5. fejezet
A rab

A lány

- Draco? – szólaltam meg remegő hangon. Mégis eljött. Azt hittem, hogy nem fog. Azt hittem, hogy senki sem törődik már velem, de látszólag ő igen vagy legalábbis nem hagyott el. Talán ugyanúgy függött tőlem, mint ahogy én tőle.

Nem tudom miért mondtam ki a keresztnevét. De megtettem, és láthatóan őt is sokkolta, ahogy engem. Olyan könnyedén kicsúszott a számon. Az erőszakolom neve: Draco Malfoy. Az ellenségem attól fogva, hogy először találkoztam vele.

Csend állt be köztünk, miután kimondtam a nevét. Láttam, ahogy a szürke szeme tágra nyílik a döbbenettől, majd becsukódik, mintha szerette volna hallani a saját nevét tőlem. Mintha ez gyógyszer lenne, amit meggyógyítja a gyötrelmes betegségét vagy egy ital, amely csillapítja a szomját. Mély nyögés szakadt ki belőle.

Valójában felnyögött, és nem fájdalomból vagy csalódottságból, hanem élvezetből.

Láttam a kezét, ahogy ökölbe szorította, körmeit a tenyerébe vájta. Lehunyta a szemét, mintha mélyen koncentrálna. Figyeltem, ahogy a szeme sarkából vagy a szemhéjáról elhullik valami. Egy könnycsepp volt.

Sírt? Valójában a szadista, erőszakoló, Draco Mafloy sírt? De miért?

És mielőtt még meg tudtam volna szólalni vagy egyáltalán képes lettem volna kigondolni mégis mit mondhatnék… megszólalt. Suttogott. Olyan csendesen és halkan, hogy alig értettem.

- Sajnálom – szólalt meg alázatosan, majd elmenekült a szobámból, becsukva maga mögött az ajtót. Én ott ültem az ágyamon, meztelenül a magamra tekert lepedőimmel és a zárt ajtót bámulta, ahogy néhány perce még ott állt.

Pislogás nélkül ültem ott és vártam, hogy újra kinyissa az ajtót, és az képembe röhögve közölje, hogy mindez csak vicc volt. Vártam, hogy megjelenjen ismét, és megtegye, amit mindig is… hogy szexre kényszerítsen. De percek teltek el, nem történt semmi. A kezembe temettem az arcom, és sírtam. Kétségbeesett, csalódottan, dühösen és szomorúan zokogtam. Nem tudtam, mi történik az életemmel. Minden annyira zavaros, hogy fogalma sincs ezután mi fog történni.

Akkor az utolsó szavai visszhangzott a fejemben:
- Sajnálom.

Az elmém végül felfogta a szó jelentése mögött tartalmat. Sajnálta. Sajnálta, hogy megerőszakol, és sajnálta, amit tett. Végre észhez tért, és a bocsánatomat kérte. Draco Malfoy, a jéghercege és egy halálfaló fia, valóban elnézést kért. De a fontosabb kérdés az volt: megbocsátok neki?

Az elmém egy része elutasította ezt a fájdalom miatt, amit ő okozott nekem. Megszabadított az ártatlanságomról, büszkeségemtől, attól, hogy képes legyek neki nemet mondani. Minden nap fájdalmat okozott nekem; vér és zúzódások. Tönkretette a barátságaimat, elvette az életcélomat és az ambicióimat. A könyvet és a tanulás szeretete teljesen elmúlt, és ez már nem is én voltam. Ezért soha nem bocsátanék meg neki.

Ugyanakkor egy másik részem azt mondta, hogy engedjem el a múltat és kezdjem újra. Oké, hogy fájdalmat okozott és bántalmazott engem, de megbánta a bűnét. A hibád elismerése és elfogadásra bátorságot sugall, de a sajnálat kimutatásához még több kellett. Félretette az egóját, bocsánatot kért, ez valami hihetetlen volt egy mardekáros és egy Malfoy számára.

Tehát megbocsátok neki? Talán sem. El tudom felejteni, amit tett? Nem. Nem tudom mit tehetnék. Túlléphetek a múlton. Amit velem tett az nem teheti tönkre az egész életemet. Talpra kell állnom, vissza kell találnom a régi utamra és vissza kell találnom önmagamhoz.

***

A következő napok rémesen lassan teltek. Úgy tűnt, mintha nem is telne az idő. Egy hét telt el azóta, hogy bocsánatot kért, és azóta egyszer sem jött el hozzám. Azt hittem, hogy ha nem látom, akkor megszűnik ez az ostoba érzés, hogy őt akarom, de nem történt.

Egy hete nem erőszakom meg, és szokatlan volt, hogy már nem kellett elrejtenem a zúzódásaim nagy részét. Lassan gyógyultak, de a hátamon még mindig voltak nyomok. Nem is hiszem, hogy ezek valaha eltűnnek onnan.

Hálás voltam, amiért nem kellett elviselhetetlen fájdalommal a lábam között járkálnom. Örültem, hogy az elmaradt látogatásai okán fizikailag nem sérültem már, de mentálisan… ez egy teljesen más történet.

Azt hittem, hogy a bocsánatkérése után nem fogok arra vágyni, hogy megérintsem. Reméltem az, hogy nem látom őt, nem beszélek vele, ezzel véget ér a belső zűrzavarom, nem vágyom az érintésére, nem vágyom arra, hogy megérintsem őt. De ez az egész csak megduplázta az egészet. Fokozta a testi vágyat és a sóvárgást iránta. Nem értettem az egészet. A bűvkörébe kerültem, mint milyen más lány Roxfortban, aki elérte a pubertás kort? Beleestem? Miért sóvárgok az erőszaktevőm után? Ez teljesen abszurd.

Azóta egyszer sem beszéltem vele. Az utolsó szó, amit mondtam neki a neve volt, ő pedig azt mondta „sajnálom”. Soha nem találkoztunk az iskolaelsők közös helyiségében. Valahogy olyan rutint alakítottunk ki, hogy először én ébredtem fel, kimentem a mosdóba, majd átöltöztem a szobámban, amikor ő volt a fürdőben, én már kimentem reggelizni. Ő az órák után a barátaival lógott vagy elment kviddicsedzésre, közben én a házifeladataimat készítettem el, ha ő volt bent a klubhelyiségben, akkor a könyvtárban voltam. Így csak akkor láthattuk egymást, ha mindketten a Nagyteremben voltunk (igyekeztem olyan helyet találni, hogy ne nézzek szembe a Mardekár asztalával) és az órákon, de mindig messze ültünk egymástól és a többi diák miatt nem is tudtunk egymásra nézni.

Csak három közös tárgyunk volt: bájitaltan, átváltoztatástan és számmisztika. Legutóbb akkor bámultam rá, amikor elkésett átváltoztatástanról. A korlátozott helyek miatt egy olyan helyet választott, ami két hellyel előttem volt.

Ezen az órán képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. Bámultam a hosszú ujjai, amivel a tollát fogta és játszadozott vele, miközben McGalagony előadását hallgatta a késése miatt. Az ujjairól eszembe jutott, hogy azok a körmei miként csíptek meg annyira, hogy kiserkenjen a vérem. A hosszú ujjak kínzására, gyengéd ujjbegyeire és a seprűnyél miatt érdessé vált tenyerére gondoltam.

És akkor tekintetem felé vándorolt a szikár és izmos mellkasára. A válla is eszembe jutott, amin nyomot hagytam, arra gondolva, hogy fájdalmat okozok neki, és megállt. Aztán ott volt az arca, szögletes és arisztokratikus, ajkai rózsaszínűen… Újra szerettem volna érezni az ajkait az ajkaimon. Még akkor is, ha megsebzett is. Kinyitotta a száját, hogy beszéljen a mellette ülő barátjának. A fogai is egyenesek voltak, tökéletesek, és eszembe jutott milyen erősen harapnának meg. És ahogy beszélt a nyelve megfordult, vágyakozva gondoltam arra, hogyan mit éreztem, amikor ki- és bejárkált bennem, olyan érzelmek tengerét korbácsolta fel, amiket képtelen vagyok eltávolítani az elmémből.

Nem tudom mikor, de elfordította a fejét és a tekintetünk találkozott. Védtelen volt a tekintete, sajnálatot, bűntudatot láttam az ezüstös szemében. Először vettem észre, hogy az igéző szemének kis kék foltjai voltak. Olyan mély és csupa érzelem, csodálatos volt, azon kaptam magam, hogy a tekintete rabja vagyok. De aztán ismét elzárta a gondolatait előle, és másfelé nézett. Talán nem bírt tovább nézni engem. Egy apró könnycsepp homályosította el a szemem, nem is figyeltem, hogy egy zöld szempár aggódó pillantással tekint felém.

***

Az óra után Ginnyi és még valaki követett. A nevemen szólítanak, kérnek, álljak meg és beszéljek velük. Hallottam a hangját, ahogy a nevemet mondja, és szúrni kezdett a szemem. Nem hittem a fülemnek. Az ő hangja volt. Az ő hangja, akire vártam, hogy beszélgessek vele. A legjobb barátomé, akinek éjjel-nappal a baglyára várta. Olyan régen hallottam, hogy a nevemen szólít. Túl hosszú idő telt el. Annyira hosszú.

Ginny is megszólított. Ő is rettenetesen hiányzott, de őt ez korábban mégsem érdekelte. Csodálkoztam, hogy most miért szólítanak meg. Megfordultam és igyekeztem közömbösnek mutatkozni, de nem sikerült. Harry széles vigyorát és boldog tekintetét látva megenyhültem. Kinyújtottam a karom és megöleltem. Ginny helyeslően bólintott.

Ekkor hullott le az álarcom. Ekkor kezdem zokogni. Nem tudom hogyan kezdődött. Azok a napok, amikor annyira találkozni akartam Ginnyvel és Harry, átkarolni őket, elmondani minden problémáimat, végül újra visszatértek. Heves zokogás rázott meg, a következő amire emlékszem, hogy Harry egy lépést tett felém, én pedig a mellkasára dőlve sírtam. Az ismerős összhangja megnyugtatott. Soha nem éreztem ennyire megértőnek.
Nagyon hiányzott, de annyira hiányzott, hogy ott legyen mellettem, az ölelése, mint egy szerető testvér, levette a gondokat a vállamról és a sajátjára vette, volt valami kínos az ölelésünkben. Harry sosem küldött baglyot. Soha nem mondta el nekem, hogy mi történt közte Ginnyvel, amitől ő olyan hidegen viselkedett velem egész idő alatt. Miért hozta el hozzám éppen most Harry?

Mégis itt voltak. Ha nem akartak, akkor nem kellett beszélniük velem. Talán Harry nem engem hibáztatott azért, ami Ronnal történt. Talán Harry felvilágosította Ginnyt, és elmondta neki, hogy nem én vagyok a hibás. Bármi is történt, mindketten itt voltak és csak ez számított. Bár akarom-e, hogy barátok lennénk újra, főleg Ginnyvel? Soha nem kérdezték, hogy mi a baj velem. Annyira szörnyű dolog történt velem… nem tettek semmit. Harry Potter most először nem tudott megmenteni. Nem volt ott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. De most legalább itt van. És szükségem van rá. Egy barátra, aki segít elfelejteni Draco Malfoyt és ezt az egészet.

De az tény, hogy egész eddig semmit nem hallottam Harryről és Ginny egész végig engem hibáztatott, és eltaszított magától. Haragudtam Harryre, Ginnyre, de leginkább Draco Malfoyra. Ha ő nem lenne, akkor most felhőtlenül beszélgethetnék a két legjobb barátommal vagy együtt aggódhattunk volna Ronért. Ha ő nem lenne, akkor nem lennék ilyen állapotban, amilyenben most vagyok.

Egy apró lépést tettem hátra, így Harry szemébe tudtam nézni, ő pedig rámmosolygott. Ez a mosoly a legkevésbé sem volt boldog, ismertem a különbséget. Vádoltak. Bűntudatot ébresztettek bennem. Harry azt hitte, hogy az én hibám is. Gyorsan kibontakoztam Harry öleléséből, és elfutottam az ellenkező irányba, messze Harrytől és Ginnytől, a belőlük áradó ridegségtől.

***

Túl ideges voltam ahhoz, hogy a könyvtárba menjen, mint ahogy általában tettem az órák után. Tudtam, ő a közös helyiségben van és találkozni akartam vele. Úgy érzetem, hogy rajta kell bosszút állnom, azért, amit velem tett. Ordítani akartam vele. Annyira szerettem volna bántani, annyira, hogy a végén ő könyörögjön, hogy hagyjam abba. A vérét akaratam, véraláfutásokat okozni és tönkretenni a makulátlan testét. Ki akartam tépni a tökéletes, selymes haját, ujjaimmal végigkaristolni a bőrén, megjelölni őt, pontosan úgy, ahogy ő engem. Azt akartam, hogy fájdalmában a nevem üvöltse, mint ahogy korábban én. Annyi kínt akartam neki okozni, ami után soha nem lesz ugyanaz az ember. Ez az ő hibája volt, amiért már nem voltam olyan, mint a jó öreg Hermione Granger.

A klubhelyiség sötét volt, amikor beléptem.
- Lumos – mondtam, és a pálcámmal világítottam. Arccal lefelé feküdt a fekete kanapén. Minden könyve szétszóródva hevert a földön, a tintásüvege nyitva volt. Félmeztelenül feküdt ott. Meg akartam ütni az övemmel, eszméletlenre verni, vég nélkül kínozni.

Elindultam felé, készen arra, hogy a haragomar rázúdítsam. A lépteim hangjára felébredt, a határa gördült, hogy lásson engem, majd kinyitotta az álomittas szemét. Ekkor figyeltem fel először mennyire kialvatlan. Egy pillanatig sajnáltam őt, de rögtön elfelejtettem amikor megláttam a tükörben az arcomat, és a rajta lévő hegeket. Az eltompult elmémet a harag lángra gyújtotta.

Odaléptem hozzá, és felállt. Fölém magasodott, de már nem tűnt olyan félelmetesnek, mint korábban. Olyan nagyon dühös voltam, arcon csaptam. Még mindig álmosnak látszott, de nem tett semmit sem, hogy megállítson. A sápadt bőre élénkvörös árnyalatban pompázott. Biztosan égett a bőre, de nem tett semmit. Szürke szemével rámnézett, még mindig tele volt a tekintete sajnálattal, megbánással és szomorúsággal. Mondván tudja, hogy megérdemli, amit tenni fogok vele. Újabb pofont kapott tőlem, majd közelebb mentem és rácsaptam a mellkasára. Az arcomon végigfolytak a csalódottság könnyei. És akkor egy idő után képtelen voltam folytatni.

A tekintete elég volt ahhoz, hogy ellágyuljak. Nem tudtam tovább folytatni. Ő sajnálta, amit tett, én pedig továbbra is dühös voltam, de belefáradtam és csalódott lettem ettől az egésztől. Elegem volt. Ezt nem folytathattam tovább. Egy lépésnyit hátráltam, tértre ereszkedtem, arcomat a kezembe temetve zokogtam, a könnyeim kicsordultak az ujjaim mentél. Ő pedig csak ott állt, és engem nézett. Mindkét arca duzzadt volt és vörös. Aztán megint rámzúdult a vágy érzése…

Persze megtette azokat a szörnyűségeket velem, de egy részem azt akarta, hogy maradjon velem. Az általa okozott fájdalom ellenére, hiányzott. Hiányzott, hogy megdobogtatja a szívem a félelem. Hiányzott, ahogy a hideg szemével rám néz, sötéten a kéjtől. Hiányzott a keze, ami nyomot hagyott az egész testemen. Még azt is hiányoltam, hogy az ajkamba kelljen harapnom a fájdalomtól nehogy felüvöltsek.

Bármilyen furcsának és szánalmasnak tűnik, minden hiányzik. És végül meg akartam bocsátani neki.

Hirtelen egy olyan helyzetbe keveredtem, amiből nem tudtam magam kirángatni. Gyűlöltem őt, mégis vágytam utána. Meg akartam szabadulni tőle, de mégis azt akartam, hogy örökre velem legyen.

És nem bírtam tovább. Válaszokra volt szükségem azokra a kérdésekre, amiket eltemettem magamba. Mindenre magyarázatot vártam, ami velem történt, hirtelen ráförmedtem.

- Miért teszed ezt velem? – követeltem a választ. – Miért van az, hogy az egyik pillanatban utállak, a másikban vágyom rád? Miért okozol nekem fájdalmat, sebzel meg és késztetsz sírásra, de aztán úgy csinálsz, mintha kedves lennél? Miért okozol kínt az egyik pillanatban, a másikban pedig olyan gyönyört, amilyen sohasem éreztem? Miért akarom, hogy megölelj és megérints? Miért akarok neked megbocsátani, elfelejteni mindent és újrakezdeni, annak ellenére, hogy megerőszakoltál? Miért érzem ezt?

Vártam, hogy válaszoljon, de még mindig csak nézett rám a megbánással teli tekintetével.

- Miattad mindenemet elvesztettem. Elvesztettem az élniakarásom, a büszkeségem, a hírnevem. Már nem vagyok önmagam. Olyanná tettél, aki már nem ugyanaz a Hermione Granger. Az egyik pillanatban nem akarom látni az arcodat soha, a másikban örökké magam mellett akarlak tudni. Egyszer meg akarlak ütni, másszor pedig… - A hangom elhalkult, majd suttogva beismertem azt a titkot, amit volt bátorságom kimondani. – … meg akarlak csókolni.

Előre lépett. Tekintete továbbra is az enyémet fürkészte. Leült mellé, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem és sírtam.

- Mit tettél velem? – suttogtam, egész testemben remegtem. amikor az ajka a homlokomhoz ért. Kicsit hátrahajtottam a fejem, hogy lássam az arcát. Ismét azon kaptam magam, hogy elmerülök a tekintetében. A szürke szeme megtelt bűntudattal, ami majdnem kettészakított. Biztosan tudtam, hogy megbánta, amit velem tett. A szívem az érzelmek óceánjában hánykolódott, és nem találtam a partot.

Lehunytam a szemem, emlékeztettem magam, hogy ne vesszek el ismét az igéző tekintetében.

- A foglyod vagyok – szólaltam meg remegő hangon – és most az akarom, nem… azt kérem, hogy engedj szabadon – fejeztem be határozottan.

De mélyen magamban tudtam, hogy nem engedhet el. Fogságban tartott, amiből nem volt kiút. A kapukat bezárták, és lehetetlennek tűnt a szabadulás.

hozzászólások: 0