10. fejezet
Álom

Végtelennek tűnő úton haladt, egyedül és rettentően magányosan. Árnyak kísérték, de nem törődött velük. Nem tudta hova tart, és miért van itt, mennie kellett az ösvényen. Egy belső hang azt súgta, hogy most igen is itt kell lennie. Nem félt attól, ami rá vár, bár talán kellett volna.

Göndör hajával vidáman játszott a szél, talpa alatt pedig érzete a finom homokos talajt, ami hűvös volt még. Hallotta a tenger hullámzását, és érezte az illatát. Ismerősnek tűnt, hiszen éveket töltött egy ilyen helyen mélyen magába zárkózva. Sirályok hangja hallatszott a messzi távolból, olyan panaszosan, mint eddig még soha.

A nap még nem kelt fel, de az ég alja már halvány rózsaszín és sárga színekben pompázott. Hermione becsukta a szemét, hogy érezze, amint a hűs szellő simogatja és körbeöleli a testét, mint egy jó barát. Majd mikor kinyitotta…

– Ron? – kérdezte hitetlenkedve.

– Én vagyok – bólintott mosolyogva.

– Mit keresel itt?

– Csak erre jártam, gondoltam meglátogatlak – mondta, és ráérősen zsebre tette a kezét. – Hogy vagy, drágám?

– Te… meghaltál – szólalt meg Hermione, akinek meglepetés kiült az arcára.

– Oh, ez részletkérdés – simított ki egy tincset az arcából Ron. – Most van fontosabb dolgunk is, mint ilyenekről diskurálni. Nincs sok időm.

– De, hogy… Nem értek semmit.

– Nem is kell, nincs erre időnk. Mindjárt felkel a nap, és akkor nekem… Mindegy, figyelj jól!

– Rendben – bólintott kábán.

– Áruló van a Rendben, aki nagyon csúnya tervet készül véghezvinni. Légy résen! Nagyon veszélyes. Most rajtad múlik, hogy sikerül-e véghezvinni a végső tervet.

– Drew… Ő az áruló, ugye?

– Nem mondhatom meg, azzal katasztrófát idéznék elő – nézett egy pillanatra az égre. – Bár tovább maradhatnék.

– Tudom, hogy ő az! Már régóta tudom. Mi akar elkövetni?

– Ezt sem mondhatom meg.

– Ron…
– Figyelmeztetni akartalak, és még egyszer újra látni… Figyelj, tudom, mi van és mi lesz közted és Malfoy között, ő szeret téged tiszta szívéből! Még ha most nem is tűnik így. Ő a végzeted már, nem én, harcolj érte, és akkor minden rendben lesz!

– Mit tegyek, hogy megmentsem magunkat? – kérdezte tanácstalanul Hermione.

– Ezt neked kell kitalálnod, de én azt mondom hallgass az eszedre, és a megérzéseidre, akkor sikerülni fog!

– Nem tudom, mit vársz tőlem? – mondta a lány.

– Azt, hogy mentsd meg a világot.

– Ron, én egyedül erre nem vagyok képes.

– Te vagy az egyetlen, aki erre képes. Az én okos, szép boszorkányom. Hollóháti Hedvig leszármazottja vagy, csak használni kell a véredben lévő erőt, aztán a többi menni fog magától.

– És mi van, ha nem sikerül?

– Akkor a Rend tagjai mind meg fognak halni…

– Nem vagyok rá képes – rázta meg a fejét a lány.

– De igen, mindig is képes voltál rá, én tudom – mondta Ron, és megpróbálta megsimogatni a lány arcát, de szellemként nem érhetett hozzá. – Mindig szerettelek a megszállottságodért.

Hermione könnyes szemekkel nézett az egykori kedves kék szemébe. Át akarta ölelni egyszer utoljára, és elbúcsúzni tőle, vagy akár valami értelmeset mondani, de nem ment. Csak állt ott, s könnyek százai szaladtak le az arcán.

Ron bánatosan nézett vissza rá, és azt kívánta bár sosem halt volna meg, és még mindig Hermione mellett lehetne. Fájt minden egyes könnycsepp, amit a régi kedves ejtett. Tudta, hogy Hermione már nemcsak őt, hanem Dracót is szereti tiszta szívből.

A lány szíve majdnem kettészakadt, és félt a jövőtől. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy harcoljon. Tudta, hogy meg kell tennie, amit a sors kiszabott neki. De őrülten hiányzott valaki, aki segíthetne neki és támogatja mindenben. Ron már csak a múltja, de még vágyott arra, hogy visszakapja a régi életét.

– Légy boldog Hermione! Ne bánkódj a múlton, ennek így kellett történnie! Szeresd Malfoyt és a gyerekeiteket! Örökké veled leszek a szívedben! Szeretlek! – mondta, s hátat fordított, majd lassan elindult.

– Ne menj még! Kérlek, maradj velem! – zokogta Hermione. – Szükségem van rád!

– Tudod jól, hogy már rég nincs. Engedj el, kérlek!

– De igen! Ölelj át és maradj velem!
– Nem lehet – mondta Ron halkan.

– Szeretlek!

– Akkor hagyj elmenni! – suttogta a szellemalak.

– Nem tudlak elengedni.

– De meg tudod tenni! És ez kell tenned, így kell kezdened. Képes vagy rá, ahogy arra is, hogy megmentsd a Rendet a pusztulástól.

– Nem megy – rázta meg a fejét könnyes szemmel.

– Én bízom benned, tudod jól! – mondta Ron egy bátorító mosollyal az arcán. – Ne kelljen így elmennem! Nekem nem az volt a sorsom, hogy veled éljem le az életem. Én már elfogadtam ezt, pedig még mindig őrülten szeretlek, pont olyan szenvedéllyel, mint régen.

– Veled akarok menni! – zokogta a lány és közelebb ment a régi kedveshez.

– Tudod, hogy nem lehet. Rád még feladatok várnak és nem jöhetsz velem.

– Nélküled semmi vagyok, egy élettel bábu.

– Ez nem igaz, Malfoy ott van, és lesz neked mindig. Csak le kell győznötök pár akadályt, hogy együtt lehessetek.

– De én téged szeretlek.

– Tudom.

– Akkor miért nem maradsz velem?

– Mert ennek nem ez a rendje.

Hermione lehajtotta a fejét és könnyeit a homokos partra hullatva töprengett azon, amit Ron mondott neki. Nem akarta elengedni, mert félt egyedül maradni, és nem szerette volna elveszteni a férfihez kapcsolódó szép emlékeket: az érzéki csókokat, a szerelmes szavakat és óvó öleléseket.

Aztán egyszeriben Draco alakja villant be és akkor már tudta, hogy mit kell tennie. A szellemalak egyszeriben halványodni kezdett, ahogy az őket összekötő szálak lassan kezdtek elszakadni. Az a szerelem, amivel Dracót szerette, megváltoztatta a jelenét, s enyhített a múlt fájdalmán. Draco volt az, aki segített neki újra visszatérni a Rendbe, és megmutatta a kivezető utat.

– Nem veszítesz el, Hermione, mindig ott leszek a szívedben és az emlékeidben élek tovább. És ez így lesz jó, így lesz helyes.

– Tudom és sajnálom. Önző voltam és itt tartottalak magam miatt. – Hermione közelebb Ronhoz és lágyan megérintette a hideg arcot, ami kísérteties derengésbe kezdett.
A lány közelebb hajolt, majd egy utolsó röpke csókkal búcsúzott a szerelmétől, aki régen a világot jelentette számára. Hermione nem gondolkozott azon, hogy miért csak ő érinthette meg Ron kísértetét. A nap ekkor már felkelt, s vele együtt eltűnt is, és Hermione tovább aludta az igazak álmát, mellette Dracóval.

***

A redőny résein keresztül a felkelő nap fénye bevilágított a kis szobába, ahol a baldachinos ágyon Draco és Hermione egymáshoz búja feküdtek. Draco hamarosan mocorogni kezdett, majd kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Mostanában nem aludt túl jól, de ezen az éjszakán minden idegességét és fáradtságát kipihente. Amikor a mellette fekvő lányra nézett végtelen nyugalmat érzett. Mintha révbe ért volna, mintha az igaz boldogság környékezte volna meg, de nem volt benne biztos, hogy ez tényleg a valóság és nem egy csalóka illúzió, ami felemészti a lelkét.

Szerette Hermionét úgy, mint eddig senkit, még Drewt sem, önzetlenül, tisztán és igazán. Ez az együtt töltött este mindent megváltoztatott benne. Kitisztult a feje, most már tudott gondolkodni. Felismerte a magában lévő érzéseket és lelke végre megnyugodott. A megkönnyebbülés hullámokban söpört végig a testén, mintha egy hosszú merülés után újra friss levegőhöz jutott volna.

Nem sokkal később Hermione is kinyitotta a szemét. A reggeli fényben pillantotta meg újra a varázslót. Még mindig az álom köde kavargott körülötte, de őt teljesen tisztán látta. Bágyadtan nézett Dracóra, de szája szegletében egy mosoly bujkált. Draco mélyen a szemébe nézett, majd lágyan megcsókolta.

Milyen is volt ez csók? Érzéki és felkavaró, mintha eltörölt volna mindent. A rossz napokat, a külön töltött pillanatokat, bocsánatot kért a Drewval töltött percekért, s örökké tartó szerelmet ígért. Hermione lelke felröppent fellegek közé, hagyta magát megvigasztalni, szeretni. Nem gondolkodott, csak az ösztönei vezették, és minden érzését beleadta ebbe az egyetlen csókba. Azt akarta, hogy Draco és érezze azt, amit ő.

Minden belemosolyogtak a csókba, s egymást ölelve feküdtek a hatalmas baldachinos ágyon. Nem volt szükségük szavakra csak egymás közelségére.


***

A folyosón Drew haladt kopogó léptekkel, és cseppet sem vidám arckifejezéssel. Sötétkék talárja baljóslatúan suhogott a reggeli csendben. A lány fejében nem volt másnak helye csupán a bosszúnak, amit történetesen a saját férjén kívánt kitölteni.

Bosszantotta, hogy az éjszakát nem vele töltötte, és csak úgy elrohant. Drew ekkor megesküdött, ezért Draco még nagyon drágán meg fog fizetni. A lány undorodott a saját férjétől mindig is. Csak játszotta a szerepet, amit nem kisebb személyiség bízott rá, mint Lucius Malfoy, természetesen Voldemort nagyúr jóváhagyásával.

Emlékezett arra a napra, amikor Lucius meglátogatta és megkérte erre a szívességre. Muszáj volt belemennie, mert szülei élete volt a tét, s naiv lányként még elhitte, hogy a nagy halálfaló kegyes lesz hozzá, és megkímélni a szerettei életét. De tudnia kellett volna szülei akkor már rég halottak voltak, és aki a varázsvilágban alkut köt a másikkal, az egykönnyen nem bújhat ki alóla. Lucius egyértelmű utasítása az volt, hogy játssza el annak a lánynak a szerepét, aki igazán szerelmes Dracóba.

Az idősebbik Malfoy nagyon jól ismerte fiát, akit azok a szentimentális eszmék vezettek, miszerint csak olyan nőt vesz feleségül, akibe szerelmes. Ezzel csak egy probléma volt: nem sok partiképes aranyvérű lány maradt, és a legtöbbnek annyi esze sem volt, mint egy csigának. Természetesen Luciust bosszantotta, hogy a családja Draco könnyelműsége miatt esetleg kihal és homályba vész a Malfoy név, sőt az idősebbik Malfoy semmilyen varázslattal nem akarta fiát kényszeríteni. Ezért választott egy nem olyan jó nevű, de tisztességes aranyvérű családot, akinek a leány gyermeke eszes, de könnyen befolyásolható volt.

Drew pedig tökéletesen megfelelt a feladatra. Mindent megtett annak érdekében, hogy Dracót behálózza. Be kellett vetnie a boszorkányos ügyességét a dolog érdekében, de ez nem esett nehezére, mivel az évfolyam legtehetségesebb boszorkányi közé tartozott.

De volt egy kis bökkenő: Dracónak esze ágában nem volt a sötét oldalhoz csatlakozni. Már rég meggyűlölte szüleit, akik engedelmes szolgái voltak Voldemortnak. S mint szerető férfi, Drewt is magával akart vinni, hogy megmentse a sötét oldaltól. A lány természetesen nem akart vele menni, hiszen akkor már a sötét jegye is és szerelme is a halálfalókhoz kötötte, de Lucius Malfoy parancsára Draco mellett maradt, és még bíztatnia is kellett a fiút, hogy álljon a Rend oldalára.

Nem kis erőfeszítésébe került, hogy bejusson a Rendbe észrevétlenül és megtévessze a Black kúriát védő varázslatokat. Ám ezek után következett Drew számára az igazi pokol. Mikor megtudta, hogy gyermeket vár és az apa nem más, mint Draco. Kétségbeesetten próbált a gyerektől megszabadulni. Voldemort parancsára Drew a baba születése után visszatért a halálfalók közé, és szörnyű kínzáson ment keresztül, amiben Lucius Malfoy is szívesen segített. Lucius nagyon is neheztelt a lányra, amiért meg akarta ölni az unokáját, azért pedig még jobban, mert nem adta át neki a gyereket. Drew nem törődött vele, neki nem volt fontos Eli csupán a saját nyomorult élete és a szerelme, aki miatt végleg a sötét oldalra állt.

Miután véget ért a kínzás, és Drew végre felépült a sebeiből, a Sötét Nagyúr feladatokkal bízta meg. Rengeteg bevetésen kellett rész vennie és embereket gyilkolnia, teljesen észrevétlenül, nehogy rájöjjenek, hogy életben maradt. S a naiv kislányból egy gyilkoló gép vált, aki érzelmek nélkül képes volt bárkit eltenni láb alól, kerülve még a legkisebb feltűnést és egy apró nyomot sem hagyva maga után.

Most is ez járt a fejében: bosszút állni mindenáron. Először Draco Malfoyon és Renden majd Lucius Malfoyon. Cipője hangosan kopogott a kihalt emeleti folyosón, majd megállt egy ajtó előtt és bekopogott.

***

Hermione azonnal ugrott ki az ágyból, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtaján. Idegesen igazgatta meg a rózsaszín pizsamáját, majd intett Dracónak, azonnal bújjon el.

– Csak nem titkolni akarsz? – kérdezte a varázsló nevetve.

– Ne kezd ezt most!

– Azt akarom, hogy mindenki tudja.

– Később!

– Jól van, jól van.

Hermione kicsit lesimította a haját, majd megszólalt:

– Ki az?

– Csak én vagyok, Drew, bejöhetek? – kérdezte egy szívszorítóan keserű hang.

– Persze gyere csak – mondta Hermione, miközben Draco a szekrényébe tuszkolta és pár bűbájt szórt a bútordarabra, hogy ne derüljön ki, kit is rejteget.

– Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, Hermione! Csak meg akartam kérdezni, hogy láttad-e Dracót? – Majd a boszorka alig észrevehetően végigpásztázta a szobát, hátha nyomra bukkan férjének, de nem talált semmit.

– Sajnálom, de nem láttam. Nem olyan rég keltem fel, és még nem voltam lent reggelizni sem, úgyhogy nem találkoztam vele. Miért keresed?

– Tudod, az este kicsit összekaptunk, és ő elment és azóta… – itt egy kicsit megcsuklott a hangja, majd idegesen letörölte a homlokát. – Nagyon aggódom érte, hogy valami meggondolatlant tesz.

– Lehet, hogy valami dolga volt ma reggel – vonta meg a vállát a boszorkány. – A Rendben nagyon sok fontos feladatot kapott.

– Lehet – suttogta tettetett aggodalommal. – Ha látod…

– Szólni fogok neki, hogy keresed – bólintott Hermione.

– Köszönöm. Oh, és megkérhetlek valamire?

– Igen, persze.

– Vigyáznál Elire, amíg nem vagyok itthon?

– Természetesen.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked Hermione igazi barát vagy.

– Szóra sem érdemes.

– Ne haragudj, hogy zavartalak! Akkor én most megyek.

– Rendben menj csak. Szia!

– Szia!

Drew kiment a szobából, Hermione pedig becsukta utána az ajtót, majd megkönnyebbülve dőlt neki. Közben a szekrényből kopogás hallatszott ki, a lány elmosolyodott és kiengedte Dracót.

– Na, milyen volt a szerkényben?

– Csodás, pont most találtam egy észvesztően jó ruhát, amit szívesen látnék rajtad.

– Na, mássz ki, mielőtt még visszazárnálak!

– Jól van, jól van!

– Kis feleséged nagyon hiányol – mondta gúnyos hangnemben.

– Ez engem, cseppet sem érdekel.

– Pedig jobb lenne. Készülj, megyünk!

– Hová?

– Drew után.

– Minek? Még olyan korán van. Bújjunk vissza az ágyba! – kérte a varázsló egy ravasz mosollyal.

– Mert kíváncsi vagyok hova megy. És most nem lesz több ilyen alkalom. Szóval szedd össze magad, és menjünk!

– Ünneprontó vagy – morogta a varázsló. – De igazad van.

– Hozz magaddal egy köpenyt és induljunk!

– És előtte nem is reggelizünk?

– Remélem, hogy csak vicceltél.

– Félig meddig – sóhajtott fel Draco.

Hermione megcsóválta a fejét és egy pálcasuhintással átcserélte a ruháját, majd összecsatolta a köpenye csatját, és az ajtó felé indult.

– Gyere már!

– Megyek már.

hozzászólások: 0