30. fejezet
Lüktetés

A Káosz bejáratánál ma éjfél után hosszan húzódott a sor, de ezt a sötét köpenybe öltözött férfi gondosan elkerülte, és egy rejtett mellékajtóhoz ment, az egyik konténer mellett. Meglengette a pálcáját, majd közben Harry harmadszor is elsétált mellette, mire a varázslattal elrejtett bejárat engedett, és egy keskeny, kőlépcsőt tárt fel, amely mélyen egyenesen bevezetett a klubba.

Minden lépéssel erősebb lett a zene – illetve nem is egészen zene volt az, amit hallott, hanem inkább valami pulzáló szívverés, ami átvette az irányítást a sajátja fölött. A lépcső alján egy nehéz, feketére festett ajtó állta útját, amin nem volt sem kilincs, sem felirat, csak egy kopott, ezüst kígyó vésete a fa közepén.

– Jelszó – szólalt meg egy hang valahonnan a sötétből, bár Harry nem látott senkit.
Elhúzta a száját. Áspis adta meg neki a jelszót, és biztos volt benne, hogy a rohadék élvezi, akárhányszor is kérte a személyzet vagy a kőszörnyek kérik tőle. Az auror életében nem gondolta volna, hogy valaha komolyan fog ismételgetni egy ilyen mondatot.

– A kígyó, aki nem harap, csak ha megkérik rá – mondta halkan, kényelmetlenül érezve magát minden egyes szótól. Biztos volt benne, hogy Áspis egy kicseszett mardekáros lehet, de semmit sem talált róla. Olyan volt, mint egy árnyék, mintha csak megjelent volna valamilyen módon és egyből hírnevet szerzett volna.

A vésett kígyó szeme egy pillanatra vörösen felizzott, aztán az ajtó némán kitárult.
A hangzavar úgy csapta arcba, mint egy fal. Harry egy pillanatra megtorpant a küszöbön, ahogy a szeme próbált alkalmazkodni a félhomályhoz, ami itt-ott vibráló, színes fényfoltokkal volt tarkítva – nem gyertyafény, nem is mugli neon, hanem valami a kettő között, ami a plafon alatt lebegő, apró, öntudatos lángnyelvekből áradt, és a zene ritmusára változtatta a színét.

A terem hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint a kinti környezetből bárki feltételezett volna – nyilvánvalóan tértágító bűbájokkal dolgoztak, méghozzá jó eséllyel illegálisakkal. A tömegben az emberek egymáshoz értek, testhez a testhez préselődve hullámzott mindenki a táncparkett, boszorkányok és varázslók vegyesen, néhányuk még a talárját is levetette, mások glamourbűbájjal változtatták az arcukat percenként másra. A levegőben whisky, izzadság és valami édeskés, kábító füst szaga terjengett.

Harry mélyet lélegzett, és megpróbálta nem elárulni magát azzal, ahogy a keze ökölbe szorult a zsebében a pálcája körül. Nem ide való volt – ezt minden porcikájával érezte –, de a hely pontosan erről szólt: senki sem volt igazán ide való, és éppen ez tette lehetővé, hogy mindenki elvegyüljön benne.

A padló a talpán keresztül is lüktetett, minden dobbanás a mellkasában is visszhangzott, és egy pillanatra – csak egy röpke pillanatra – Harry hagyta, hogy a zene átvegye fölötte az uralmat, mielőtt eszébe jutott volna, miért is van itt.

Cresswell halott. Hermionét majdnem elrabolták. És valaki idekint, ebben a hömpölygő tömegben, talán pontosan tudja, miért. Csak meg kellett találnia, de ez egyszerűen képtelenség volt.

Végigfurakodott a táncolók között, a tekintetét a terem túlsó vége felé fordítva, ahol egy alacsonyabb galéria húzódott végig, félig árnyékban, a bárpult fölött. Onnan lehetett rálátni a bejáratra – onnan kellett volna figyelnie, amíg Draco és Hermione megérkezik.
Nem jutott messzire.

– Téged még sosem láttalak itt – szólalt meg mellette egy hang, közvetlenül a füle mellett, hogy túlkiabálja a zenét.

Harry megpördült. Egy fiatal boszorkány állt előtte, sötét, rövidre vágott hajjal, ami minden dobbanásra apró szikrákat szórt, mintha tűzzel lenne átitatva. A szeme túl élénk zöld volt ahhoz, hogy természetes legyen – egy bűbáj, gondolta Harry gyanakodva, vagy talán csak a fények játéka.

– Csak ma jöttem – felelte óvatosan, próbálva a hangját is kicsit másra formálni, hiszem ma az álcáját használta.

– Az látszik. – A nő elmosolyodott, és a feje enyhén oldalra billent, ahogy végigmérte. – Túlságosan feszült vagy. Mindenki, aki most jön ide először, ugyanolyan feszült, mintha egy azkabani őr elé lépne.

Az auror nem válaszolt. Számtalanszor járt már itt, és eszében sem volt tombolni, főleg egy nyomozás kellős közepén, és Ginny különben is lehordaná, ha a nélküle menne el. De valamiért az udvariasság és a csábító ajkak most eltérítették egy pillanatra.

– Csak nem szeretem a tömeget – mondta Harry, és megpróbált a válla fölött a galéria felé sandítani.

– Könnyen meg lehet szokni. – A boszorkány közelebb lépett, olyan magabiztossággal, ami arra utalt, hogy régóta ismeri ezt a helyet, talán minden zugát. – Táncolj velem.

Nem kérdés volt. Inkább egy megállapítás, amit már el is fogadott a nő, mielőtt Harry bármit válaszolhatott volna – a keze már a csuklóján is volt, könnyed, de határozott szorítással, húzva őt egyre beljebb a tömegbe.

– Igazából valakit keresek – próbálkozott Harry, miközben hátrahúzta a karját, bár nem túl erőteljesen, nehogy feltűnést keltsen. – És tovább kellene mennem.

– Szerintem megtaláltad. – A nő szeme megcsillant, és Harry nem tudta eldönteni, hogy a fények miatt, vagy mert a mondat mögött volt valami, amit ő nem látott. – Én vagyok az.

Az auror felnevetett. Egy pillanatra mindenről elfeledkezett.

A zene ütemet váltott, mélyebb, lassabb basszus vette át a teret, és a tömeg vele együtt lassult le, mintha közös akaratból mozogna. Harry kényelmetlenül állt a helyén, miközben a boszorkány közelebb húzódott hozzá, a keze a vállára siklott.

– Nem vagyok jó táncos – mondta végül a férfi, mert nem talált jobb kifogást.

– Ez nem arról szól. – A nő hangja lehalkult, közelebb hajolt, hogy a füle mellé súghasson. – Hanem arról, hogy míg táncolsz, senki nem kérdez semmit. És senki nem figyel.

Harry gerince végigfutott a hideg. A nő pontosan tudta, mire gondol – vagy csak nagyon jól ismerte a fajtáját, azokat, akik ide betévednek, mert kényszerítve érzik magukat rá.

– Ki vagy te? – kérdezte halkabban, most már minden könnyedséget levetve a hangjából.
A boszorkány elmosolyodott, de nem válaszolt. Ehelyett lassan megpördült vele, úgy, hogy Harry most már szemben állt a galériával, ahonnan az imént még figyelni akart – és a tekintete megakadt két alakon, akik éppen abban a pillanatban léptek be a hátsó bejáraton, kámzsába burkolózva, de az egyikük tartása, a másikuk gyors, éber pillantása annyira ismerős volt, hogy Harry szíve egy dobbanást kihagyott.

– Tudtam, hogy ma megtalállak – mondta a nő halkan, és a mosolya most már egészen más volt, mint az imént.

A boszorkány szavai még ott lógtak a levegőben, amikor egy kéz nehezedett Harry vállára – határozottan, minden teketória nélkül, úgy, hogy egyértelmű legyen: nem javaslat volt, hanem parancs.

– Azt hiszem, ennyi elég is volt a táncból – szólalt meg egy rekedtes, idegen hang Harry mögött, olyan akcentussal, ami nem volt egészen skót, de nem is londoni. Egy magas, sötét hajú alak állt ott, az arca vékony, éles vonásokkal, amiket Harry sosem látott még – de a testtartás, a fejtartás, ahogy félig lehajtott állal, gúnyos fölénnyel mérte végig a boszorkányt, azonnal elárulta, kivel áll szemben.

Áspis.

– Ő velem van – tette hozzá a férfi, és a hangja most már egészen máshogy csengett, mint amikor Harryvel beszélt volna. Nyersebb volt, közönségesebb, mintha egy egészen más embert alakítana – ami, gondolta Harry, valószínűleg pontosan az volt a szándéka. – Te meg keress másik áldozatot.

A boszorkány szeme résnyire szűkült, ahogy Dracóra nézett, aztán vissza Harryre, mintha próbálná összerakni, mi folyik itt.

– Nem tudtam, hogy már van gazdája – jegyezte meg végül, egy árnyalatnyi csalódottsággal a hangjában, majd könnyedén vállat vont, és eleresztette Harry csuklóját, aki megütközve nézett Áspisra.

– De mennyire, hogy van gazdája. Néha kicsit eltéved, de mindig megtalálom.

– Kár. Jó táncos lett volna belőle, egy kis gyakorlással – kacsintott rá a nő.

– Kétlem – felelte Áspis szárazon. – De köszönöm, hogy vigyáztál rá addig, amíg ideértem.

– Nincs mit. Rám mindig lehet számítani ilyen elkóborolt fiúkkal – nevetett rá a boszorkány. – Esetleg együtt is lehetnénk, csatlakozhatnál, és akkor…

– Túl sok a dolgom. Bocs – szólalt meg a varázsló.

– Talán, akkor valamikor máskor.

– Talán, persze… máskor – morogta Áspis vigyorogva.

A nő halkan felnevetett, aztán egyetlen pillantást sem vesztegetve többet rájuk, beleolvadt a tömegbe, mintha sosem lett volna ott.

Áspis megvárta, amíg eltűnik, aztán Harry felé fordult, és a hangjából eltűnt minden színpadiasság.

– Milyen gazdája? – kérdezte Harry, miközben eltalálta egy buborékfej bűbáj.

– Elment az eszed? – szűrte a fogai között, halkan Áspis, hogy csak ők ketten hallják a zene alatt. – Komolyan mondom, nektek pörgencsek van a fejetekben.

– Mi van?

– Leállsz itt egy nővel? Főleg, amikor sürgős találkozót kérsz? Komolyan mondom, hogy elment az eszed.

Harry elgondolkodott, aztán megdörzsölte az orrnyergét.
– Fáradt vagyok. Hagyj békén!

– Tudod, mennyi zsebtolvaj, kábítóbűbájos és sima köpönyegforgató dolgozik itt éjszakánként? Öt perc alatt kifosztottak volna, mire észbe kapsz, hogy a pálcád és az erszényed már nincs is nálad.

– Csak beszélgettünk – morogta Harry védekezően, bár a zsebe felé pillantott, hogy tényleg megvan-e még minden.

– Itt senki nem „csak beszélget” – mondta Áspis. – És úgy tudom, hogy van feleséged. Mondtam, hogy ide csak buborékfej bűbájjal gyere. Komolyan mondom, te és Weasley olyanok vagytok, mint a gyerekek.

– Elég már! – rontott rá az auror. – Nem történt semmi. Ura voltam a helyzetnek.

– Aha… Láttam. És még időben érkeztem.

– Mondom, hogy…

– Gyere – váltott témát Áspis. – Már várnak minket. Nincs időnk felesleges dolgokra.

Megfordult, és határozott léptekkel elindult a galéria felé, Harry pedig sietve követte, a tömeg valahogy magától is utat engedett Dracónak – mintha mindenki tudta volna, ki ő, még ebben az álcában is, vagy legalábbis tudta volna, hogy jobb nem az útjába állni. Ahogy egyre feljebb mentek, úgy tisztult ki Harry feje is, és hamarosan szörnyű fejfájás tört rá.

Áspis egyetlen pálcaintéssel nyitotta ki az ajtaját, valami olyan bűbájjal, amit Harry nem is ismert fel, és a tompa fejfájára miatt igazából nem is érdekelte. Odabent hirtelen elhalkult a zene, mintha egy másik világba léptek volna át – a kényelmesen berendezett irodába léptek be, aminek félhomályban, egyetlen lámpa fényénél.

Hermione a hatalmas ablak melletti karosszékben ült, még mindig a gyógyítói köpenyében, az ölében egy köteg irattal, amit épp lapozgatott, de amint az ajtó kinyílt, azonnal felkapta a fejét, és elmosolyodott a barátja láttán.

Harry szíve összeszorult, ahogy meglátta – ép, egészben, itt van, biztonságban –, és mielőtt bármit is mondhatott volna, már át is vágott a szobán. Minden mást elfelejtett.

– Hermione.

A lány felállt, alig volt ideje letenni az iratokat, mire Harry átölelte, erősen, majdnem túl erősen, mintha meg akarna győződni róla, hogy valóban ott van a karjaiban, hogy nem csak egy rémálom szereplője, akit hajnalig kergetett a fejében.

– Jól vagy? – kérdezte a nyakába, a hangja rekedtebb volt, mint szerette volna. – Amikor megkaptam az üzenetet, hogy Cresswell… hogy majdnem…

– Jól vagyok, Harry – suttogta Hermione, és viszonozta az ölelést, a keze Harry hátán nyugodott. – Tényleg jól vagyok.

– Én… annyira sajnálom.

– Jól van…

– Tényleg sajnálom. Ez az egész…

– Nem számít, Harry, most már minden rendben van.

– Hatalmas barom voltam. Eszembe sem jutott, hogy veszélyben lehetsz. Én, én… nem is tudom, hogy mit gondoltam.

– Erre most nincs időnk – mondta Hermione határozottan. – Később majd megbeszéljük.

– Én…

– Majd megmondom, hogyan tudsz kiengesztelni, és akkor kvittek vagyunk.

Harry csak bólogatott, mert akkor még egyáltalán nem tudta, hogy Hermione mit akar tőle, aki közben lopva összemosolygott az ajtóban álló rejtélyes férfival.

Áspis az ajtónál állva figyelte őket, a karját összefonva, és bár az arckifejezése igyekezett közömbösnek maradni, a szeme sarkában megbújt valami lágyabb dolog, ahogy nézte, ahogy legjobb barátja megkönnyebbülten öleli át a nőt, akit ő szeret.

– Na jó – szólalt meg végül, és becsukta mögöttük az ajtót –, ha végeztetek a megható viszontlátással, talán megbeszélhetnénk, hogy pontosan mit is találtunk Cresswell irodájában. Potter, hosszú éjszakánk és napjaink lesznek.

– Ti mit kerestek a Mungóban? – rontott rájuk Harry. – Cresswell irodájában ráadásul?

– Eszembe jutott pár dolog – mondta Hermione –, és igazam volt. Rengeteg sok bizonyítékot találtunk a helyszínen.

– Ezeket nem kellett volna elhoznotok. Még várunk a hivatalos engedélyre, hogy ott is kutathassuk.

– Nos, valaki már előre felforgatta az egész irodát, de nem volt túlságosan alapos – mondta Áspis. – Nekünk viszont sikerült. Szívesen, Potter, hogy hozzájárultunk ehhez az egész folyamathoz.

– Mint aurornak átadom neked ezeket, aztán mondhatod, hogy a padlószéfben találtad, amikor meglesz a parancs – magyarázta Hermione, mintha csak olyan egyszerű lenne ez az egész. – Ezekben sok terhelő bizonyíték van Cresswell bűnösségéről, hogy szinte mindenkit zsarolt Mungóban, a Minisztériumban. Ezek az iratok engem is felment a korábbi ügyemből… És ezek pedig Vailean Crak bűnösségét bizonyítják. Illegális kísérleteket folytattak, benne vannak a Desideriumról szóló feljegyzések is.

Harry megnézte az iratokat, amiket Hermione szétterített az asztalon.
– Szóval Vailean Crak egyértelműen nyakig benne van. Ez a mai nap legjobb híre.

– És akkor itt vannak az emlékek – mutatott a boszorkány a fiolákra, amik az asztalon sorakoztak. – Ezeket még nem tudtuk átnézni.

– Várjuk a merengőt – vonta meg a vállát Áspis. – Valószínűleg ezekben is találunk érdekes dolgokat. És te mivel szolgálsz nekünk?

– Elfogtuk Vailean Crakot – válaszolt Harry.

Draco szemöldöke felszaladt, ahogy hallotta, majd Harryre nézett, mintha várná a poént, ami sosem érkezett meg.

– Ezt most komolyan mondod?

– Halálosan komolyan. – Harry végre ellazította a karját, bár még mindig Hermione mellett maradt, mintha nem akarná túl messzire engedni magát tőle. – Két órával ezelőtt az egyik célpontunkat követtem a Zsebpiszokban. Gyanús volt a viselkedése, és nagyon sietősen akart megszabadulni nagy mennyiségű Desideriumtól.

– Miért most?

– Ezt sajnost nem tudtam megkérdezni tőle, mert Vailean Crak megjelent, és ki akarta végezni, gondolom. Én pedig riasztottam Ront, és hamar elkaptuk, mielőtt bármit is csinálhatott volna. Szerencsénkre Crak hosszú monológgal igyekezett tőle elbúcsúzni, ez alatt mi körülvettük őket.

– És csak úgy engedte magát elkapni? – kérdezte Hermione hitetlenkedve, miközben visszaült a karosszékbe, és most már fáradtabbnak tűnt, mint amikor beléptek.

– Dehogyis. – Harry arcán árnyék futott át, a bal válla még enyhén fájt egy átoktól, ami súrolta. – Próbált eltűnni, aztán amikor sarokba szorítottuk, ellenállt. El sem tudom mondani mennyire fáradt vagyok. Volt egy… kellemetlen pillanat, amikor majdnem megölte az egyik kollégámat egy átokkal, amit még sosem láttam korábban. Fekete mágia, minden bizonnyal. De Ronnal és velem szemben esélye sem volt. Már emiatt is letartóztathatnám, viszont, amit ti találtatok attól soha az életben nem fogja elhagyni az Azkabant.

– Hol van most? – Áspis hangja hirtelen élesebbé vált, minden bujkáló játékosság eltűnt belőle, miközben egy erősítő főzetet dobott oda Harrynek, aki fogóreflexeinek hála egyből elkapta.

– A Highgate temetőben, a titkos bázison, egyik biztonsági cellában, teljes lezárás alatt. Egyelőre nem beszél. Se fenyegetésre, se… nos, más módszerekre nem reagált.

– Veritaserum? – vetette fel Hermione.

– Néhány órán belül megkapjuk hozzá a jóváhagyást, de addig is – Harry az asztalon szétterített iratokra pillantott, és a hangja elkomorult –, ha van valami ezek között, ami segít abban, hogy tudjuk, mit is kérdezzünk tőle, az most aranyat érne.

– Nálam van – mondta Áspis.

– Ez most nem opció – felelte Harry. – Ő egy aranyvérű. Millió kapcsolattal, millió mágiaügyi ügyvéddel a háta mögött. Még ha bűnöző is, nehéz lesz bármit is rábizonyítani. Ron osztaga pedig különleges ügyosztályhoz tartozik. De ezt most bonyolult lenne elmagyarázni.

Aspis az asztalhoz lépett, és felvette az egyik dossziét, amit korábban Hermione McLaggenről szedett elő.

– Ez itt azt bizonyítja, hogy Crak és Cresswell évek óta együtt dolgoztak. Ahogy sejtettem McLaggen is benne van vastagon – mondta, ahogy átfutotta a sorokat. – Kísérleteket végeztek tudatmódosító bájitalokkal és sok mással is. Zsarolásra használták, aztán amikor az áldozat nem volt már hasznos, eltüntették a nyomokat. Ez pedig – emelt fel egy újabb mappát. – Bizonyította, hogy egy olyan vitatott eljárást is kipróbáltak valakin, akinek ehhez semmi köze sem volt.

– Mi volt ez?

– Az én kutatásom – szólalt meg Hermione. – Az Azkaban megkeresett, hogy olyan módszert dolgozzak ki, ami korlátozza a varázserőt. Közel jártam, ahhoz, hogy megfejtsem, de Cress ezt nem bírta kivárni. Ez a fémek és a mágia kölcsönhatásán alapul, és a varázserő ideiglenes, mágikus megfosztására vagy blokkolására szolgál.

– Akkor az azkabani különleges mágiamentes cellái…

– Nos, az én tanulmányomat használta fel, csak átalakította. Világosan látszik a dokumentációkból, hogy kísérletezett, hogy működik-e az elméletem.

– De neked nem engedték, hogy kísérletezz, ugye? – szólalt meg Harry.

– Nem, mert nem is lett volna etikus – rázta meg a fejét a boszorkány. – Az még akkor egy elméletei szinten működő módszer volt, amit még nem dolgoztam ki. Elérte, hogy azt higgyem, hogy az egész csak zsákutca. Ő maga pedig elkezdett vele kísérletezni.

– Van áldozat?

– Igen. Van áldozat. De szerencsére csak egy varázslón próbálták ki a módszert.

– Ismerjük?

– Draco Malfoy – mondta ki a nevet Hermione, mire Áspis önkéntelenül is kihúzta magát, és megfeszítette az öklét. – Őt választották ki teszt alanynak. Beültettek több rézszálat is a gerince mentén, és figyelték. Hónapokig eredménytelenség után lezárták a megfigyelést.

– Cresswell ez után állt elő a működőképes megoldással – szólalt meg Áspis. – Ami nagyon is költséges volt az Azkabannak. És így készültek el a mágiamentes cellák.

– És Malfoy? Van valami róla?

– Róla nem tudni semmit – mondta Hermione. – Ahogy látom, nem figyelték meg tovább.

– És évek óta nem látta senki sem – bólogatott Harry. – Meg kellene keresnünk.

– Gondolod, hogy bármit tudhat? – kérdezte Áspis.

– Legalább annyit tudnunk kellene, hogy életben van-e még – szólalt meg az auror. – Érdekelne, hogy miért őt választották teszt alanynak. Miért nem működött a módszer rajta, és van-e köze ehhez az egészhez.

– Küldj neki baglyot – felelte Áspis. – Biztosan örülne, hogy hall felőled.

– Biztosan – sóhajtott Harry. – De szerintem nem Malfoy a legfőbb prioritás. Az elmondottak alapján szerintem ő maga sem tudhat többet, mint bárki más erről az ügyről.

– Van ebben igazság.

– Szerintem inkább a Desiderium terjesztése és a hálózat, amit itt felépítettek érdekességeire koncentrálnék – mondta az auror. – Találtál ezekkel kapcsolatos információkat?

– Cress meglepően jól dokumentált mindent. Most nem is tudom, hogy ez hülyeség volt a részéről vagy valami briliáns terv, amit nem látok át. Az iratokból látszik, hogy mennyi alapanyagot loptak a Mungóból. Néhány egyéb beszerzést is találtam. És a külföldi hálózatokról is bőségesen van információ – tette hozzá Hermione csendesen, és a keze önkéntelenül a saját karjára siklott, mintha még mindig érezné Cresswell szorítását. – Ezzel a hat céggel a Mungónak állandó szerződése van, bájitalalapanyagok, az ellátáshoz szükséges felszerelések. De a legérdekesebb a Crak adományoknak jelentős részét ezekre költötték.

Harry észrevette Hermione mozdulatát, és az állkapcsa megfeszült.

– Ha Crak tudja, hányan voltak érintettek ebben, akkor ez sokkal nagyobb ügy, mint amit valaha is gondoltunk. Nem csak a Mungóról van szó.

– A Minisztériumi aktákat láttad már? – kérdezte Áspis, és odacsúsztatta Harry felé a másik dossziét. – Javaslom, nagyon érdekes.

Harry átvette, és ahogy kinyitotta, a szeme végigfutott a neveken – aztán megtorpant egy pillanatra, a homloka ráncba szaladt.

– Merlin szakálla… – motyogta. – Ez itt egy aláírás a Mágiaügyi Minisztérium egyik osztályvezetőjétől.

– Pontosan ezért mondtam, hogy órákra van szükségünk, mire mindezt átnézzük – szólalt meg Áspis fáradtan, és végre leült az íróasztal szélére. – És ez még csak a papírmunka. Ott vannak még az üvegcsék is, amiket nem néztünk meg közelebbről, meg persze az emlékek, amikhez merengő kell.

– Megnézhetjük őket itt, ha végre megkapjuk – vetette fel Hermione. – De azt nem hiszem, hogy pirkadat előtt végeznénk vele.

– Ne hamarkodjuk el – mondta Harry. – Egyelőre nagyobb gondunk van ennél. – Elhallgatott, és végre igazán alaposan szemügyre vette Hermionét, mintha csak most engedte volna meg magának, hogy valóban lássa, milyen kimerült. – Crakot szóra kellene bírni. Ehhez pedig várjuk az engedélyt a Veritaserumra.

– Addig szerintem mindkettőtöknek pihennie kellene – szólalt meg a boszorkány. – Legalább egy kicsit.

– Nem hiszem, hogy bárki is tudna most aludni vagy pihenni – mondta Áspis szárazon, és egy pillantást vetett Hermionéra, aki halványan elmosolyodott, mintha egy megosztott, ki nem mondott emlékre gondolna. – És ha már itt tartunk neked sem ártana.

– Nekem? Már megittam két erősítő főzetet, holnap este sem fogok aludni.

– Tényleg? Ezt ki kell használni – mosolygott Áspis a csuklya alól.

Harry nem firtatta a dolgot – volt épp elég a fejében anélkül is, hogy azon gondolkodjon, mi zajlott le Áspis és Hermione között ezen az éjszakán –, ehelyett inkább az ajtó felé pillantott.

– Akkor legalább együnk valamit, mielőtt szétesünk. Van itt bármi ezen a szörnyű helyen, amit meg lehet enni anélkül, hogy az ember napokra megbetegedne tőle?

Áspis felhorkant.

– Intézem. De van egy jó ötletem Crak szórabírására.

– Mire gondolsz?

– Ugye nem véletlen, hogy nem a parancsnokságra vitted, igaz? – kérdezte Áspis.

– Valóban nem – szólalt meg Harry. – Egyelőre a letartóztatása még csak nem is hivatalos. El kell érnünk, hogy az ügyvédje előtt hallgassuk ki. Nem tarthatjuk csak úgy fogságban, és túl sokáig semmiképpen.

– Akkor Crak nem is tudja, hogy ki kapta el – érvelt Áspis. – Ez pedig nagyon jól fog nekünk jönni.

– Annyira nagy volt a kavarodás… Mire gondolsz?

– Akkor szerintem látogassuk meg Zordó. Szerintem megérne egy próbát.

– Kikényszeríteni belőle egy vallomást?

– Nem túl elegáns – felelte Áspis. – De majd ezt az auror barátaid megoldják. Weasley-t előtte be kell avatni, hogy találjon ki valamit. Aztán elbeszélgetünk a barátunkkal.

– Rendben van – nevetett fel Harry.

– Én is megyek – szólalt meg Hermione. – Van egy ötletem, hogy hogyan bírhatjuk beszédre.

– És akkor még nekem van önelégült mosolyom – sóhajtott fel Áspis, majd elnevette magát.

Aztán kopogtattak az ajtón. Egy tagbaszakadt varázsló jelent meg a helyiségben, miután megkapta az engedélyt a belépésre. Egy rúnákkal vésett kőtálat hozott.

– Főnök, meghozták a merengőt.

– Rendben van, köszönöm.

– Akkor a H jelölésű emlékeket megnézem – szólalt meg Hermione.

– De…

– Ne próbálj meg megállítani, Harry Potter!

***

Hermione arca eltűnt a kőtál ezüstös felszíne alatt, miután az összes H jelölésű emléket kiöntötte a fiolákból. Nem is tévedett, mindegyik emlék róla szólt.

Aztán eltelt egy perc. Kettő. Öt.

Áspis és Harry csendben álltak, egyikük sem merte megzavarni, bár Áspis keze ökölbe szorult az oldala mellett, és minden egyes eltelt pillanattól egyre feszültebb lett. Ott akart lenni vele, de azt is tudta, hogy ehhez a lánynak joga van egyedül szembe nézni az ex emlékeivel…

Amikor Hermione végre kiegyenesedett, sápadt volt, mint a fal, a tekintete kissé meredt, és a keze remegett, ahogy megkapaszkodott az asztal szélében.
– Ez érdekes volt.

– Hermione? – Áspis azonnal mellette termett, a kezét a hátára tette, óvatosan, mintha attól félne, hogy a lány összeomlik, ha túl erősen ér hozzá. – Minden rendben?

– Jól vagyok – suttogta a boszorkány, bár a hangja megbicsaklott, és egyértelműen nem volt jól. – Csak ez az egész… Oh, Merlin! Annyira félreismertem.

– Mit láttál? – kérdezte Harry, aki most már ő is közelebb lépett, az aggodalom minden vonását eltörölte az arcáról.

Hermione nem válaszolt azonnal. A tekintete a kőtálra szegeződött, mintha még mindig ott lebegne benne minden, amit látott – és talán ott is lebegett, csak épp az ő fejében, kitörölhetetlenül. És attól félt, hogy valaki más is megláthatja.

Nem bírta elmondani. Nem most. Talán soha.

Voltak ott képek – saját maga, sokkal fiatalabban, nevetve, ahogy Cresswell a haját simogatta egy sötét szobában, olyan bizalommal, olyan gyanútlansággal, amit most már sosem tudna visszaidézni anélkül, hogy ne kavarodna fel tőle a gyomra. Az az ember mindent megtartott – minden pillanatot a közös együttléteikről –, és eltette, mint egy trófeát, amit később fel lehet használni, amikor szükséges. Vagy csak felidézésnek kellettek?

És aztán ott volt a többi.

Hermione módszeréről beszélnek, amit Cresswell ellopott, és ami miatt senki sem hitt neki. A férfi manipulálta, irányította, meglopta és minden tekintetben kihasználta őt. Kavargott a gyomra ettől… Az emlékek gyorsan követték egymást, ahogy ahogy Cress megjelent az ő pálcájával a helyszínen, miközben ő a kimerültségtől és a túlhajtottságtól szinte öntudatlanul hevert az irodában felállított kempingágyon. Cresswell meghamisított mindent, de tökéletesen, annyira tökéletesen, hogy még ő maga is kételkedett volna magában, ha nem tudta volna biztosan, hogy aznap éjjel tényleg nem volt magánál. Egy sötét folyosó a Mungóban… Cresswell hangja, halk és számító, ahogy elmagyarázza egy kollégájának – valakinek, akire Hermione alig emlékezett, egy fiatal gyógyítóra, aki túl sokat kérdezett – hogy mit is fog most tenni. A Cruciatus-átok fénye, ahogy végigfut valakinek a testén, amit aztán Hermionéra kent. Majd Exmemoriammel kitörölte az emlékeket.

Az Azkaban… Hermione megborzongott.

Aztán a következő emlékben Vailean Crak hangja hangzott fel, valahol a háttérben, ahogy kiadja a parancsot az ő elrablására, egy másik emlékben, amint elragadtatva beszél a „lángelméről”, akit sikerül majd a saját hasznára megszereznie – nem azért, hogy elpusztítsa, hanem azért, hogy felhasználja minden lehetséges módon. Cresswell veszekszik vele, hogy nincs szükségük rá, de Vailean ragaszkodik valamiért hozzá.

A boszorkány a végére teljesen kikészült. Minél tovább rács mögött akarták tartani, annál kétségbeesettebb, annál könnyebben irányítható. Mintha képesek lettek volna megtörni, és ez valószínűleg így is volt. Egy erőforrást akartak csinálni belőle. Egy befektetést a jövőbe, amiből még rengeteg pénzt lehet csinálni, ha megfelelően bánnak vele.

Hermione most itt állt, a saját teste körül ölelve a karját, és próbálta nem hagyni, hogy szétessen a szoba közepén.

– Hermione – szólalt meg Áspis újra, most már határozottabban, és a keze felemelkedett az álla alá, hogy finoman felemelje a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Nézz rám. Bármit is láttál, itt vagy. Velünk vagy. Nem árthat többet neked. Hallott.

Közben észre sem vette, hogy a varázsló kezei bezárulnak körülötte. Szorosan ölelik át. Talán most érezte, hogy nem csak a jéghideg valóság veszi körül, hanem az a férfi, aki igazán szereti, akinek ő maga nem egy tárgy vagy trófea.

– Nem tudom elmondani – suttogta a boszorkány, és a hangja elcsuklott, a könnyek végre utat találtak, bár ő minden erejével próbálta visszatartani őket. – Nem most. Kérlek, ne kérdezzétek, mit láttam. Csak… adjatok egy percet.

– Nem kell mondanod semmit – szólalt meg Áspis, aztán megszorította a lány kezét. – Tényleg nem.

– Nem akarom, hogy megnézzétek – rázta meg a fejét a boszorkány. – Nem akarom, hogy lásd…

– Nem fogom megnézni, ígérem.

Harry döbbenten nézte, a keze tehetetlenül lógott az oldala mellett – ő sosem volt jó ebben, a vigasztalásban, amikor szavakra lett volna szükség, nem tettekre –, de aztán csendben bólintott.

– Nem kérdezünk semmit – mondta halkan. – Amíg nem akarod.

Áspis óvón átölelte a lányt, és Hermione belesüppedt az ölelésbe, az arcát a férfi mellkasába fúrva, mintha onnan próbálná kizárni a világot, legalább néhány pillanatra. A könnyek most már szabadon folytak, csendes, remegő zokogássá alakulva, amit hetek – talán évek – óta tartott vissza.

– Jól van, nincs semmi baj – mondta végül Áspis a hajába, a hangja most már egészen más volt, mint amit korábban Áspisként használt, minden színpadiasság eltűnt belőle. – És mindenkit felelősségre vonunk, aki ebben részt vett. Megígérem.

Hermione csak bólintott, képtelen volt bármi mást tenni, miközben Harry csendben állt mellettük, a tekintete a kőtálra szegeződve, ahol a maradék ezüstös emlékanyag még mindig lassan kavargott, mint valami baljós, be nem fejezett történet.

– Ha akarod megsemmisítem – szólalt meg Harry.

– Nem is akarod megnézni? – kérdezte a boszorkány.

– Ha azt mondod, hogy ne tegyem, akkor nem teszem – felelte az auror.

– Ha ez kiderül…

– Ezzel most ne törődj, Hermione. Csak mondd meg, hogy mit tegyek.

– Én…

– Komolyan mondom. Ha azt mondod, hogy ez személyes, és nem akarsz ebbe belekeveredni, akkor megteszem. Rengeteg bűnügyi aktánk van itt. Úgyhogy van elég bizonyítékunk Crak ellen.

– Rendben – bólogatott Hermione, aztán kibontakozott Áspis öleléséből. – Akkor semmisítsd meg kérlek.

– Rendben.

Harry bólintott, és a pálcáját a kőtál fölé emelte, óvatos, kimért mozdulattal. A merengő felszíne megremegett, ahogy a maradék ezüstös fonalak lassan összegyűltek, mintha maguk is tudnák, hogy ez az utolsó pillanatuk.

– Biztos vagy benne, hogy ezt csináljam? – kérdezte még egyszer, mielőtt bármit is tett volna, a tekintetét Hermionéra emelve. – Ha most megsemmisítem, semmi nem marad belőle. Semmilyen bizonyítékként nem használhatjuk fel később, ha esetleg…

– Biztos vagyok benne – vágott közbe Hermione, a hangja most már határozottabb volt, bár még mindig remegett egy kicsit. – Nincs bennük semmi, ami segítene Crak ellen. Csak… csak rólam szólnak. És nem akarom, hogy bárhol létezzenek, akár egy zárolt bizonyítéktárban is. Senkinek sem segít az, hogy Crak el akart raboltatni.

Áspis keze még mindig a derekán pihent, és Harry látta, ahogy a férfi finoman megszorítja, mintha meg akarná erősíteni a döntést, amit a boszorkány hozott.

– Rendben – mondta Harry halkan.

Kihúzta a pálcáját a kőtál fölül, a hegyét egyenesen a kavargó ezüst felszín közepébe irányítva. És kimondta a varázsigét. A fény egy pillanatra felizzott, mintha tiltakozna, az emlékek utolsó, néma sikolyaként pislákoltak, aztán szertefoszlottak, mint a köd a napsütésben. A kőtál felszíne elsötétült, üresen, némán, mintha sosem lett volna benne semmi.

Hermione hosszan nézte az üres tálat, a mellkasa emelkedett és süllyedt a visszafojtott lélegzettől, aztán valami furcsa, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, mintha egy súly esett volna le a válláról, amit addig észre sem vett, milyen nehéz volt cipelni.

– Köszönöm – suttogta, előbb Harrynek, aztán Áspisra pillantva.

– Nincs mit – felelte Harry, és óvatosan letette a pálcáját az asztalra, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulat is elég lenne ahhoz, hogy Hermione újra összeomoljon. – Bármikor.

Áspos nem szólt semmit, csak közelebb húzta magához a lányt, az álla a feje búbjára pihent, és a csendben most először nem volt semmi kínos vagy nehéz – csak megnyugvás, törékeny, de valódi volt.

hozzászólások: 0