31. fejezet
Mandragóra, Áspis és Zordó

A sötétség súlyosan nehezedett Vailean Crak szemhéjára, mielőtt egyáltalán ki tudta volna nyitni a szemét. A feje lüktetett, mintha valaki egy vasrúddal ütötte volna meg, a szája kiszáradt, a nyelve ólomsúlyú volt, és amikor végre sikerült pislognia, csak elmosódott foltokat látott maga körül – szürke kőfalakat, egyetlen halvány fénypontot valahol a mennyezet közelében.

Megpróbált megmozdulni, és akkor jött rá, hogy valami nem stimmel. A végtagjai nem mozdultak.

– Bassza meg!

A csuklói nem engedtek. A bokái sem. Amikor teljesen magához tért, és a szeme végre alkalmazkodott a félhomályhoz, látta, hogy egy keskeny fémágyhoz szíjazták, szoros, bőrből készült pántokkal a csuklóin, a bokáin, még a mellkasán is átfutott egy szíj, ami minden mozdulatnál mélyen a bordáiba vágott.

– Mi a… – A hangja rekedt volt, alig ismerte fel a sajátját. Kábítóátok. Muszáj volt lennie, semmi más nem magyarázta volna ezt a súlyos, ragacsos ködöt a fejében. – Engedjetek el.

De senki sem válaszolt.

– Engedjetek el! – üvöltötte a varázsló.

Rángatni kezdte a csuklóit, de a szíjak nem engedtek, csak mélyebbre vájtak a bőrébe. Pánik kúszott fel a mellkasában, ahogy körülnézett a cellában – nem volt ablak, nem volt ajtó, amit látott volna, csak négy csupasz fal és az a rohadt egyetlen fénypont, ami inkább kínzó volt, mint megnyugtató.

Aztán egy árnyék mozdult a szeme sarkában.

– Ki vagy?

Crak feje azonnal arra fordult, minden izma megfeszült a szíjak alatt.

– Nem ismersz meg?

Hermione Granger állt mellette, egy tálcát tartva a kezében, amin apró üvegcsék és fémeszközök sorakoztak, olyan rendezett precizitással elrendezve, ahogy csak egy gyógyító tenné. A boszorkány arca teljesen nyugodt volt – túl nyugodt ahhoz a helyzethez képest, amiben volt, és éppen ez volt az, amitől Craknek a gyomra összerándult.

– Te… – préselte ki magából. – Granger?

– Igen, én vagyok az. Akit el akartál rabolni, akit szerettél volna a saját céljaidra felhasználni, de most fordult a kocka – magyarázta a boszorkány. – Maradj csak nyugton. Minél többet mocorogsz a szíjjak annál jobban szorítanak.

– Mit csinálsz? Mi ez az egész?

Hermione nem válaszolt azonnal. Letette a tálcát egy kis asztalkára az ágy mellett, felhúzott egy műtős gumikesztyűt és lassan, módszeresen elrendezte rajta az eszközöket, mintha Craknak ott sem lenne, mintha csak egy hétköznapi, jelentéktelen procedúrára készülne.

– Válaszolj! – Crak hangja most már inkább üvöltés volt, a szíjak ellen rángatózva, ami csak arra volt jó, hogy a bőre felhorzsolódott alattuk.

– Úgy hallottam, hogy a nagy rajongója vagy a módszereimnek – szólalt meg egykedvűen Hermione. – És tudom, te vetted rá Cresswellt, hogy lopja el a munkáimat. Gondoltam, mi lenne, ha megtapasztalnád milyen, ha az egyiket rajtad próbálják ki.

– Te elmebeteg ribanc.

– Én? Nem hiszem. Számomra csak egy kísérlet. Tudod, hogy miért hívnak Mandragórának?

– Mittudomén te kurva.

– Szeretem, amikor az áldozataim sikítanak – nevetett fel Hermione hidegen.

– Nincs jogod hozzám érni! Ügyvédet akarok! Aurorokat akarok idehívni, ez törvénytelen…

– Aurorok? Nincsnek itt aurorok. Csak ők ketten.

Azzal a sötétből Áspis és Zordó alakja bontakozott ki. Crak szemében most már a teljes rémület bontakozott ki.

– Ismered őket vagy bemutassam? Majd én bemutatom őket. Ő itt Áspis, akitől lenyúltátok a Desiderium receptjét, ő pedig itt Zordó, akinek szúrja a szemét, hogy terjeszteni próbáltad a drogot, aminek most vége van. És tudod, hogy mi lesz azzal, aki egy Zordót lát? – nevetett fel szárazon Hermione.

– Mi átokkal akartunk kezdeni – szólalt meg Zordó.

– De jobban tetszik Mandragóra ötlete – felelte Áspis. – Lassan csináld, hogy kiélvezhessük a folyamatot.

– Remélem, hogy éles az a szike.

– A szike? – kérdezett vissza Hermione, majd felemelte, és megforgatta a levegőben. – Igen, Zordó, ez nagyon éles.

– Engedj el, engedj el! – üvöltötte Crak. – Valaki segítsen!

– Nincs segítség – mormolta Áspis. – Csak mi vagyunk itt.

– Nem, nem, nem… Engedjetek el!

– Ez nem fog megtörténni – szólalt meg Zordó. – Esetleg kaphatsz némi fájdalomcsillapítót, de a helyedben nem fogadnék rá, hogy meg is kapod.

– Maradj fekve – utasította Hermione, a hangja halk volt, majdnem kedves, ami valahogy sokkal ijesztőbb volt, mintha kiabált volna. – Így is nagyon fájni fog, amit most csinálok veled. Ha rángatózol, csak rosszabb lesz. Nem lesz egyenes a vágás, és akkor kezdhetem előlről.

Crak megdermedt egy pillanatra, a szavak lassan szivárogtak be a kábítóátok utóhatásától még mindig ködös agyába.

– Mit… mit fogsz csinálni? Te ribanc!

– Ha még egyszer ilyet mondasz neki – szólalt meg sötéten Áspis. – Akkor megtudod, hogy milyen egy kígyómarás.

– Hoztam mérget is. – Hermione letette a szikét, majd felvette az egyik apró üvegcsét a tálcáról, a fény felé emelte, és figyelmesen szemügyre vette a benne kavargó, halványlila folyadékot, mielőtt válaszolt volna.

– Kígyóméreg. Az áspisé. Micsoda irónia – mondta Zordó. – Álnok, mint az áspiskígyó. Találó vég lesz ez egy ekkora pondrónak, mint te van

– Egy kis igazságot szolgáltatunk, Vailean. – A neve furcsán csengett a boszorkány szájából, enyhe szórakozottságot hallott ki belőle. – Nyugodtan sikíthatsz, ha szükséges. Itt nem hallja senki.

Hermione felvett egy vékony, ezüstösen csillogó szikét a tálcáról, majd egy tekercset finom, alig látható rézszálból.

– Ismerős ez a módszer? – kérdezte, miközben Crak mellé lépett, és óvatosan oldalra fordította a férfi fejét, hogy jobban hozzáférjen a nyakszirtjéhez. – Nem kellene, hogy az legyen. Végül is te magad nem próbáltad ki senkin. Csak megrendelted.

– Miről beszélsz? – Crak hangja most már inkább nyöszörgésbe csapott át, ahogy próbálta elfordítani a fejét, de a szíj nem engedett. – Nem tudom, miről…

– Nem emlékszel? De kár… Biztosan nagyon régen volt már.

– De, de…

– Ez bizony pontosan az, amire gondolsz. Rézszál – mondta Hermione egyszerűen, és a fény felé tartotta a tekercset, hogy Crak jól lássa. – A gerinc mentén, pontosan oda kerülnek, ahol a mágia áramlásának a legfontosabb csomópontjai vannak. A szervezeted azonnal reagálni fog rájuk – a mágiád minden tartaléka azzal lesz elfoglalva, hogy megpróbáljon védekezni a méregtől, amit a fém okoz. Nem lesz elég energiád semmi másra. Úgy fogod érezni, mintha elvesztetted volna a varázserődet, miközben valójában csak túlterhelted.

Crak szeme kikerekedett, ahogy a szavak lassan összeálltak a fejében.

– Ezt… ezt te dolgoztad ki.

– Igen, és tovább is fejlesztettem. – Hermione hangja nem árult el semmilyen érzelmet, ahogy letérdelt mellé, és elkezdte előkészíteni a bőrét a nyakszirtjén. – Amit Cresswell ellopott tőlem, félig volt csak készen.

– De az nem is működött. A tesztalany…

– Elmondjam, miért nem működött? Mert elvétettétek a mennyiségeket, de most nem fogom elkövetni ezt a hibát. Neked nem lesz olyan szerencséd, mint a tesztalanynak, akit csak úgy kiválasztottatok. Ki is volt az? Draco Malfoy?

– Nem én… – Crak próbált tiltakozni, de a hangja megbicsaklott, ahogy Hermione ujjai megérintették a bőrét, hideg, precíz mozdulattal.

– Ne hazudj nekem. – A boszorkány hangja most először élesebbé vált, bár még mindig nyugodt maradt, mint egy vihar előtti csend. – Tudom, hogy te fizettél Cressnek, hogy elvégezze rajta a beültetést. Tudom, hogy hónapokig figyeltétek, ahogy elveszíti-e a varázserejét, ami nem történt meg. Csak azt nem tudom, hogy miért pont ő. Elmondod?

– Tűnj el innen, te mocskos sárvérű ribanc.

Hermione egy csípős átokkal folytatta, amire a férfi felüvöltött.
– Beszélj.

Crak hosszan hallgatott, a mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt a szíjak alatt, aztán valami furcsa, keserű nevetés tört fel belőle, ami inkább hangzott zokogásnak.

– Mert megérdemelte – suttogta végül. – Ő ölte meg Vincentet. Az öcsémet.

Hermione keze megállt egy pillanatra a levegőben.

– Vincent Crak a Szükség Szobájában halt meg, a saját táltostüzében, amit nem tudott irányítani. Draco nem tehetett róla.

– Dehogynem! – Crak hangja hirtelen felerősödött, a fájdalom és a düh keveréke csengett benne. – Vincent az testvérem volt! Az egyetlen családtagom, akire igazán büszke voltam, mert ő legalább próbált valamit tenni, nem csak bujkált, mint a többiek! És Draco Malfoy otthagyta, hogy megégjen, mert túl gyáva volt ahhoz, hogy visszamenjen érte!

– Ez nem igaz – mondta Hermione csendesen, bár a hangjában most már ott volt valami feszültség. – Ott voltam. Tudom, mi történt. Menthetetlen volt.

– Nem érdekel, mit gondolsz, hogy tudsz! – Crak köhögött, a hangja rekedtes lett a kiabálástól. – A családom mindent elveszített azon az éjszakán. Az apám beleőrült a gyászba, az anyám elmenekült… a varázsvilág kitaszított magából. A vagyonunk csak úgy kihullott a kezeink közül, a nevünket besározták, és senki, senki nem segített rajtunk, míg Malfoyék hónapok alatt visszakapaszkodtak a csúcsra, mintha semmi sem történt volna!

Hermione keze most már remegett egy kicsit, ahogy folytatta a bőr fertőtlenítését, de az arca kőkemény maradt.

– Szóval bosszúból meg akartad nyomorítani Malfoyék egyetlen fiát.

– Igazságot szolgáltattam! De nem jött be. – Crak szeme most már könnyben úszott, bár nem lehetett eldönteni, hogy a fájdalomtól vagy a dühtől. – És amikor rájöttem, hogy mennyit ér a fekete piacon az, amit Cresswell hozott nekem – a te kutatásod, a te zsenialitásod –, akkor végre visszaszereztem mindent, amit elvettek tőlünk. Az üzletek, a kapcsolatok, a pénz… Aztán jött a Desiderium. Öt év alatt visszaépítettem a Crak-vagyont a nulláról, méghozzá úgy, hogy senki sem tudta, honnan jön. A családom neve újra számít valamit.

– A saját fájdalmadból csináltál üzletet, olyantól loptál, akit megvetsz– mondta Hermione halkan, és most végre ránézett a férfi arcára, a szemébe, amiben nem volt sem szánalom, sem harag, csak valami fáradt, hideg megvetés. – Mások szenvedéséből építetted fel a birodalmadat.

– Túléltem! – üvöltötte Crak, a szíjak ellen rángatózva olyan hevesen, hogy a csuklóján kiserkent a vér. – Ezt tettem! Túléltem, amikor mindenki más leírt minket!

Hermione egy hosszú pillanatig csendben nézte, aztán felemelte a szikét, a fény megcsillant az élén.

– Nos – mondta végül, a hangja most már teljesen nyugodt volt, szinte kísértetiesen az –, most megtudhatod, milyen érzés volt Dracónak.

– Ne, ne, ne…

– Mondj el mindent az auroroknak, és akkor abbahagyom.

– Soha.

– Akkor nincs más választásom, igaz? – mondta Hermione, majd hozzáérintette szikét a bőréhez. – Ezzel nagyon precíz vágásokat lehet tenni.

Crak felszisszent, ahogy a penge első érintése végigfutott a bőrén, csak egy sekély karcolás volt, de a fájdalom így is éles, forró hullámban terjedt szét a tarkójától lefelé, amire Hermione egy kicsit rásegített.

– Állj meg! – zihálta, a hangja most már inkább rimánkodás volt, mint parancs. – Kérlek, állj meg!

– Miért? – Hermione nem húzta el a kezét, bár a penge mozdulatlanul pihent a bőrén. – Adj egy okot.

– Elmondok mindent! – Crak szavai szinte egymásba folytak, ahogy kicsúsztak belőle, a rettegés végre felülkerekedett a dacon. – Mindent, amit tudni akarsz! Mindent! Csak vedd el onnan a kezed, könyörgöm!

Hermione még egy hosszú pillanatig nem mozdult, hagyta, hogy a férfi teljesen összeomoljon a szíjak alatt, a mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, a szeme könnyben úszott, minden korábbi dac semmivé foszlott.

– Együttműködsz az aurorokkal? – kérdezte végül, a hangja most már majdnem közömbös volt, mintha egy hétköznapi kérdést tenne fel.

– Igen! Igen, mindenben, amit kérnek, csak…

– Rendben.

Hermione elhúzta a szikét, és felállt, egyetlen gyors mozdulattal, mintha az egész procedúra nem lett volna több egy rutinvizsgálatnál. Letette az eszközt a tálcára, a keze most, hogy a feszültség engedett, egy pillanatra megremegett, de gyorsan összeszorította az öklét, hogy elrejtse.

A cella ajtaja ekkor nyílt ki, és Ron lépett be, hivatalos aurorköpenyben, egy pergamentekerccsel a kezében, az arca komoly, majdnem szigorú – bár amikor a tekintete egy pillanatra Hermionéra villant, abban volt valami elismerő csillogás is.

– Vailean Crak – kezdte, a hangja hivatalos, tiszta volt, ahogy megállt az ágy mellett –, önt letartóztatták több rendbeli súlyos bűncselekmény gyanújával, beleértve emberrablást, illegális mágikus kísérletezést, zsarolást és bűnsegédletet gyilkosságban. Joga van ügyvédhez. Joga van hallgatni, bár amennyiben együttműködik a nyomozással, azt a bíróság enyhítő körülményként veheti figyelembe. Mindent, amit mond, felhasználhatnak ön ellen.

Crak alig hallhatóan bólintott, a szeme még mindig könnyben úszott, a teste remegett a szíjak alatt.

– Megértettem.

– Beleegyezik, hogy Veritaserum hatása alatt hallgassuk ki? – folytatta Ron, most már egy kis üvegcsét is elővéve a talárja belső zsebéből. – Önként, kényszer nélkül?

– Igen – suttogta Crak, és lehunyta a szemét. – Csak legyen már vége.

Ron biccentett, majd Disaudiót varázsolt, hogy senki se hallja őket, majd kimentek a cellából. A tekintete Hermionéra, majd Áspisra villant, aki eddig csendben állt a cella sarkában, a karját összefonva, és figyelte az egész jelenetet olyan elégedettséggel az arcán, amit nem is nagyon próbált leplezni. Aztán mindannyian kivonultak és magára hagyták Crakot.

– Innentől mi átvesszük – mondta Ron halkan, csak nekik szólva. – Nem kellene itt lennetek, amikor beadjuk neki a bájitalt. Hivatalosan egyikőtök sincs itt.

– Hála az égnek – sóhajtott Hermione. – Egyetlen egy perccel nem akarok tovább itt maradni.

– Baromi jól játszottál – vigyorodott el Ron. – Komolyan mondom libabőrös lettem. Nem is kellett Áspis és Zordó, hogy ráerősítsen.

– Pedig én már készültem – szólalt meg Harry. – Mint az árny, akit ha meglátsz, akkor berezelsz tőle, mert azt hiszed, hogy itt a vég.

– Komolyan nem lennék az ellenségeid között, Hermione – nevetett fel Áspis.

– Ez biztos – bólogatott Harry is. – Nagyon jól csináltad. Komolyan beültetted volna neki a rézszálakat?

– Látod, ezt soha nem tudjuk meg – nevetett fel a boszorkány is, de egy kicsit még remegett a keze a megerőltetéstől, viszont ezt jól palástolta.

– És az a duma a mandragórákról – szólalt meg Ron. – Ez hatalmas. Nekem is kéne egy álnév. Lehetnék Vörös Szakáll.

– De neked nincs is szakállad – sóhajtott Harry.

– Növeszthetnék.

– Hülyén állna, Weasley – csatlakozott Áspis.

– Te jobb, ha inkább minél előbb elmész innen – vetette oda Ron. – Neked sem kellene, Zordó.

– Velem meg mi a bajod?

– Szerintem tudod, haver.

Az auror felnyögött.
– Mindjárt átöltözöm, és folytatjuk.

– Dehogy – szólt rájuk Ron. – Mindenki hazamegy. Alszik. És majd másnap folytatjuk.

Hermione bólintott, a fáradtság most már láthatóan rátelepedett, ahogy az utolsó adrenalin is elillant belőle.
– Tudjuk. És igazad van.

Áspis elindult felé, és gyengéden a derekára tette a kezét, mintha csak most engedné meg magának, hogy megtámassza, most, hogy a szerepe véget ért.

– Menjünk – mondta halkan. – Hadd dolgozzon Weasley.

Hermione utoljára még egy pillantást vetett Crakra, aki most már csendben feküdt a szíjak alatt, minden dac elhagyta, csak egy megtört, kimerült ember maradt belőle – aztán hátat fordított neki, és Áspis oldalán a folyosó felé indult, Ron pedig becsukta mögöttük az ajtót, hogy elkezdhesse a munkáját.

***

A hajnal már szürkés fénnyel szűrődött be a penthouse hálószobájának függönyein, mire végre mindketten lefeküdtek. A város odakint lassan ébredezni kezdett, de odabent még minden csendes uralkodott és olyan fáradtság, amivel egyikük sem bírt. A vastag üvegablakokon túl tompán derengett az ég, az éjszaka utolsó árnyékai pedig még ott ültek a szoba sarkaiban.

Egyikük sem tudott azonban azonnal elaludni. Túl sok minden történt. Túl sok minden maradt kimondatlanul. És az elmúlt események árnyai még mindig ott lebegtek kettejük körül.

Draco az oldalán feküdt, Hermione felé fordulva. A párna kissé összegyűrődött a lány feje alatt, a férfi pedig lassan, szinte öntudatlanul simította végig az ujjait a karján. Nem sietett. Újra és újra végigsimított rajta, mintha minden egyes mozdulattal meg akarna győződni róla, hogy Hermione tényleg itt van, lélegzik, nem tűnt el újra, amikor egy pillanatra lehunyja a szemé, tényleg épségben van mellette.

– Nem kellett volna ezt tenned – szólalt meg végül halkan.

Hermione nem válaszolt azonnal. Csak a férfi szemét figyelte a félhomályban. Lassan fújta ki a levegőt, mintha mázsás súlytól szabadult volna meg. Draco hangjában nem volt szemrehányás. Nem volt benne harag sem. Csak valami mély, fáradt aggodalom, amelyet már nem próbált elrejteni.

– Tényleg nem. – A hangja olyan halk volt, hogy Hermione először azt hitte, csak képzelte. Becsukta a szemét, miközben végigjátszotta magában az elmúlt időszak eseményeit, és ő maga sem hitte, hogy képes lesz még ezt is megtenni, de megtette. Kissé fázósan húzódott közelebb a varázslóhoz.

A férfi továbbra is a karját simogatta, de a mozdulat már nem volt öntudatlan. Túl szabályos volt. Túl óvatos. Mintha minden egyes érintéssel ellenőrizné, hogy Hermione még mindig ott van.

– Azt, amit Crakkal csináltál – folytatta. – Nem kellett volna magadra vállalnod. Ez az én bosszúm volt, az én feladatom, amiből nem akartam, hogy részt vállalj.

Hermione felé fordította a fejét.
– Nekem kellett volna ezt megtennem – rázta meg a fejét a férfi. – És nem is tudom, hogy miért nem állítottalak meg.

– Draco…

– Ez az én hibám volt. Az egész. Az is, hogy belekeveredtél ebbe. Egyszerűen… túl sokat vesztettél el miattam. És nem is tudom, hogy mit mondhatnék.

A lány szemöldöke összerándult.
– Nem. Nem vesztettem el semmit sem. És nem miattad keveredtem bele, hanem már eleve benne voltam, még, amikor nem is tudtam róla semmit. Szerintem éppen most nyertem magunknak jövőt.

– De.

Most már egymásra néztek.

Hermione még soha nem látta így.

Nem dühösnek tűnt. Nem is megtörtnek. Inkább úgy, mint aki napok óta ugyanazt a gondolatot forgatja magában, és minden egyes alkalommal ugyanoda jut.

– Többet nem akarlak semmi ilyesmibe belerángatni.

– Én kezdtem el – mondta Hermione. – Én döntöttem úgy, hogy nem engedem el. Én döntöttem úgy, hogy ráveszem Crakot a kihallgatásra. És mindent kézben tartottam. Erről nincs mit beszélnünk.

Keserű mosoly suhant át a férfi arcán.
– Mindig azt gondoltam, hogy eléggé hideg fejjel gondolkodom, akkor bármit kézben tarthatok. De ez kicsúszott a kezem közül. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – És… féltem, féltettelek téged.

– Szerintem nem csúszott ki a kezedből semminek az irányítását. Ezt együtt csináltuk. Én nem látnék ebbe többet. Most már minden rendben. És a többi az aurorok dolga.

Hermione megmozdult, de Draco finoman visszatartotta.

– Nem érted. Jobban kellett volna vigyáznom rád. Én tudom, hogyan gondolkodnak ezek az emberek. Tudom, meddig mennek el. Tudom, mit jelent, amikor valaki azt mondja, hogy csak meg akar ijeszteni. – A varázsló hangja elhalkult.

Hermione megfogta a kezét. Draco ujjai azonnal összezárultak az övéi körül. Túl erősen.
Mintha attól félne, hogy ha elengedi, Hermione eltűnik.

– Most már vége van ennek – szólalt meg a boszorkány. – És most mit fogunk tenni?

Draco kifújta a levegőt.
– Fogalmam sincs. De nem akarok többet távol lenni tőled.

– Én sem.

A boszorka csak közelebb húzódott hozzá, és a homlokát Draco homlokának támasztotta. A férfi lehunyta a szemét. Néhány másodpercig így maradtak. Aztán Draco olyan halkan szólalt meg, hogy Hermione alig hallotta.

– Nagyon szeretlek téged, tudod?

– Én is szeretlek téged.

A férfi egy pillanatig csak nézte, aztán még erősebben magához húzta. Csak úgy, mintha végre megengedné magának azt, amit egész éjjel visszatartott. Az arcát Hermione hajába temette.

– Mondd még egyszer.

Hermione elmosolyodott.
– Szeretlek téged.

Draco szorosabban ölelte.
– Nagyon jó hallani.

A férfi lehunyta a szemét.

És most először azóta, hogy megtalálta, egyetlen pillanatra elhitte neki.
Draco szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Hermione közelebb húzódott hozzá, a fejét a férfi mellkasára hajtva. Egy ideig egyikük sem mondott semmit.

Csak feküdtek egymás mellett, miközben a hajnal egyre világosabb lett. Draco karja Hermione köré fonódott, szorosan, de nem túl szorosan. Inkább úgy, mintha valóban védőburokká akarna válni körülötte.

– És most? – kérdezte egy idő után a varázsló.

Hermione felnézett rá.
– Most mi?

– Mit érzel? Amiatt, ami történt.

A lány elgondolkodott.
– Nem érzek bűntudatot, ha erre gondolsz.

A férfi szemöldöke kissé megemelkedett.
– Nem konkrétan erre gondoltam, hanem arra, hogy te jól vagy-e.

– Tudom. – Hermione visszanézett a mennyezetre. – Talán kellene. Talán majd később fogok. De most nem érzek semmit ilyesmit. Csak… – Még kereste a megfelelő szót. – Fáradt vagyok.

A varázsló elmosolyodott, de nem volt benne vidámság.
– Ezt látom.

Hermione lehunyta a szemét.
– Annyira fáradt vagyok, hogy szinte fáj. Mégsem tudok elaludni.

Draco erre nem mondott semmit. Egyszerűen csak megcsókolta, aztán az álla Hermione feje búbján pihent, az egyik keze a hátán, a másik a karján nyugodott.

– Azért próbálj meg aludj – mormolta. – Most már itt vagy velem, és nem foglak elengedni. Minél az egész hét, és majd kitaláljuk, hogy mit fogunk csinálni.

Hermione felsóhajtott.
– Könnyű azt mondani. Nem tudok csak így parancsra elaludni. – És akaratlanul is elmosolyodott.

– Nem kell most semmivel foglalkoznod. Sem Cresswellel, sem Crakkal, sem azzal, hogy mi lesz holnap. Majd én elintézem, amit kell.

Hermione félálomban dünnyögött valamit, amit Draco már nem értett. A férfi lehajolt, és gyengéden megcsókolta a homlokát. A boszorka behunyta a szemét.

Lassan kezdte érezni, ahogy a teste elengedi magát. A varázsló mellkasának egyenletes emelkedése és süllyedése, a szívverése, és a karja, amely biztonságosan körülölelte, lassan elcsendesítették a fejében kavargó gondolatokat.

Már majdnem sikerült.

Már éppen kezdett volna elsüllyedni abban a kellemes, súlytalan állapotban, amikor hirtelen megmerevedett.

– Ó, ne…

Draco azonnal éberebb lett.
– Mi az, drágám?

Hermione felnyögött, és a plafonra meredt.
– Eszembe jutott valami. Nincs semmi ruhám. Tényleg semmi.

Néhány másodpercig csend volt. Draco pislogott, aztán felnevetett.
– Tessék? Túl vagy egy ilyen traumán, aztán ez jut eszedbe?

– Nincs ruhám. Tényleg.

– Hermione, hajnali…

– Tudom, hány óra van. Most már nem kell aggódni semmi komoly miatt. Most már foglalkozhatunk a kisebb gondokkal is – nevetett fel a boszorkány. – Szóval az alvás után ez lenne a következő, amit meg kell oldanunk.

– Én nem aggódom, legalábbis a te ruháid miatt. Hirtelen felszabadult tengernyi időm, úgyhogy akár hetekig lehetsz az ágyamban meztelenül lehetsz velem.

– És nem zavarna?

– Engem nem zavar az ilyesmi.

Hermione fáradt komolysággal próbált ránézni.
– De ettől még tényleg nincs ruhám. – Draco szája széle megrándult, mire a boszorkány folytatta: – Az irodámat feltúrták, a lakásomat szétverték, fogalmam sincs, milyen állapotban lehet. A fél életem oda van. Ruhák, könyvek, minden. Most pedig itt fekszem a te pólódban, és nincs egyetlen normális ruhadarabom sem. Igazából mindent újra be kell szereznem, és ez… nyugtalanító.

– Mindent meg tudunk oldani. – Draco néhány másodpercig csak nézte, aztán halkan felnevetett. – Ennyi mindenen mentél keresztül az elmúlt napokban, és most a ruhák miatt aggódsz?

– Ez fontos!

– Nyilván. Persze, hogy fontos.

– Ne nevess ki, Draco. Most kezed rájönni, hogy mennyi minden történt, és gyakorlatilag nem is tudom, hogy hazamehetek-e a lakásomba.

– Eszem ágában sincs kinevetni, édesem. És szerinted hagynám, hogy fedél nélkül legyél?

– De nevetsz.

– Egy kicsit. Egy nagyon veszélyes bűnözővel volt egy nagyon kellemetlen beszélgetésed, aki miatt akár baja is keveredhettél volna. Ha beszélünk arról, hogy együtt akarok lenni veled, és egy igazi kapcsolatot akarok veled, akkor már tudsz aludni? Vagy vegyek neked néhány ruhát?

Hermione a mellkasára csapott, de olyan erőtlenül, hogy inkább csak egy fáradt simításnak tűnt.
– Ez egyáltalán nem vicces. És tényleg beszélnünk kell arról, hogy…

Draco erre válaszul először hosszan megcsókolta a boszorkány.

– Szerintem egy kicsit tényleg vicces. És nem kell ezt túlgondolni. Költözz hozzám, legyünk együtt.

– Draco.

– Rendben. Szerintem ezt elintézük – A férfi igyekezett komoly arcot vágni. – Teljesen komolyan veszem a ruhaválságot. Bármit választhatsz a szekrényemből.

Hermione elfojtott egy mosolyt.
– Nem járhatok örökké a te pólóidban és nadrágjaidban.

Draco végigmérte a túlméretezett pólót, amelyben Hermione valóban meglehetősen elveszettnek tűnt.
– Én nem bánnám. Iszonyatosan szexi vagy benne, megkockáztatom, hogy jobban áll neked, mint nekem – felelte a varázsló.

– Persze, hogy nem bánod – sóhajtott Hermione.

– Szerintem remekül áll neked. De nélküle is nagyon-nagyon jól nézel ki – tette hozzá elégedett mosollyal.

– Ez csak azért van, mert legalább három számmal nagyobb nálam – mondta a boszorkány. – De nem egy olyan viselet, amit szívesen viselnék egész nap. És tudod, egyszer vissza kell mennem a Mungóba is dolgozni. És oda nem mehetek a te ruháidban.

– Pontosan. Ez az. Inkább ne menj vissza. Úgyis eladom a klubot, és szeretnék egy asszisztenst magamnak.

– Asszisztens?

– Személyes gyógyítóm – pontosított Draco. – Figyelnem kell az egészségemre, és ez egy remek ötlet. És nem is kell semmilyen egyenruha. Mondjuk egy zöld csipkebugyit felvehetsz.

Hermione hangosan felnevetett.
– Te tényleg lehetetlen vagy. Ha ezt elmondanám valakinek, senki nem hinné el.

– Mit?

– Hogy Draco Malfoy szerintem remekül áll nekem egy túlméretezett póló. Gyógyítójának akar. és lehetőleg egy szál csipkebugyiban.

– Nem kell mindent elmondanod mindenkinek – adta a bölcs tanácsot Draco. – Egyelőre a Draco Malfoy-jal együtt járok történetet mondd el a barátaidnak. És nagylelkű leszek, arra az alkalomra egy visszafogott talárt vehetsz fel.

Hermione ismét elnevette magát, aztán a nevetés lassan elhalt, és a helyére kellemes csend költözött.

– Meglesz. Nem akarok titkolózni. Nem akarok többet hosszabb időre távol lenni tőled.

– Rendben van, drágám. Holnap… vagyis inkább ma, néhány óra múlva elküldök valakit a lakásodra. Mindent összeszedünk, amit lehet. Ez így megfelel?

Hermione bólintott.
– Ha egyáltalán maradt valami. Amit elmondtál, abból nem sok jót gondolok. Áh, már sírni sem tudok miatta – fújta ki a levegőt.

– Bármit megvehetsz, amit akarsz. Csekély áldozat azért, hogy mindketten megúsztuk ezt ép bőrrel, és magadra vállaltad az én bosszúmat. Akármit kérhetsz tőlem.

– Vásárolni akarsz velem?

– A mugli bevásárlóközpontokat utálom, úgyhogy ezt vedd tőlem egy igazán remek gesztusnak – vigyorgott Draco. – De érted megteszem.

– És a varázslóüzletekkel mi a helyzet?

– Azokat sem különösebben kedvelem – vallotta be őszintén a varázsló. – És a könyvesboltot biztosan élvezni fogom.

– Draco Malfoy önként eljön ruhát vásárolni velem – ízlelgette a mondatot a boszorkány. – Ez tetszik.

– Érted talán még ezt is túlélném.

Hermione felnevetett. A hangja most már egészen más volt, mint az elmúlt napokban. Könnyebb. Szabadabb. Draco csak nézte, és a mosoly, amely megjelent az arcán, ezúttal valóban őszinte volt. A lány gyengéden megcsókolta. Nem volt benne semmi sürgető. Csak egy rövid, fáradt, hálás csók. Amikor elváltak, Hermione visszahajtotta a fejét a mellkasára.

– Most már tényleg aludni szeretnék.

– Végre.

– Ne örülj túl korán.

– Miért?

– Lehet, hogy még eszembe jut valami.

Draco halkan felnevetett.
– Ne aggódj most semmit sem – mormolta a boszorkány fülébe. – Később mindent kitalálunk. Rendben?

– Ühüm.

– Később megmutatom mennyire oda vagyok érted.

– Jól van.

– Hozok neked egy csipkebugyit, amit majd szépen leveszek rólad.

Aztán felnevetettek, majd akkor lassan mindketten elcsendesedtek. Odakint minden egyre világosabb lett, a szoba pedig fokozatosan elveszítette az éjszaka sötét árnyalatait. Hermione végül teljesen ellazult Draco karjaiban, és végre elaludt, de a férfi még sokáig ébren maradt.

Nem azért, mert nem volt fáradt. Hanem mert most először azóta, hogy az egész elkezdődött, megengedhette magának, hogy egyszerűen csak ott legyen valahol mindenféle vészkészültség nélkül. Nem volt többet bosszú, nem volt többet felderítendő és megoldatlan ügy.

Hermione egyenletes lélegzését hallgatta, aminél nem volt semmi megnyugtatóbb. Érezte a súlyát a karjában. És amikor végül ő is lehunyta a szemét, már nem a történtek jártak a fejében, hanem az, hogy mindig vele akar lenni. Mosollyal az arcán aludt el.

hozzászólások: 0