6. fejezet
Vallomások

A fiú

- A foglyod vagyok – mondta remegő hangon. – É most… - hallottam, ahogy sóhajt és egyenesen a szemembe néz a fahéjszínű szemével. – Most azt kérem, engedj szabadon – jelentette ki határozottan.

Ott ültem teljesen magamba zuhanva. Nem tudtam mit mondjak. Próbáltam felfogni, hogy mit mondott, miközben ő hozzám bújt, átkaroltam, borostyán szeme az én tekintetembe fúródott. Soha nem éreztem még életemben ennyire gyengének és kiszolgáltatottnak magam. A szavai súlyos teherként nyomták a szívem. Igaza volt. Minden, amit mondott teljesen igaza volt. Miattam nem volt több barátja. Teljesen egyedül volt. Még ha Potter és Weasley annyira fafejű is volt, hogy nem látták rajta a változást, én igen. Tudtam azonban azt is, hogy felelős vagyok minden rosszért, ami vele történt.

De a többi szavától a szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet, pillangók repkedtek a gyomromban, egy újabb, mélyebb érezelemhullám söpört végig rajtam, aztán jött az apály, és lehunytam a szemem.

„- Miért az, hogy egyik pillanatban gyűlöllek, a másikban már vágyom rád?”

Az elmém végül megértette a szavai mögöttes jelentését. Vágyott rám? De miért?

Kinyitottam a szemem, hogy visszanézhessek rá. Ő figyelmesen, kitartóan bámult. Mennyi bátorság kell ahhoz, hogy kimondja nekem ezeket a szavakat. Ugyanúgy össze volt zavarodva, mint én. A tinédzser hormonjaink a legjobbat hozták ki belőlünk… és csapdába estünk egymás bűvkörében.

Eszembe jutott a tekintete, ahogy átváltoztatástanon engem nézett. Ahogy a lelkembe hatolt, képtelen voltam magamban tartani az érzéseimet. Engem nézett, mintha transzba esett volna. De nem mertem ránézni. Olyan magányosnak látszott, olyan gyengének. Nem hittem el, hogy az úgynevezett „barátai” nem látják az ürességet a tekintetében. Egy mérföldnyiről is kiszúrtam volna, már csak abból is ahogy jár; akár egy élőhalott, ami csak lélegzik, elvégzi a napi rutinját. Érkezés közben lopva ránéztem, és látom az élettelenségét. A gyomrom összeszorult látva a tehetetlenségét, mennyire elárasztja a bánat, és undorodtam magamtól ezért. Hogy tehettem ezt vele?

„ - Az egyik pillanatban meg akarlak ütni, a következőben… a következőben meg akarlak csókolni.”

Meg akart csókolni. A szemem az ajkára vándorolt. Puha és rózsás, finom és ellenállhatatlan. Egyetlen egy csók tőle, és elveszíteném az irányítást. Elmosódnának a határok. Azok a mérgező ajkak lassan mind őt, és mind engem megölnének. Ezek az ajkak késztettek arra, hogy megtegyem a lehető legnagyobb bűnt, amit elképzelni lehet.
Hirtelen felálltam, vagy ezer érzelem rohant végig rajtam. A csábító ajka okozta a nyugtalanságunkat. Azt mondta, hogy a foglyommá tettem? De nem látta, hogy először ő ejtett csapdába engem? Azon az éjszakán engedtem szabadon, amikor a bocsánatát kértem, most mégis ő jött vissza hozzám. Kiabált velem, mindent elmondott a lelki gyötrelméről, amit miattam érzett.

Tudta egyáltalán mit tett velem?

Éreztem, hogy forr bennem a düh.

A bűntudat egy olyan érzés volt, amit egy Malfoy soha nem engedhetett meg magának. Soha nem is ismertem ezt, de itt már annyiféle gondolattal kínoztam magam, amelyeket tiltottak voltak számomra. Elnézést kértem tőle. Soha életemben nem tettem ilyet. És mégis ez a szó könnyedén kicsúszott a számon: sajnálom. Bármit is tettem… mégis ő többet akart tőlem. Mégis mit akarhat még? Abbahagytam az éjszakai látogatásokat. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek rá. Elfojtottam a vágyaim annak érdekében, hogy megszüntessem a fájdalmat, amit neki okoztam. Mégis azt kérdezi tőlem, mit tettem vele? De mi van velem? Ő mit tett velem? Egyik pillanatban egy dühös, szexuális vágytól vezérelt szörnyeteggé váltam, aki a vérével és kínjaival táplálkozott, majd a következőben egy szánalmas vesztes lettem, aki kétségbeesetten vádolja magát a tettéért.

Figyelt engem, még mindig a földön ülve. Az arcát könnyfoltok áztatták, értetlenül nézett rá.

- Foglyoddá tettél. És most… most kérlek, engedj szabadon.

Megsebeztek a szavai, és hirtelen nehézzé vált magamban tartani a gondolataimat. Az ajkai olyan ártatlannak tűnt, amit amilyennek látszott. A szája, teste, a jósága vonzott magához. Nem az én hibám volt, az, ami történt. Hanem ő maga volt az. Ha nem lenne ilyen csábító, akkor ebből az egészből semmi sem történt meg. Ha puszta jelenléte miatt nem érzném ezt, soha nem történt volna meg, és akkor nem nézne rám így.

- Arra kérsz, hogy engedjelek szabadon? – csattantam fel olyan hangon, ami még számomra is idegennek hangzott. – Hogyan engedhetnélek el, amikor saját magaddal együtt engem is csapdába ejtettél? Hogyan állhatsz úgy ott, és mondhatod, hogy foglyul ejtettelek, amikor te magad vagy a börtönőr. Olyan ártatlannak látszol, hogy én meg egy gazembernek tűnjek, pedig te kezdted az egészet. Megkérdezed, mit tettem velem, én pedig ugyanezt a kérdést teszem fel neked. Mit tettél te velem? Nem tudok válaszolni a tiédre, de te tudsz-e válaszolni az enyémre?

Felállt, de nem szólt egyetlen szót nem. Csak állt ott szótlanul, mint ahogy pillanatokkal korábban én.

- Azt mondtad foglyul ejtettelek, és azt akarod szabadítsalak fel. Hogyan tegyem meg, amikor nem én tettem meg először? Te magad voltál. A szépséged, a csábító mosolyod, az ártatlanságot. Mivel varázsoltál el? Milyen átkot tettél rá, amitől így érzem magam, Granger?

- Nem használtam semmilyen varázslatot – mondta remegő hangon.

- De igen – kiáltottam. – Másképpen akkor miért is akarnálak megcsókolni? Miért akarnám, hogy velem legyél? Egy olyan muglinak, mint te vagy, még csak a közelemben sem kellene lennie, de még így is vonzódom hozzád. A tökéletességed, az ártatlanságod, amit irigyeltem, én akartam az lenni a tökéletlenné tesz és megijeszt. Másképpen miért törődnék vele? Miért van az, amikor láttam a sebeket a hátadon, hallottam a fájdalmas nyögésed, akkor megundorodtam magamtól? Korábban soha nem éreztem bűntudatot, miért éppen most? Miért nem nézhetek szégyenkezés nélkül a szemedbe? Ha ez nem varázslat, akkor mi lehet? – A hangom a halkabbról hangosabbá vált, s visszhangot vert a társalgó kőfalán.

- Nem, én nem. Te voltál! Csapdába ejtettél. A foglyoddá tettél. Én nem tettem semmit – kiáltott vissza, minden félelmét magam mögött hagyva.

- De igen, te tetted! – vágtam neki vissza.

Ott álltunk mereven bámulva egymást, zihálva, miközben próbáltunk megnyugodni. Láttam a tekintetében a frusztrációt és a zavartságot, mégis bűntudat volt bennünk, éppen úgy, mint az enyémben. És harag, sok-sok harag, biztos voltam benne. És biztos voltam benne, hogy a szemem ugyanezt a kifejezést tükrözi. Azonban volt még más is, amit az övében és az enyémben is látni lehetett. Egy tiltott érzés mindkettőnk számára. Ez pedig… vágy volt.

Mindketten éreztük. Mindkettőnk szemében sötéten örvénylett ez az érzés, és a szívem nagyot dobbant ettől a felfedezéstől. Vágyott rám. Meg akart csókolni. Örökké mellettem lenni.

Elragadtattam magam ettől az érzéstől, és csak erre tudtam gondolni. Észre sem vettem mi történik körülöttem, csak akkor mikor a puha ajka az enyémhez ért. Mindketten felsóhajtottunk és felnyögtünk. Amilyen rossz tett volt ez, annál inkább helyesnek tűnt.

Akkor húzódott el tőlem, amikor rájött ő is, hogy mi történt. A tekintetünk még mindig egymásba kapcsolódott, a tüzes barna és a hideg szürke. Minden érzés, amit korábban a szemben láttam, a zavartság, harag, csalódottság, eltűnt és csupán egyetlen egy kifejezés maradt… puszta kéjes sóvárgás. És az enyém… pontosan ugyanezt tükrözte vissza. Tekintetünk elsötétült a vágytól.

A karjait a nyakam köré fonta, ujjbegyei a nyakszirtem bőrfelületét csiklandozta, amelyet hirtelen nagyon izgatónak találtam, miközben tekintetünkkel még mindig egymást fürkésztük. Az egyik kezemet a derekára tettem és közelebb húztam magamhoz, mindketten felnyögtünk, miután a testünk ennyi idő után egymáshoz simult. Csak egy hét volt, de úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság telt volna ez, mióta utoljára a karjaimban tartottam. Az egyetlen különbség azt volt, hogy az erőszakkal történt, de ez kölcsönös megegyezésből történt.

A másik kezem az arcán volt, észrevettem egy halványuló heget, ami az orcájáról az álláig húzódott. Alig letett látni, de még mindig ott volt, gyengéden nyomon követtem az ujjaimmal, és felrémlett bennem, amikor a körmöm belevájt a húsába, és vérével kevert könnyei fejtették az ujjbegyeimet. Lehunyta a szemét, élvezte az érzés, én pedig éreztem, ahogy megremeg az érintésemtől. Ekkor megtettem azt, amit ő akart, egy gyengéd csókot, amibe minden bánatomat, bűntudatomat hagytam kiáramolni magamból, amíg nem maradt más, mint a mámor. Kezemmel az arcát simogatta, miközben a nyelvem találkozott az övével, s lassú, erotikus táncba kezdtek, miközben a gondolataink megszűntek és csak az egymás iránti érzéseink maradtak. A csókommal vágyat ébresztett benne, kiűzve magamból minden bűnt. Vágyat akartam ébreszteni benne. Felébresztve a bennünk rejlő szörnyeteget.

Minden megpróbáltam, hogy a lehető leglassabb és legyengédebb legyek, amennyire csak lehet. Úgy tűnt, hogy az idő számunkra nagyon lassan telik, s egy olyan időben létezünk, ahol csak mi ketten vagyunk.

Nem akartam többé a fájdalmát, a sírást, sikolyát. Finoman cirógattam az arcát, miközben másik kezem lusta köröket rajzolt a hátán, majd a fenekén, ő pedig halkan felnyögött. Hirtelen az ajkai elváltak az ajkaimtól és mindketten levegőért kaptunk. A csókunk olyan lassú volt, mégis szenvedélyes.

Minden erejét összeszedve lökött el magától, bár a látogatásaim után nem nyerte még vissza az erejét mégis megdöbbentett, ugyanakkor nem is védekeztem. A kanapéra huppantam, amin korábban pihentem, majd mielőtt belemászott volna az ölembe, olyan arckifejezést láttam rajta, amit eddig sohasem. Ismét egy brutális csókkal rontott nekem, olyannal, amilyet én is korábban megtettem vele, nyelvünk újabb csatába kezdett, kezeink egymás testét bebarangolva simogatták egymást, torokhangú nyögésen hallatszottak a szobában.

Tűzvihar gyúlt minden egyes érintésünkre, elsöprő mámor, kéj és gyűlölet őrült érzése, ami végighaladt a testünkön. Meg sem fordult a fejünkben, hogy megállhatnánk. Egyre növekedett a szenvedélyünk. A szája birtoklóan az enyémre tapadt, a kezeivel a hajamba túrt, és testünk egymáshoz ért. Akartunk egymást, nem is tudtam meghatározni mennyire.

Éreztem, ahogy az ujjaival a mellkasomhoz ér, felsóhajtottam, amikor megéreztem a tenyerét a csupasz bőrömön. Hirtelen éreztem, ahogy a keze a nadrágom övénél van, és kinyitottam a szemem. Megláttam őt. Félmeztelen volt, és én azon tűnődtem, hogy mikor történt? Én vettem le az ingét vagy ő tette?

Megfogtam a kezét, és megakadályoztam, hogy kioldja az övem. A tekintetünk újra egymásba kapcsolódott. Csalódottan sóhajtott fel, és már hajolt volna közelebb, hogy megcsókoljon, de elfordítottam a fejem, így az ajkai alig érintették az enyémet. Zavartan emeletek fel a fejét, ahelyett, hogy megcsókoltam volna, csak bámultam rá. A zúzódásokat figyeltem a mellkasán, a köldökétől a melléig, amik még nem gyógyultak be. A gyomromban a kavargó érzés újra feltámadt és folytatódott, amikor a nyakán megpillantottam a véraláfutást és egy újabb, mély és friss heget. A vággyal teli tekintete most nem izgatott fel, inkább megijesztett és még nagyobb gonosztevővé tett.

Mi a fenét csinált? Az rendben volt, hogy kész megbocsátani, de így elcsábítani engem? Mi történt vele? Ez egy újabb változás, amit okoztam benne?

Ekkor jöttem rá, hogy mit kell tennem. Mert ez minden szempontból helytelen volt. Nem kellett volna így éreznie irántam. Én voltam, aki megerőszakolta. Annyi fájdalmat okoztam neki, és amit ő tőlem akart az őrültség volt. Én magam is megőrültem, és biztos voltam benne, hogy ő is.

Eltoltam magamtól, leszálltam a kanapéról, a hideg padlóra, kirázott a hideg. Visszafordultam hozzá, hogy lássam a zavaros arckifejezését.

- Mit csinál? – kérdeztem rekedten.

Egy hosszú perci meredt rám, mire elfordítottam a tekintetemet, mert nem tudtam újra a szemébe nézni. Bűntudat zúdult rám, és dühösnek éreztem magam, azért, amit tettem. És azért, amit okoztam.

- Én… én… nem tudom – dadogta.

Felálltam és felkaptam a fehér iskola inget, amit nem is tudom ki vett le, ő vagy én, hogy eltakarja magát. Hirtelen úgy éreztem, hogy meg kell védenem. Azzal, hogy leplezi magát előttem, talán véget vet a kéjes gondolataimnak, amik beindultak, amikor meztelenül, mindenre készen rám várakozik.

Zavartam nézett rám. Fogtam a saját ingem és elindultam a portré fedte ajtó felé.

- Hová mész? – kérdezte lélegzetvisszafojtva.

Elértem a lány és az egyszarvú festménynek a hátulját, kissé oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemem sarkából lássam őt. Elveszettnek tűnt, mintha a távozásom minden reményét elvennék. Mintha soha nem akarná, hogy elhagyjam, mert csak én voltam neki. Ekkor jöttem rá még valamire.

Igaza volt neki is, és nekem is.

Visszajátszottam magamban a szavait, a vallomását, majd eszembe jutott a saját vallomásom neki. Őrült csókunk ráébresztett, hogy mennyire igaz az, amit egymás fejéhez vágtunk.

A foglyommá tettem és ő csapdába ejtett. Emiatt az érzelmeink a gyűlölet és a vágy határán egyensúlyoztak. Mindketten ezeknek az új érzéseknek a csapdájába estünk, és olyan szorosan szőttük össze őket, hogy az őrület szélére sodort minket. Bűntudat… bánat… vágy… gyűlölet.

- Kiszabadítom magunkat – válaszoltam neki, és otthagytam, anélkül, hogy még egy szót szólhatott volna.

Egyetlen mód volt erre az, ha meggyónom az egészet. És pontosan ezt is tettem.


***

Egyből Dumbledorehoz mentem. Igazából nem azonnal. A kis csókcsatán után még mindig dühítően kemény voltam, és csak azután indultam az irodájába, hogy gondoskodtam magamról.

Dumbledorenak tett vallomásom volt az egyetlen módja annak, hogy mind ő és mind én szabadok lehessünk. Megszabadulhatok ettől a bűntudattól és tőle… Nem tudom, hogy ez hogyan fogja szabaddá tenni őt. Nem tudom, ő mit várt tőlem, de egyetlen dolog, amit tudok, hogy már nem érdekel mi lesz velem ezután. Inkább elmegyek Azkabanba, és rohadok a börtönben, minthogy lássam széthullani az álmait, az életét, cél nélkül bolyongani. Ha elmondom Dumbledorenak bajban leszek, de már ezen a ponton nem érdekeltek a következmények. Végre megszabadulnék a bűntudattól, és Hermione soha nem lát majd többé. Igen, ez talán mindkettőnket felszabadítana.
Dumbledore szokás szerint először citromos italporral kínált, és én elutasítottam az ajánlatot, az agyam teljesen máshol járt. Végül elmondtam neki mindent, amit Hermionéval tettem az elmúlt hónapban tettem, mert egy másodpercig sem volt képes magamban tartani. Egyszerűen csak ott ült az irodája székében, miközben végigsimította a hosszú fehér szakállát, és végül azt mondta:

- Értem.

Mindent elmondta, kivéve a mai nap történéseit, és azt a tényt, hogy Hermione vágyott rám; felállt a székről és hátat fordított nekem.

Arckifejezése nyugodt volt mialatt beszéltem. Elgondolkodtatott, hogy vajon mi járhat az öreg fejében. Mit tesz majd velem? Azonnal elküldenek az Azkabanba? Megkapom a dementorok csókját?

Végül szembe fordult velem és egyszerűen csak visszaküldött a szobámba, csomagoljak össze és reggel költözzek vissza a mardekárosok klubhelyiségébe, a régi helyemre. Kiszáradt szájjal ültem ott. Nincs szemrehányás? Nincsenek kemény szavak? Nem hívja rögötön az aurorokat? Azon tűnődtem mire gondol, de kérdések helyett inkább megköszöntem és kimentem az irodájából.

Nem tudtam, mit akar Dumbledore. Nem tudtam, mi lesz velem holnap, de ma, most, végre sokkal könnyebbnek éreztem magam, és csak ez számított.

Nem tudtam, hogy mi lesz most. Nem tudtam, hogy ez megállítja-e a vágyam, hogy megöleljem őt. Nem tudom, hogyan fog végződni ez az egész, mi lesz az egymás iránt táplált érzelmeinkkel. Talán, ha nem leszünk egymás közelében, akkor vége lesz ennek. Tudom, hogy valószínűtlennek tűnik, de ha nem látom őt és ő sem ekkor, akkor lassan magunk mögött hagyhatjuk mindazt, ami az elmúlt hónapban történt, végül minden visszatér a normális kerékvágásba. Azt reméltem, ha a bűntudat és a bánat elmúlik végre önmagam lehetek. Visszatérek a régi helyemre, a régi énemhez.

Hermione szavai megijesztettek. Azt akarta, hogy mellette legyek. Szenvedélyes, birtokló csókja kikészített. Nem olyan voltam, mint ő. El kellett távolodnom tőle. Meg kellett törnöm ezt a varázslatot, amit rám bocsátott, és talán el felszabadítja, ő pedig felszabadít engem.

Fogalmam sem volt mi lesz velünk. Képes leszek kordában tartani az érzéseimet iránta? Képes leszek úgy felébredni reggel, hogy nem találom magam szétizzad lepedők között kemény merevedéssel? Képes leszek elfojtani az érzéki fantáziámat, amik rámtörnek, amikor egyedül vagyok?

Igen, talán képes leszek rá. Ha képes leszek uralkodni ezen, akkor ennek is lassan vége lesz. Nem gondolok rá többet. Valahogy ez valószínűtlennek tűnt, de elhatároztam, hogy megteszem. Véget vetek ennek, visszaterelem az életünket a helyes útra.

Csak akkor, ha nem megyek Azkabanba.

Bármi is fog történni, a rám nehezedő bűntudatott meg fogok szabadulni. Képes leszek ránézni, és nem elmerülni a szégyenben. Újra tükörbe tudnék nézni, és nem látnám magam egy gonosz erőszaktevőnek. Végül is most már nem szégyelltem magam.

És ehhez csak egy egyszerű vallomás kellett.

hozzászólások: 0