7. fejezet
Édes álmok

A lány

- Hová mész? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.

A fejem még mindig zsongott a korábban történtektől. Amit mondtam neki, az ő vallomása, a csók.

Odalépett a portré ajtajához, én pedig csak álltam ott, és hátát bámultam. Megállt, visszafordult, csak az egyik felét láttam az arcának, ezüstös hajra rendetlen volt, a tekintetét pedig teljesen elzárta előlem.

- Kiszabadítom magunkat - válaszolta és távozott, mielőtt bármit mondhattam volna. Csak ültem ott magamba zuhanva. Megfogtam a fehér iskolai ingem, amit azért adott nekem, hogy eltakarjam magam. Bámultam a társalgó bejáratára, ahol néhány perce meg állt. Éreztem, ahogy a szemem szúr a könnyektől.

Akkor még nem tudtam miért csókoltam meg. Őt is kiborította ez az egész, és rájöttem, hogy nemcsak én rekedtem ebben a furcsa vágy és gyűlölet körében, hanem ő is. Valahogy csapdába ejtettem, ő pedig a rabjává tett. Azt mondta elmegy és felszabadít minket, de azt nem tudja, hogy nem lesz képes erre. Nincs rá mód.

Eszembe jutott, ahogy néhány perccel ezelőtt egymás tekintetével összefonódva, zihálva, álltunk ott egymás előtt, miután egymás szavába vágva ordítottunk egymással. Egy részem elgyengült. A szavait hallva én is bűnősnek éreztem magam, amiért benne ilyen érzések kavarodnak. Bűntudatom volt, amiért valahogy eljutottam a szívéhez.

Sokkal jobb lett volna, ha tényleg egy könyörtelen, hideg gazember lenne, aki megállás nélkül kínoz. Miért is kellett elmennie, és miért furdalta a lelkiismeret? Miért kellett bocsánatot kérnie? Ha soha nem tette volna meg, akkor én sem érezném ezt iránta. Nem vágynék rá. A hirtelen pálfordulása miatt rájöttem, hogy lehetne jobb ember is. De az élet sokkal könnyebb lenne, ha csak egy rohadéknak látnám érzések nélkül. Legalább akkor nem lenne olyan késztetésem közelébe menjek, hogy megcsókoljam.

Ott álltunk, és egymás szemébe nézve azt vettem észre, hogy elvesztem a tekintetében. Úgy tűnt a lábaim maguktól elindultak el és tettem néhány lépést felé, váratlanul kinyújtottam a kezem, aztán megcsókoltam. Az érintkezésünktől mélyen felsóhajtottam, és az öröm hulláma elsodort, felnyögtem. Olyan sok idő telt el, hogy utoljára csókolóztunk. Olyan hossz idő…

Elhúzódtam, hogy az elmémnek maradjon egy kis ideje feldolgozni a történteket. A szemébe néztem, és teljesen elmerültem bennük, amikor láttam, hogy a szürke szeme elsötétül a vágytól. Gondolkozás nélkül fontam a karjaim a nyaka köré, ujjaimmal beletúrva a hajába, körmeimmel a nyakát karistolva. Közelebb húzott magához, egy már alig volt köztünk távolság. A tény, hogy a csupasz mellkasa az én testemhez ért újabb bizsergető várakozást okozott bennem. Csak egy vékony ruhadarab választotta a bőrünket egymástól.

Mikor megdörzsölte az arcom rögtön tudtam, hogy ott érint meg, ahol korábban megsebzett. Olyan érzéki és édes volt, hogy lehunyt szemmel sóhajtottam fel, felnyögtem, amikor ajka megérintette az enyémet. Csókolóztunk, a nyelve finoman dörzsölte a sajátomat, keze az arcomat simogatta. Szinte doromboltam, amikor éreztem, ahogy köröket rajzol a hátamra, én pedig előrehajoltam, elmélyítve a csókunkat.

Hirtelen elhúzódtam, szükségem volt egy nagy lélegzetvéletlen, és valami eszembe jutott. Nem tudtam hogyan került oda. Csak azt akartam, hogy soha ne hagyja abba a csókot. Szeretettem volna érezni magamban, lassan, és soha ne távolodjon el. Azt akartam, hogy testünk egyesüljön, először fokozatosan, aztán gyorsan és féktelenül. Örökre magam mellett akartam tudni. Most pedig vágytam rá. Hirtelen azon kaptam magam, hogy félek, hogy elvesztem őt, és nem akartam, hogy elmenjen.

Teljes erőmből löktem meg, ő pedig elterült a fekete kanapén, amin korábban szunyókált, és rámásztam. Érzéki érzés volt, a testem felhevült, és lángolt a kéjtől. Keményen csókoltam meg, ajkaim zúzódtak, ujjaim fel-levándoroltak a mellkasán, éreztem minden izmát, próbáltam elmémbe vésni. Ő is keményen viszonozta a csókot, kezeivel végigsimította a testemen, villámgyorsan kigombolták az ingemet. Egyre jobban vágytam arra, hogy mennem legyen, már nem akartam, hogy lassú legyen. Altestünk egymáshoz dörzsölődött, vágy keltette fájdalom a kétszeresére nőtt. Ujjaimmal a nadrágja övét kerestem, ahol éreztem az egyre növekvő keménységét. Tudtam, hogy ő is akar engem, de a kezei lefogtak, megakadályozták azt, amit tenni készültem. Megszakította a csókot.

Biztos voltam benne, hogy az arcomra volt írja a zavar. Csalódott voltam. Mi történt az agresszív Draco Malfoyjal, aki több hónapon keresztül mindennap erőszakoskodott? Közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, mégis elfordította a fejét, és csak súroltam az ajkait. Felemeltem a fejem és kérdőn pillantottam rá, de a tekintete komoly volt, és eltolt magától. Felvette az ingem, és eltakarta vele a testem, majd felvette a saját ingét és távozott.

És most csak ültem itt, és azon gondolkodtam hogyan történt mindez. Mi késztette, hogy abbahagyja? Mi volt az oka? Egyetlen egyszer volt merszem a szívemet követni, amire a testem vágyott, még megállított. Nem vágyott rám többé? Igazam volt korábban? Senkit sem érdeklek?

***

Az ágyamban fekve hagytam, hogy a sötétség teljesen betakarjon. A múltban, mielőtt Draco elkezdte a látogatásait, szeretettem a sötétséget, mert meleg volt és kényelmes. Elrejtett mások elől és másokat is elrejtett tőlem. Csak én voltam egyedül. Távol a zavaró tényezőktől, távol az élettől. Egyszerűen én voltam a saját kis világomban.

Sajnos most már gyűlölöm. A sötétség volt az, amiben elvesztettem az ártatlanságomat, ahol az életem olyan útra tévedt, amivel messze kerültem a célomtól. Itt, ebben a sötétségben, jöttem rá, hogy nem találom önmagam. Mennyire megváltozott minden. Korábban ilyenkor az elmém sodródott, elemezte a gondolatokat, amiket a nap folyamán történt velem.

Most pedig egy olyan helyzetben találtam magam, ahol minden csak illúzió. Az élet csak egy hazugság. Egy harctér, ahol a saját barátaid is az ellenségeid, és csak önmagukra gondolnak. Csapkodj, kaszabolj és sírj. Vér, halál, bánat és gyász.

Most gyászolok. Mit is, kérdezhetnéd. Sok mindent, mint például a barátságunk halálát két emberrel, akik korábban a világot jelentették számomra, és az őrült érezelmeim is gyászolom valaki iránt, aki minden bajom okozója.

Még a sötétségben is, ami egykor a vigaszom volt, sikerült neki az életemet a feje tetejére állítani. Minden gondolatomat, minden mozdulatomat, a lelkemet is kísérti. Utálom őt, amilyen ilyen érzelmeket kavar fel bennem. Vágy vagy gyűlölet. Melyiknek kell lennie? Nem lehet mindkettő. Lehet, hogy mégis?

Aludj – lépett be egy gondolat az fejembe. Azonban a szemem nyitva van.

Lassan nyílt ki az ajtót. Ijesztő hang, mégis ismerős.

Az ajtón keresztül fény szűrődött be, amitől hunyorogni kezdtem.

Áh, a fény. Annyira hiányzol. Mégis, hogy utállak téged is.

Az ajtóban egy alak sziluettje rajzolódott ki. Éreztem, hogy a tekintete az enyémbe fúródik, Behunytam a szemem, egyrészt a fény, másrészt meg azért, mert nem akartam látni az ajtóban álló embert. Először jött utánam, aztán elmert, és arra késztet, hogy menjek utána, majd ismét távozik. Azért jött, hogy folytassuk ezt a körforgást? Vagy azért jött, hogy örökre velem maradjon. Ezt kívánom. Örökké.

Éreztem, ahogy a matrac lenyomódik, és felgyorsult a szívverésem. Éreztem a jelenlétét. Félelmetes – gondolta az elmém egyik része. Kellemes – mondta a másik. A fülemnél éreztem a lélegzetét, és arra vágytam, hogy végre megszólaljon. Nem volt olyan szó, amit mondhatott volna, mert az ajkaim valami egészen másra vágytak. A korábban meg nem tett csókra,

Kicsit felemelkedtem, hogy szembenézhessek vele. Az ujjaimmal végigsimítottam az arcát, de csak azért, hogy megbizonyosodjam róla valóban nem egy illúzió, és nem tűnik el az érintésemre. Felsóhajtottam, amikor megérintettem a bőrét, és hogy megcsókoljam, úgy ahogy az én ajkaim szerették volna.

A kezét szorosan a derekam köré fonta, testünk úgy illeszkedett a másikba, mint két puzzle-darab. Mégis furcsa volt, mivel úgy tűnt, mintha két különböző puzzleból érkeztünk volna, mégis valami magasabb rendű hatalom teremtette volna meg, hogy még a különbségeinken keresztül is együtt lehessünk.

Ez egy csók különbözött minden mástól. Mennyei, égi, tiszta. Elváltunk és az arcomat a mellkasára tettem, és hagytam, hogy a fűszeres illatát beszívja a tüdőm, imádva az illatát és az érzelmeket, amiket a szívemben éreztem. Furcsa, korábban ettől félelmemben remegni kezdtem és taszított. Különös hogyan változnak meg a körülmények.

Minden furcsa volt bennünk, de valahogy nem érdekelt. Ez csak még izgalmasabbá teszi az egészet. Az érzelmeink közt megbúvó rejtély, ami az analitkus elmémnek örömet okozott. De, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmit sem tehetek, hogy rendezzem az érzéseimet, összezavarodtam. Ez a zavar mégis valahogy jó volt. Meg szeretném érteni, és ez így sokkal izgalmasabb.

Mégis azt éreztem, hogy csapdába esek a saját elmémben, a saját érzéseimben.

Egyre erősebben szorított magához, sokkal jobban, mint azelőtt.

Csapdába esve. Én voltam a fogja. Ő pedig elment, hogy kiszabadítson. Mi történt? Megértette, hogy ez most teljesen lehetetlen? Talán. Talán most ezért van itt. Szorosabban karolt át. Nem akartam, hogy elmenjen. Választottam a vágy és a gyűlölet között. Vágy. Egyértelműen ez.

Aludj. Újra éreztem. Ezúttal lehunytam a szemem.

***

- Elmegyek. Szabad vagy. Most már szabad vagy – ezek a szavak szakítottak ki a szendergésből.

A szemem még mindig csukva volt, mégis tudtam, hogy reggel van. A madarak csiripeltek a távolban, a fény áthatolt a függönyön. Egy új nap. Fény. Szabadság.

Várjunk egy percet… „Szabadság”?

A szemem gyorsan kipattant, hogy lássam ki beszélt. Éjszaka jött, vagy mégsem? Eljött és megcsókoltuk egymást, de ezen kívül semmi sem történt.

A szemem már csak az ürességet látta. Hová tűnt? Oldalra néztem, hogy lássam az ágynak azon részét, ahol tegnap este aludt. Meglepődtem, amikor úgy nézett ki, minta senki sem aludt volna ott.

Megdörzsöltem a szemem azt gondoltam, hogy ez csak egy illúzió. Pedig az ágy ugyanaz volt, mint amit másodpercekkel korábban láttam. Kimásztam belőle, átfutottam a fürdőszobába, megnyitottam a csapot és hidegvizet fröcsköltem az arcomra. Mi történt? Hov tűnt? Talán a szobájába ment. Igen. Talán így volt.

A szobája felé vezető ajtó felé néztem. Odaléptem, kicsit haboztam, nem voltam benne biztos, hogy belépjek-e vagy sem. Végül rászántam magam és kinyitottam az ajtót. Meghökkentem az üresség láttán. A fekete ágyat lecsupaszították, a szekrény kinyitva, de egyetlen ruha sem volt benne. Az egész szoba olyan üres volt, nyoma sem volt annak, hogy bárki lakna ott.

Reményvesztettem fogta össze a gesztenyebarna hajam, és azon gondolkodtam, mit tegyek most. Hová tűnt? Miért nem találom itt többé?

Nekidőltam az ajtókeretnek és lehunytam a szemem. Emlékeztem a szavakra, amik felébresztettek.
„Elmegyek. Szabad van. Most már szabad vagy”

Tehát elment. Felszabadított? De hogyan lehet ez lehetséges. Nem tudta, hogy örökre a foglya maradok akkor is, ha jelen van, akkor is, ha nincs? Nem tudta, hogy semmit sem változtat meg ezeken a különös érzéseket, amiket iránta érzek?

Kinyitottam a szemem, kirohantam a közös helyiségbe. Talán még nem ment el. Talán még volt időm, hogy elérjem. Odarohantam az ajtóhoz, kinyitottam, majd kinéztem. A szoba üres… Hirtelen egy a dohányzóasztalon csapkodó levélre lettem figyelmes. Gyorsan keresztülmentem a helyiségen, aztán a kezembe vettem a pergament. Feltörtem a pecsétet, s anélkül, hogy láttam volna kitől jött olvasni kezdtem.

Miss Grangernek,

Tudomásomra jutott az elmúlt hónapban ön ellen elkövetett vétség. A bocsánatát kérem, amiért korábban nem volt tudomásom az iskolaelső fiú viselkedésére. Már nem illeti meg többé ez a cím, és visszahelyeztük a Mardekáros fiúk hálótermébe. A beleegyezését követően tovább lépéseket fogunk tenni. Nem sokkal az előző nap, éjfél után az iskolaelső fiú kiköltözött, és ötven méternyire nem közelítheti meg önt. Ennek biztosítására további varázsigéket vetettünk be.

A legmélyebb bocsánatkéréssel,

Albus Dumbledore
igazgató

A pergament a könnyeim áztatták, mire befejezetem az olvasást. Dumbledore tudja. De honnan? Draco elment és mindent bevallott neki? Erre gondolt, amikor azt mondta, hogy felszabadított minket? De ez nem lehet. Hogy lehetett ennyire hülye? Mi lesz most velünk, mert ha Dumbledore tudja, akkor hamarosan mindenki megtudja majd. És emiatt az Azkabanba küldik őt? Több mind egy hete örültem volna ennek, de most már a gondolattól is rosszul vagyok.

Mi lesz most? Ez a döntés valóban felszabadít minket? Ettől minden vissza fog térni a normális kerékvágásba? Van egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem. Dumbledore azt írta, hogy nem sokkal éjfél után Draco távozott. Akkor mégis ki volt az a személy, aki tegnap este mellettem aludt? Természetesen Draco volt. Tudnám, ha nem így lenne.

De ha valóban csak róla álmodoztam, akkor ez azt jelenti, hogy mennyire vágyom rá Mennyire az érzéseim csapdájába estem. Saját tudatalattim sem hagy nyugodni, bárhová is mennék, bármit tehetnék.

Eszembe jutott az mámoros csókunk Az ölelése, amelyből sosem akartam kibontakozni, mert féltem, hogy elveszítem.

Ha ő már elment akkor, ez csupán egy álom volt? Igen, egy álom. Egy érzéki, édes álom, amelyet soha nem felejtek majd el. Soha nem felejtem el őt. Soha nem feledem a fájdalmat, sem az élvezetet. Lesz, ami lesz, örökre a foglya leszek. Ezek az ábrándok őrültté tesznek. Ezek az édes, örömteli illúziók, amik már fájdalmat okoznak.

hozzászólások: 0