem, de olyan mintha tetszenék neki vagy szeretne.

Legalább tudom, hogy nem vagyok teljesen láthatatlan.

***

Nem tudtam, hogy meddig tartott, amíg a kavargó érzelmeim közepedte álomba merültem. A lábam közti fájdalom nagy volt, de lassacskán kezdett megszűnni. Hamarosan lehunytam a szemem, és álomföldre léptem. Más éjszakákkal ellentétben most kísértett rémálmom. Helyette csodálatos álomba merültem. Ez volt az első buja képzelgésem, és az édes fájdalom a korábbihoz képest egyre elviselhetetlenebbé vált. Volt benne egy srác. Nem láttam az arcát, de édes volt és gondoskodó. Gyengéden érintett meg, amikor csókolt úgy éreztem, mintha lebegnék. Tetszett nekem. Élveztem. Többet és többet akartam. Még többre volt szükségem. Boldog voltam és elégedett.

Puha, mégis határozott ajka a nyakamra vándorolt, finoman szívogatni kezdte az érzékeny bőrt, miközben a kezével a melleimet masszírozta. A hátam nagy ívben megfeszülve bíztatta őt. A való életben soha nem lettem volna ilye bátor, de ez egy álom volt, így nem érdekelt. Közelebb húzódtam hozzá, úgy, hogy a csípőmmel hozzáértem az ágyékához. A gerincem mentén finom borzongást éreztem. A testem bizsergett az kéjes érzésektől. Soha életemben nem érezte magam ilyen érzékinek. Mikor az álmom egyre jobb lett volna, valami belém hatolt, szinte kettészakítva a testemet.

Ismét fájt.

Kipattant a szemem, és szembesültem a fájdalmam tárgyával. Az álombéli fiú eltűnt és helyében feltűnt az erőszaklóm. Megint megtette velem. Először azt hittem, hogy ez az álmom része, de az álmomban nem szabadna tesi fájdalmat érezni. Ez tehát valóságos volt. A szemét rohadék lecsapott rám, miközben nem voltam magamnál.

Álmomban erőszakolt meg.

Eddig azt hittem, hogy van benne annyi tartás, és csak akkor csinálja velem ezt, amikor én is tudok róla. Nyilvánvalónak tévedtem.

A lepedők ismét vérben áztak. Az elmúlt héten nem történt ilyen, de most igen. Az ajkamba haraptam, nehogy felsikoltsak, mert tudtam, hogy nem szereti, ha gyengeséget mutatok. Jobban fájt, mint valaha, talán mert nem számítottam rá. Az egyik kezemmel belemarkoltam a lepedőbe. A másikat a számhoz emeltem, és hogy megakadályozzam a kiáltásaimat, beleharaptam. A fogaim belemélyedtek a bőrömbe, éreztem a vér izét a számban.

Micsoda csodás álom – gondoltam keresűen.

De bármilyen magányosnak és patetikusnak is hangzik, nem tudtam gondolkodni… legalább ez is valami.

***

Másnap reggel a csempe a zuhanyzóban nedves és a fürdőszoba pedig párás. Ez csak egy dolgot jelenthetett; ő már előttem volt itt. Most először történt meg ez. Megnyitottam a csapot, felnyögtem. Úgy tűnt kevés vagy egyáltalán semmi melegvíz nem maradt, és a sebeimet érő hideg víz fájdalmas volt, felnyögtem az érzéstől. Normális esetben nem tettem volna ezt, nehogy felébresszem, de mivel korábban végzett itt, úgy gondoltam már nincs a szobájában.

Furcsa volt, hogy korán felkelt. De mit érdekel engem?

Úgy éreztem, hogy valaki figyel. Egészen addig ilyen érzésem volt, amíg be nem mentem a szobámba.

Hétfő volt, újra vannak óráink. Ahogy az elmúlt egy hónapban mindig a hátsó padba ültem, senkivel sem beszéltem és senki nem figyelt rám.

Megpróbáltam elkapni az ő pillantását. Általában rám szokott nézni, de most teljesen figyelmen kívül hagyott. Szokatlan volt, és megkönnyebbülést kellett volna éreznem, ehelyett abszurd módon nem ezt éreztem.

***

Még nem jött.

Az ágyban vártam rá. Ezúttal teljesen meztelenül, mivel annyi alsóneműm esett áldozatul neki. Nagyon durva tudott lenni, ha egy ruhaanyag az útjában állt, amikor meg akart érinteni. És minek is legyen rajtam, ha úgyis leveszi rólam.

Eltelt egy óra. Magamra húztam a takarómat, megpróbáltam aludni, de nem tudtam. Olyan gondolatok kavarogtak bennem, mint az első csók Viktor Krummal, milyen ártatlan volt. Emlékszem, hogy a borostás állára, mert ritkán borotválkozott. Nagyon kedves volt. Az, hogy rosszul ejtette ki a nevem aranyos volt, bármennyire is bosszantó. Ha nem lett volna a távolság köztünk, akkor lehetett volna valami.

Újabb óra repült el. Behunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy milyen volt, amikor először hagyott magamra miután megerőszakolt. Az első csókunk durva volt, de nem volt annyira rossz. Valójában élveztem. A fájdalmas része az izgalom volt. Az adrenalin kavargott a testemben. A szívem nem hevesen vert, a kezemet a mellkasomra tette, viszont nem mozdultam meg. Az elején még vissza akartam csókolni, de amikor elkezdte használni a nyelvét, megijesztett. Vészcsengő szólalt meg a fejemben, amikor az ajkamhoz ért. Ekkor jöttem rá, hogy mi történik és megpróbáltam elhúzódni, kezeimmel erősen a mellkasát ütve.

Miért kényszerített? Azok az ajkak, azok az érintések, sokkal kellemesebb lett volna, ha megpróbál szelídebb lenni. Ha kicsit gyengédebb, akkor nem történt volna ilyesmi. Nem lennék ennyire megviselt az erőszakoskodásától. És nem fájna ennyire.

Még mindig vártam. Izzadtam, levettem a takarót. A sötétben feküdtem, a mennyezetet néztem és próbáltam lehűteni magam. A tegnapi nem hagyott sok zúzódást, de a tegnapelőttiek és az azelőttiek még frissek voltak, és amikor oldalra fordultam, megrándultam, igyekeztem úgy feküdni, hogy ne nyomódjanak a nagyobb sebeim.

Teltek az órák.

Még mindig nem jött el.

Azt akartam, hogy eljöjjön. Felesleges volt tagadni. Ki ismerem nálam jobban a legsötétebb titkomat.

Sok mindent kellett elfogadnom. Te el tudnád? El tudnád fogadni a tényt, hogy azt az embert akarod, aki fájdalmat okoz neked? El tudod hinni, hogy bár zúzódásokat kaptam, lelki, fizikai és szexuális bántalmazásnak tett ki, mégis azt akarom tőle, folytassa, amit eddig csinált?

Mármint nem a fizikai bántalmazást részére vágytam, de amikor tegnap kedvesen megcsókol, az tényleg tetszett. És amikor az ujjai bennem voltak és finoman izgattak, az maga volt a gyönyör. Csodálkoztam, hogy miért volt ennyire kegyetlen. Úgy értem, egy idő után rájöttem, hogy az ellenállás hasztalan, és nem tiltakoztam tovább. Hagytam, hogy bármit megtegyen velem, amit csak akar, de ezután is durva maradt. Miért nem tudtunk gyengédek lenni egymáshoz? Ha megkérdezte volna tőlem korábban, hogy lefeküdnék-e vele igent mondtam volna. Persze nem azonnal. Megátkoztam volna. Viszont most azt hiszem, hogy igent mondanék, ha megpróbálta volna, megtettem volna. Jobb lenne, ha nem bántana minden nap. De ő nem kérdez meg. Szereti, ha nekem fáj. Nem is szereti, imádja.

Egyre jobban aggódtam.

Nem akart többé engem? Végre működött a terv, amelyet tegnap este kipróbáltam, hogy örömöt okozok neki, hogy cserébe megunjon?

Gondolom, örülnöm kellene neki, hogy nem érkezett meg. Talán győzelmi táncot kellett volna lejtenem? Nem kellett volna most boldognak lennem? Mosolyognom?

Nem vagyok boldog. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem, annyira, hogy megtegye velem azt… Most pedig nem jött.

Igazam volt korábban… senki sem törődött velem.

hozzászólások: 0