10. fejezet
Tetoválás

A kellemes délután után Hermione folytatta a kutatását a könyvek között töltötte, de nem talált semmi használhatót. Dracónak közben valamilyen dolga akadt, de a lány nem bánta, mert belemerült a munkába. Rémesen dühös volt, amiért még nem találta meg a megoldást. Aludt pár órát a bőrkanapén, aztán hajnalban felriadt, és folytatta a munkát. Próbált minden erejével a kutatásra koncentrálni, bár Malfoy csókjának emléke sokszor befurakodott az emlékei közé. A varázsló az üvegházi sétájuk után nem sokkal felöltözött, és elment, ő pedig megint egyedül maradt a gondolataival.

Reggelre teleírt három tekercs pergament az ötleteivel. Aztán lement a laborba. Újabb üstöket állított fel, mintákat vett Draco főzeteiből, majd elemezni kezdte ezeket. Az elixír mostanra már huszonnégy kondérban rotyogott, és a saját változataihoz hozzátette a hiányzó hozzávalókat, aztán visszament a teraszra. Még alig volt reggel kilenc. Nem sokat tehetett, így tovább olvasott.

A nap lassan felkelt, a házimanók újra megterítették az asztalt. Miközben Hermione a Mágikus nyavalyák és kórságok negyedik részét olvasta lépteket hallott bentről. Hamarosan megjelent maga Draco Malfoy, teljes életnagyságban. Mezítláb jött, és csupán egy tréningnadrágot viselt. Haja még vizes volt a zuhanytól, és még mindig rettenetesen veszélynek tűnt attól az átkozott szakálltól, nem is beszélve a rúnatetoválásokról és az arcát átmetsző vékony sebhelytől. Eddig ezeket nem is figyelte meg igazán a külsejét, mármint a maga részletességében. Draco Malfoy túl jól nézett ki, őrjítően jól.

– ’reggelt, Granger!

– Neked is jó reggelt! – köszöntöte Hermione. A varázsló nem volt túlságosan jó kedvében, de a boszorkány sem úszott a boldogságban.

– Hogy haladsz?

– Találtam pár varázslatot – mondta, aztán vett egy mély levegőt, majd kimondta azt, amiről tudta, hogy Malfoy be fog gőzölni. – Neked.

– Nekem?

– Úgy bizony. De nem fog tetszeni, amire jutottam a kutakodással – húzta el a száját.

– Ki vele, mi az?

– Igazából nem találtam semmit, ami megnyugtató lenne a számodra. Ugyanakkor mégis van valami, ami talán eredményes lehet.

– Ez valóban nem jó, ha ilyen felvezetést igényel.

– Vannak lehetőségeink még – szólalt meg a boszorkány. – Csak ez nem a szokványos módon történik.

– Ki kell zsigerelned? – tette fel a kérdést Draco egy apró mosollyal.

– Vért kell vennem tőled – jelentette ki, mintha legalább egy kellemes tengerparti sétára invitálná.

Draco olyan képet vágott, mintha most rögtön eltalálta volna egy sóbálvány átok. Úgy állt ott, mint egy graffitivel összemázolt szobor.

– Azt aztán felejtsd el, Mandragóra – vágta rá végül. – Hagytam, hogy megvizsgálj, az legyen elég.

– De nem elég – vágott vissza Hermione. – Semmire sem jutottunk vele.

– Erre neked a vérem kell?

– Ez félig meddig mugli módszer. A muglik ezt használják diagnosztikai bűbájok helyett – folytatta Hermione, mit sem törődve a férfi heves tiltakozásával. – De nem látok semmi más megoldást, ami segíthet. A Szent Mungóban ezt is alkalmazzuk mostanában kísérleti jelleggel, és vannak esetek, amikor pontosabb eredményeket kapunk így. Tudom, hogy ez riasztóan hangzik, de meg kell próbálnunk.

– Látod, pontosan ezért nem mentem el a Szent Mungóba – horkantott fel a varázsló. – Ha nem szólok, akkor azon kapom magam, hogy darabokra szedsz, és egyenként vizsgálod meg a szerveimet vagy még rosszabb.

– Azt már megtettem, persze varázslattal. Minden szerved rendben. Mi lehet rosszabb annál, hogy valaki darabokra szed?

– Nem tudom – morogta. – Ha fordítva raksz össze… Mindegy. Akkor sem csinálsz velem ilyet.

– Mi bajod van? – kérdezte Hermione. – Nem kivéreztetni akarlak. Egy kristályfiolányi vér kell tőled. Ez nem sok.

– Csak úgy nem adok vért. Ezzel vissza lehet élni – morogta Draco. – Nem véletlenül nem használnak vérátkokat. Veszélyesek. A mágikus vér egy cseppje is rohadt nagy galibát tud okozni. A Szent Mungóban sem szabadna ilyesmivel kísérletezni. Nem is tudom elmondani mennyire veszélyes.

– Nem vérmágiához kell – nógatta a boszorkány. – Nekem csak arra kell, hogy megtudjam mi van még a véredben, amit a diagnosztika nem mutat ki. Mert rengeteg olyasmi lehet, elárulom neked, amit nem mutatnak ki a bűbájok, mert maga a mágiád elfedi az okot.

– Valóban?

– Csak meg akarom találni a megoldást. Ezért igazán nem hibáztathatsz. Egész éjjel ezen gondolkodtam.

– Egész éjjel szexelhetünk volna, aztán most kevésbé drasztikus ötletekkel, kielégülten feküdnénk az ágyban, de ez sem történt meg – jegyezte meg Draco. – Helyette te a könyveket bújtad, én meg azoknak a faszoknak a nyomait követtem. Semmi sem tökéletes.

– Megint meghúztad a vállad? – nézett rá Hermione elnézően. – Mindjárt segítek.

– Most észnél kell lennem. A fájdalom segít.

– Idióta vagy, ugye tudod? – fújt egyet, aztán egy bűbájt bocsátott a férfi vállára. – Meg akarom találni az okot és a gyógymódot. Szóval, akkor hagyd magad egy kicsit!

– Ha tudtam volna, hogy ennyire rákattansz erre, akkor már az első nap hazaküldtelek volna – simította hátra a tejfölszőke fürtjeit a varázsló. – Erre tessék, mi történt? Hiába adtam vissza a pálcádat nem akarsz elmenni, még csak megszökni se, hanem a véremet akarod, és megőrjíteni.

– Mondtam, hogy mi a célom. Megállapodtunk. Szóval teljesíteni akarom azokat, amiket vállaltam. Ezt igazán nem róhatod fel nekem.

– Tudod, van ám más dolgom is – jegyezte meg mérgesen. – Nem olyan szuper ám mindig veled vitázni.

– Megállapodtunk – ismételte meg Hermione. – Úgy tudom, hogy az adott szavad nagyon sok mindenre kötelez.

– Biztosan nem voltam magamnál. Paracelsusra esküszöm, amint össze tudok gyűjteni annyi varázserőt, hogy hoppanáljak veled innen, meg fogom tenni. De ha sokáig macerálsz, akkor én magam foglak puszta kézzel hazacipelni. Nem érdekel, hogy Londonig el kell mennem veled.

– Ne legyél ilyen gyerekes! Harminc óra az út gyalog – sóhajtott Hermione. – Nem értem mit makacskodsz.

– A véremet akarod venni.

– Csak egy fiolányit.

– Cseszd meg! – mondta Draco, aztán a korláthoz ment és hátat fordított neki.

– Cseszd meg te, Malfoy!

Nem volt rajta a pólója, így jól kivehetőek voltak a tetoválásai a gerince mentén. A rúnákból kirajzolódó sárkány lélegzetelállító látványt nyújtott, fekete volt, különleges tintával készítették, soha nem kopott ki a bőréből. Hermione először csak elmélázva figyelte, ahogy támaszkodás közben a férfi izmai megfeszülnek, aztán meglátta. A felismeréstől kirázta a hideg. Még azt sem vette észre, hogy az ölében lévő könyv hangos csattanással landol a padlón, miközben felállt, megbabonázva figyelte a rúnákat. Pár lépéssel már ott is volt a férfinál.

– Mi a… – fordult meg Draco, majd szembe találta magát a boszorkával. – Mi baj van, Granger?

– Fordulj vissza! – utasította mindenféle magyarázat nélkül a gyógyító.

– Mi a gond? Úgy nézel rám, mintha meg akarnál támadni – méltatlankodott a varázsló, de Hermione mit sem törődve vele megfordította, kényszerítette az előrehajlásra, hogy jobban láthassa a rúnákat. Először csak finoman simította végig a rúnákat, mintha csak el akarná olvasni a bőrébe égetett szöveget. Aztán kicsit sem volt finom, mikor végigszántotta a körmével a bőrt.

– Nyugi!

– Granger? Mi a francot művelsz? – próbálkozott Draco a boszorkányt leállítani. – Eldöntötted, hogy meg akarsz nyúzni, csak még nem találod hol kezd?

– Fogd már be egy pillanatra! – ripakodott rá ismét Hermione. Még soha nem volt ennyire erélyes vele.

Draco morgott valamit, de engedelmeskedett a gyógyítónak. A hirtelen szerepváltás zavarta. Ő volt a veszélyes, nem Hermione, bár ebben már nem volt biztos. Szinte maga előtt látta az eltökélt barna szemeket. Elképzelése sem volt, hogy mi lehet ennyire fontos a rúnáiban. Így csak kőkorlátot nézhette, és magában megátkozta a pillanatot, amikor hazahozta ezt a megátalkodott Merlin csapását.

– Ne feszítsd be annyira az izmaidat! – kérte a boszorkány most már nyugodtabban.

– Te meg ne vájd belém a karmaidat! – sziszegte elcsigázottan Hermione.

– Bocsánat. Mindjárt készen vagyok.

– Elárulnád még mit csinálsz? – érdeklődött a férfi.

– A rúnákat nézem a gerinced mentén – adta meg a választ, miközben ujjával ismét követni kezdte a szöveg vonalát. – Ez a sárkány tetoválás meg a rúnák, olyan nem is tudom…

– Milyen? Undorító?

– Nem, dehogy is. Szép munka, művészi. Csak…

Draco csak idegesen megfeszült újra. Már maga sem tudta hogyan viszonyuljon a régi, hirtelen támadt döntéséhez, ami ezekhez a tetoválásokhoz vezetett. Ma már persze nem bánta, mert a részévé vált. Ha visszaemlékezett a keletkezésére, akkor is részeg volt, akármennyire is próbált valamilyen észszerű magyarázatot találni a döntésére, ilyen nem volt.

– Ez így nem jó.

– Akkor mit szeretnél, Mandragóra? Feküdjek le a márványpadlóra? Esetleg kint a fűre?

– Feküdj le az ágyra, kérlek!

A férfi megfordult, összepréselt ajakkal, és összevont karokkal nézett a csillogó barna szemekbe. Sosem látott még ennyire elszánt nőt, ilyen életteli szemekkel, de le kellett állítania, mert Granger a megszállottság tüneteit mutatta, neki, Dracónak, pedig semmi kedve nem volt ehhez asszisztálni. Persze volt más, amihez viszont nagyon szívesen megadta volna magát.

– Mi ez az egész?

– Azt hiszem, hogy megvan az ok – jelentette be Hermione, és olyan mosoly volt az arcán, ami egyszerre volt őrült és reménnyel teli.

– És ezt a hátamra írták? – kérdezett vissza Draco, aki annyira nem hitt ebben a felfedezésben.

– Az ágyba! Gyerünk! – utasította a gyógyító. – Meg kell néznem ezt alaposabban.

– Imádsz parancsolgatni, nem igaz? Jól van, Granger, játsszuk ezt, de most már dob le a ruhád, mert kezdek igencsak mérges lenni.

– Nem játszadozni akarok veled, Malfoy – mondta Hermione.

– Pedig játszadozhatnál az ágyamban velem – vigyorodott el, mintha egyszerűen csak oldani akarná a feszültséget. – Mostanában józanabb vagyok ezen a téren is, mint máskor.

– Csak kérlek tedd azt, amit mondtam, aztán mindent meg fogok magyarázni. Megígérem. De egyelőre nekem sem tiszta minden.

– Te valahogy szereted az embereket kínozni.

– Kérlek!

A varázsló vívódott egy pillanatig, aztán bólintott, és engedelmesen sétált át a teraszon, majd a szobán egyenesen az ágyig. Lustán elterült, átölelve egy párnát a hátára feküdt. Hermione követte, feltérdelt az ágyra. Draco érezte, ahogy a matrac besüpped a súlyuk alatt. A gyomra különös módon ugrott egyet, amikor megérezte a nő hűvös ujjainak érintését a bőrén. Becsukta a szemét.

– Ne kímélj!

Granger jegyzetelni kezdett, majd újra a férfi fölé hajolt. Ezt a mozdulatot ismételgette, miközben serényen dolgozott. Negyedóra múlva Malfoy már meglehetősen unta magát, noha mindig kissé összerezzen, amikor a göndör tincsek egyike hozzá-hozzáért az oldalához, vagy valamelyik ujj, vagy érezte a lány lélegzetét a bőrén. Próbált másra gondolni, s csak csendben hallgatta a kint csiripelő madarakat, a penna egyenletes sercegését, Hermione apró sóhajait, mire a boszorkány végzett már majdnem elnyomta az álom.

– A francba, Malfoy! – törte meg a csendet Hermione aggódó hangja. – Ezt nem fogod elhinni, ha elmondom neked.

– Mi a baj? – kérdezte kissé álomittas hangon.

– Ezt mi az ördögnek csináltattad? – tette fel a kérdést a boszorka. Nem volt vádló, sem ítélkező, inkább valóban nyugtalannak tűnt. – Főleg a hátadra.

– Tetszett a minta – mondta egyszerűen. – Gondolkodtam már azon, mit mondjak erről. Igazából akartam valamit, valami olyasmit, amit én magam választok, és nem mások akarata miatt égetnek a bőrömbe. Tudom, hogy szentimentálisnak hangzik, de van egy ilyen oldalam is, és mellesleg tök részeg voltam. Másnap reggel kurvára fájt a hátam, aztán folytattam tovább a karommal, és így tovább.

– Szentimentális oldalad is van? – nevetett fel Hermione.

– Igen, és mellesleg velem riogatják gyerekeket, hogy megeszem őket reggelire – forgatta meg a szemét. – Nemcsak egy szemét seggfej vagyok ám.

– Értem, értem. Draco Malfoynak több árnyalata is van.

– Pontosan. Kettő biztosan.

– Jártál te egyáltalán rúnaismeretre? – kérdezte a boszorkány, bár nagyon jól tudta a választ.

– Őszintén? Sosem érdekelt – mondta aztán az oldalára fordult, hogy felkönyökölve a lányra nézhessen. – Különben is túl korán voltak az órák. Úgy gondoltam, amit tudok a rúnákról az elég.

– Nem is értem hogyan nem vettem ezt észre korábban. Merlinre.

– Granger! – zökkentette ki Draco a gondolkodásból Hermionét.

– Igen?

– Elmondod nekem is, hogy mi jár a fejedben? Eddig csak annyit értek ebből az egészből, hogy kurva nagy baj van, és meg fogok lepődni. Egyelőre csak össze vagyok zavarodva – morogta, és volt már némi türelmetlenség a hangjában.

– Ez egy régi átok – kezdte a boszorkány.

– Ez egy régi történet – pontosított Draco. – Egy legenda egy varázsló harcosról, aki a pokolbéli szörnyekkel harcol, majd egy sárkánnyá válik, és megmenti a varázsvilágot a démonoktól. Ez egy jó történet.

– Igen, igen, az is, de néhány rúna kiemelkedik a szövegből – folytatta idegesen. – Ezeket pedig, ha sorban összeolvasod, akkor egy régi átkot adnak ki. Ez a megfosztás átka. Azokon használták, akitől elvették a varázserejüket.

– Mi?

– Tudom. Ezeket tanulmányoztam. Ezek régi, kelta jelképek.

– Ez csak szöveg, Granger – mondta nyugodtan Draco. – Nem igazi átok, ha az lenne, akkor biztosan emlékeznék rá. Ennyire nem vagyok idióta. Az igazi rúnákat bele szoktak vágni vagy égetni valakinek a bőrébe, ez csak tinta. Ráadásul megfosztani nem lehet valakit a varázserejétől.

– Ez így nem teljesen igaz – rázta meg a fejét, majd a lány a homlokához kapott. – Kicsit zavaros nekem is az egész.

– Pláne nekem.

– Valami nem stimmel ezekkel a rúnákkal. Lehet a tintában volt valami, ami megzavarja a varázserődet, lehet van valami a bőröd alatt, és az nem csak heg. Azt mondtad, hogy részeg voltál, lehet olyasmit is tehettek veled, amit nem mondtak el. Ezek a gerinced mentén vannak, gyakorlatilag észre sem vennéd ezeket a kiemelkedéseket, ha nem nézed meg jobban. Nehezen, de kitapintható.

Draco felült az ágyban, és egyenesen a lány szemébe nézett.

– Ezek majdnem négy-öt éve magamon viselem. Körülbelül két-három éve kezdődött a zűr a varázserőmmel – mondta a férfi.

– Kell az a vérvizsgálat – szólalt meg elszántan a boszorkány. – Nem érdekel mit mondasz, ha kell, akkor elkábítalak.

A férfi felemelte a kezét, és Hermione arcára tette. Halvány pír jelent meg a finom vonású orcán. Csillogott a szeme, rózsás volt az ajka. Draco nem gondolkodott. Magához húzta a boszorkány, s lecsapott az ajkára. El akarta feledtetni vele ezt a rémes ötletet, és addig csókolni, amíg mindketten eszüket veszve merülnek el az élvezetekben. Tudta, hogy Hermione nem bír ellenállni neki, és ezt ki is használta. Elmélyítette a csókot.

A boszorkány hozzásimult a varázslóhoz. Olyan érzelmeket ébresztett benne a férfi, amiket egyszerűen elnyomott, félretett, feleslegesnek tartott. Miért is? Minden erejével a munkájára akart koncentrálni, helytállni, megfelelni. Mindent ennek rendelt alá. A rossz kapcsolatok után, inkább eltemette magát. Most mégis a szenvedélyes csókok felébresztettek benne valamit, aminek hiányáról nem vett tudomást. Önkéntelenül túrt bele a varázsló hajába, miközben mindketten az ágyra dőltek.

– Szeretem, amikor ilyen elszánt vagy – mormolta Draco, miközben finoman, odaadóan az ajkait csókolta. – Kicsit őrült, de izgató.

– Még nem végeztem – próbálkozott kiszabadulni az ölelésből Hermione.

– Ezek még holnap is a hátamon lesznek.

– De… – kérte a boszorka, miközben a férfi ajkával a nyakát érintette, kezével benyúlt a pólója alá és hátát simogatta. – Hadd folytassam!

– Hadd folytassam én! – mondott neki ellent Draco. Szívük egyre hevesebben vert.

– Ez nem jó ötlet.

– Tényleg? – kérdezett vissza rekedten a férfi, aztán felé fordult, hogy a boszorkány szemébe nézhessen. – Soha nem volt még ennyire rossz ötletem, mint ez most. Időtlen idők óta várok rá, hogy ezt megtegyem.

Hermione halkan felnevetett.

– Káosz projekt.

– Kicsit valóban megőrülök érted – mondta ki kertelés nélkül Draco. – Ez nem káosz projekt. Nem kellen ennyire félned belevágni.

– Ez csak illúzió – sóhajtott fel Hermione, miközben megérintette a Sötét Jegyet a férfi kezén.

– Illúzió egy frászt – sziszegte a férfi, majd benyúlt a pólója alá és megérintette a mellét. Hermione felnyögött az érintésétől. – Ha ez neked illúzió, akkor valamit nagyon rosszul csinálok. Szerintem csak elrontod ezt az egészet.

– Draco – suttogta a nevét a boszorkány, miközben hozzábújt a fejét a mellkasába fúrta, s hallgatta a varázsló szapora szívverését, és magába szívta a finom, férfias illatát.

– Szóval tudod a nevem?

– A te neved nem lehet nem tudni – válaszolt egyből.

– Komolyan?

– Mindenféle gúny nélkül mondom – folytatta Hermione. – Áspis.

– Mandragóra.

– Az én sikításom nem halálos.

– Pedig alig várom, hogy halljam – szólt réveteg mosollyal Draco.

– Kérlek!

– Nem ezért hívlak így – vigyorgott Malfoy.

– Hanem?

– Nem fogom elmondani. Még nem.

– Legyen.

– Imádom, ahogy koncentrálsz olvasás közben – mormolta Draco, miközben apró köröket írt le a boszorkány vállán. – És nem bírom elfelejteni, ahogy táncoltál.

– Kérlek!

– Soha nem láttam nálad érzékibbet. – Önmagát is meglepte mennyire őszinte. De most csak ők ketten voltak a reggeli napfényben egymás karjaiban. Nem látta értelmét elrejteni azt, amit iránta érez. Lehet, hogy ez csak illúzió, de ő már hozzászokott ahhoz, hogy az életében sok ilyen volt. Elillanó pillanatok… Ezt meg akarta fogni, magához vonni, még ha tényleg csak egy röpke ideig lehet az övé. A boszorkány el fog menni, ha kész az elixír, és meggyógyította őt. Azután mi lesz?

– Meg akarlak gyógyítani – mondta Hermione, amivel kizökkentette Dracót. A varázsló először nem akarta ezt, nem mintha lett volna más választása.

– Tudom.

– Akkor hagyd, hogy tegyen azt, ami a dolgom.

– Annyira azért nem vagyok beteg – nevette el magát halkan a férfi. – Később is ráérünk megbeszélni, hogy mi van velem.

– És a vérvétel?

– Merlinre. Megcsinálhatod, ha végre újra megcsókolsz.

Hermione keserűen felnevetett, és megtette, amit a férfi kért. Össze fog törni, és ezt tudta, nagyon is jól. Hiába adja át magát neki, hiába öleli most, hiába csókolja, ez csak egy pillanatig fog tartani. Ő és Draco Malfoy. Szerencsétlen csillagzat alatt született vonzódás ez, semmi több. Egy káosz projekt, ami arra ítéltetett, hogy elhamvadjon a szenvedély után. Már előre fájt a szíve, amiért kicsit bele fog ebbe az egészbe halni. De magának kereste a bajt, amikor először találkozott a tekintetük a klubban. Akarta őt. Még soha senkit ennyire.

Miért gondolt arra, hogy ez kudarc lenne? Csak egyszerűen nem tudta hogyan működhetne ez kettejük között. Mindent megtervezett az életében, mindennek volt értelme, ugyanakkor ennek nem, és ez megrémítette. Vonzotta magához a férfi, mintha egy önkéntelen mágikus erő kapcsolta volna össze őket. Ahogy a nyelve hozzáért a varázslóéhoz nem bírt nem gondolni arra, milyen kellemes érzés. Aztán eszébe jutott valami. Ezt a játékot nem csak Malfoy irányítja, hanem ő maga is. Minden erejét összeszedte, hogy el tudjon szakadni a férfi ajkaitól.

– Oké, Malfoy, megvolt a csókod. Irány labor! Meg akarom tudni mi van a véredben.

– Nincs kedvem hozzá. Inkább folytassuk.

– Nálam van pálca.

– Nálam is van – nevetett fel pajzánul a varázsló, és elvigyorodott. – Kettő.

– De én tudom is használni az enyémet.

– Oh, Hermione Granger, még semmit sem tudsz az én pálcakezelésemről. – Öblös nevetése betöltötte a helyiséget. Hermionénak hozzá kellett vágnia egy párnát, hogy elhallgasson, de ő csak tovább nevetett. – De szívesen megmutatom neked.

– Valami hatásosabb szöveged is lehetne – nevetett fel a lány.

– Kicsit megkopott a vonzerőm.

– Vagy csak rám nem hat – vonta meg a vállát Hermione.

– Mindig kísértésbe viszel – sóhajtott fel színpadiasan Draco. – Nem sokáig tudjuk ezt kerülgetni.

– Még sok dolgunk van – mondta, miközben megpaskolta a férfi karját. – Kelj fel!

– Még ne.

– De igen. Lebegtesselek?

– Rendben, menjünk, menjünk, mielőtt megint átváltoznál házsártos gyógyítóvá. Olyan őrült gyógyítóvá. – Gesztikulált a kezével a varázsló.

– De gyógyító vagyok.

– Most nem – szólalt meg álmodozva az exmardekáros. – Hanem egy táncoló szexi mandragóra.

– Persze, persze – intette le Hermione. – Nyomás a laborba!

– Megyek már. Baromi béna lehetek, hogy nem akarsz szexelni velem.

– Jaj, Malfoy.

– Inkább ne válaszolj.

***

Nem sokkal később Draco idegesen ült a székben, és várta Hermionét a kristályfiolával. A saját laborjában, a saját otthonában fogják a vérét venni, nos, volt ebben valami irónia és nyugtalanító. Minden izma görcsösen megfeszült. Nem akart dehoppanálni, de nagy volt a kísértés. Csupán egy kis Desiderum kellett volna, ami a páncélszekrényében csücsült, alig egy karnyújtásnyira, viszont tudta, hogy csak menekülne az igazság elől. Bármit is talál a vérében a boszorkány, azt meg kell tudnia.

– Nem fog fájni – szólalt meg Granger, miután mindent gondosan legalább kétszer fertőtlenített. Dracónak nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány mennyire ideges, noha egészen jól palástolta mindezt.

– Én is ezt szoktam mondani azoknak, akiknek beverem a képét – nosztalgiázott a varázsló.

– Nem akarok bűnrészes lenni – emelte fel kezét védekezően a lány. – Tudom, hogy segíteni akartam, de talán mégsem lenne jó ötlet.

– Valóban nem – rázta meg a fejét Draco. – Egyelőre maradjunk ebben a felállásban. A szép mandragóra és a csúnya, gonosz kígyó.

– Mint egy horrormese – nevetett fel Hermione.

– Csináltál már ilyet?

– Kétszer a Szent Mungóban, és vagy több százszor egy mugli kórházban – válaszolt nyugodtan a boszorka, de ezzel nem nyugtatta meg a férfit, sőt Draco kezdte azt gondolni, hogy nála nagyobb marha nincs a környéken. – Tudom, hogy mit csinálok.

– Szóltam egy szót is?

– Csak nem bízol bennem, ahogy eddig is, vagy a módszeremben. Még nem tudtam eldönteni. Mindenesetre látom, hogy szökni készülsz.

– Granger…

– Igen?

– Ebben a kibaszott életben te nem fogod megtudni soha, hogy mi jár az én fejemben. Maximum csak akkor, ha én elmondom neked. Világos?

– Ideges vagy. Ezt nem tudod letagadni.

– Igen.

– Akkor talán mégis tudom mi jár a fejedben.

– Közel sem jársz hozzá – fújt egyet Draco.

Hermione csak pislogott a varázslóra, aki legszívesebben valóban megtette volna azt, ami a fejében kavargott.

– Nem a fél karodat akarom levágni.

– Jó.

– Nem fogok fájdalmat okozni.

Draco egyre mérgesebben nézett a lányra.

– Látod ezt? – mutatta fel a bal karját, amin a Sötét Jegy és a rúnák alkotta minta rajzára mutatott. – A Sötét Jegyet úgy égették a bőrömbe. Szerinted nem bírom ki, ha fájdalmat okozol nekem?

– Csak segíteni akarok.

– Csináljuk, Granger!

– Most szorítsd ökölbe a kezed!

– Rendben.

Hermione gyengéden kifordította a bal karját, végisimítva a régi idők sötét sebhelyein, majd fertőtlenítő vattapamaccsal megtörölte a helyet, ahonnan a vért készült levenni. Draco nem nézett a szemébe, hanem a laborban lévő lombikra meredt. Ösztönösen megfeszült, amikor megérezte az apró szúrást.

– Lazíts! – mondta a gyógyító. – Mindjárt készen vagyunk.

Draco vett egy mély levegőt, aztán mire teljesen ellazult volna már túl is volt rajta. Hermione beforrasztotta a kis varázslattal ejtett szúrás helyét, ő pedig végre kiengedhette az öklét.

– Végeztünk?

– Ezzel igen.

– Rendben. Nekem most el kell mennem – mondta Draco kissé zavartan.

– Elveszed a pálcám?

– Szükségtelen – mosolyodott el halványan, majd felállt a székből, és közelebb lépett a boszorkányhoz.

– Úgy néztél ki, mintha ezt akartad volna tenni – gyanakodott a boszorkány. Draco becsukta a szemét, aztán felsóhajtott.

– Nem fogsz elmenni. De nem ezt akartam tenni.

– Nagyon magabiztos vagy.

– Azt az elszántságot látva a szemedben úgy gondolom, hogy pont most elmenni hiba lenne. Különben sem tudsz a kúriából kimenni – mosolyodott el Draco. – Szóval kár a gőzért.

– Milyen kedves tőled.

– Csupaszív vagyok. Egyébként más sem jöhet be – folytatta. – Nem akartam, hogy valakinek eszébe jusson megzavarni minket.

– Menj, mielőtt még csupán szívességből megátkozlak, hogy a világ megszabaduljon egy ilyen átoktól, mint te.

– Ezt mióta akarod a képembe vágni? – nevetett fel a férfi.

– Évek óta. De csak most két napja találtam ezt ki. Gondoltam frappáns lenne egyszer elmondani neked.

– Tudom, hogy kívánsz, Granger – jelentette ki szent meggyőződéssel. – Addig nem ölnél meg, amíg nem engedsz a vágyaidnak.

– Egyébként se ölnélek meg. Érted is annyi Azkabant kapnék, mint más megöléséért. Szóval megelégszem azzal, hogy a véredet vizsgálgatom huszonhét indikátor bájitallal.

– Micsoda program…

– Ne gúnyolódj! Még mindig nálam van a pálcám.

– Megint akarsz egy pálcás poént? – incselkedett kedvesen Draco.

– Merlinre inkább ne! – horkantott fel a boszorka.

– Mit hozzak neked az Abszol útról, kis Mandragórám? – váltott hangnemet. – Egy könyvet?

– Valami ruhát. Félre ne értsd, hálás vagyok a mardekáros iskolai holmidért, de már jó lenne a saját ruhám. Még egy nap a pólódban már teljesen kikészítene. Ez nem igaz, csak jó lenne.

– Keresek valamit.

– Elmehetnél a lakásomra érte? – kérte a boszorkány. – Odaadom a kulcsot. Várj, nincs is nálam táska. Eddig erre nem is gondoltam.

– Majd elküldöm inkább Poppyt. Megnézi minden rendben van-e.

– De miért őt? – kérdezte a boszorkány.

– Küldtem egy pár baglyot a barátaidnak. Egy házimanónak biztonságosabb odamenni, mint most nekem.

– Ezt meg mi az átkozott hippogriffnek csináltad? Egy bagoly még rendben van, de minek leveleztél velük? – kérdezett rá Hermione kínlódva. – Őket nem kellett volna ebbe belekeverni.

– Gondoltam jobb, ha nem kürtölik világgá, hogy eltűntél. Ráadásul, ha valaki felismert a Káoszban, akkor egy pillanat alatt kiderítik, hogy leléptél Áspissal. Bajba kerülök. – Ez úgy mondta, mintha csak valami sztorit mesélne, de valójában nem aggódna túlságosan a következmények miatt.

– Nem tudja senki kicsoda Áspis – rázta meg a fejét Hermione.

– Ez így is van jól. Nem akarom, hogy bárkivel is összekapcsoljanak. Célkeresztet rajzolnék a hátadra, ha meggondolatlanul magammal hurcolnálak bárhova vagy valaki észrevett volna minket a klubban. Fogást akarnak rajtam találni – mondta Draco, aztán vett egy mély levegőt. – És nem sodorhatlak veszélybe. Se téged, se mást.

– Mit írtál a barátaimnak?

– A nevedben írtam meg, hogy velem főzőcskézel bájitalokat, és már napok óta próbálsz velem lefeküdni, de még nem jött össze.

– Jaj, Merlin, Malfoy. Miért nem beszéltük meg ezt? Bájital konferenciát is írhattál volna.

– Olyan sokat jársz ilyen rendezvényekre?

– Nem. Annyit dolgozom, hogy észre sem veszik, hogy nem vagyok velük. Másrészt meg, ha kifogás kell mindig ezt mondom.

– Akkor ez egy bájital konferencia? – kérdezte Draco.

– Fogalmam sincs. De fél éve nem aludtam ilyen jól – vallotta be a boszorkány, aztán visszafordult a lombikokhoz. – Te meg most elcseszted az egészet. Mégis mit fognak rólam gondolni?

– Semmit, csak vicceltem – nevetett a varázsló. – Azt írtam nekik, hogy nyaralni mentél. Meglepően őrültek neki. Szóval tényleg elengedheted magad.

– Olyan hülye vagy! – csapott rá a karjára a boszorkány, aztán elnevette magát, és szembe fordult vele. – Csak nem akarok még több feszültséget. Harryékkel amúgy sem egyszerű a barátságunk, eltávolodtunk egymástól. Nem szeretném, ha az is eltűnne, ami maradt.

– Mi történt?

– A rengeteg munka, aztán elmentem külföldre négy évre – vonta meg a vállát Hermione. – Felnőttünk, és már sok minden más kötött le minket. Új emberek, új kapcsolatok, új munka, családalapítás, túlságosan is kevés időnk maradt egymásra. Most is barátok vagyunk, a legjobbak, de már egyáltalán nem olyan, mint akkor régen Roxfortban.

– Semmi sem olyan, mint akkor régen Roxfortban – ingatta a fejét Draco, miközben közelebb lépett a boszorkányhoz. – Nekem sem az.

– Tudom – bólogatott a lány, aztán átölelte magát. Draco végül kinyújtotta a karját, és magához húzta a boszorkányt.

– Menj majd fel a harmadik emeletre – mondta félhangosan, majd egy csókot nyomott a homlokára.

– Miért, mi van ott?

– Meglepetés – mosolyodott el a férfi. – Nem mondom el előre.

– Ugye ez nem valami átverés, Malfoy.

– Vérzik a szívem érted, kis Mandragóra, hadd tegyem kicsit kellemessé a nyaralásodat! – sóhajtott fel. – Nem vagyok mindig maga a sátán inasa.

– De, ha egy háromfejű kutyát rejtegetsz…

– Ugyan, kérlek – horkantott fel –, mi a fenének rejtegetnék veszélyes varázslényeket az otthonomban? Legfeljebb az udvarra kellene házőrzőnek. Ez amúgy nem egy utolsó ötlet.

– Menj! Menj, mielőtt még agyérgörcsöt kapok tőled.

– Tudom, hogy szeretsz.

– De mennyire, Malfoy. Te vagy a mardekáros évfolyamtársaink közül a legelső a szeretet listámon – szólalt meg, miközben felemelte a fejét, és ránézett a férfira.

– Milyen megható – nevetett.

– Az.

– Legyen szép napod, kis Mandragóra! Ne várj meg ébren! Borzasztóan későn jövök – sóhajtott fel Draco.

– Hová mész? – kérdezte a boszorkány.

– Tudod, hogy nem mondhatom el – rázta meg a fejét Draco, miközben magához ölelte őt. Nem akart elmenni, de nem volt más választása.

– Tudom.

– Elleszel egyedül?

– Talán elfoglalom magam. Megszereztem a véred. Meglátjuk, hogy a tiédnek is annyi felhasználási módja van-e, mint a sárkányvérnek.

Draco elmosolyodott, aztán megcsókolta. Biccentett egyet és köddé vált. Hermione tisztában volt vele, hogy megint ivott a bájitalból, és ő nem is vette észre. Ráadásul onnan hoppanált, ahonnan nem lehetne. Malfoynak annyi titka volt, hogy akár könyvet is írhatott volna róla. Aggódott érte, túlságosan is. De ezt gyorsan tisztázta magában, csakis gyógyítói szemmel nézett a férfira. Ó, hogy ez mekkora nagy hazugság volt…

hozzászólások: 4

by Asarys @ 2024 Feb 17

Jaj nagyon szeretem ezt a ficedet (is), úgy vártam már a kövi részt! :) Gyorsan elolvastam az előző részeket sokadjára is újra, hogy képbe legyek. :D Most viszont újra nagyon várom a kövit. :D

by Nyx @ 2024 Feb 18

Nagyon örülök ennek Picit lassabban készülnek a fejezetek, mint terveztem, de nem kell majd sokáig várni a következő rész érkezéséig. Igyekszem majd vele

by Neola @ 2024 Feb 26

Ez nagyon érdekes. Runák bele kavartak a dolgokba. És vajon mit talál a vérében? Fuu de érdekesen hangzik. Nagyon jól csinálod. Ilyesmire nem is számítottam. Érdekes nagyon érdekes!!
Szuper volt!
Köszönöm szépen! Várom a folytatást.
Üdv:Neola
Ui: természetesen nem kell válaszolnod a kérdésekre. Úgy is lassacskán fel göngyölöd az ügyet.

by Nyx @ 2024 Feb 26

Uhh igen, bőven belekavarnak azok a rúnák. Nem tudom mekkora lesz majd a meglepi, de kitaláltam rá egy majdnem tudományos és mágikus magyarázatot Köszönöm szépen!
UI.: Lakat a számon Valóban a következő két fejezetben úgyis kiderül.