29. fejezet
Nyomok

A penthouse nappaliját csend lengte körül. A hír után, ami Harrytől érkezett, mindketten váltásban lezuhanyoztak, átöltöztek, és a nappaliban rendezkedtek be.

Draco elküldött egy üzenetet Potternek, amiben tudatta vele, hogy Hermione él és jól van, aztán elkezdett fel-alá járkálni, képtelen volt egyhelyben maradni. Hermione a kanapé egyik sarkában ült, a férfi egyik pólójában és rövidnadrágjában, ami furcsa módon megnyugtatta. De sosem érezte magát ennyire tehetetlennek. Milliónyi gondolat járt a fejében, amit szívesen megosztott volna a varázslóval, de valahogy semminek sem volt igazán értelme.

Egyikük sem tudott aludni vagy megnyugodni. Így teljesen felesleges lett volna átmenni a hálószobába, és alvással próbálkozni.

A varázsló végül az ablak előtt állt meg, tekintetét a sötétedő London fényeire szegezve, bár gondolatai egészen máshol jártak, minthogy a nagyváros mesterséges világítását csodálja.

– Abba kellene hagynod – szólalt meg Hermione halkan a kanapéról.

– Mit? – kérdezte Draco anélkül, hogy megfordult volna.

– A járkálást. Már a padlót koptatod.

– Akkor mit csináljak? – A hangja élesebb volt, mint szerette volna. Mély levegőt vett, és amikor újra megszólalt, halkabban folytatta. – Nem bírok most leülni, Hermione. Ha leülök, akkor gondolkodnom kell, és ha gondolkodnom kell, akkor…

Nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett.

– Tudom – mondta a boszorkány, és felhúzta a térdeit maga alá. – Én sem bírok megnyugodni.

– Ha eszembe jut, hogy mennyire közel voltál…

– Igen – bólogatott Hermione. – Bennem is felmerült. De nem hiszem, hogy ennek a támadásnak én lettem volna a célpontja.

– Talán, bár ebben nem lehetünk biztosak. Viszont az nagyon nyomós érv, hogy Cresswell élve akart téged – mormolta Draco.

– Az idióta…

Aztán egy ideig egyikük sem szólalt meg. Újra végigjátszották az eseményeket, Hermione megborzongott, ahogy eszébe jutott Cresswell ádáz tekintete, annyi gyűlölet volt benne, ami megijesztette, és elgondolkodtatta, hogy miért is volt olyan időszaka az élében, amikor szerette ezt a férfit, aki aztán csúnyán megbántotta.

A csendet hirtelen egy ezüstösen ragyogó szarvas törte meg, amely hangtalanul vágtatott át a falon, légiesen ügetett körben a nappaliban és kékes fénye beragyogta mindkettejük arcát. Hermione azonnal felkapta a fejét, ahogy Draco is – a férfi teste egy pillanat alatt megfeszült, mintha átkot készülne kilőni.

Harry patrónusa megállt előttük, majd a férfi hangja csendült fel belőle:
– Változott a terv. Még hajnal előtt találkozó a Káoszban. Sürgős.

Aztán a patrónus fénye lassan szertefoszlott, a lakás egy pillanat múlva visszakapta a fényát.

Draco lassan kifújta a levegőt, de az ökle még mindig ökölbe szorult a combja mellett.
– Ez nem jó jel.

– Harry sosem mondaná, hogy sürgős, ha nem lenne az – jegyezte meg Hermione, és a hangja most már nem is próbálta leplezni az aggodalmat. – Mi lehet ilyen fontos hajnal előtt?

– Úgy tűnik, Cresswell halála sok mindent elindított. Potter nem kérne találkozót ilyen hamar, ha nem lenne muszáj. És nem hinném, hogy Cresswellnél nagyobb halat fogott volna ma este.

– Vagy találtak valamit. – Hermione felállt, és most már ő kezdett járkálni, mintha át akarná venni Dracótól a szerepet. – Vagy éppen ellenkezőleg: nem találtak semmit. Egy halott férfi, aki majdnem elrabolt engem, és senki sem tudja, miért, senki sem tudja, kinek dolgozott…

– De senki sem tudja, hogy te voltál a célpontja, amikor elment a Mungóból. Van egy halvány emléke valakinek, viszont ez ennyi. Hacsak nem akarsz vallomást tenni és feljelenteni őt, amit most nem javasolnék, mert akkor egyből gyanúsítottként tartóztatnának le – érvelt Draco. A lánynak át kellett gondolnia, de tudta, hogy a férfinak igaza van.

– Mi van, ha nem volt egyedül? Mármint a Mungóban… és mégis követett valaki…

– Hermione! – Draco most már előtte állt, két kézzel megfogta a karját, mintha meg akarná állítani, mielőtt teljesen elszabadulna. – Nézz rám.

A boszorkány felnézett, és a szemében valami olyasmi villant, amit Draco nagyon jól ismert – a rettegés és a düh keveréke, ami mindig akkor jelent meg nála, amikor tehetetlennek érezte magát.

– Biztonságban vagy – mondta Draco lassan, nyomatékkal minden egyes szót. – Itt vagy, velem, és senki nem jut hozzád. És biztos vagyok benne, hogy senki sem követett, és senki sem tudja hova mentél a Mungóból. Potterék kandallója biztonságosabb, mint bármelyik kandalló egész Angliában. A Káoszba pedig nem juthatott be senki.

– Nem érzem magam biztonságban– suttogta a lány. – Addig éreztem magam annak, amíg… amíg nem történt ez az egész. És most újra ott tartunk, hogy… semmink sincs.

– Itt senki sem talál meg, nem bánthat, és nem mehet a közeledbe. – Draco hangja most már határozott volt. – És nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson. Ezt megígérhetem neked. Rendben? Nincs mitől félned.

A boszorkány néhány másodpercig hallgatott, aztán bólintott, bár a teste még mindig feszült maradt Draco keze alatt.

– Van még időnk, mielőtt oda kell érnünk a Káoszba – mondta végül a férfi, és lassan elengedte a karját. – Szóval, ha pihenni akarsz egy kicsit, akkor még aludhatsz. Felébresztelek, ha indulnunk kell.

– Annyi minden jár a fejemben, hogy képtelen lennék rá – sóhajtott Hermione, és beletúrt a hajába. – A legjobb lenne, ha innánk egy jó erős teát. Mit gondolsz?

– Rendben. Mutatom az utat a konyhába.

Egy rövid folyosón haladva elindultak a konyhába. Draco elindult a tűzhely felé, Hermione gondterhelten dobolt ujjaival, leült a konyhaszigethez, és folyamatosan a férfit figyelte, ahogy otthonosan mozog a helyiségben.

– Miért nézel így? – kérdezte a varázsló, anélkül hogy hátrafordult volna, mintha a tarkóján is érezné a tekintetét.

– Csak várom a teámat.

– Hazudós. Úgy figyelsz, mintha elemezni akarnál vagy megint egy diagnosztikai bűbájt mondanál rám.

Hermione elmosolyodott, bár a mosoly nem érte el egészen a szemét.
– Csak azon gondolkodom, milyen furcsa ez az egész. Hogy itt ülök a te konyhádban, a te pólódban, és arra várok, hogy te főzz nekem teát, miközben odakint valaki talán még mindig el akar rabolni.

Draco erre végre megfordult, és egy hosszú pillanatig csak nézte a lányt.
– Az élet furcsa dolgokat produkál – mondta halkan. – De ha már itt tartunk: jobban szeretem, hogy itt vagy, mint azt a másik lehetőséget.

– Melyik másikat?

– Azt, amelyikben nem vagy itt. Én pedig egyedül főzök magamnak teát. Az borzalmasan rossz érzés.

A boszorkány szíve összeszorult, de nem szólt semmit – csak bólintott, és hagyta, hogy a csend beszéljen helyette.

– Tudom. Nekem is.

– És kellene egy kis teasüteményt – mosolyodott el végül a férfi, hogy oldja a feszültséget, majd egy tányért varázsolt elő, amin hamarosan megjelent a vajas finomság. – Nem nagyon van itthon más.

– Tipikus legénylakás.

– Szükséglakás.

Hermione elnevette magát, és a nevetés végre kicsit oldotta a mellkasában szoruló feszültséget.
– Fogalmad sincs, hogy mit jelent az, hogy szükséglakás. Ezt nem mondanám annak. Közel sem.

– Jobban szeretem a másikat – sóhajtott fel Draco. – De most sokkal praktikusabb itt lennem.

– Megértem.

A tea hamar elkészült, aztán lassan mindketten kortyolgatták a sajátjukat. A boszorkány elgondolkodva tartotta a saját bögréjét, a gőz felszállt az arca előtt, aztán a következő pillanatban hirtelen felnézett.

– Draco…

– Igen? – A férfi hangjában valami óvatosság csengett, mintha már tudná, hogy ami most jön, azt nem fogja szeretni.

– Van egy ötletem – szólalt meg Hermione. – Lehet, hogy rossz ötletnek fogod gondolni.

– Ez már önmagában rosszul hangzik. Őrültség?

– Draco.

– Rendben, rendben. – Felemelte a kezét megadóan. – Ebben biztos lehetsz, drágám, hogy az ötleteiddel kapcsolatban mindig lesz bennem némi fenntartás – mondta, majd elmosolyodott, bár a szeme résnyire szűkült. – De előbb mondd el, hogy mi jutott eszedbe.

– Menjünk vissza a Szent Mungóba.

A mosoly lefagyott Draco arcáról.
– Nem.

– Draco…

– Nem, Hermione. Most hallottad Harry patrónusát. És álig pár órája próbáltak elrabolni, és most azt akarod, hogy sétáljunk vissza egyenesen abba az épületbe, ahol az egész történt? Tényleg rossz ötlet.

– Cresswell halott – vágott vissza a lány élesen. – Nem tud ártani nekem. Senki sem tudja, hogy megpróbálta. Te mondtad. Szóval jelen pillanatban a Szent Mungo nemcsak biztonságos, hanem egyenesen egy aranybánya, ha nyomokról van szó.

Draco mélyen felnyögött.
– De az, aki neki parancsolt, még mindig szabadon van! És Vailean Crak nem fog csak félreállni, és engedni, hogy csak visszasétálj.

– Pontosan ezért kell most mennünk! – Hermione hangja is felemelkedett, a türelme fogyni kezdett. – Mielőtt eltakarítják a nyomokat, mielőtt az aurorok mindent lezárnak és elzárnak a szemünk elől! Ha most nem megyünk, talán soha többé nem lesz rá esélyünk!

Draco néhány másodpercig némán meredt rá, az állkapcsa megfeszült.
– Te sem tudsz szabadulni ettől a gondolattól, igaz?

– Nem – ismerte be a boszorkány, és a hangja most már csendesebb volt, szinte könyörgő. – És azt hiszem, Cresswell pontosan tudta, hogy mit csinál. Nem volt egy lángész mindenben, ezt el kell ismernem, de ha hagyott valamilyen nyomot, akkor az ott lehet a lakásán vagy a Szent Mungóban. A lakására nem mehetünk – ahhoz nincs jogunk, és túl kockázatos. De az irodájába…

– Ha elkapnak, mindkettőnket letartóztatnak. Ugye tudod? És ez a jelen helyzetben kellemetlen lenne mindkettőnknek.

– Nem fognak elkapni. Engem biztos nem, mert engem senki sem keres. Ha megjelenek a Mungóban talán használna is az ügyünknek. Te pedig… Draco Malfoy személyesen senki sem gyanúsítja semmivel. Lehetnél egy betegem.

– Milyen betegségből gyógyítanál ki? – vigyorgott Draco.

– A fedősztori szempontjából nem számít.

– A Malfoy személyiségem jó helyen van külföldön. Még legalábbis egy darabig biztosan.

– Rendben – vonta meg a vállát Hermione. – Én viszont tényleg visszamehetek mindenféle probléma nélkül.

– Ezt nem tudhatod.

– Nem, de tudom, hogy ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem fogjuk megtudni, mi történt valójában. – Hermione előrehajolt, a szemében eltökéltség lobogott. – És én nem bírok tovább itt ülni, tétlenül várva, hogy valaki más döntsön a sorsomról. Elegem van belőle, Draco. Teljesen elegem.

A varázsló hosszan nézte, a dühe lassan valami másba fordult át – valami fáradt, beletörődő elismerésbe.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.

– Akkor miért vitatkozol?

– Mert valakinek meg kell próbálnia észnél maradni kettőnk közül. Szörnyű ez az egész ötlet, de beválhat, és mivel nincs nálam Százfűlé-főzet, így hajlok rá, hogy menjünk most azonnal. – De a szája sarkában már ott bujkált egy fáradt mosoly. – Akkor az én ruháimban akarsz ma este betörni a Szent Mungóba?

– Nem, igazából besétálni – mosolygott Hermione, és a feszültség végre engedett valamit a válla között. – Engem nem tiltottak ki onnét, mint ezt már mondtam korábban is. Csak át kellene öltöznöm.

– Fel nem foghatom, hogy miért nem jó az én tréningruhám – csóválta meg a fejét Draco.

– Az én irodámba fogunk hoppanálni.

– Azt hittem, hogy a Mungóban ez tilos.

– Mit számít már, mi tilos és mi nem? – sóhajtott fel Hermione. – Megszüntettem az emeleten a hoppanálásgátló varázslatokat. És ott van egy váltás ruhám.

Draco letette a bögréjét, és az ajtó felé pillantott, mintha már most számolná, mennyi időbe telik odaérni.
– Ha bármi rosszul sül el, azonnal kihoppanálunk. Megígéred?

– Megígérem.

– Nem hiszek neked.

– Draco.

– Rendben. Menjünk.

Egy pár apró kiegészítés is belefért, ha úgy jobban illeszkedik: Draco feszültebb, védelmezőbb reagálása a Mungó-ötletre, és Hermione nyílt dühkitörése, ami jobban megmutatja, mennyire elfáradt a tehetetlenségtől.

***

A hoppanálás ismerős szorítása után Hermione irodájának csendje fogadta őket. A helyiség sötét volt, csak az ablakon át szűrődött be némi fény a folyosóról, még mindig szerteszét volt minden és látszottak a dulakodás nyomai. A boszorkány azonnal az íróasztala mögötti szekrényhez lépett, és kihúzott belőle egy gyűrött gyógyítói köpenyt.

– Mi lenne, ha az ajtót figyelnéd addig, amíg átöltözöm? – mondta Dracónak, miközben már ki is bújt a férfi pólójából. – És inkább fordulj el.

– Ezt most viccnek szánod? – Draco felvonta a szemöldökét, de engedelmesen a fal felé fordult. – Néhány órája még teljesen meztelenül feküdtél a karomban.

– Az más volt.

– Hogyhogy más?

– Csak az. Inkább őrködj.

– Rendben, rendben – szólalt meg védekezően Draco. – De tudod, hogy bármikor elképzellek meztelenül.

Hermione hangja tompán szűrődött át a ruhaváltás közben, de Draco nem igazán értette, hogy mit mondott.

– Kész vagyok.

A köpeny alatt még mindig ott volt a férfi rövidnadrágja, de legalább gyógyítóként nézett ki – amennyire ez egy ilyen helyzetben egyáltalán számított.

– Mutasd az utat!

– Jobbra megyünk.

– Nem fogsz egyedül bemenni – jelentette ki Draco, amint megfordult, és egyenesen Hermione szemébe nézett.

– Azt javaslom, hogy legyél észrevehetetlen, egy bűbáj nem ártana, ahogy legutóbb csináltuk, szerintem most is jó lenne. – Hermione az ajtóhoz lépett, és résnyire nyitotta. A folyosó üres volt, csak a távoli falikarok halvány fénye világította meg.

Draco összeszorította a száját, de bólintott.
– Megoldom.

Kiléptek a folyosóra. miközben Draco kiábrándította magát. A Szent Mungó éjszaka egészen más volt, mint nappal – a szokásos nyüzsgés helyett csak tompa csend honolt, amit időnként megtört egy-egy távoli léptek zaja vagy egy gyógyító halk hangja valahonnan a folyosó végéről.

– Milyen gyakran jársz erre? – suttogta Draco, ahogy követte a lányt a lépcsőn, mert a liftet túl kockázatosnak ítélték.

– Elég gyakran ahhoz, hogy tudjam, melyik lépcsőfok nyikorog. – Hermione megkerülte a negyediket. – Legalábbis képletesen, mert ez csak egy folyosó.

Draco önkéntelenül elmosolyodott a sötétben.
– Lenyűgöző vagy, tudtad?

– Most ez nem az alkalom, hogy levegyél a lábamról, Áspis.

– Csak az igazat mondom.

Hermione nem válaszolt, de a szíve hevesebben kezdett verni – és nem csak a rájuk leselkedő veszély miatt.

A folyosó itt még csendesebb volt, a falak mentén sorakozó ajtók mindegyike zárva, sötét irodákat rejtve. Cresswell irodája a folyosó végén helyezkedett el.

– Zárva van.

– Ez elég egyértelmű jelzés, hogy ne menjünk be – jegyezte meg Draco, ahogy megálltak az ajtó előtt.

– Mikor állított meg téged ilyesmi?

– Soha.

– Sejtettem. Mindenesetre furcsa, hogy bezárta bűbájokkal, mielőtt eljött hozzám. – Hermione előhúzta a pálcáját, és óvatosan megvizsgálta a védelmi bűbájt. – Ezt nagyon levédték.

– Járt bent valaki és megerősíthette a védelmet – találgatott Draco.

– De nem feltétlenül azt, hogy mindent találtak.

– Ha eltávolítjuk, tudni fogják, hogy valaki járt itt.

– Akkor nem távolítjuk el. – A boszorkány finoman megpöccintette a pálcáját, és egy alig hallható mormolással meglazította a varázslatot annyira, hogy résnyire nyithassa az ajtót anélkül, hogy megszakítaná a pecsétet. – Csak rést nyitunk rajta

Draco elismerően nézett rá.
– Ezt hol tanultad?

– A háború alatt az ember sok mindent megtanul, amikor éppen nem szeretné, hogy megtalálják.

– Mekkora szerencse, hogy nem a Zsebpiszok közben akartál karriert csinálni – vigyorgott Draco.

– Ha elkapnak, akkor kénytelen leszek – mondta Hermione halkan kuncogva.

Résnyire nyitották az ajtót, és bebújtak az irodába. Draco egy gyors pálcasuhintással bezárta mögöttük, majd halk fénygömböt varázsolt, ami épp csak annyira világította meg a helyiséget, hogy lássanak, de kívülről ne legyen feltűnő.

Az iroda kaotikus volt – nem a szokásos rendetlenség, hanem az, amit egy alapos átkutatás hagy maga után. A valaki vagy valakik mindent felforgattak: a fiókok nyitva, az iratok szanaszét, még a padló egy része is fel volt feszítve.

– Úgy tűnik, ezek a valakik is azt gondolták, hogy van itt keresnivaló – suttogta Hermione, ahogy körülnézett.

– És ha megtalálták, amit kerestek?

– Akkor nem hagytak volna ennyi védőbűbájt. Lehet megzavarták őket – A boszorkány óvatosan lépkedett a szétszórt papírok között. – Mert nem találtak semmit, dühösek lettek, és feldúlták az egész helyiséget, mielőtt feladnák.

Draco körülnézett, a tekintete megállapodott az íróasztal mögötti falon, ahol egy kép enyhén ferdén lógott.
– Hermione.

– Mi az?

– Ez a kép… – A férfi közelebb lépett, és óvatosan megérintette a keretet. – Nem illik a többi közé.

Hermione azonnal mellé lépett. A kép egy régi térképet ábrázolt Nagy-Britanniáról, semmi különös rajta – kivéve, hogy amikor Draco finoman megbillentette, a fal mögötte tompa, üreges hangot adott.

A boszorkány szíve hevesebben kezdett verni.
– Ez nem lehet igaz. Ilyen könnyű lett volna?

– Csak egy módon tudhatjuk meg – mondta Draco halkan, és előhúzta a pálcáját.

– Ez nem lehet igaz. Ilyen könnyű lett volna?

– Csak egy módja van megtudni – mondta Draco halkan, és előhúzta a pálcáját.

Nem nyúlt azonnal a képhez. Ehelyett lassan körberajzolta vele a keret körvonalát, a szája némán mozgott, ahogy egy felderítő varázslatot mormolt. A pálca hegyén megjelenő halvány fény hirtelen vörösre váltott, és Draco azonnal hátrébb lépett, mintha megégette volna magát.

– Ne érj hozzá! – szólt rá a varázsló.

Hermione megdermedt.
– Mi az?

– Csapda. – A férfi hangja feszült volt, minden könnyedség eltűnt belőle. – Valamiféle átok van a fal mögötti üregre applikálva. Nem tudom pontosan, milyen, de a lenyomata csúnya. Nagyon csúnya.

– Milyen csúnya?

– Olyan csúnya, hogy ha hozzáérsz, valószínűleg nem sétálsz ki innen a saját lábadon. – Draco még mindig a pálcáját tartotta a kép felé irányítva, a tekintete koncentrált volt. – Ez nem amatőr munka, Hermione. Aki ezt tette, tudta, mit csinál. Fekete mágia.

A boszorkány önkéntelenül hátrébb lépett a képtől, a szíve most már a torkában dobogott.
– Akkor nem tudjuk kinyitni?

– Nem így. Nem most, nem ennyi idő alatt. És szerintem abban nem lesz semmi sem. Túl nyilvánvaló, túl könnyű, ahogy mondtad. – Draco lassan leengedte a pálcáját, bár a tekintete még mindig az üregen maradt. – Ehhez órákra lenne szükség, hogy biztonságosan eltávolítsuk az átkot, és nekünk nincs órákra időnk.

Hermione csalódottan felsóhajtott, és hátat fordított a képnek, hogy körülnézzen a szobában – talán van másik nyom is, valami, ami nem ér fel egy halálos csapdával. Ahogy hátrálva mozgott, a csípője nekiütődött az íróasztal sarkának.

Az asztal megmozdult.

Nem sokat – csak néhány centit –, de a hang, amit a lábai a padlón adtak, teljesen máshogy szólt, mint ahogyan egy ilyen bútordarabtól elvárták volna. Tompa, kongó hang.

Mindketten megmerevedtek.

– Ezt hallottad? – suttogta Hermione.

– Igen.

– Szerinted?

Draco már ott is volt mellette, letérdelt, és óvatosan félrehúzta a szőnyeg sarkát, ami az asztal alatt lapult. Alatta, a padlódeszkák között alig látható rés húzódott – egy tökéletesen álcázott csapóajtó körvonala.

– Húzzuk el az asztalt – mondta Draco, miközben ismét a pálcájával kezdte vizsgálni a felületet.

Hermione gyors Disaudiót varázsolt, megfogta az asztal szélét, és teljes erejéből eltolta, miközben a varázsló segített a másik oldalával. A bútor nyikorogva csúszott félre, feltárva a padlóba süllyesztett kis fémszéfet.

– Ezen is van átok? – kérdezte a boszorkány, most már óvatosabban, mint korábban bármikor.

Draco néhány hosszú másodpercig vizsgálta, a homloka ráncba szaladt a koncentrációtól.
– Nincs. Vagy legalábbis nem olyan, ami azonnal megölne. Van rajta egy egyszerű zárvarázslat, semmi több. Cresswell nyilván azt hitte, senki nem jut el idáig – a fal mögötti csapda elrettentőnek szánta a kíváncsiakat.

– Fel tudod nyitni?

– Az átkot azonnal hatástalanítom, de van ennek egy kis trükkje. Add ide egy pillanatra a hajtűdet, kérlek!

– A mim?

– A hajtűdet. Láttam, hogy van egy a zsebedben.

Hermione értetlenül nyúlt a köpenye zsebébe, és előhúzott egy apró fémtűt, amit korábban gépiesen tett el, néhány hajgumival együtt.

– A megszokás – sóhajtott fel.

Draco csak mosolygott. Az első bűbájt könnyen feltörte, nem azért, mert nevetségesen könnyű lett volna, hanem mert neki sokkal több ilyen varázslattal volt dolga, mint egy Cresswell-féle gyógyítónak. Majd a zár mellé térdelt, miközben halkan mormolt valamit, a pálcája hegyét a tű köré fonva.

– Világíthatnál a pálcáddal, édes?

– Komolyan mondom tényleg betörőnek érzem magam – szólalt meg Hermione, miközben úgy helyezkedett, hogy ha valamit hallana az ajtó felől, akkor egyből reagálhasson.

– Szörnyűek lennénk.

– Gondolod?

– Jobban felizgatsz, mint a betörés – vigyorgott Draco munka közben. – Így majdnem soha nem kelnénk ki az ágyból.

– Egyszer csak megunnád – kuncogott fel Hermione.

– Ez teljesen kizárt.

– Mit csinálsz most?

– Nos, a varázslók közül nem sokan használnak mugli módszereket – szólalt meg Draco. – De olykor-olykor van olyan, ami nem is igazán hülyeség. Most pedig nincs időnk keresni egy kulcsot.

– Meg is átkozhatnánk.

– Áh-á – rázta meg a fejét Draco. – Akkor beindul rajta egy másodlagos átok, ami alattomosan az ajtóra és a zárra tapadt, és a betolakodót nagyon keményen megrázza. Úgyhogy ezért maradtam a mugli módszernél.

– Kitől tanultad ez?

– Néha unatkoztam a Zsebpiszok közben. Ezt egy táltos boszorkánytól tanultam. Egy pohár whisky és két galleon, aztán minden mugli zárat ki tudtam nyitni – felelte Draco elégedetten.

– Lenyűgöző.

A varázsló lázasan dolgozott a hajtűvel, precíz mozdulatokkal, biztos kézzel. A zár halk kattanással engedett. Draco felemelte a fejét és hártasimította a haját, aztán egyenesen a lányra nézett.

– Ha látnád magadon ezt az elégedett vigyort, Draco…

– Nem kell látnom, hogy tudjam, mennyire zseniális vagyok – felelte a varázsló, majd megvárta, amíg Hermione mellé térdel. – Még mindig megy.

– Önelégült vagy néha – érintette meg a vállát a boszorka.

– Látod, nagyon kellesz mellém, hogy kordában tartsd az egómat – mondta, aztán egy gyors csókot lopott a boszorkány ajkáról. – De lassan vége ennek, és akkor már nem kell semmit sem titkolnunk.

– Héé, éppen betörünk. És nem érünk rá ilyenekre – szólalt meg a lány, aztán visszacsókolta a varázslót, aki csak nevetett.

– Potter szerintem kibírna pár percet – mormolta Draco a boszorkány ajkára, miközben elmélyítette a csókot, és beletúrt a boszorkány hajában. – Még soha nem csináltam tetthelyen.

– És most sem fogod.

– Mandragóra…

– Nem lehet.

– Csak egy kicsit – mormolta a varázsló.

– És akkor még te mondtad, hogy valamelyikünknek ésszerűnek kell lenni.

– Nagy tévedés volt…

– Én viszont azt nem bírnám ki, ha nem látnám mi van ebben – mutatott rá Hermione, miközben zihálva tolta el magától a férfit.

– Ünneprontó – sóhajtott Draco.

– Ez csak értelmezés kérdése.

– Rendben folytassuk, aztán tűnjünk el innen.

Draco sóhajtott, majd felnyitotta a széf ajtaját, és mindketten a tartalma fölé hajoltak. A fény halvány volt, de elég ahhoz, hogy lássák: az üreg tele volt papírokkal, mappákkal, néhány üvegcsével és egy vékony bőrkötésű naplóval.

– Úgy látom találtunk valamit. Nagyon sok valamit – felelte a férfi. – Igazad volt Cresswell-el kapcsolatban.

– Igen… azt hiszem, hogy igen.

Hermione enyhén remegő kézzel nyúlt az első köteg iratért, és ahogy átfutotta a fedőlapot, elakadt a lélegzete.

– Ez… ez az én kutatásom. Ez az eredeti kézirat. Oh, Merlinre! Ezt nem hiszem el.

– Micsoda?

– Ez az én munkám, Draco! – A hangja most már alig volt több suttogásnál, de a döbbenet szinte kiabálásként visszhangzott benne. – Ezt évekkel ezelőtt írtam, aztán eltűnt az irodámból, és senki nem tudta megmondani, hova lett. Azt hittem, elveszett! De ez nem egy, hanem több, jóval több…

– Cresswell ellopta ezt is?

– Úgy tűnik. – Hermione remegő kézzel lapozott tovább, a szeme gyorsan futott végig a sorokon, aztán lapozgatni kezdte a mappákat. – De nem csak ez van itt. Az a szemét rohadék. Kihasználta, hogy akkor annyira szétszórt és munkamániás voltam. Többet lopott el tőlem, mint amiről tudtam. Te jó ég, itt van a levél az Azkabantól. A módszerről, amin én dolgoztam…

– Rohadék. Magam ölném meg, ha nem lenne már eleve halott – sziszegte a varázsló mérgesen. Aztán kiemelt néhány fiolát a mélyedésből, majd a fény felé emelte. – Ezek itt az üvegben tudatmódosító bájitalok.

– Mi a fene…

– Méghozzá jó minőségű. De biztos vagyok benne, hogy a fekete piacról szedte össze.

– Ezek az eredeti vallomások az ügyemben – mondta Hermione, és egy kicsit megremegett a kezében a pergamen. – Ez hihetetlen. Ezek pedig az emlékek.

– Mit gondolsz a tiéd lehet?

– Nem tudom – rázta meg a fejét a lány. – Komolyan nem tudom. De a hideg kiráz ettől.

Draco közben egy másik mappát húzott elő, és amint kinyitotta, az arca elkomorult.
– Hermione.

– Mi az?

– Itt van pár nagyon is ismerős név. – A férfi felé fordította a lapot, amin egy kézzel írt fejléc állt: kísérleti jegyzőkönyv. Majd egy Vailean Crak által aláírt galleon átutalási bizonylat. Cormac McLaggenről összegyűjtött terhelő bizonyítékok, amiből egyértelművé vált, hogy mekkora kárt okozott a Szent Mungónak. Voltak ott még kényes akták minisztériumi alkalmazottakról, vezető pozícióban lévő boszorkányokról és varázslókról.

– Ez hihetetlen.

– Nem volt tétlen, ami azt illeti – mondta Draco.

– Itt mindenkiről van valami, aki valamit is számít – hüledezett Hermione. – Tudtam, hogy milyen, de hogy ennyire…

– Ezek szerint nem, ahogy már korábban is sejtettem, egy középszerű gyógyító tehetségét sem ütötte meg, és ezért inkább ravaszsággal próbálkozott és kompenzált.

A boszorkány vére megfagyott az ereiben, hogy a pergameneket lapozgatta, és egyre inkább világossá vált neki a helyzet.
– Az nem lehet, hogy egész végig ezek itt voltak. És…

– Ez itt egy egész dosszié csak Crakról. Dátumok, megfigyelések, valami… valami kísérletsorozat, amit együtt akartak megcsinálni. – Draco gyorsan pörgette át a lapokat, a szeme egyre szűkebbre húzódott, ahogy olvasott. – Ez sokkal nagyobb, mint gondoltuk.

– Mennyi van még odabent?

Draco visszanézett a széfbe.
– Több, mint amit most át tudnánk nézni. Sokkal több.

Kintről, a folyosó túlsó végéből tompa léptek zaja hallatszott – lassú, de egyenletes, mintha valaki éjszakai őrjáratot tartana.

Hermione megdermedt.
– Mennünk kell. Nem fognak ide benézni, de nem maradhatunk itt.

– Tudom. – Draco már kezdte is összeszedni a papírokat, minden mozdulata gyors, de kontrollált. – Vigyünk el mindent, amit tudunk. Nincs időnk válogatni.

– Persze.

Hermione remegő kézzel söpörte a mappákat, üvegcséket, a bőrkötésű naplót egy varázslattal kibővített zsebébe, amit sietősen hozott létre a köpenyén. A léptek egyre közeledtek.

– Gyorsabban – sürgette Draco halkan, miközben az utolsó iratokat is bezsuppolta.

– Kész vagyok. – Hermione becsukta a széf ajtaját, bár tudta, hogy az ürességét bárki azonnal észreveszi, ha alaposabban megnézi. De most nem volt idő eltüntetni a nyomokat. – Menjünk.

Draco eloltotta a fénygömböt, és óvatosan kinyitotta az ajtót annyira, hogy kikémlelhessenek. A folyosó üres volt – a léptek zaja most már egy másik irányból, egy távolabbi szárnyból hallatszott.

Kisurrantak az irodából, Hermione gyors mozdulattal visszaigazította a pecsétszalagot, ahogy korábban volt, majd mindketten szinte hangtalanul futottak végig a folyosón, le a lépcsőn, vissza Hermione irodájáig.

Amint becsapódott mögöttük az ajtó, mindketten zihálva dőltek a falnak.

– Sikerült – suttogta Hermione, alig hitte el.

– Most még nem. – Draco már a karjáért nyúlt. – Előbb tűnjünk innen, aztán ünnepelhetünk.

A boszorkány bólintott, megragadta a férfi kezét, és a következő pillanatban mindketten eltűntek a szoba közepéről, hátrahagyva Cresswell feltúrt irodáját, de a kis széf helyét gondosan elrendezték, hogy senki se találhassa meg. Minél később, annál jobb.

hozzászólások: 0