8. fejezet
Távozás

A fiú

Felszabadítottam.

Elmentem Dumbledore-hoz, és most már szabad. Nem engedhettem meg magamnak, hogy találkozzak vele, miután a nap felkelt. Tilos újra találkoznunk, és mi fog történni után? Csak az idő fogja eldönteni.

Az iskolaelsőt klubhelyiségéhez visszamenni gyötrelmes volt. El lesz az utolsó alkalom, hogy itt lehetek. Másnap reggelre már nem leszek ott. Hermione Granger és én soha nem találkozunk, és remélhetőleg mindaz, ami köztünk történt csak egy homályos darab lesz a múltunkban, amelyet az elménk lassacskán elfelejt.

A bejárathoz sétáltam, a szőke lány festménye szomorú szemmel meredt rám, mintha tudta volna, mi történt abban a helyiségben, amelyet őrzött, és együtt érzett velünk… Hermione Grangerrel és velem egyaránt.

Bemondtam a jelszót, és nagyot sóhajtva indultam be, és hagytam, hogy a szoba sötétsége súlyos köpenyként boruljon rám. Felkapcsoltam a villant, mert úgy éreztem, hogy a sötétség nyomasztóan telepszik rám.

Erősen pislogva igyekeztem hozzászokni a fényhez, majd a szobaajtaja felé néztem. Zárva volt, ahogy az enyém is. Az elmém egyik része azt akarta, hogy lépjek be azon az ajtón, de a másik fele, akit az elmúlt hetek szörnyűségei miatt inkább arra ösztönzött, hogy maradjak távol.

Odább mentem, távolabb a szobájától, és beléptem a sajátomba. A függönyöket leszedték, a ruhásszekrény üres volt, a ruháimat mind nehéz utazóládába pakolták, és készen álltam, hogy visszatérjek a mardekárosok hálótermébe. Az ágyam érintetlen volt, de a gondolat, hogy egyedül aludjak ott még egy éjszakát kissé megrémített. Régen, mielőtt őt meglátogattam volna, rengeteg édes álmom volt vele, amelyeket később meg is valósítottam. Az álmomban sosem okoztam fájdalmat, ő és én kölcsönösen vágytunk egymásra. Egyikünk sem sírt vagy vérzett, amíg másik irgalmatlanul kínozza. Dühösen letéptem az ágyról a lepedőt és áthajítottam a szobán, a párnák hasonló sorsra jutottak. Lehuppantam az üres ágyra, és a csupasz falakat bámultam. Ilyen magam az életem is. Üres, kopár, élettelen.

Kimentem a szobámból, mert már nem bírtam tovább. Elviselhetetlen volt a magány gondolata. Bár ezt jobban megérdemlem, mint valaha, és ez megőrjített. Félelmetesnek tűnt az egyedüllét gondolata is.

Észrevettem egy darab pergament az asztalon. Nekem címezték. Feltörtem a pecsétet és elolvastam. Dumbledore-tól jött, amiben közölte velem, hogy Hermione Granger és én nem tartózkodhatunk ötven méteres távolságon belül egymástól. Felszólított, hogy még napfelkelte előtt távozzak innen, mert akkor aktiválódik a varázslat. Nem említette Azkabant, vagy bármi mást, de úgy éreztem, hogy a saját szabadságom napjai meg vannak számlálva. Szinte éreztem az azkabani cella nyomasztó hűvösségét a zsigereimben. Apám nem tudta megmenteni. Ha a Sötét Nagyúr ismét hatalomra tör, nehéz lenne. Főleg úgy, hogy ő már volt Azkabanban. Szerencséjére szabadon engedtél, de rajtam semmi sem segíthet. Végem van. Talán nem kellett volna bevallanom. Hát nem egy Malfoy vagyok? És a Malfoyok nem szadisták és szívtelenek? Hát nem a bűntudat volt az az érzés, amit Malfoyoknak tilos volt érezniük? Akkor mi a fene történt velem?

Visszanéztem az iskolaelső lány ajtajára. Csukva volt, elzárta őt tőlem, mégis valahogy hívogatott, hogy lépjek be. Nem tehettem róla. A megmagyarázhatatlan érzés hullámzott végig a testemen, és úgy fordítottam el az ajtó gombját, ahogy azon a napon tettem, amikor először meglátogattam. Lassan nyitottam ki az ajtót, fény szűrődött be a sötét szobába. Az ajtó ismerősen csikordult meg, és ez idegesített.

Figyeltem az alvó alakját, testét teljesen beborította a lepedő. Felém nézett, láttam, hogy hunyorog a fénytől, aztán kinyitja a szemét. A tekintete nem találkozott az enyémmel, mert újra szorosan lehunyta a szemét. Bezártam magam mögött az ajtót, és lassan átmentem az ágy másik felére. Bebújtam a takaró alá és közelebb húzódtam hozzá, úgy, hogy a haja csiklandozta az orrom, a szám pedig nyakát súrolta.

Nem tudtam, hogy miért jöttem el hozzá. Ez ilyen most vagy soha késztetés volt. Reméltem, hogy ez nem alakul át olyasmivé, mint a többi éjszakán.

Arra vágytam, hogy az ajkai érintsék az enyémet. Ezzel egy időben súlyos teher nyomta a vállamat és az agyam ezer kérdéstől, érzéstől zúgott, amivel nem tudtam mit kezdeni. A vallomás Dumbdelore-nak felmentett, levett némi terhet, de maradtak még megválaszolatlan kérdések. És most megint olyasmit csináltam, ami nem lett volna szabad.

Ő közben átfordult a másik oldalára, hogy teljesen szembe tudjon nézni velem. Még a szoba sötétjében is tisztán kivehetőek voltak a vonásai. Sötétcsokoládé színű szemében mély érzések ültek és tágra nyíltak az érzelmektől. És akkor azok a mérgező ajkaktól elkárhoztam. Ujjai végigsimították az arcom vonalát. Testem bizsergett az értintésétől, tűz lángolt fel bennem, ezernyi elfojtott érzés olyan magaslatokba repített, amit nem tudtam felfogni.

Nem kérte a beleegyezésemet, csak egyszerűen csábító ajkát az enyémre szorította. A kezeim önkéntelenül a derekára csúsztak, és közelebb húzta magamhoz. Mennyei volt a csókja. Olyan édes és ártatlan, hogy el sem tudtam képzelni mi les, ha szétválunk. Karjait erősen fonta körém, és most már tudtam mit akar. Mint ahogy korábban mondta, örökké velem akart lenni. Szorosan tartott, hogy soha ne engedjem el.

Én is így tartottam a karomban, ahogy csak tudtam. Nem akartam elengedni soha. Csapdába estem. Olyan érzések csapdájában, hogy semmi sem tudott rajta változtatni, még a Dumbledore-nak tett vallomás sem. A fizikai elválás sosem segít majd, hogy lelkileg is elváljak tőle.

Vágy. Rajongás. Éhes, éber, vágyakozó testi sóvárgás a csapdájába estünk.

Ajkai szétnyíltak, és karjaimba simulva felsóhajtott. Én csak ott feküdtem mellette, kétségbeesetten szorítva magamhoz. Olyan csapdába esett, mint én.

Lehunyta a szemét, aztán békés álomba merült. Fájdalmas volt a tudat, hogy utoljára látom őt, utoljára tartom a karomban. Valószínűleg azt hiszi, hogy ez az egész egy álom, amikor felébred, ebben biztos vagyok. Behunytam a szemem én is. Mielőtt felkel a nap már nem leszek itt. De az utolsó pillanatig itt akartam maradni, addig, amíg már nem bírtam tovább. És mikor a nap felkel, és ő kinyitja a szemét, akkor én már elhagytam a lakosztályunkat.

Azon merengtem, hogy mit történt az elmúlt hetekben. Vajon miután eltűnök az életéből újra barátkozni fog Potterrel és Weasley-vel vagy még ennél is magányosabb lesz? Ez változtat majd valamin? És miért csinálom ezt? Mi történt velem? Hogyan változtam meg ennyire? Hogyan változhat meg minden egy tiszta csókból? Tudom, hogy ötven méter távolságbűbáj lesz közöttönk, de hogy bírjam ki, hogy ne lássam őt? Folytathatnom anélkül, hogy nem szeretkezek vele többé? Biztos vagyok benne, hogy most ura vagyok önmagamnak, de mi lesz, ha visszaváltozom a valódi önmagammá?

A valódi énem.

Ki is az egyáltalán? Lézetik-e az igazi Draco Malfoy vagy csak sodródom a különböző személyiségeim között. Az egyik pillanatban arra gondolok, hogy vég nélkül bántam, a következőben megbánnom, sajnálom és gyűlölöm magam. Utálom, hogy ezt tette velem. Istenekre mennyire haragszom rá. És ez valóban így van.

Talán az sorsom, hogy Azkabanba küldenek vagy elmegyek, és csatlakozom a halálfalók sorához, ahogy apám is elvárta. Vagy talán az a sorsom, hogy egyszerűen távol kell maradnom tőle. Messze egy olyan világban, aminek Hermione Granger nem a része. Mielőtt a nap felkelne, elmegyek, és elindulok abba a világba. Egyelőre még itt van a karomban, míg az első napsugár át nem tör az ablakon.

Most, hosszú idő óta először képes voltam nyugodtan aludni. A bűntudat nem nyomta a vállamat, de a mardosó kín, hogy elhagyom őt, fájdalmat okozott a szívemben. De ez volt a helyes. Nem kellett volna így éreznem egy sárvérű iránt, viszont amit vele tettem megbocsáthatatlan volt.

Ő szabad lesz, és én elmerülök a magányban, ahogy megérdemlem. Amikor felébred, majd álomnak gondolja az egészet. Kedves, édes illúzió. Számomra viszont ez valóság. Valóság, amiben a szabadság nekem nem adatott meg, de neki igen.

Mielőtt a fény besüt az ablakon, azt mondom neki: Elmegyek. Szabad vagy. Most már szabad vagy. Aztán tűnök.

Elhagyni őt az én büntetésem. Megszabadítása az én bűnbánatom.

Régebben örültem a fájdalmának. Valahol belül még mindig tudom, hogy örülök neki. A távozásom nemcsak nekem, hanem neki is fájni fog. Nem fizikailag, hanem belső fájdalommal.



Talán még mindig örömömet lelem a fájdalmában.

Most azonban…

… az én fájdalmam is benne volt.

hozzászólások: 0