32. fejezet
Epilógus

A napfény csak úgy áradt be a Szent Mungo felújított szárnyának ablakain, végigfutva a vadonatúj, csillogó berendezéseken, amik semmiben sem hasonlítottak a kórház többi, megszokottan komor folyosóira. Hermione az igazgatótanács előtt állt, a kezében egy köteg pergamennel, amit valójában nem is nézett, mert minden szót kívülről tudott már – hetekig gyakorolta ezt a beszédet, éjszakánként, amikor nem tudott aludni.

– Köszönöm, hogy mindannyian eljöttek – kezdte, a hangja most sokkal magabiztosabb volt, mint bármikor az elmúlt hónapokban. – Szeretném bemutatni az új Kutatási és Fejlesztési Osztályt.

Taps kísérte a bejelentését.

– A Szent Mungo mindig is támogatta a mágikus ragályok és betegségek kutatását, és ezzel az új laboratóriummal még korszerűbb módszerekkel fogjuk felvenni a harcot a kórók ellen.

Végigsétált a helyiségen, a keze könnyedén végigsimított egy hosszú, üveglapos munkaasztalon, amin apró, önmozgó műszerek sorakoztak, finoman zümmögve.

– Ezek itt önfrissítő bájitalfőző állványok, amiket a németországi kollégáinktól szereztünk be – magyarázta lelkesen. – Percre pontosan szabályozzák a hőmérsékletet és a keverési sebességet, ami eddig kizárólag kézi munkával, rengeteg emberi hibalehetőséggel járt. Ott a sarokban pedig egy varázsspecifikus mikroszkóp, amivel a mágikus fertőzések sejtszintű terjedését tudjuk vizsgálni, valós időben.

Az igazgatótanács tagjai – köztük néhány idősebb gyógyító, akik láthatóan még mindig gyanakodva méregették a fényes, új eszközöket – halkan mormogtak egymás között, de Hermione nem hagyta, hogy ez megzavarja.

– Az elmúlt hónapokban derült fény arra, hogy intézményünkön belül visszaéltek olyan kutatási eredményekkel, amiket saját magam fejlesztettem ki, majd elloptak és rosszhiszeműen felhasználtak – folytatta, a hangja most kissé megkeményedett, bár igyekezett szakmai maradni. A Desiderium, a Cresswell és Crak esete megdöbbentette a varázsvilágot, és még számtalan szabálytalanságot tárt fel a Szent Mungo működésében. A régi igazgatót leváltották, és a helyére olyan személyt került, aki egyből belekezdett az újításokba. Hermione pont ennek az újítási hullámnak köszönhette, hogy ötleteit meghallgatták. – Ez a labor részben azért is jött létre, hogy garantáljuk: mostantól minden kutatás átlátható, dokumentált, és a megfelelő embereknél marad.

Egy pillanatra elhallgatott, hagyta, hogy a szavak leülepedjenek, aztán folytatta, most már lelkesebben. A csillogó szemeket nagyon jó jelnek gondolta.

– Szeretnék a jövőről beszélni, nem a múltról. Három fő területen szeretnénk előrelépni az elkövetkező év során. Az első a mágiavesztéssel járó állapotok kutatása – olyan esetek, amikor a varázslók és boszorkányok elveszítik a hozzáférésüket a saját mágiájukhoz, akár átok, akár mérgezés, akár egyéb külső beavatkozás miatt. Szeretnénk általános megoldást találni, ami szélesebb körben alkalmazható.

Az egyik igazgatótanácsi tag, egy hórihorgas, ősz hajú boszorkány felemelte a kezét.

– Ez összefügg a Chris Cresswell egyik áldozatáról, amiről pletykálnak a folyosókon?

Hermione egy pillanatra habozott, aztán úgy döntött, nincs értelme kertelni.

– Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Ugyanakkor, ha jelentkezik nálunk ez a bizonyos áldozat, akkor mindenképpen készen akarunk állni az ő kezelésére is. Egyelőre viszont azokat a mágiaromlásokat fogjuk kezelni, akik valamilyen más, külső tényező, sérülés vírus vagy baktérium fertőzések miatt alakultak ki, illetve akik vérátokban szenvednek.

A boszorkány bólintott, és Hermione folytatta.

– A második terület a hosszú távú átok-károsodások kezelése – olyan sérülések, amik évekkel, akár évtizedekkel egy incidens után is éreztetik a hatásukat, gyakran anélkül, hogy az érintettek tudnák, miért. Sok háborús veterán szenved így, még mindig diagnosztizálatlan állapotoktól, és úgy gondolom, ez az osztály tartozik nekik azzal, hogy végre válaszokat adjon.

Elhallgatott, körbenézett a termen, aztán egy kicsit halkabban folytatta.

– A harmadik terület pedig… személyesebb okokból fontos nekem. Tudatmódosító és emlékmanipuláló bájitalok azonosítása és semlegesítése. Az elmúlt hetekben világossá vált, hogy ezek a szerek sokkal elterjedtebbek, és sokkal veszélyesebbek, mint amit korábban gondoltunk – nemcsak arra használták őket, hogy embereket zsaroljanak, hanem hogy egész életeket írjanak át, bizonyítékokat hamisítsanak, ártatlan embereket küldjenek börtönbe hamis emlékek alapján. Szeretnék egy megbízható diagnosztikai eljárást kidolgozni, amivel bármelyik gyógyító, bárhol az országban, ki tudja szűrni, ha valakinek a memóriáját meghamisították.

A teremben most már csend honolt, még a korábban gyanakvó tekintetű idősebb gyógyítók is figyelmesen hallgatták.

– Természetesen mindehhez szakképzett személyzetre is szükségünk lesz – zárta le a bemutatót Hermione, és most már halványan elmosolyodott. – A közelmúltban két fiatal bájitalmester csatlakozott a csapathoz és egy átokszakértőt az Akadémiáról. És tíz tehetséges gyakornok vállat munkát a labormunkához. Remélem, hamarosan bővíthetjük a csapatot még tovább, ha a költségvetés engedi.

Az igazgatótanács elnöke, egy testes, kopaszodó varázsló, aki eddig csendben figyelt a sor végén, most felállt, és lassan bólintott.

– Nos, Granger kisasszony – mondta, a hangjában valami tisztelet csengett, ami korábban talán hiányzott –, azt kell mondjam, lenyűgöző munkát végzett. A tanács nevében jóváhagyjuk a labor teljes működését, és biztosítjuk a szükséges költségvetést a jövő évre.

Hermione megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár igyekezett megőrizni a professzionális arckifejezését.

– Köszönöm. Nem fogják megbánni.

Ahogy a tanács tagjai lassan kiszállingóztak a teremből, néhányan még odaléptek hozzá, hogy gratuláljanak vagy kérdéseket tegyenek fel az új eszközökről, Hermione egy pillanatra hátrapillantott az üres laborra – a csillogó műszerekre, a rendezett munkaasztalokra, a saját nevére a bejárat melletti táblán –, és először napok, talán hetek óta, valami olyasmit érzett, amit már szinte elfelejtett: büszkeséget.

Az ajtó halkan kattant, ahogy becsukódott az utolsó igazgatótanácsi tag mögött, és Hermione még mindig a laborban álldogálva, a bejárat melletti táblát bámulva, nem is hallotta meg azonnal a lépteket a folyosóról.

Amikor felnézett, Draco állt az ajtóban, háromrészes, hajszálcsíkos öltönyben, ami tökéletesen simult a vállára, a haja gondosan hátrafésülve, és az arcán az a fajta megnyerő, magabiztos mosoly ült, amit Hermione mindig is a legveszélyesebbnek tartott benne.

– Szóval itt vagy. Azt hittem, hogy elfelejtetted.

– Csak a háttérben akartam maradni – szólalt meg mosolyogva a varázsló.

– Neked is itt kellett volna lenned, amikor bemutatom a labort – korholta a boszorkány.

– Nem akartam zavarni. És az én hozzájárulásom ehhez elhanyagolható.

Hermione nem is gondolkodott, csak elindult felé, gyors, könnyed léptekkel, és mielőtt Draco bármit mondhatott volna, már fel is nyújtózott, és megcsókolta, ott, a labor küszöbén, ahol bárki megláthatta volna, ha lett volna még valaki a folyosón.

– Nos – mondta Draco, amikor végre elhúzódtak egymástól, a hangja rekedtes volt a meglepetéstől, bár a mosolya csak szélesebb lett –, ezt nevezem üdvözlésnek. Hogy sikerült a bemutató?

– Minden rendben ment – felelte Hermione, még mindig a férfi mellkasának dőlve, a keze az öltönye hajtókáján pihent. – Jóváhagyták a teljes költségvetést, felvehetek még embereket, és senki nem kérdőjelezett meg semmit, amit mondtam. Ez üdítő változatosság.

– Ebben sosem kételkedtem. – Draco a homlokára csókolt, aztán hátrébb lépett egy kicsit, hogy körülnézhessen a helyiségben, a tekintete végigsiklott a csillogó műszereken, a rendezett munkaasztalokon. – És a labor? Megfelel a várakozásaidnak?

– Felülmúlta minden várakozásomat – felelte Hermione, és most már ő is körbenézett, mintha még mindig nem hinné el egészen, hogy ez valóban az övé. – Minden eddig tökéletes, ha mondhatok ilyet. Köszönöm, hogy komoly támogatóként részt vettél ebben. Tudom, hogy nem volt egyszerű meggyőznöd a tanácsot arról, hogy a Malfoy család pénzt fektessen egy kutatólaborba, amiről mindenki csak pletykál.

Draco vigyorgott, és a zsebébe süllyesztette a kezét, olyan könnyedséggel, ami valahogy mindig sikerült elrejtenie, mennyi munka és stratégia állt a legapróbb mozdulatai mögött is.

– Igazából a Káosz klubért kapott pénzt fektettem be – jegyezte meg, a hangjában huncut büszkeség csengett. – Kiderült, hogy egy klub, amit annak idején csak azért indítottam, hogy legyen egy semleges terep az információszerzéshez, meglepően jövedelmezővé vált. Úgyhogy igen, azt hiszem, egy igazgatótanácsi hely a Szent Mungóban egészen kifizetődő befektetésnek bizonyult.

– Csak te tudsz egy alvilági klubból tisztességes tudományos kutatást finanszírozni – csóválta meg a fejét Hermione, bár a mosolya elárulta, hogy valójában mennyire szórakoztatónak találja.

– Tehetség kérdése. És nem volt alvilági. – Draco közelebb húzta magához, a keze a derekára siklott. – Bár, ha jól emlékszem, még mindig tartozom neked egy tánccal.

– Igazán?

– De most nem olyannal, mint amilyet a Káoszban volt – vigyorgott a varázsló. – Valami puccos helyen, ahol finom vacsorát is adnak. Meg kell ünnepelni ezt.

– Határozottan örülök neki, hogy Draco Malfoy végül újra színre lépett.

– Visszanöveszthetem a szakállam, és elvihetlek a legbűnösebb helyre a Zsebpiszok közben, Mandragóra.

– Csábító ajánlat. De inkább a finom vacsorát választom.

Hermione felnevetett, aztán hirtelen elkomolyodott, mintha csak most jutott volna eszébe valami.

– Egyébként – kezdte, a hangja most már inkább üzleti volt, bár a mosolya nem tűnt el egészen –, még mindig van egy hely egy bájitalmesternek a csapatomban. Ha esetleg gondolkodtál rajta.

Draco felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, ez a pozíció már betöltötték.

– Az új bájitalmesterek másra kellenek. Nekik van elég dolguk az alapkutatással – mondta Hermione.

– Másra? – nevetett fel Draco. – Nem tudom, de a munkahelyi szexet biztosan tiltja a szabályzat.

Hermione csak felhorkantott, és megcsóválta a fejét.
– Csábító gondolat, de inkább az elmédre lenne itt szükségem.

– Lehangoló.

– Nekem kellene valaki, aki érti a sötét mágiát is, aki tudja, hogyan gondolkodik egy olyan elme, mint te És te bebizonyítottad, hogy pontosan az vagy, akivel nagy dolgokat tudnánk létrehozni.

Draco elgondolkodva nézett rá, a mosolya lassan valami komolyabbá alakult.
– Nem tudom, hogy készen állok-e feladni a szabadúszó életstílust, drágám.

– Nem is kell – felelte Hermione gyorsan, és megszorította a kezét. – Szívesen dolgozom veled úgy is, ha megmaradsz szabadúszónak. Konzultánsként, esetenként, ahogy neked megfelel. Kiválaszthatod, hogy min dolgoznál velem együtt. Csak azt akartam, ha valaha szeretnél mást is, mint Draco Malfoy, akkor van lehetőséged rá.

Draco hosszan nézte, valami olyan gyengédséggel az arcán, amit ritkán engedett meg magának, hogy mások – még Hermione is – lássák.

– Meggondolom – mondta végül egy apró mosollyal, aztán lehajolt, és újra megcsókolta, most lassabban, mélyebben, mint az imént. – De egyelőre elégedett vagyok azzal, hogy a legjobb kutatóorvos barátja lehetek, aki bármikor bejöhet ide, hogy megcsókoljon a munkahelyén.

– Ez nem hivatalos pozíció – nevetett Hermione a szája szélén.

– Kár – mormolta Draco. – Pedig szerintem kiválóan végezném. És, ha megkérsz rá, akkor szívesen felavatom veled a labort is.

Hermione hirtelen elhúzódott, és az órájára pillantott, a szeme elkerekedett.
– Draco, mennünk kell. Harryékkel hamarosan kezdődik a találkozó, és tudod, mennyire utálja, ha késünk.

Draco mélyet sóhajtott, de a mosolya nem tűnt el egészen, inkább valami huncut, elégedett árnyalatot vett fel.
– Pottert nem érdekelné, ha késünk.

– Draco.

– Rendben, rendben. Bár be kell vallanom, egy kicsit élvezem ezeket a találkozókat mostanában.

– Tényleg? – Hermione felvonta a szemöldökét, ahogy elindultak kifelé a laborból, a karját összefonva a férfiéval. – Ezt nem hittem volna.

– Nos, van egy megállapodásunk Potterrel – magyarázta Draco, a hangjában alig leplezett önelégültséggel. – Emlékszel, mit kértél tőle azután, hogy mindent elmondtál neki, és hogy téged mennyire kikészített az az egész Crak-ügy? Hogy legyen kedves velem, és akkor talán megbocsátasz neki mindenért, amit valaha is mondott vagy tett.

Hermione elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a beszélgetés.
– Igen, emlékszem. Határozottan nem volt szép tőle, ahogy velem viselkedett. Még, hogy én bűnöző lángelme lennék…

– Drágám, ha te átállnál a sötét oldalra, akkor mindenkinek imádkoznia kellene, hogy ne kerüljön a szemed elé.

– Persze, persze. És Harry komolyan vette, amit mondtam?

– Túlságosan is komolyan. – Draco nevetése most már őszinte volt, ahogy kiléptek a folyosóra. – Múlt héten bókolt a talárom szabásáról. Bókolt, Hermione! Harry Potter! Aki hét éven át legalább annyira utált engem, mint amennyire én őt. És a taláromról? Megbolondult?

– Ez édes – nevetett Hermione.

– Édes, de rettenetesen kínos – helyesbített Draco. – Beszélj vele, hogy hagyja abba. Kezd ez mindenkinek kínos lenni. És még egy ilyen estét nem bírok ki.

– Nem, nem, én nem akarom, hogy marjátok egymást – sóhajtott a lány. – Csak legyetek normálisak egymással.

– A marakordás normális. Ennél a kedélyes csevegésnél még az is jobb, ha marnánk egymást. Eszemben sincs állandóan dicsérgetni Pottert vagy kedveskedni vele. Legközelebb mit fog mondani? Jó a fenekem ebben az öltönyben?

– Hmm, tényleg jó – vigyorgott a boszorkány. – Úgyhogy nem fog rosszat mondani.

– Beszélj vele! – kérte nyomatékosan Draco. – Én nem bírom ki, ha tovább folytatjuk ezt a hülyeséget.

– Draco…

– És a legjobb az egészben, hogy Weasley teljesen kikészül tőle minden alkalommal. Múltkor majdnem kiköpte a vajsörét, amikor Potter megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e egy csésze teát, mert „biztos fárasztó volt a napom”. Szerintem azon gondolkodik, hogy Potter lehet fel akar szedni.

– Ron sosem fogja megszokni – mondta Hermione, még mindig nevetve, ahogy beszálltak a liftbe. – Szerintem legszívesebben megátkozna mindkettőtöket, amiért ilyen furcsán viselkedtek egymással.

– Bár úgy lenne…

– Draco… kérlek!

– Ő legalább őszinte marad, ami megnyugtató – jegyezte meg Draco. – Néha szükségem van rá, hogy valaki még mindig egyenesen a szemembe mondja, mennyire utál. Az ember könnyen elveszítheti a talaját a lába alól, ha mindenki csak kedves vele.

– Velem is kedvesek, pedig tudják milyen a múltam.

– Tisztázhattad volna – sóhajtott fel a varázsló. – Cresswell megérdemelt volna még egy szeget a koporsójában. És te nem is tettél semmi rosszat. Különben sem hitte volna el senki, hogy bárkit képes lennél akarattal kínozni.

– Már nem számít – rázta meg a fejét Hermione. – Így is egy rengeteg minden a helyére került. Visszakaptam olyan kutatási anyagokat, amiket elvesztettem. És tanultam ebből az egészből.

– Hogy ne barátkozz simlis alakokkal?

– Nem – intett nemet újra a fejével. – Hogy ne legyek elvakult, ne legyek rögeszmés, adjak időd magamnak a pihenésre is.

– Ha ez így neked megfelel…

– Már vége. Már nem tudom a szemébe vágni.

– Én sem tudom megfojtani – sóhajtott Draco. – De rendben. Nekem csak az a fontos, hogy neked jó legyen.

Hermione megszorította a karját, ahogy a lift lefelé indult.
– Szóval most akkor élvezed vagy nem élvezed, hogy Harry kedves veled?

– Merlinre, az agyamra megy, de eleinte vicces volt – vallotta be Draco, és a szája sarkában megbújt egy őszinte mosoly. – De ha muszáj választanom, azt hiszem, jobban szeretem, hogy végre nem kell folyton résen lennem mellette. Furcsa érzés, tudod. Majdnem olyan, mintha barátok lennénk, de ilyen borzasztóan kierőszakolt barátságot nem akarok.

– Beszélek vele.

– Leköteleznél.

– Talán egyszer barátok lesztek – mondta Hermione halkan, ahogy a lift ajtaja kinyílt, és kiléptek a Minisztérium előcsarnokába, ahol Harry és Ron már várta őket, az egyikük túlzottan is barátságos mosollyal, a másikuk karba tett kézzel, gyanakvó pillantással méregetve Dracót.

Harry azonnal feléjük indult, a mosolya olyan széles volt, hogy Hermione alig bírta visszafogni a nevetését.

– Draco! – köszönt rá túlzott lelkesedéssel. – Remekül nézel ki ma. Az az öltöny… kiváló választás.

Draco pillantása egy hosszú másodpercig Harryn állapodott meg, aztán Hermionéra villant, mintha azt kérdezné: „tényleg ezt kell elviselnem?” – de a szája sarkában ott bujkált a mosoly, amit nem tudott egészen elrejteni.

– Köszönöm, Potter – felelte végül, a hangjában furcsa keveréke volt a szórakozásnak és a beletörődésnek. – Te is… egészen rendben nézel ki, a magad módján.

Ron a háttérben hangosan felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát.
– Nem bírom tovább – motyogta. – Öt hónapja csináljátok ezt, és még mindig nem szoktam hozzá.

– Csak kedves vagyok – jegyezte meg Harry ártatlanul, bár a szeme sarkában megbújt valami huncutság, amitől Hermione biztos volt benne, hogy pontosan tudja, mennyire idegesíti ezzel a barátját.

– Idióta vagy, nem kedves. Hermione szerintem nem erre kért – vágott vissza Ron. – Ez nem ugyanaz, mint őszintén kedvesnek lenni. Ne öljétek meg egymást. Ha még egyszer talárok szabásáról hallok, akkor mindkettőtöket megátkozlak.

– A szándék számít – jelentette ki Harry méltóságteljesen, mire Draco önkéntelenül felnevetett, egy rövid, meglepett hangot hallatva, amit gyorsan köhögéssel próbált leplezni.

– Elég – szólalt meg Ron. – Malfoy, úgy nézel ki ebben az öltönyben, mint egy piperkőc aranyvérű seggfej, akinek fogalma sincs mire költötte a gallonjait. Harry, te úgy nézel ki, mintha az életben nem néztél volna tükörbe, és hajad olyan, mint egy madárfészek, és hamarosan bele fog költözni egy mókuscsalád. És ezzel a hülye szöveggel úgy néz ki, mintha fel akarnád szedni Malfoyt, pedig Merlinre mondom tudom, hogy a húgomat szereted. Fejezzétek be végre! Áááááh! Ez se jól esett.

– Na jó, mielőtt az én külsőmről is mondanál valamit, inkább fejezd be – szólalt meg Hermione, és igyekezett visszaterelni mindenkit a tárgyra, bár a mosolyát ő sem tudta teljesen elrejteni.

– Így már nem robbanok fel. Ez jó jel.

– Nem azért jöttünk össze, hogy nézzük, ahogy Ron megpróbál nem felrobbanni. Van valami hivatalos oka is ennek a találkozónak, vagy csak azért hívtatok minket, hogy jelentést kapjunk Crak elítéléséről? Ünneplünk.

– Mindkettő – felelte Ron, és most már ő is elővett egy pergamentekercset a talárja alól, a hangja hivatalosabbra váltott. – A bíróság ma reggel hozott ítéletet. Vailean Crak életfogytiglani büntetést kapott, dementorok nélkül, tekintettel az együttműködésére. A Mungo vezetősége teljesen átalakul a jövő hónapban, és három minisztériumi tisztviselőt is felfüggesztettek a Cresswell-dossziékban talált bizonyítékok alapján.

– Ez… ez tényleg jó hír, amit tényleg meg kell ünnepelni – mondta Hermione, és önkéntelenül megszorította Draco kezét, aki viszonozta a mozdulatot, a hüvelykujjával finoman simogatva a bőrét.

– Tényleg innunk kell egy üveg pezsgőt.

– És van még valami – tette hozzá Harry, most már komolyabban, bár a mosolya nem tűnt el egészen. – Az Auror Parancsnokság hivatalosan is elismerte Hermione és Áspis közreműködésát az ügyben. Ez azt jelenti, hogy mindkettőtöket felmentettek minden esetleges vád alól, ami a… nos, a kevésbé hivatalos módszereitekből fakadhatott volna. Beleértve a betörést Cresswell irodájába. Szólhatsz Áspis barátodnak, hogy elült a vihar.

– Megmondom neki.

– Milyen betörés? – kérdezte Draco ártatlanul, mire mind a négyen elnevették magukat, a feszültség, ami hetekig ott lebegett közöttük, végre teljesen felszabadult. – Hermione, még mindig nem mondtál el nekem mindent.

– Hamarosan mindent megbeszélünk.

– Alig várom, hogy mindent tudjak.

A boszorkány csak a fejét rázta erre a kis közjátékra. Miután Crakot letartóztatták, Áspist elnyelte a föld, mintha soha nem is létezett volna. Pár hónap múlva pedig hazaérkezett Draco Malfoy egy hosszú külföldi tartózkodásból, akit Hermione a barátainak úgy mutatott be, mint azt a bájitalmestert, aki segített neki a Desiderium elkészítésében, és akivel egymásba szerettek.

– Ezek ketten meg az a bájital konferencia – horkantott fel Ron.

– Még mindig nehezen hiszem el – morogta Harry.

– Rohadt unalmas lehetett, ha kifejlesztettek egy elixírt és ájulásig szexeltek egymással.

– Aha, biztosan.

A Hermione és Draco párost először döbbent arcok fogadták őket, de azóta eltelt újabb három hónap, és kezdték megszokni egymást. A lánynak fogalma sem volt Harry mennyit sejtett vagy rájött-e Áspis valódi kilétére, de sosem hozta szóba. Ron pedig egyértelműen úgy tűnt, mint akit nem érdekel az ilyesmi. Természetesen mindegyik auror sejtett valamit, de inkább a békesség jegyében semmit sem szóltak.

Kiléptek a Minisztérium előcsarnokából a délutáni napfénybe, London zaja körülvette őket, hétköznapi és megnyugtató a maga módján, miután annyi hónapot töltöttek árnyékok és titkok között. Hermione megállt egy pillanatra, hagyta, hogy a nap az arcára süssön, és először nagyon régóta úgy érezte, hogy tényleg vége van – nem csak egy szünetnek a viharban, hanem valódi, tartós békének.

– Mihez van most kedvetek? – kérdezte Ron, a kezét a zsebébe süllyesztve. – Lehetnénk normális emberek, és elmehetnénk valahova egy sörre, mint a rendes felnőttek.

– Az remekül hangzik – mondta Harry, és Draco felé fordult, még mindig azzal a túlzott, gyakorolt kedvességgel. – Te is tartasz velünk, Draco? Meghívlak.

Draco Hermionéra pillantott, aki csak biccentett, a szeme csillogott a visszafojtott nevetéstől, aztán visszafordult Harry felé, és végre, először talán az egész beszélgetés alatt, a mosolya teljesen őszinte volt.

– Ezzel is kezdhettél volna a talárom szabása helyett.

– Még egy szó és visszavonom a meghívást, Malfoy.

– Tudod, Potter… Harry, kezdek hozzászokni ehhez.

– Mihez? – kérdezte Harry.

– Ehhez – intett körbe Draco a kezével, a barátokra, a napfényes utcára, Hermione kezére a sajátjában. – Ehhez az egész… normális élethez.

– Fogalmad sincs a normális életről.

– Ugyan már, Harry, ne legyél velem ilyen szigorú…

– Visszasírom azokat az időket, amikor még a vezetéknév szinten voltunk mással…

– Én is…

És ahogy elindultak együtt az utcán, négyen egymás mellett, a nevetésük összeolvadt a város zajával, Hermione tudta, hogy bármi is várjon még rájuk, ezt – ezt a pillanatot, ezt a békét, amiért olyan sokat küzdöttek – senki sem veheti el tőlük többé. És reménykedett benne, hogy Áspisra és Mandragórára már nem lesz szükség.


**VÉGE**

hozzászólások: 0