14. fejezet
A rúnák mágiája

A londoni Highgate temető csendes volt ezen az éjszakán. Halvány köd és pára fátyolként terült a közel 70 hektáros területre. A levegő alig mozdult, csak egy-egy sóhajtásnyira, mintha régi szellemek suttogtak volna a hatalmas fák között. Imbolyogva egy megbűvölt lámpás borostyán fénye sejlett át a ködleplen. Áspis a viktoriánus sírok között, a kanyargó ösvényen lépkedve haladt. Felmerült benne, hogy Potter mi az ördögért választotta pontosan ezt a helyet a találkozásukra.

– Rohadék – morogta az fogai között kiszűrve a szót, aminél mondhatott volna rosszabbat is.

Nyomasztotta ez a hely, főleg ebben az időpontban, de nem akarta, hogy hatással legyen rá. Mintha Potter tényleg csak szívatni akarta volna… Miért ide? Nappal mugli turisták jártak erre, de ezen az éjszakán csak ők ketten voltak ezen helyen, vagyis hárman, mert Áspist egy varázsló testőr kísérte a kapuig. Nem mintha fél volna, de jobb az óvatosság, amikor éppen nem varázsereje mindig volt egy B terve és egy embere. Felhorkanva arra gondolt, hogy akkora klisé lenne, ha még holdfényben sétálna itt, akár egy sötét árny egy krimitörténetből.

Az észak-londoni Highgate temető maga volt az örök álmát szunnyadó történetem, ami árnyak fák és bokrok ölelésében nyugodott. Nappal biztosan szép volt a maga különös módján, de ezen az éjszakán inkább baljós volt, ahogy Áspis megfontoltan sétálgatott az egykori gazdag polgárok és híres személyiségek sírhelyei mellett. A halvány fény megvilágított néhány monumentális kriptát, később egy obeliszket, majd szobrokat, amely a gyász és a művészet különös egyvelegét alkotta.

– Cseszd meg, Potter! – sziszegte félhangosan az éjszakai csendbe. Nem válaszolt senki, csak egy enyhe szél simította végig az arcát. Mintha egy szellem suhant volna el mellette. Megmerevedett.

Áspis megállt egy pillanatra. Megfogadta, hogy ha Potter két percen belül nem jelenik meg, akkor fogja a zsupzskulcsát, és elhúz innen. Még mindig aggódott Hermione miatt, és már így is sokáig időzött a Káoszban, és a nap lassan már a holnapba átcsúszni. Elcsigázottnak érezte magát, de valójában nem tehette meg, hogy elmegy.

Egy reccsenés hallatszott éppen, amikor megállt egy pillanatra. A fák közül pálcafénnyel a kezében Potter auror egyenruhás alakja bontakozott ki. Áspis a csuklyája alatt megforgatta a szemét.

– Áspis.

– Poseidon – szólított meg vigyorogva Draco. Harry csak megforgatta a szemét. – Megkérdezném, hogy vagy, de rohadtul nem érdekel.

– Nem csevegni hívtalak ide – jegyezte meg Harry kimérten.

– Taktikát váltunk? Ennyire kétségbeesett vagy?

– Hagyjuk ezt! Hajlandó vagyok tárgyalni – mondta ki az auror.

– Szóval akkor már nem a játsszuk-meg-magunkat-amíg-nem-tisztázunk-mindent játékot játsszuk? Vagy az auror és a sötét mágust? Jól áll a fekete, de nem vagyok sötét mágus.

– Nincs időm játszadozásra, és neked sincs.

– Nagyszerű – tette karba a kezét Áspis. – Beszéljünk. Ha már iderángattál.

– Nem adhatom ám neked McLaggent – kezdett bele Potter auror a tárgyalásba.

– Akkor miért hívtál ide ebbe a rohadt temetőbe, mint egy kiéhezett vámpír prédára várva? – csattant fel Áspis. – El akartál nekem mondani valamit, nem? Remélem, hogy nem ez volt az, mert piszkosul felhúztál.

– Azt akartam elmondani, hogy egy igazi seggfej vagy? Most mondom.

– Bárcsak tudnám, hogy mi segítene rajtad, Potter – ciccentett fel Draco. – Talán egy biztató hátba veregetés? Hmm… majd fizetek valakinek, hogy tegye meg.

– Remélem, hogy kicseszett hamar vége lesz ennek a közös ügyünknek.

– Ugyan, Potter, valld be, hogy hiányoznék neked.

– Igen, Áspis, pontosan annyira hiányoznál nekem, mint egy kígyóharapás ellenszer nélkül.

– Kezdesz belejönni – vigyorodott el a varázsló. – Szóval. Miért is kellett idejönnöm?

– Majd rátérünk arra is, hogy miért vagyunk itt, de előbb el kell mondanom valami mást is. Szóval McLaggent nem adhatom ki, mert ő az, aki kijuttatta a Desideriumot az utcára.

– Mi van? – kérdezett vissza a férfi értetlenül. – Most pedig mondj el mindent, mert mindjárt felrobbanok.

– A Desiderium egy elkobzott vegyület volt, mint valami pitiáner baromtól szereztünk be. A neve Reynard – kezdett bele a mesébe Potter auror. – Ennek már közel két éve. A pasas azt sem tudta megmondani, hogy kitől lopta el a receptet és a készletet.

– Haladjunk előre a történetben.

– Nos, arról hadovált, hogy akitől ellopta azzal hencegett, hogy ez megsokszorozza a varázserőt. Állítólag azt a varázslót senki sem látta többet, de állítólag aranyvérű volt. Senki nem jelentett lopást, sem eltűnt varázslót, szóval ez zsákutcának bizonyult – magyarázta Harry színtelen hangon. Áspis kíméletlen tekintettel hallgatta a beszámolót. – Reynard elkezdte árulni, de azonnal lebukott. Kihallgatták stb… stb… Aztán amikor senki nem akart neki hinni, a tag önként jelentkezett a kipróbálja. Majdnem megszökött, és lerombolta a fél parancsnokságot. Ekkora erőt és pusztítást… Alig tudtuk álcázni az egészet.

– Szóval az Auror Parancsnokság nagyszabású felújítása…

– Kényszerűség, és az egész eltusolása – fejezte be a mondatot Potter.

– Ugye nem te voltál az a barom, aki hagyta neki kipróbálni.

– Természetesen nem – csattant fel az auror, majd kihúzta magát, és idegesen megigazította az uniformisát. – Ehhez az ügyhöz semmi közöm nem volt. És egyáltalán nem támogatnék ilyen szintű felelőtlenséget.

– Megnyugodtam – jegyezte meg gúnyosan Áspis, és lenyelte azt a mondatot, hogy Potter bizony az iskolás évik alatt könnyelműen keveredett olyasmibe, ami egyértelműen a felelőtlenség határait átlépte vagy súrolta. Még egyelőre nem jöhetett rá, hogy ő ki valójában.

– Az egész ügy nagy port kavart a vezetőségi tagok között – vette fel a fonalat Potter, mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondtak neki. – Minden aktát zároltak, amneziáltak, de nem temették el az egész ügyet. Kitalálták, hogy mi lenne, ha ezt alkalmaznák a varázskommandónál egy bevetésen. Nagyobb erő, nagyobb esély az rosszfiúk elfogására, amivel persze megakadályozható, hogy egy Voldemort-féle varázsló átvegye a hatalmat a varázsvilág felett.

– Bassza meg. Voldemort óta mióta kell ennyire küzdeni a bűnözés ellen? Van valami, amiről nem tudunk a varázsvilágban?

– Ha volt egy sötét varázsló, lesz még egy…

– Micsoda matek – horkantott fel Áspis. – És mit csinált a parancsnokság?

– Volt egy kontroll és egy kutatócsoport. McLaggen pedig a Szent Mungóban volt kutató, persze nem a legjobb, de elég ügyes egy ilyen feladathoz, és beszervezték ebbe a csoportba. Mindent titkosítottak, és erről addig nem is tudott senki, amíg el nem kezdődtek a megbetegedések.

– De valaki mégis pofázott – fújta ki a levegőt Áspis.

– Pontosan. Aki persze McLaggen volt – folytatta Potter a beszámolót. – Úgy tudjuk ő volt az egyetlen, aki nem írta alá a titoktartási szerződést.

– És ezt csak úgy hagyták neki?

– Nem tudtak róla. Nem ellenőrizték. Ő pedig miután látta, hogy a szer hatásos, eljuttatta azt a Forráshoz.

– Nagyszerű. Egy ideig kerestek vele, aztán kijöttek a mellékhatások – fejezte be a gondolatot Áspis.

– Pontosan.

– Szóval ezért nem adhatom át McLaggent – mondta Harry. – Évekig fog Azkabanban ülni, de most ebben az állapotában… közelebb van a halálhoz, mint az élethez. Sztázisban tartják a gyógyítók már hetek óta.

– Áruld el hányan kerültek súlyos állapotba?

– Az egész kontrollcsoport – válaszolta színtelen hangon. – Tíz fő, és mind a varázskommandó tagjai.

Áspis elhallgatott egy pillanatra. Legszívesebben valóban valakit megütött volna, de hideg fejjel kellett gondolkodnia.

– Kell McLaggen.

– Nem. És ebben az állapotban nem is kihallgatható. Eszméletlen.

– Ez nem lesz gond – jegyezte meg Áspis.

– Hogyne lenne gond? – csattant fel Harry. – Megnézheted a saját szemeddel, ha nekem nem hiszel.

– Mi? Itt tartod McLaggent egy temetőben? Potter, ez még tőled is morbid.

– Egy rejtett fölalatti rejtekhelyen – pontosított az auror.

– Szóval eltemetve…

– Mondom, hogy ez egy rejtekhely. Álcázott hely. Itt van a kutatóállomás – forgatta meg a szemét Harry.

– Ti betegek vagytok a parancsnokságon – jegyezte meg Áspis.

– Van még valami, ami meg kell tennem.

Azzal Harry felemelte a pálcáját, és egyenesen Áspisnak szegezve. A varázsló egyáltalán nem lepődött meg ezen a mozdulaton.

– Potter, Potter, Potter… Nagyon nem ajánlom, hogy azt csináld, amit forgatsz a fejedben. Komolyan azt hiszed, hogy a terved beválik? – kérdezte Áspis. – Itt ejtesz csapdába?

– A hely lényegtelen. Szükségünk van az elixírre.

– És azt hiszed, hogy én vagyok az egyetlen, aki el tudja készíteni? – horkantott fel a férfi. – Legalábbis nagyon el vagytok tévedve.

– Kiváló bájitalmester vagy – jött a válasz. – Sokat gondolkodtam, hogy miért is érdekel téged a Terjesztő és a Forrás. Kérdezősködtem.

– És mire jutottál.

– Közöd van a Desideriumhoz – közölte Potter.

– Érdekes meglátás – mondta Áspis.

– Te hoztad létre, nem igaz? Te vagy az az aranyvérű varázsló, akitől ellopták a receptet és a vegyületet?

– Ezen a ponton teljesen el vagy tévedve, Potter, de elnézem ezt neked. Komolyan azt gondolod, hogy elterjesztettem?

– Nem vádol senki semmivel – jegyezte meg Harry, de a még szót nem tette hozzá. – Ha elkészíted az elixírt, akkor elintézem, hogy kihallgasd McLaggent.

– Hűha, most rohannom kellene önként elkészíteni az elixírt? – kérdezett vissza szarkasztikus vigyorra Áspis. – Esetleg jogtalanul elfognál, aztán kényszerítenél, és végül elintéznél nekem egy kihallgatást, ami illegális…

– Nézd, az elfogás… fogva tartás… az ideiglenes vendégszeretetünk nem végleges, ha az elixír kész, akkor szabadon távozhatsz.

Áspis hátravetette a fejét, és öblösen felnevetett. A hűvös nyári eleji éjszakában ez baljósan hangzott. Neki pedig nagyon is ismerősen. Legszívesebben elkáromkodta volna magát, amikor a saját szavainak visszhangját hallotta ki Potter auror szavaiból, amit ő mondott korábban Hermionénak. Ideiglenes vendégszeretet? Nos, ez nem történhetett meg. Semmilyen formában.

– Ideiglenes vendégszeretet, mi? – röhögött még mindig Draco. – Ez nagyon jó.

– Mi van? – kérdezett vissza Harry olyan értetlen fintort vágva, hogy az csak fokozta a helyzetet.

– Belső poén egy gyönyörű boszorkánnyal, aki éppen a vendégszeretetemet élvezi az otthonomban – adta meg a választ még mindig jól szórakozva Áspis. – Jaj, Poseidon, nem gondoltad, hogy majd önként bele megyek ebbe, ugye? Két percért McLaggennel egy seprűtárolóban… Ugyan már!

– Nem lesz sok választásod.

– Ez most nem jött be. Egy pillanat alatt el tudok menni innen, de addig adnék neked egy kis információt, hogy ne merj velem baszakodni. Rendben van?

– Miről?

– Tudod, a Szent Mungóban sok tehetséges gyógyító van, sőt nagyon sok. Vannak, akik pénzen megvehetők, de ott van az a réteg, az a fránya réteg, akik olyan egyenesek, mint egy nádszál – kezdett bele Draco. – És a legtehetségesebbek még a bájitalokhoz is konyítanak.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Kellett egy társ – folytatta Áspis a mesét, amit csak akkor a spontán ihlet sugallatára talált ki, de a történet adta magát, hogy elmesélje. – Olyan magányos az ember néha a laborban, és kellett valaki, aki megérti, hogy miért ilyen kurva fontos nekem ez az ügy. Bár először nem akartam ilyen kapcsolatba belebonyolódni. Nos, túl sok gonddal jár. De amikor ez a boszorkány besétált a Káoszba, és felajánlotta magát nekem, muszáj volt némileg beavatni.

– Beavatni?

– Hogy is mondtad? Kényszer vendégszeretetben részesítem az otthonomban. Ott, ahol te soha ebben a tűztetves életlen nem találod meg – jelentette ki diadalmasan, és gonoszul elmosolyodott.

– Elraboltál egy gyógyítót?

– Vendégként lakik nálam – pontosított Áspis.

– Ki az?

– Segítek egy kicsit, hátha kitalálod. Neki van a leggyönyörűbb barna szeme, amit valaha láttam, és ha valamit a fejébe vesz, akkor azt végrehajtja.

– Ne szórakozz, Áspis!

– Édes az ajka. Csodálatos hullámos a haja. Pont olyan, mint ő maga; vad és zabolázatlan, persze, ha nem fogja vissza magát. Még mindig nem jöttél rá, hogy ki az? – A férfit nagyon jól szórakozott Harry zavart tekintetén. – Ismered.

– Utálom a rejtvényeket.

– Mondd csak, nem hiányzik neked a gyógyító a barátikörödből? – kérdezte Áspis. – Egy nagyon is tehetséges boszorkány.

– Nem. Nem. Hermione nem lehet nálad.

– Pedig nálam vendégeskedik, és együtt dolgozunk az elixíren. Szóval, ha most nem hagysz elmenni, akkor esélyed sem lesz a gyógymód kifejlesztésére. Grangert pedig nem találod meg. Mert az biztosan igaz, hogy még egy legilimentor se szedi ki belőlem.

– Te szemét rohadék! Mit csináltál vele?

– A helyedben nem csinálnék semmi olyasmit, amivel a kis boszorkányunknak árthatsz. – Persze a varázslónak esze ágában sem volt bántani Hermionét, de Potter ezt nem tudta. – Egyébként nem kell aggódnod, egyelőre semmit sem csináltam vele.

– Ha bármit csinálsz vele vagy bántani mered, akkor…

– Amíg nem köpsz bele a levesembe, addig Granger életben marad, és egyetlen egy haja szála sem görbül meg – közölte a férfi egy gonosz vigyorral.

– Ne keverd bele ebbe őt. Ez nem az ő ügye.

– Bebiztosítottam magam – vont meg a vállát a férfi. – És mindig vannak ötleteim.

– Legszívesebben megátkoználak – sziszegte Harry mérgesen.

– Cserét ajánlok. A kis boszorkányt McLaggenért cserébe – jött egyből Áspis ajánlata. – Így senkinek sem esik bántódása.

– Ez nem lehetséges.

– Akkor megtartom Grangert – szólalt meg széles vigyorral a szürkeszemű varázsló. – És teszek róla, hogy sikítson.

– Kicsinállak, Áspis!

– Látod, Poseidon, ezt most jól elbasztad.

– Tárgyaljunk.

– De nem ma.

– Most! El kell engedned Hermionét.

– Elcseszted ezt az egészet, Potter. Granger velem magad, amíg én jónak látom vagy amíg át nem adod McLaggent. Egyelőre az utóbbival tudnád meggyorsítani az egész folyamatot.

– Mondtam, hogy…

– Nem érdekelnek a kifogásaid, sem semmi más. Ha még egyszer ki akarsz játszani, akkor nagyon-nagyon megbánod.

Mielőtt Harry bármit is mondhatott volna a zsupszkulcs életbe lépet, és Áspis már ott sem volt. Az auror mérgesen káromkodott a temető csendjében.

***

A Malfoy-kúria parkja tündérfényben fürdött ezen az éjszakán, amikor Dracót a zsupszkulcs letette a fűben. Levette magáról a csuklyát, és gyalogosan indult el a saját rezidenciája felé. A csendben és a nyugodt környezetben hagyta lecsengeni a történteket. Még magában morgott Potter viselkedése és az auror béna elfogási kísérlete miatt. Gyorsan felment a lépcsőn, majd egyenesen a szobájába indult.

Hermione már régen aludt az ágyában. Igyekezett minél halkabban mozogni, nehogy felébressze. Gyorsan lezuhanyozott, aztán csatlakozott a lányhoz az ágyban. Egy önző gazembernek érezte magát, de mikor nem volt így… Nem bírta megállni, hogy ne húzódjon közel hozzá, és ne vegye a karjaiba. A boszorka megmozdult álmában, megfordult és mély lélegzetet vett, amikor a férfi egy apró csókot lehelt a homlokára.

Hermione álmosan szólalt meg:
– Végre megjöttél.

– Kicsit sokáig tartott – mormolta halkan Draco, miközben közelebb csúszott hozzá. – Feltartottak.

– Ugye nem párbajoztál? – kérdezte Hermione. Halvány fényt idézett meg. Megérintette a varázsló arcát a félhomályban. Gyógyítói szemmel figyelte a bőrét, átoknyomokat keresett a férfi nyakán.

– Csak majdnem – válaszolta, majd megfogta a boszorka kezét, és apró csókot lehelt rá. – De most nem voltak átkok. Hosszú nap volt.

– Elmondod, hogy mi történt? – kíváncsiskodott a lány, és egyenesen belenézett a szürke szemekbe.

– Mérges lesz, ha elmondom – sóhajtotta a férfi, majd megérintette Hermione ajkát, aztán lágyan megcsókolta. – Hazudtam egy kicsit.

– Tényleg?

– Igen – erősítette meg a vallomását a varázsló. – Spontán adta magát a helyzet, és ki kellett szabadulnom egy kellemetlen helyeztből.

– Szóval mérges leszek miatta, de a bőrödet mentetted ezzel?

– Sokkal okosabb vagy, mint Potter valaha is lesz – szólalt meg Draco. – Percekig tépnem kellett a számat mire rájött, hogy mi a helyzet. Komolyan mondom… ezek az aurorok egyáltalán nem a legfényesebb Lumosok a sötétségben.

– Mit mondtál Harrynek? – kérdezte Hermione, és rosszat sejtett.

– Csak utaltam neki rá, hogy nálam töltöd az idődet.

– Pontosabban?

– Nem akarta nekem átadni azt, akit akarok. És megmondtam neki, hogy nálam vagy. Cserét ajánlottam.

– Ő meg persze nem ment bele, de megfenyegetett – mondta a boszorkány színtelen hangon. – Nem hiszem el, hogy elcseréltél volna…

– Nem is akartalak – rázta meg a fejét Draco. – Amint átadtalak, vissza is hoztalak volna egyből ide. Kellesz nekem, Granger. És senki kedvéért nem mondok le rólad.

– Milyen praktikus. Állítólag kedves vendégként marasztal, de bármikor felajánl egy cserére másért, viszont mégis annyira magának akar, hogy rögtön vissza is hozna. Hmmm, Malfoy, te vagy idióta vagy, vagy valami komoly bajod van – mondta a lány színtelen hangon. – El kell mondanod mindent, akkor nem megyek el már most.

– Nem mennél el. Nem, amíg meg nem alkotjuk az elixírt.

– Nem segítek visszaszerezni a varázserődet – jegyezte meg kimérten Hermione, majd megcsókolta a varázslót. Finom lágy ajka volt. – Mindent tudni akarok, Malfoy. Az elixír mágia nélkül is készen lesz.

– A jó öreg zsarolás. Mint egy igazi mardekáros. Az aurorok jobban jártak volna veled, Granger, mint Potterrel. Te tudod rangsorolni a dolgokat.

– Ezzel a markomban vagy, Malfoy.

– A marokodban? – nevetett fel Draco. – Milyen édes vagy.

– Te is tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki segíthet neked – mosolygott rá édesen a boszorkány, miközben az ajkába harapott. – Próbálom megérteni az észjárásodat. Aztán túljárni rajta.

– Nem fog menni – nevetett fel halkan a varázsló. – És sok mindent elárultál a hátamon lévő tetoválásokról. Lehet találnék egy másik gyógyítót, aki leszedi.

– Nem ebben az életben – közölte szent meggyőződéssel Hermione. – Tanulmányoztam az alkímiai könyveidet és néhány rúnamágiával foglalkozót is, szóval ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

– Rosszabb vagy, mint gondoltam – sóhajtott fel a férfi. – Mindenáron bele akarsz keveredni valamibe, amiben én magam nem akarom.

– Hogyan kerültél kapcsolsz egyáltalán Harryvel? – kérdezte a boszorkány.

– Később elmondok mindent – ígérte Draco, majd megcsókolta a lányt. Erre az érzésre várt, ami hiányzott, ami égetett.

Most türelmetlen volt, amitől mindkettejük szíve dübögött, ami minden más hangot elnyomott. Mohón ölelték egymást, mintha egymástól függnének, kissé megadva magukat a vágynak. A szenvedély elsöprő, izgató érzésében fürödve ölelték egymást, lábaikat összekulcsolva, finoman összedörzsölve. Egymás bőrén érezték a lélegzetvételüket. A férfi magára húzta a boszorkányt, akinek a haja egy pillanatra függönyként omlott rájuk. Draco felnyúlt és eltűrte a göndör tincseket.

– Hogy érzed magad? – váltott témát a varázsló.

Hermione elmosolyodva bólintott.

– Jól, köszönöm.

– Jobban is vigyázhatnál magadra – nézett fel rá aggódó tekintettel a férfi.

– Kidolgoztam egy eljárást, amivel eltávolíthatnom a rézszálakat a testedből – mondta Hermione.

– Szóval egy pillanatot sem pihentél – rázta meg a fejét Draco. – Most pedig már nem is kell a bájital koncferenciára hivatkoznod. Annyi időt töltesz itt nálam amennyit akarsz. Hiszen állítólag elraboltalak.

Hermione felsóhajtott aztán felült, és összefogta a haját, majd egy varázslattal egy kócos kontyba csavarta.

– Még kellene egy teszt.

– Egy teszt?

– Egyrészt, amiről már beszéltünk. Meg kell tudnom, hogy milyen mélyen vannak beágyazva a rézszálak – kezdett bele a boszorkány. Draco pedig csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb levegye róla azt az átkozott kviddicsmezt, és megérintse a bőrét. Ő is tudott volna mélységekről beszélni, de nem akarta félbeszakítani a boszorkányt. – Egyet mindenképpen ki kell szednem. Próbáltam más megoldást találni, de sajnos nincs más.

– Rendben – bólintott a varázsló. – Mikor szeretnéd?

– Amikor ráérsz.

– Most.

– Most? – kérdezte a boszorkány.

– Ennél jobb alkalom nem lesz rá. – Draco nem kis bosszúságára a boszorkány legördült róla, és intett a férfinak, hogy vegye le a pólóját. – Akár az összes vackot kiszedhetnéd a hátamból. Megnyugtatnál vele.

– Még nincs kész a bájital – mondta Hermione. – Talán holnapra vagy holnap estére. Ha kiszedem őket, akkor semlegesítő bájitalt kell innod. Három nap. Kell annyi a felgyógyuláshoz, és ebből nem fogok engedni.

– És a Desiderium?

– Nem, nem – rázta meg a fejét a boszorkány. – Nem fogunk felesleges kockázatot vállalni azért, hogy valami balul üssön ki. Nem engedlek el addig. És még az elixír sincs kész. Szóval ezt nem szúrhatjuk el. Ha pedig kiütnéd magad, mert jelentkeznek rajtad a mellékhatások, akkor nagy bajban lennénk.

– Nos, ebben igazad van. Még van dolgom mielőtt visszavedlek Áspisból Malfoyba.

– Akkor feküdj szépen a hátadra – utasította Hermione a férfit.

– Bár ezt is úgy mondanád, mintha valami mást is akarnál tőlem, akkor az nagyon jó lenne.

– Szörnyű vagyok tudom – sóhajtott a lány. – Csak, mint páciens érdekelsz.

– Próbálj meg úgy hazudni, hogy azt el is higgyem – mondta Draco vigyorogva, miközben egy párnát gyűrt a feje alá. Hermione egy apró fintor kíséretében közelebb hajolt hozzá. – Vagy nagy bajban van a varázsvilág, ha minden páciensedet így csókolod meg.

– Majd jobban próbálkozom.

– Akkor?

– Hmm?

– Várom, hogy tovább hazudj nekem, és én találgassak tovább – válaszolta a férfi.

– Most csak igazat akarok mondani. – Hermione fölé hajolt, aztán megérintette a sárkányt rajzoló rúnatetoválást.

– Imádom, ahogy hozzámérsz – dorombolt a varázsló. – Masszázst is kapok?

– Ki kell tapogatnom hány helyen van ilyen réz szál a bőröd alatt.

– Minden tetoválásomat ellenőrizned kell? – kérdezte kíváncsian Draco.

– A biztonság kedvéért szerintem nem is lenne rossz ötlet – egyezett bele Hermione. – Biztosra kell mennünk.

– Akkor örömmel fogod hallani, hogy intim tetkóm is van. – A vigyora nem is lehetett szélesebb, és látnia sem kellett a lány arcát, hogy tudja mennyire megdöbben. Az ujjai megálltak a tapogatózásban.

– Oh, igazán? – kérdezett vissza egy kicsit magasabb hangon.

– Mit is mondhatnék? Ha egyszer elkezded, akkor nehéz igazán leállni vele. Akkor még jó ötletnek tűnt.

– Minden tetoválásodat látni akarom, Malfoy.

– Biztos?

– Gyógyító vagyok – kuncogott fel a lány. – Nem tudsz olyasmit mutatni, ami meglepne.

Draco öblösen felnevetett.

– Talán mégis okozok neked egy kicsit.

– Kicsit?

– Oh, nagyot.

– Először befejezem a hátad megnézését – váltott témát a boszorkány. – Ott biztosan van ilyesmi.

– Aztán jöhet a többi.

– Lehet, hogy tényleg elég lett volna az az egyéjszakás kaland – sóhajtott fel Hermione. – És mentünk volna a magunk útján. Az áldott tudatlanság bőven elég lett volna.

Draco nevetett. Egy kicsit oldalra fordult, hogy huncut tekintettel Hermionéra nézzen. Túlságosan is ellenállhatatlan volt, és a boszorkány tudta, hogy olyan közel kerültek egymáshoz, és csak egy lépésre voltak a szeretkezéstől.

– Mázlim van, hogy nem akarsz elmenni innen, Granger.

– Jobban érdekel az elixír.

– Tudod, most már több éjszakás kalandban gondolkozom.

– Tudod, én meg varázserődet próbálom visszahozni, Malfoy.

– Ellazulva jobban menne – próbálkozott a férfi. – Csak mondom.

– Feküdj hasra!

– Jól van, jól van…

Hermione folytatta a vizsgálatot. Igyekezett kitapogatni azokat a helyeket, ahol a rézszálakat a férfi bőre alá ültették, majd mindegyiket egy-egy varázslattal ellenőrizte. Minden egyes izomköteget, izmot, csigolyát megnézett. Összesen tizenhárom helyen ágyaztak bele ilyet. Megborzongott ettől. Malfoy több fájdalomra számíthatott, mint azt előre gondolta. Mélyen felsóhajtott. Alaposnak kellett lennie, minden egyes rúnát háromszor ellenőrzött.

Annyira lenyűgöző volt, ahogy Draco itt feküdt ellőtte a sárkánytetoválással a hátán. Néha megfeszült, amikor az ujja hozzáért a bőréhez, néha pedig ellazult. Csodálatos volt, a maga ijesztő módján. A kutatása a férfi bőrén elevenedett meg. Ez pedig egyszerre volt lenyűgöző és kétségbeejtő.

– A francba – sziszegte a boszorkány.

– Gond van?

– Áh, amikor a saját kutatásom néz velem szembe, akkor attól kissé ideges leszel – válaszolt Hermione a kérdésre.

– Bízom benned – mondta Draco.

– Biztosan?

– Teljesen.

– Akkor folytassuk a többi tetoválással.

Draco hátára fordult, aztán kinyújtotta a kezét. Hermione számára a rúnákkal eltakart Sötét Jegyet végigsimítani borzongató élmény volt. Semmi kiemelkedés, semmi rendellenesség, tökéletes és egyszerre félelmetes. Hermione minden vonalat többször is ellenőrzött. Ennyire közelről egyszer sem látott Sötét Jegyet, főleg olyat nem, amit szinte teljesen elfedtek rúnákkal. Némelyiknek volt értelme, némelyiknek semmi sem. Egyik-másik vonal durva volt, bizonyos vonások vékonyak és hajszálszerűek, amik aztán eggyé álltak össze.

Nehéz lett volna nem figyelni a férfi mellkasát, ahogy az alkarjától felfelé haladó vonalakat követve eljutott a vállán át a kulcscsontjáig. Minden apró részlet beleégett az emlékezetébe. Akár az ecsetvonások egy élő vásznon. Legszívesebben minden négyzetcentimért bejárt volna, apró csókokkal követve minden vonalat. Ábrándosan, ráérősen… Nem is tudta, hogy honnan jönnek ezek a gondolatok.

A varázsló figyelte a boszorkány minden mozdulatát. Még soha nem látott ennyire feszült figyelemmel senkit sem a tetoválásait figyelni. Ez különös élmény volt a számára. Egy nőt sem érdekelte így. Általában semmi más nem érdekelte őket, csak a gyors menet vele, aztán a soha többé viszont nem látás. Hermione persze gyógyítóként is tekintett rá, de a csillogó barna tekintete vágyat is elárult. Granger nem tudott tettetni, még egy unikornis csikónál is ártatlanabb volt a tekintete. A lány az áspiskígyóhoz ért, amikor egy pillanatra egymásra néztek.

– Rendben vannak – mondta Hermione, megpróbált nyugodtnak maradni, de nem ment olyan egyszerűen. A szürke szemek folyamatosan őt figyelték.

– Jól megnézted?

– Alapos voltam.

– Szuper – bólogatott Draco.

Aztán kinyújtózott, és az oldalán lévő csillagképhez engedett könnyebb hozzáférést. Hermione finoman érintette meg a vonalakat, ugyanazzal az alapossággal és finom mozdulattal tette ezt, ahogy a többinél.

– Ez sem veszélyes.

– Szóval akkor jöhet az intim tetkóm.

– Merlin egyszer még megbüntet, amiért ilyen kajánul vigyorogsz – csóválta meg a fejét Hermione.

– Tényleg? – nevetett fel Draco. – Nem hiszem. Annyi más bűnöm van még, mire ehhez érünk…

A férfi felsóhajtott, aztán közelebb húzta magához a lányt, mielőtt egy újabb meddő vitába bonyolódtak volna. Hermione újra az ölében volt, és egyik kezével végigsimította a combját. Megcsókolta őt. Úgy vágyott rá, hogy alig bírta magát visszafogni. Annyira szép volt, kívánatos, és egyből választott minden egyes mozdulatára. Ezek nemcsak a Káoszban fellángolt érzéseik voltak, hanem valami egészen más. Több és mélyebb. Miközben elmélyítette a csókot, beletúrt a boszorkány hajába, ami rögtön kioldódott az egyszerű, kócos kontyból, és most újra beterítette mindkettejüket.

– Mi…

– Ne mondj semmit – mormolta a csókba a férfi, miközben felcsúsztatta a kezét a lány oldalán a póló alá nyúlva.

– Malfoy…

– Ha azt akarod, hogy abbahagyjam most mondd meg, és akkor most eltűnök.

– Megőrjítesz – mormolta a boszorkány Draco ajkára. – Nem akarok tovább játszani.

– Hála a mágia összes istenének.

A boszorkány egy varázslattal behúzta a függönyöket, és ezzel kizárta a felkelő nap fényét.

– Ugye tudod, hogy akár a kert közepén is szexelhetnénk a fűben, akkor sem látnának meg.

– Maradj csendben, mielőtt meggondolom magam.

– Nem fogod – mondta a férfi, aztán lehúzta a pólót a boszorkányról.

– Mutasd azt az intim tetkót.

Draco még sosem vigyorodott el ennyire szélesen.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Apr 26

Nagyon imádom őket! Tökéletes páros már a sztori elje óta.
Remélem a végéig marad köztük ez a hangulat.
Az elején olyan érzése volt az embernek, hogy Draco végig karót nyelt lesz és nehezen oldódik majd fel, de hamar feloldódott.
Köszi szépen!
Üdv. : Neola

by Nyx @ 2024 Apr 27

Egy kicsit ebben a történetben mások, nem akartam, hogy megint körbejárjuk a szokásos köröket, habár azért némileg ez is benne volt. Most jobban és hamarabb egymásra hangolódtak Hiába az a Káoszbéli légkört nem lehet csak úgy elfelejteni. Szeretném megtartani ezt a hangulatot. Habár lesz még ez-az a történetben, de nem árulok el még ezzel kapcsolatban sokat.
Az elején még úgy terveztem, hogy Draco sokkal keményebb lesz Hermionéval szemben is, de aztán úgy gondoltam, hogy elég ha a többiekkel lesz hűvös.
Köszönöm szépen!