9. fejezet
Üvegházak

A bűn gyönyörteljes, édes ízét ízlelte, amely érzékien szétolvadt a nyelvén, amiközben a varázsló nyelvét a sajátján érezte. Túlságosan is zaklatottak voltak ahhoz, hogy gondolkodni tudjanak, miközben Draco irodájában a délutáni napfényben egymásnak feszült a testük. A boszorka felnyúlt, és belemarkolt a varázsló hosszú tejfölszőke hajába. A férfi pedig felültette az íróasztalára, és kissé szétfeszítette a lábait, közelebb lépett, hogy tovább csókolhassa.

A vágynak hatalma volt felettük, benne volt minden egyes kapkodó mozdulatban. Időnként egy-egy jelentéktelennek tűnő esemény olyan, mint egy fonál, amit, ha meghúzunk, egy egész falikárpit omlik le a falról. Több volt ez puszta szenvedélynél, ártatlan csóknál. Szükségük volt egymásra. Nem is tudták ezt, egészen addig, amíg ott a Káosz fényében először összeért az ajkuk.

Megszűnt a külvilág, elhalkultak a nyár hangjai, csak az érzéki vágy édes hulláma maradt, ami elragadta magával mindkettejüket. Szédítő, eleven, mély és heves. Hermione ekkor érezte meg a hideg cseppet az arcán. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, feljebb emelte a fejét, Draco ajka pedig időközben a nyakára vándorolt, és megtalálta a hevesen lüktető verőeret.

A mágikus zivatar úgy csapott le rájuk, mint a saját szenvedélyük. Ömlött az eső, ami azonnal eláztatta őket. Hideg, kijózanító csapásként szakadt el az éhes ajkuk egymástól.

– Bassza meg! – morogta a varázsló, ösztönösen elővette a varázspálcáját, de nem történt semmi. – Ezt nem tudom megállítani.

– Intézem. – Hermione nevetve ugrott le az asztalról, aztán kimondta a varázsigét. Az esőcseppek megfagytak a térben és időben. Félrelökött néhányat, aztán kifulladva a viharszürke szempárba nézett. Dracóra még soha nem nézek így. Egyszerre volt sóvárgó és lenyűgözött a lány tekintete. A mágikus viharfelhők még mindig ott kavarogtak a fejük felett.

– Bocs – morogta Draco, és kissé elszállt a jókedve. Nem nézett a boszorkány szemébe, nehogy meglássa azt a kétségbeesett dühét, ami ilyenkor kínozta.

Hermione közelebb lépett hozzá, aztán megérintette a varázsló arcát.

– Nincs mit megbocsátani – rázta meg a fejét, és végighúzta a kezét a sebhelyes arcon. Még mindig csillogott a szeme, ahogy ránézett a varázslóra. – Még sosem volt egy férfinak sem mágiarobbanása csupán attól, hogy velem csókolózott.

Draco halkan felnevetett, majd egy pillanatra becsukta a szemét, és élvezte a puha kezek érintését. A gyengédség távolról sem volt része az életének. Az pedig, amit a viszonyuk ígért, még távolabb állt attól, ami valaha is megtapasztalt.

– Érdekes érzés.

– Micsoda?

– Te vagy hosszú ideje az első, aki nem úgy tekint rám, mint egy… emberi roncsra. Hanem valahogy…

– Mert nem vagy az – jelentette ki határozottan a boszorkány. – Én nem tudom ki és miért csinálta ezt veled, de nem vagy roncs.

– Nem mindenki mondaná ezt – jegyezte meg szórakozottan Draco.

Hermione mély levegőt vett.

– Én is érzem ezt, amit te – szólalt meg egy enyhe pírral az arcán a boszorka. Nem bírta teljesen fenntartani a szemkontaktust. – Nem tudom miért. Nem tudom miért veled. Azt sem miért éppen most.

Draco elvigyorodott, aztán kinyitotta a szemét. A szürke szempárban sötét vágy kavargott.

– Őszinte vagy.

– Mindig az vagyok – vonta meg a vállát Hermione. – Én is kérdezhetném, hogy te mit látsz bennem vonzónak.

– Mindent – szólalt meg a férfi.

– Oh.

Draco ellépett tőle és a pillanatuk megszakadt. De a vágy még ott volt. Félreérhetetlenül. Csak arra várt, hogy kitörjön.

– Finite Incantatem! – mondta ki a boszorkány, aztán minden eltűnt. – Akkor mágiarobbanásunk ma már nem lesz.

– Úgy tűnik – húzta el a száját Draco.

– Akkor térjünk vissza a feladatunkhoz – szólalt meg Hermione.

– Térjünk.

– Gyere, hadd altassalak el!

– Jól van – sóhajtott fel a varázsló, aztán hátrasimította a haját, ami még mindig vizes volt egy kicsit. – Ez mi a fene volt az előbb?

– Nem tudom pontosan – rázta meg a fejét a boszorkány. – Sajnálom, elragadtattam magam. Ezt nem kellett volna.

– Sajnálod?

– Igazából nem – rágcsálta a körmét, aztán egy vallomás csúszott ki a száján: – Veszettül jól csókolsz.

– Az istenekre, Granger, te ki fogsz engem nyírni. Szinte hallom, amit gondolsz. Merlin nevére, nagyon…

– Legilimencia?

– Aha – nevetett fel Draco felszabadultan. – Hmm, Granger, amire gondolsz az nagyon-nagyon pajzán. De benne vagyok.

– Az baj – bólogatott, nagyon nagy baj, tette hozzá magában. – Mehetünk?

– Igen.

– De most nem az lesz, amire gondolok – figyelmeztette Hermione. – Aludni fogsz.

Átmentek Draco hálószobájára. A varázsló szórakozottan figyelte a boszorkányt, miközben megszabadult a pólójától és a cipőjétől. Még éppen a farmerét gombolta ki, amikor Hermione megszólalt.

– Te mit csinálsz? – kérdezte meglepetten.

– Alváshoz készülődöm. Ha már a másik dolog nem érdekel.

– Na jó, de…

– Alsógatyában fogok aludni – jegyezte meg egykedvűen Draco, majd összevonta a szemöldökét. – Ne legyél ilyen meglepett! Az előbb kevesebb ruha volt rajtam, amikor rám gondoltál.

– Nincs valamilyen cuki pizsamád?

– Te mondtad, hogy tapasztalt gyógyító vagy, most megrettensz, mert alsógatyában látsz? – Draco jól szórakozott ezen. – Nos, mondjuk úgy érdekes.

– Igaz. Gyógyító vagyok.

– Inkább bipoláris – mormolta a varázsló. – Vagy csak egy kicsit megzuhant. Oh, és bármi történt is az előbb, nem fogdoshatsz álmomban. Ébren akarok lenni, amikor ezt csinálod.

– Azt terveztem, hogy olyan szemüveget rajzolok neked, mint amilyen Harrynek van, ha nem hagyod ezt abba – csipkelődött a boszorkány. – És talán a villám alakú sebhelyet is bűvölök arra a nagy fejedre.

– Jobban bírtalak, amikor csókolóztunk, és elképzeltél, ahogy…

– Helyezkedj el, légy szíves! – kérte Hermione a férfi szavába vágva.

– Rendben. De hagyhatnád, hogy befejezzek egy pajzán gondolatot – korholta a varázsló, majd ledőlt az ágyra, és kényelmesen elhelyezkedett. Olyan volt, mint egy címlapmodell, egy maffiózó alsógatyamodell pontosított a boszorkány. Pislognia kellett párat, mire újra magához ért.

– Most pedig vedd be azt bájitalt, kérlek!

– Idejössz mellém? – kérte kedvesen a varázsló.

– Miért?

– Mert ettől megnyugodnék.

– Malfoy…

– Sajnálsz tőlem egy kis extra törődést, Mandragóra?

– Nem látom be, hogy miért lenne ilyesmire szükség – rázta meg a fejét a gyógyító, miközben csípőre tette a kezét.

– Hol könnyű veled, hol nehéz vele, Granger.

Hermione kilépett a papucsából, aztán feltérdelt az ágyra, és odakúszott a varázsló mellé. Kényelmesen elhelyezkedett mellette. Az őrült szíve hevesen dobogott. A kezét a varázsló kidolgozott mellkasára tette, és megérintette a rúnatetoválásai egyikét. Draco egy húzásra felhajtotta az álomitalt.

– Tudod, hamarosan biztos szexelni fogunk – ígérte álmatag hangon Draco.

– Biztos vagy benne?

– Aha. Veszettül kívánlak… – Még a gondolatai között szerepelt, hogy most ő fogja halálra csókolni a boszorkány, és folytatja, amit elkezdtek, de már nem volt ideje a kivitelezésre. Az álom gyorsabban ragadta el, mint gondolta.

Édes képzetek közé vezették az álomképek Dracót.

***

Délután volt már, amikor Draco magától felébredt. Kellemes nyári szellő lengedezett be a szobába, és finom illatokat érzett. Éheséget érzett. De volt, ami jobban zavarta: egyedül pihent az ágyban. A diagnosztikai bűbájok eredményeit jegyzetelő tollak sercegését hallotta. Végigdörgölte az arcát. Kipihentnek érezte magát.

Draco felült az ágyban, aztán egyből összekötötte a hosszú haját. A pennák ekkor maguktól estek a földre, a pergamenek pedig feltekerték magukat. Vége volt a megfigyelésnek. Mély lélegzetet vett, de nem érdekelték annyira az eredmények, hogy bármelyiket is megnézze. Erre ott volt Granger, ám az önjelölt őrangyala, aki nem volt sehol.

A varázsló nem tudta pontosan mit gondoljon. Kipihent volt, nem sajgott sem a válla, sem a térde. Furcsán könnyűnek és jobban érezte magát, ugyan akkor hiányzott valami, vagyis inkább valaki. Mit sem törődve a hideg márványpadlóval, mezítláb elindult a terasz felé. Hermione az egyik székben ült, és a napernyő árnyéka alatt olvasott. Mikor meghallotta a varázsló lépteit felkapta a fejét.

– Jól aludtál? – kérdezte a boszorkány.

– Végül is igen – válaszolt, aztán nyújtózott egy hatalmasat az egykori mardekáros.

– Szuper – mondta érzelmem mentesen a gyógyító. – Ez igazán jó.

– És a diagnózis, kedves Granger gyógyító? Alig várom, hogy végre megtudjam mi is a helyzet – sóhajtott fel Draco. – Egészen pihentető volt az alvás. Jó bájital volt.

– Nem találtam semmit – fakadt ki a boszorkány. – Átnéztem egy órája a diagnosztikát, de nem voltak eltérések. Egészséges vagy, csak iszonyatosan stresszes. Oh, és az sem használ, ha nem gyógyíttatod meg magad azonnal, ha megsérülsz. Szóval semmi, de semmi.

– Ez jó hír, nem? – kérdezte Draco. Láthatóan nem volt az. Hermione nem tűnt nyugodtak, elégedettnek még kevésbé. – Nem úgy tűnik, mintha örülnünk kellene ennek.

– Részben igen, részben nem – vallotta be a lány. – Nem az álmatlanságod okozza a mágiakitörtést és a varázserő anomáliát. Ez nem rossz hír éppenséggel. Keressük tovább a problémát. Kihasználtam azt, hogy nem vagy ébren.

– És mit csináltál?

– Meggyógyítottam minden más sérülésedet, kaptál egy kis plusz folyadékot is. Vitamin koktélt, kezeltem a görcsös izmaidat. Szóval mindent megtettem, hogy jó formában légy.

– Szóval kedvedre játszottál velem gyógyítósdit?

– Mondhatjuk így is – mosolyodott el halványan Hermione. – Ebben az állapotban nem igazán ellenkeztél. Gondoltam kihasználom ezt a lehetőséget.

– Köszönöm. A vállam hálás érte – mondta a varázsló, és elégedetten mozgatta meg a vállát.

– Remélem a térded is, és a hátad is – jegyezte meg Hermione, miközben karba tett kézzel méregette a varázslót. A napfényben kirajzolódtak a tetoválásai, amik leginkább rúnákból álltak.

– A térdem főleg hálás – vigyorodott el Draco. – Egészen kellemes így.

– Igazán örülök – bólogatott a lány.

– Nem úgy nézel ki, mint aki felhőtlenül örül – mondta a varázsló, és leült mellé a másik székre. – Valami baj van?

– Azt hittem, hogy megtalálom a megoldást – szólalt meg kissé csalódottan Hermione. – De talán nem is baj. Sokkal nehezebb és kíméletlenebb kezelést kellett volna alkalmaznunk, ha az álmatlanság lenne a kiváltó ok. Összességében jó, hogy nem erről van szó.

– Akkor nem örülünk mégsem?

– Dede – bólogatott. – Melegen tartottam neked az ebédedet.

– Mennyi az idő?

– Negyed négy.

– Van még akkor időm – dőlt hátra Draco. – Mit szólnál egy régimódi körbevezetéshez?

– Nem akarsz henyélni egy kicsit? – kérdezte Hermione.

– Te így hívod a szexet?

– Így hívom a lustálkodást – pontosított a boszorkány. – Tudod, amikor az ágyban fekszel, olvasgatsz egy könyvet, és közben kondéros kekszet eszel. De igazán lehet csokibéka is, bár amennyi készleted van… Inkább a kekszet javaslom.

– Hat órát aludtam, tele vagyok energiával – mondta, aztán rávetette magát a finom sültre. – Jó kedvemben vagyok, és olyasmit is megmutatnék, amit eddig még nem láttál.

– Nem vagyok kíváncsi a péniszedre.

Draco majdnem félrenyelt úgy röhögött. Hermione pedig csak a szemét forgatta.

– Az üvegházakra gondoltam, de ha ragaszkodsz hozzá. Nem mostanában járkáltam kint a kertben meztelenül, viszont a kedvedért kivételt tehetek.

– Te szoktál pucéran mászkálni a kertben? – kérdezte kíváncsian.

– Nos, a rózsaágyásban feküdni annyira nem egészséges – sóhajtott fel a varázsló. – Nem ajánlom, de ha barnulni akarsz, akkor meztelenül kertészkedni nem rossz.

– Most már tudom, hogy miért költöztettek a szüleid a kúria másik végébe – utánozta Hermione Draco sóhajtását. – Azt akarták, hogy közel legyél, de ne zavard őket a hülyeségeiddel. Nem rossz.

– Kegyetlen vagy. Sétálni azért eljössz velem?

– Rendben van.

– Akkor megeszem ezt, aztán mehetünk. Isteni ez a sült. Nem kérsz?

– Nem, köszi, én már ettem.

– Nem tudom mit csináltál velem, de még a kaja is jobban ízlik – mondta elégedetten a varázsló.

– Most tényleg kipihent vagy – szólalt meg elgondolkodva, aztán elmosolyodott. – Jó így látni.

Draco csak elmosolyodott, aztán csendben evett. Még elégedettebb arcot vágott, amikor letette az evőeszközöket. Felment a lépcsőn, felöltözött, és visszament a teraszra.

– Készen vagy? – kérdezte.

– Mehetünk – egyezett bele Hermione.

Azzal mindketten elindultak a kert felé. Tiszafákkal szegélyezett ösvényen haladtak végig. Minden zöld volt és elven. A kellemes nyári melegben minden szépnek, és nyugodtnak tűnt Csendben haladtak egymás mellett. Virágkompozíciók törték meg az egybefüggő zöldet. Ahogy elhagyták a tiszafákat, felváltották őket a rózsák, rózsaszín és fehér, csodálatosak. Hermione megállt egy pillanatra, és megszagolta az egyiket. Az illata bódító volt. Draco figyelte a boszorkány mozdulatait.

– Nagyon szép – mondta a boszorkány. – Évek óta nem jártam ilyen helyen. Néha elmegyek a Hyde Parkba, de mindig annyit dolgozom.

– Itt egész évben nyílik valami. Még télen is a bűbájoktól. Tavasszal a cseresznye és az almafák. Majd levendula mezők.

– Szerencsés vagy.

– Igen? Sosem érdekelt. Egyedül a tóban szoktam úszni – mesélte Draco. – Én csak akkor jövök ide, ha bájitalokhoz akarok alapanyagokat keresek.

– Fosztogatod a családi kertet?

– Hát nem azért van? – vigyorgott a férfi. – Az itteni rózsaszirmok például a legjobbak a sebgyógyító főzetbe.

– Még jó a lázcsillapító bájitalhoz is. Nyugtató elixírbe is.

– És remek tusfürdőt lehet belőle készíteni.

– Te ilyet csinálsz? – kérdezte Hermione, és elmosolyodott. – Sosem gondoltam volna, hogy egy bájitalmester ilyesmire vetemedik.

– Ha unatkozom, akkor szórakozásból is főzök ezt-azt.

– Azok ott az üvegházak? – mutatott a nagy, üvegfalú építményre. – Nagyon szép. Hasonlít arra, ami Kew Gardensben van.

– Belül legalább négyszer akkora. Tele vannak növénnyel. Az a másik hely, ahova fosztogatni járok. A családunk szereti a ritka növényeket gyűjteni, szaporítani. Nekem is van egy kis magángyűjteményem.

– Tényleg?

– Megmutatom, ha akarod – mosolyodott el a varázsló.

– Jól van.

Azzal elindultak a hatalmas építmény felé. A nyolcszögletű épületből öt volt, amiket egy ötszöget zártak be. Mindegyiket átmenő folyosók kötötték össze. Az üvegházak acélszerkezetét fehérre festették, az üveg pedig ragyogott a napfényben. Az ajtó nyitva volt, mindketten beléptek rajta.

– Itt a kevésbé ritka növények vannak – kezdte Draco. – Most virágzik az üvegtulipán.

– Sosem láttam még ennyit egy ágyásban. – A tulipánok olyanok voltak, mintha fagylaltok lennének, és üveghangot adtak ki, amikor a beáramló szellő meglibbentette őket. – Nagyon szépek.

– Fájdalmas bájitalt lehet belőlük főzni.

– Ezeket dekorációként szokták használni – jegyezte meg Hermione.

– Én nem vagyok ilyen szentimentális – vigyorgott Draco.

Az épület közepén kényelmes ülőhelyeket alakítottak ki. Kellemes helynek tűnt az olvasáshoz vagy egyszerű elmélkedéshez. Bár a fülledt melegtől kissé kiizzadtak mindketten.

– Körbe tudunk itt menni – folytatta a férfi a körbevezetést. – Itt már egy kicsit komolyabb növények vannak. Érdemes figyelni.

Beléptek a következő helyiségbe. Itt már jobban érvényesült a tértágító bűbáj hatása. A növények egészen az épület tetejéig kúsztak, és árnyas dzsungelt alkottak. A levegő szinte elviselhetetlenül párás volt, a növények halk zizegése hallatszott a csendben, mintha csak megérezték volna a jelenlétüket.

– A kúszó fogasfikusznak most jönnek a fogai – szólalt meg Draco. – Legjobb lesz, ha vigyázol vele. Fájdalmas a harapása.

– Az ördöhuroktól jobban félek.

– Az beljebb van. De most nem megyünk be a növények közé. A röppentyűs bab virágzik, és nagyon kényes ilyenkor. Nagyon kell majd a termése, ha az elixíren akarunk dolgozni.

Hatalmas levelek alatt haladtak át. Hermione felnézett, és figyelte, ahogy a zöld leveleken átsejlik a napfény. Milyen érdekes volt. Az alapanyagokat készen kapták a Mungóban, olykor a bájitalokat is. Itt lenni, egy ilyen különleges helyen, jól érzés volt. Mélyen belélegezte a párás illatot, ami keveredett a növényekével és a friss földdel. Most először hiányoztak a gyógynövénytanórák.

– Az árnyas pálma szeret pofozkodni – jegyezte meg Draco, amivel kicsit kizökkentette a mélázásból. – Szóval, ha átmész alatta, akkor figyelj rá. Múltkor akkora pofont kaptam tőle, hogy beestem a komposztba.

A boszorkány felnevetett.

– Akkor nem volt ilyen vicces nekem elhiheted.

– Nem tudlak elképzelni úgy, mint aki itt tölti az egész napját, kertészkedik, gondozza a növényeket, hozzávalókat gyűjt – mondta Hermione.

– Valami kellett, hogy le tudjam magam foglalni – kezdett bele a magyarázatba Draco. – Arra készülök, hogy teljesen elvesztem a varázserőmet. Sok mindent meg kellett tanulnom, amivel elfoglalom magam, dolgozhatok, tehetek valamit a cél érdekében. A bájitaltan és a gyógynövénytan két olyan terület, amihez nincs szükség pálcára.

– Ne haragudj! – fogta meg a karját. – Nem akartam ítélkezni. Igazából nem is tudom milyen tantárgyakban voltál jó Roxfortban.

– Nem is tudom. Akkoriban voltak elképzeléseim, amik nem jöttek be – mosolyodott el Draco. – De a bájitaltant mindig szerettem. A gyógynövénytant pedig később megtanultam értékelni.

– Mi lett az elképzeléseiddel?

– Azt hittem, mindent ki fogok rázni a kisujjamból csak azért, mert varázslónak születtem, és a születési előjogom szerint nekem járnak a jó jegyek.

– Ezért haragudtál rám? – kérdezte elnézően mosolyogva, majd megérintette az arcát.

– Vágott az eszed, mint a borotva. Ki ne haragudott volna rád? – nevetett fel idegesen, miközben odébbtett egy cserepet.

– Te sem voltál éppen hülye. Csak nem használtad ki a lehetőségeidet.

– A nagy Trióhoz képes… én csak egy egyszerű diák voltam.

– Hírnévre vágytál?

– És dicsőségre.

– Én nem vágytam ilyesmire – rázta meg a fejét Hermione. – Túl sok izgalom kijutott nekem az iskolai évek alatt.

– Mindenki tudja – mosolyodott el Draco.

– Az utolsó évem volt a legjobb – nosztalgiázott a boszorkány. – A háború után visszamentem Roxfortba letenni a RAVASZ vizsgákat. Semmi nem történt.

– Én a háború évében vizsgáztam – mondta Draco.

– Milyen volt abban az évben Roxfortba járni? – tette fel a kérdést hirtelen. – Nekem nem sok választásom volt, el kellett menekülnöm.

– Borzalmas – válaszolt a varázsló. – Fegyelem, terror, megfélemlítés, kegyetlenség. Mindig azt hittem, hogy a háború előtti Roxfort volt a valódi pokol, de ez nem igaz. Azonnal megdőlt ez az elmélet, amikor Voldemort a családunk vendége lett. Példának okáért ebédlőasztalon végezte ki a mugliismeret tanárnőt. Elájultam, és lefordultam a székről.

Hermione megfogta a férfi kezét, miközben beszélt.

– Akkor még reménykedtem benne, hogy Roxfortban más lesz. Nyugodtabb, de nem így volt. Inkább tanultam, minthogy szem előtt legyek, meghúztam magam amennyire lehet. Állandóan figyeltek, állandóan a nyomomban voltak.

– Az az időszak egyikünknek sem volt egyszerű.

– Tavaszi szünet Bellatrix nénémmel? – rémlett fel Dracóban. Miközben továbbmentek a következő helyre, ahol még sötétebb volt. – Életem legjobb tavasziszünete…

– El tudom képzelni.

– Anyám nem győzött elrejteni előle – csóválta meg a fejét. – Megőrült egyszerűen az Azkabanban, sosem lett volna belőle épelméjű. Van tőle néhány emlékem nekem is. Rengeteg átokra tanított meg. Egyiket másikat rajtam is bemutatta.

– Szadista ribanc.

– Próbáltalak megmenteni titeket akkor – mondta a varázsló. – De nem tudtam mit tegyek. A családunknak akkor már befellegzett. Voldemort szemében megbuktunk.

– Nem tehettél semmit. Gyerek voltál – szólalt meg Hermione. – A csodának köszönhető, hogy elmehettünk onnan.

– Te nem voltál gyerek? És Potter és Weasley? Nem tudja senki sem, hogy pontosan mit csináltatok a háború évében.

– Nem is hinnéd el – nevetett fel a boszorkány. – Nem igazán beszéltünk róla. Rengetegen megkeresték Harryt, Ront és engem. De úgy döntöttünk nem nyilatkozunk erről. És ez így van jól. Mindannyian szereztünk sebeket a háborúban.

– Tudom. Bár Potter elmondott nekem ezt-azt. Többek között azt, hogy az én pálcámat használta, amikor lefegyverezte Voldemortot – sóhajtott fel a varázsló. – Elmesélte nekem a Halál Ereklyéinek a meséjét. Egy kukkot se értettem belőle, annyira hihetetlen volt. Pedig anyámtól is ezerszer hallottam már. Annyit értettem, hogy egy ideig enyém volt a Pálcák Ura, de sosem volt nálam az a pálca.

– Mondtam Harrynek, hogy jöjjünk el együtt – csóválta meg a fejét Hermione. – Talán akkor mindent tisztázhattunk volna.

– Jól jött volna egy saját pálca. Egy kis Crucio utáni remegéssel, és anyám pálcájával mentem vissza Roxfortba. A szüleimmel nem is tudtam mi van – jegyezte meg színtelen hangon, miközben az egyik növény indáját félrehajtotta az útból. Mintha egyre sötétebb lett volna körülöttük. – Jó darabig nem hallottam róluk. Alig jutott ki és be információ Roxfortba. Folytatták a kiképzéseket. Még brutálisabb lett minden.

– Tudom, hogy Carrowék nem bántak kesztyűs kézzel senkivel sem.

– Crucio az engedetlenek – köpte Draco mérgesen. – Nem igazán élveztem, sőt olyakor nem is ment. Próbáltam meglapulni, tanulni, elszakadni ettől. Nem ment könnyen. De Crak és Monstro brillíroztak. Undorodtam az egésztől. Nem mondtam el senkinek hogyan üzennek egymásnak DS tagok, pedig tudtam mit művelnek.

– És a mardekárosok?

– Nem sokan jöttek vissza Roxfortba. Sokak elmenekültek a szüleikkel együtt. Csak a fanatikusok maradtak. Oh, és a kegyvesztettek, akiket meg akartak büntetni.

– Bár másképpen alakult volna.

– Tudtam a horcruxokról – váltott témát. – Sejtettem, hogy Potter azokat keresi, a tavaszi szünet után kétségem sem maradt. Én az apámtól tudtam róluk. Voldemort parancsba adta, hogy ne engedje senki sem Pottert a Hollóhát-toronyba. Miután Hugrabug kelyhe a nagynénémnél volt, tudtam mit keres. Olvastam a diadémról Roxfort történetében. Volt egy tervem. Meg akartam szabadulni az egész rohadt helyzettől. De Crak teljesen begőzölt, egyszerűen semmilyen ész érvre nem hallgatott, aztán elszabadította a táltostüzet, és mindent rommá égetett. Én meg őrülhettem, hogy élve megúsztam.

– Nem is kell erről beszélnünk.

– Évek óta senkinek sem beszéltem róla nyíltan – folytatta a férfi. – Gyáva voltam és erőtlen.

– Annyi év eltelt azóta – jegyezte meg a boszorkány. – Most már nem tűnsz egyiknek sem.

– Láttál volna pár éve… Nem vagyok rá annyira büszke. Mindent megtettem, hogy elmeneküljek a régi életemtől – folytatta a varázsló. – A lehető legtöbb ártalmas dolgot kipróbáltam, amit lehetett.

– Szerencséd volt, hogy eltűntek ezeknek a nyomai a szervezetedből – mondta Hermione. – Nagyon sok értékedet megnéztem. Feltűnően kevés kárt okoztál magadnak.

– Pedig nekem elhiheted, mindent megtettem, hogy ez ne így legyen – sóhajtott fel Draco.

– És most?

– Oh, mostani időszak a kedvencem – nevetett fel a varázsló. – A hetedik év önpusztításban. Az varázserőm elvesztése pedig már csak a hab volt a tortán. Próbálok ezzel az egésszel együtt élni.

– Meg fogjuk találni a megoldást – ígérte Hermione. – Érzem, hogy közel vagyok hozzá.

– Nagyon remélem, hogy igazad lesz.

Aztán csak sétáltak tovább. Draco némaságba burkolózott. Maga sem értette igazán, de mintha megkönnyebbülést érzett volna. Először hét év után.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Jan 16

Azt hittem a kezelés során észre vesz valami apróságot Hermione
De úgy látszik még sok sok fejezet amíg rájövünk mi is van a háttérben. (ez jól hangzik)
Még mindig imádom őket. És hamar egymásra hangolodtak ez is tetszik.
Uuuu, de megnéztem volna én is az üvegházat.
Köszi szépen!
Üdv: Neola

by Nyx @ 2024 Jan 16

Áhh még nem, de hamarosan észrevesz Hermione valamit, ami majd segít. Nem akartam, hogy olyan gyorsan megtörténjen, de hónapokat se akartam húzni, amíg rájön, hogy mi a baj és mit kellene tennie. Azért olyan sok fejezetig nem kell várni, míg kiderül :laughing
Én is nagyon szeretem, hogy így egymásra hangolódtak Izzik a levegő rendesen.
Ahhh én is szívesen elmentem volna abba az üvegházba. Szeretek ilyen helyeken csámborogni.
Én köszönöm! Nemsokára lesz frissítés.