15. fejezet
Kábulat

Draco Malfoy alias Áspis minden porcikája olyan volt, mint maga az aranymetszés. Tökéletes és arányos. Nem is evilági jelenség, talán ezzel tudta volna legjobban jellemezni Hermione az előtte fekvő, meztelen, tetovált varázslót, aki ördögi vigyorral szabadult meg minden ruhadarabjától, csak azért, hogy ő megvizsgálhassa. És a vágyát még csak nem is próbálta leplezni. Hirtelen a boszorkány eltűnődött, hogy egy gyógyítói vizsgálatot végez vagy valami pajzán fantáziát kelt életre. Erősen hajlott az utóbbira. Az pedig egyáltalán nem segített, hogy az egész teste bizsergett és borzongott a vágytól.

Egymás szemébe néztek.

Hermione megpróbált nem elpirulni. Ennek feszélyezőnek kellett volna lennie, és nem pedig izgatónak. Neki pedig szakmainak, és nem felajzottnak. Dracóban nem volt semmilyen szégyenérzet. Legalábbis előtte egyáltalán nem. A szürke szeme pedig olyan volt, mint egy ragadozóé. Hermione legszívesebben csak figyelte volna, minden egyes izmát, a kidolgozott mellkasát, a karjait, combjait. De a szeme valósággal rabul ejtette.

Szürke. Élénk. Forró.

Borzongott ettől a tekintettől, ahogy a férfi őt figyelte. Ettől sokkal szebbnek és kívánatosabbnak érezte magát. Nem érdekelte, ahogy póló nélkül ült közvetlenül mellette.

– Tudod, ebben a fényben szívesen megvizsgálnálak téged én magam – szólalt meg Draco révetegen.

– Ha megszólalsz, akkor megtörik a varázs – fújt egyet Hermione. – Éppen azon gondolkodtam milyen tökéletesen arányos vagy.

Draco felnevetett, aztán a feje mögé tette a kezét, és kinyújtózott.
– De közel sem vagyok tökéletes.

– Ez igaz – helyeselt a boszorkány. – Az egód… hatalmas.

– Köszönöm a bókot!

A halvány fényben Hermione élvezettel vizsgálta meg a tetoválást, ami egyszerre lenyűgöző és vágykeltő. Ez nem hasonlított semmilyen gyógyítói vizsgálatra, igazat megvallva nem is volt az, miközben ő maga is csaknem meztelenül ült az ágyon. Túlságosan intim volt, ahogy az ujjaival követte a vonalakat, amik egy színes ábrát adtak ki. A varázsló mélyen felsóhajtott, miközben a boszorkány hozzáért.

Egymás szemébe néztek. Csak egyetlen eltévedt mozdulat kellett volna…, hogy elszabaduljon köztük a káosz.

Hermione nem tudta meghatározni igazán mit is érzett ebben a pillanatban, amikor a megérintette a férfi combhajlatába tetovált főnixet. Nem számított erre a mintaválasztásra. Gyönyörű volt, kidolgozott és részletgazdag. Érezte az ujjai alatt a tetoválás simaságát, majd hirtelen egy domború felületű heg szakított meg azt, és valami mélyebb érzés kavarogni kezdett benne.

– Ennek mi a története?

– Csak egy emlékeztető – mormolta Draco, miközben a finom mozdulatokra koncentrált.

Hermione lassan felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. A tekintetében, érezte a múlt mélységeit. Kimondatlan igazságot. Tudni akarta egyáltalán a jelentését? Igen, válaszolta meg magának a boszorkány.

Ez, a többi tetoválással ellentétben, színes volt, kissé festményszerű. Egyáltalán nem tükrözte azt a stílust, mint a többi. Talán még a művész sem volt ugyanaz. A főnix csaknem életre kelt a bőrén. Draco Malfoy egy elven műalkotás volt. Egyszerre önmaga és egyszerre Áspis. Tele titkokkal. Szenvedéllyel és tűzzel.

– Minden rendben van ezzel a tetoválással – szólalt meg a gyógyító, megtörve a vágytól feszült csendet kettejük között. – Csak a hátadat érinti majd a folyamat.

– Ez megnyugtató.

– Ez a tetoválás itt – simított végig a varázsló combhajlatánál lévő főnixen Hermione –, biztosan fájt.

Nem akarta erőltetni a témát, de a kíváncsisága és az érzékenysége vezérelte. Szelíd mosollyal fordult a férfi felé, és gyengéden megérintette a heget, mintha csak a vizsgálat részeként újra ellenőrizné, miközben kérdezőn nézett rá. Nem kellett keresnie a mintában megbújó régi forradást. A férfi szemei megvillantak egy pillanatra, majd gyorsan elfordította a tekintetét. Mély levegőt vett, aztán visszafordult.

– Nem annyira, mint a Sectumsempra – felelte Draco, amivel igazából meg is adta a választ a lány ki nem mondott kérdésére.

Harry Potter meggondolatlan varázslata, amivel majdnem elvette az életét. Nem mintha a többi hege nem lett volna hasonlóan veszélyes, de ez egyértelműen halálos kimenetelű lett volna.

– Alig látni alatta a heget – válaszolta a boszorkány kiszáradt szájjal. – A minta elfedi teljesen. Csak akkor érzed, amikor elhúzod rajta a kezed.

– Az az egésznek a lényege, hogy ne is látszódjon. A kis barátod akkor majdnem kinyírt. Az a heg…

– …pontosan egy ütőér mentén van. A legveszélyesebb mindegyik közül, ami a mellkasodon van.

– Igen – bólintott Draco, aztán mélyen felsóhajtott. Nem akart semmire sem gondolni, semmi olyasmire, ami elrontotta volna a hangulatot. Csak a lány maga érdekelte. Az egész lénye. A buja idomai, a csodálatos szája, a hajzuhatag, amit annyira ki akart bontani. Figyelte, ahol a halvány, borostyánszínű bűbájfény megvilágította a bőrét, amitől még csodálatosabbnak tűnt. Csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Meg kellett volna mozdulnia. De nem ő volt az, aki először lépett.

A boszorkány Draco fölé hajolva a szája a varázslóéra tapadt. Csókjuk pillanatokon belül a gyengédből intenzívvé változott. Draco Hermione hajába túrt, és olyan érzéki hangokat csalt elő belőle, aminél édesebbet el sem tudott képzelni, valahol a sóhaj és egy nyögés között. A férfi keze felcsúszott a lány combján, ujjai becsúsztatva a csipkebugyi alá. Forró volt érintése. Szorosan simultak egymáshoz. Az érintésük útján forró lángra lobbantak, mely mindkettőjüket magával ragadta.

Régóta vártak erre, túlságosan is régóta, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy először meglátták volna egymást a Káoszban. Vagy azon a különös estén a Zsebpiszok közben, amikor még nem is sejtették, hogy ismerik egymást. Ez most igazi volt, semmi angyaltrombita eszencia, semmi delírium, csak ők maguk és a kábulat. Egymás kerülgetésének és a játszadozásának vége lett. Sóhajaik hangosak voltak a szoba csendjében. A szívük dübörgött a mellkasukban. A félhomályban megérinteni és csókolni egymást borzongató volt. Képtelenek voltak akárcsak egy pillanatra is tiszta fejjel gondolkodni.

Hermione utolsó ruhadarabja gyorsan lekerült, a meztelen testük összefonódott, miközben csókolták egymást. Nyelvük összegabalyodott ebben a táncban. Az ajkaik találkozása lángolt, miközben egymáshoz értek. A boszorkány most a hátán feküdt, és nagy szemekkel nézett fel a varázslóra, aki ugyanazzal a vágytól teli tekintettel nézett vissza rá. A szavak most már feleslegesek voltak. Mindketten ugyanazt akarták. Elmerülni a forró kábulatban, és csak egymásra figyelni.

Ahogy Draco ajka Hermione nyakához ért készégesen hátravetette a fejét. Finom szívással érintette a csodás alabástrom bőrt, amitől a boszorka még hevesebben simult hozzá, miközben felnyögött és átkarolta a nyakát. Draco közben tervet készített hogyan fogja bebarangolni Hermione egész testét. A nyakától átvándorolt a melleire. Finoman izgatva a mellbimbókat, amitől a lány háta nagy ívben megfeszült. Soha nem látott nála szebbet, mintha a halvány fényben a bőre is fénylett volna. A boszorkány kinyújtotta a kezét, és beletúrt a szőke tincsekbe, miközben a varázsló már a köldökénél járt.

– Draco – szólalt meg vágytól túlfűtött hangon.

– Hmm?

– Elég lesz.

– Elég? – tűnődött miközben lejjebb csúszott a boszorkány lábai közé.

Hatalmas vigyorral kényeztette tovább. A lány beleborzongott a gyönyörbe. Csodás volt, minden egyes porcikája, a hangja, az íze. Teljesen elveszett benne. A száját a csiklójára tapasztotta, miközben az ujjait ki-be mozgatta. Fél szemmel Hermione arcát figyelte, ami maga volt a színtiszta kábulat.

– Ne… hagyd… abba – kérte vágytól elfúló hangon a lány.

Draco megállt egy pillanatra, és a mozdulata félben maradt. Hermione felemelt fejjel egyenesen a varázslóra nézett.

– Baj van?

– Nem bírok várni.

– Ne siess még annyira – kérte a varázsló.

– Draco. Kérlek!

– Nem, szerintem még nem – rázta meg a fejét Draco vigyorogva.

Frusztráló hangú nevetés tört elő a boszorkányból. Nem bírt tovább várni. Hevesen dobogó szívvel nézett a férfira.

– Visszavonom. Mégis ugyanúgy utállak, mint iskolás korunkban.

– Dehogy utálsz – mondta a varázsló nevetve, miközben megmozdította az ujját, és lassan kihúzta. – Jelen pillanatban nagyon is vágysz rám.

– Felvágós.

– Ugyan…

– Nem segítek abban, hogy visszakapd a varázserődet.

Draco öblösen felnevetett, majd egy kicsit feljebb csúszva egyenesen a boszorkánnyal szembe nézve egy újabb csókkal tapasztotta be a száját. Hermione hevesen viszonozta a csókot, miközben finoman beleharapott a férfi ajkába, aki válaszul felnyögött.

– Megint ezzel zsarolsz? – tudakolta vágytól rekedtes hangon Draco. – Egy nap két dolgot ugyanazzal a zsarolási alappal megkapni… Granger, Granger… választanod kell.

– Miért nem vagy még mindig bennem? – kérdezte a boszorkány türelmetlen sóhajjal, majd az egyik lábával átkulcsolta a varázsló csípőjét.

– Ez egy rohadt jó kérdés.

– Kérlek…

Kínzó lassúsággal hatolt belé, mintha minden egyes pillanatot ki akarna élzeni, ahogy körbeöleli őt a szűk forróság. Draco visszafogta magát, mélyen sóhajtott fel az érzésre, aminél jobbat el sem tudott képzelni. Pontosan erre vágyott, már a kezdetektől. Fájdalmasan lassú mozdulat volt, ami mindkettejüket még inkább feltüzelte, minthogy lelassította volna. Egyedül a varázsló türelmessége volt a gát.

Mélyen egymás szemébe néztek, miközben mindketten egyszerre sóhajtottak fel. Belsőséges és intim pillanat volt, mintha ez több lett volna puszta szexnél és vágynál. Összetartozás, és valami olyasmi, amit nem tudtak megmagyarázni. Olyasmi, ami több volt a vonzalomnál, olyasmi, ami elsöpört minden kételyt és múltbéli ellentétet.

Draco húzta az időt. Csak kínozni akarta a boszorkány, édes kínzással az önkívület határára sodorna, miközben őrülten arra vágyott, hogy elengedje magát, és mindkettejüket az orgazmus felé taszítsa. Válaszul Hermione a varázsló vállába kapaszkodott, és magához húzta a férfit, miközben a mellkasuk összeért. A boszorka egy kicsit felemelte a fejét, hogy fülébe tudja súgni.

– Ne csináld ezt. Nincs több játék.

– Játék?

– Draco…

A boszorka megkínzott nyögését kísérve a varázsló mélyen beléhatolt. A férfi nagy keze a csípőjébe markolt. Igen, pontosan ezt akarta. Érezni őt. Nem volt menekvés vagy megállás. Miközben elmerültek újra és újra egymásban elkínzott hangokat mondtak egymásnak. Mindketten elvesztek az érzés borzongató kábulatába. Boldog megkönnyebbülés tört fel mindkettejük torkából. Minden hevessé és elsöprővé csapott át.

Hermione Draco köré fonta a lábát, s még gyorsabb tempóra ösztönözte. Nem kellett elmondania mire vágyik, mintha a férfi tudta volna, hogy mi az. A gyönyör bódulatában olvadt össze a testük egy közös ritmusban. Mohó csókokkal hevesen csókolták egymást egészen addig míg el nem fogyott köztük a levegő, és el nem érték mindketten a beteljesülés hullámait.

Egy pillanatra megszűnt minden, mielőtt a mámorfelhőből kiszakadva egymás mellett fekve, zihálva tértek magukhoz. Draco a hátán fekve becsukott szemmel feküdt, Hermione szorosan hozzábújva a fejét a mellkasára hajtva.

– Nagyon gyorsan ver a szíved – szólalt meg végül a boszorkány.

Draco elmosolyodott, és megérintette Hermione összekuszálódott haját. Nem kellett tudnia, de biztos volt benne, hogy a boszorkányé is ugyanolyan ritmust diktált, mint az övé. Apró csókot nyomott a feje búbjára.

– És mi a diagnózisod? – kérdezte kissé rekedtes hangon.

– Szerintem rendben leszel – mosolyodott el a lány, miközben egy apró csókot nyomott a férfi mellkasára.

Draco halkan felnevetett.

– Akkor nem aggódom.

Egy vékony takarót húzott magukra. Ólmos fáradtság kerítette hatalmába őket, és mire a nap felkelt, ők kellemes álomba merültek egymás karjaiban.

***

Dél felé járt az idő, amikor felkeltek. Egymásra mosolyogva összekulcsolt kézzel feküdtek a takaró alatt. Úgy, mintha régóta együtt lennének, és ez az egész több lenne testi vonzalomnál. Talán több is volt, de erről egyikük sem beszélt. Helyette édes semmiségeket suttogva egymásnak, kuncogva, mint a kis kamaszok. Belefeledkeztek a csókokba, az izgató simogatásokba és a lebegésbe.

Túl jó volt ebben a boldogságbuborékban létezni, csak ők ketten, és semmi más, ami zavarhatta volna őket. Draco nem volt Áspis, csak Draco, az egyszerű családnév nélküli Draco. Hermione, pedig nem volt az a magát túlhajszoló gyógyító, akit csak egy véletlen elrablás hozott ide. Nem is élvezhették volna jobban a helyzetüket.

Később együtt zuhanyoztak, közben finom, gyengéd érintésekkel folytatták azt, amit hajnalban elkezdtek, együtt élvezve a csókok és érintések izgató gyönyörét. Majd később köntösben, kipirulva és boldogan ültek ki a teraszra a napsütésbe ebédelni.

– Most már igazán elmondhatnád, hogy mi történt – szólalt meg Hermione.

– Szexeltünk – válaszolt egy huncut mosollyal a varázsló. – Legalábbis az emlékeim szerint határozottan így volt. Többször is, ha megjegyezhetem. És még nem végeztem veled.

– Nem erre gondoltam.

– Csak erre tudok gondolni.

– Draco…

– Mindjárt befejezem ezt a finom sültet, aztán folytathatjuk.

– Nem erre gondoltam, hanem Harry…

Draco leplezetlenül felsóhajtott, aztán megvakarta az állát. Semmi nem tehette jobban tönkre ezt az érzést, mint maga Potter, pedig meg sem jelent itt, de már a nevének az említése is elrontott mindent.

– Hermione…

– Először mondod ki a nevem, és ezzel akarsz elhallgattatni? – méltatlankodott a boszorkány.

– Már máskor is kimondtam a keresztnevedet – ellenkezett Draco, majd karba tette a kezét. – Biztos, hogy megtettem.

– Néha komolyan kételkedek benne, hogy egyáltalán tudod a keresztnevem – fogalmazta meg a kritikát a lány.

Draco fúj egyet.

– Mindig tudtam – könyökölt fel a férfi az asztalra, és gyengéd mosollyal nézett a boszorkányra. – Csak utána kellett néznem, hogy pontosan hogyan kell kiejteni.

– Vicces vagy – fintorodott el a boszorkány.

– Szóval?

– Én inkább azt akarom most tudni, hogy mit csináltál?

– Nézd, én ezt nem akartam – kezdett bele a varázsló. – Nem akartalak belekeverni, de Potter úgy döntött, hogy idióta lesz. Egyszerűen nem értem a barátodat. Mindig képes olyan helyen megjelenni, ahol nem kellene.

– Elkezdhetnéd az elejéről is, mert eddig nem igazán értem, hogy miről van szó – kérte a boszorkány színtelen hangon. – Így lenne a legjobb.

– Rendben. Potter és Weasley megkerestek, mint aurorok a Káoszban. Ez még az előtt volt, hogy te megjelentél ott. Nos, először azt hittem, hogy utánad jöttek, de kiderült, hogy még csak nem is tudnak arról, hogy a kis boszorkány barátnőjük magánakcióba kezdett.

– Mit is mondhatnék? – sóhajtott fel Hermione. – Ők nem igazán segítettek abban, hogy hozzájussak egy Desiderium mintához.

– Nos, nyomoznak ők is Desiderium miatt, és persze keresztezték az útjaink egymást. Erre lehetett számítani. Bár inkább nem rájuk gondoltam. Ők… túl becsületesek egy ilyen ügyhöz. Ami igazából azt jelenti, hogy rohadt nagy gáz van.

– Értem.

– Aztán Potter tegnap este összerakott egy egészen szép történetet. Megtudta valahonnan, hogy remek bájitalmester vagyok és közöm van a Desideriumhoz – folytatta a beszámolót Draco. – Ez nem volt titok, de nem forgott éppen közszájon sem.

– Gondolom azt is tudja, hogy dolgozol az elixíren.

– Igen – bólintott a férfi. – És pontosan ezt akarta kihasználni. Elhívott egy kicseszett temetőbe. Aztán elmesélte, hogy hogyan jutottak a parancsnokságon hozzá a Desideriumhoz.

– Micsoda?

– Onnan indult az egész – bólogatott Draco. – Mert ugye mindenki nagyobb varázserőt akar, mint amekkora van neki. Szóval a varázskommandónál akarták a szert alkalmazni. Nagyobb varázserő, és nagyobb hatékonyság. Gondolom egy elit hadsereg létrehozása lett volna a célja az egésznek. Létrehoztak egy csoportot kutatókból és kontroll személyekből. És amikor elkezdték tesztelni…

– Ígéretes eredményeket kaptak – tette hozzá Hermione.

– Pontosan.

– Gondolom nem álltak le vele.

– Aztán az egyik kutatógyógyító kiszivárogtatta az egészet. Így kerülhetett az utcára – vágott egy fintort a varázsló.

Hermione elgondolkodott egy pillanatra.

– Szóval ezért nem engedték a Mungónak, hogy vizsgálódjon, mert akkor fényderült volna egy kísérletre, amit soha nem is hagytak volna jóvá – szólalt meg végül egy kis szünet után a boszorkány.

– Valószínűleg nem. Ez egészen addig ment, amíg meg nem jelentek a tünetek és sztázisba kellett helyezni mindenkit. Potter nem mondta, de ez az egyetlen egy módszer, ami kordában tartja ezt a folyamatot. Amire te jöttél rá, ha már az érdemeknél tartunk.

– És hogyan kevertél bele ebbe az ügybe? – tudakolta Hermione.

A férfi erre mély lélegzetet vett. Nem akart válaszolni, amire megvolt az oka, de nem tehetett mást. A varázserejére szüksége volt, Hermionénak pedig az információra. Ez persze bizonyos veszélyekkel járt, de Draco úgy gondolta, hogy képes őt megvédeni, ha erre szükség lesz a jövőben.

– Nos, Potter úgy gondolta, hogy majd szépen önként belépek ebbe a kutatólaborba, és hipp-hopp elkészítem az elixírt, ami körülbelül szerinte olyan könnyű lehet, mint meggyújtani a tüzet az üstök alatt – sziszegte egy kissé mérgesen Draco. – Nem is beszélve, hogy ezt őrizet alatt tenném.

– Harry nem hülye. Szerintem kétségbeesett.

– Lehet is. Bár nem ő hagyta jóvá ezt a marhaságot, hanem az aktuális parancsnok, akit akár meneszthetnek is – folytatta tejfölszőke mágus. – Egyelőre még biztonságban van addig, amíg ez nem derül ki.

– És te gondoskodsz róla, hogy kiderüljön – szólalt meg Hermione egy lapos pillantással a varázsló felé.

– Igazságot szolgáltatok – vonta meg a vállát válaszul Draco. – Meg fogja szívni az, aki felelős ezért az egészért.

– És ki az, aki kiszivárogtatta a szert?

–McLaggen.

– Jaj, ne már!

– Potter szerint ő az, aki kivitte a Desideriumot – mondta Draco. – És ő most sztázisban van, mert szintén megpróbált nagyobb varázserőre szert tenni, csak nem tudott arról, hogy ennek vannak mellékhatásai.

– Neked meg kell ő, mert ki akarod hallgatni.

– És ha addig visszaadod a varázserőmet, akkor legilimenciával fogom ezt megtenni, és természetesen nagy élvezettel. Potter pedig elmehet a francba.

– És hogyan jövök én a képbe? Mit mondtál neki, Draco?

– Lényegében az igazat, de nem úgy értette, ahogy most állunk egymással – válaszolt sejtelemesen a férfi. De Hermione összevont szemöldökét látva úgy ítélte meg, hogy bővebb információt kell szolgáltatnia. – Potter szerint én fogva tartalak téged, kényszerítelek az elixír elkészítésére, és kínozlak.

– Ez aztán szép.

– Cserét ajánlottam, de nem ment bele.

– McLaggenért engem?

– Jobb nem jutott eszembe – mondta Draco. – Gondolhatod, ott álltam egy temető kellős közepén, ahol valami titkos auror bázis is vagy a fene tudja mi van, egy rám szegezett pálcával, amikor éppen varázstalan állapotban vagyok. Koránt sem voltam éppen a nyugodtság mintaszobra.

– Nagyszerű.

– Elengedett, mert azt hitte, hogy bántani akarlak – sóhajtott fel a varázsló. – Erről persze szó sincs.

– És most mit tervezel velem?

– Semmit. Nem tartalak fogva – mondta egyszerűen Draco. – Egyedül az egyezségünk van, amit természetesen teljesíteni fogok.

Hermione hátradőlt a székében, és elgondolkodott azon, amit a férfitól hallott. Még ő maga sem tudta, hogy mérges legyen-e Dracóra. Elég, ha háttérben marad, és elkészíti az elixírt vagy tevékenyen részt kell vennie abban, amit Draco csinál? Csábító volt a két lehetőség kombinációja is.

A varázsló átnyúlt az asztal felett, és megérintette a boszorkány kezét, aki most felnézett egyenesen a szürke tekintetbe.

– Mire gondolsz? – kérdezte Draco.

– Az elixírre gondolok – válaszolt végül a lány, ami igazából csak féligazság volt. – Ezt kell először megoldanunk. Addig nem érdemes tisztázni a helyzetet, amíg nem találunk egy olyat, ami működik.

– Mi legyen Potterrel?

– Egyelőre maradjunk az eredeti felállásban – jelentette ki Hermione határozottan.

Draco összevonta a szemöldökét, mintha valami rosszat sejtene. És általában ez így volt, ha valamit nem érzett teljesen kereknek. Nem egészen erre számított a boszorkánytól, mindenesetre az ötlet azon része, hogy vele lehet sokat dobott az egészen.

– Játsszam az elrablódat? Van értelme. Potternek nem kell megtudnia, hogy csak blöfföltem, de te komolyan eljátszanád az elrabolt gyógyítót, akit kínzok?

– Nem kell annyira megjátszanod magad, Draco – mosolyodott el a boszorkány. – Hiszen elraboltál.

– Elhoztalak haza – pontosított a férfi. – És eszemben sincs kínozni téged. Váltságdíjat sem akarok érted kérni.

– Komolyan? – nézett rá fél szemmel a lány. – Ha nem is úgy kínozni…

– Bármikor kínozlak úgy, mint tegnap. Még könyörögnöd sem kell érte – vigyorodott el a mágus. – Még csak fel sem kell bosszantania Potternek se.

– De nem engedtél el.

– Most meg már pálca is van a kezedben, de nem akarsz elmenni – mondta Draco, miközben összefonta az ujjait a boszorkányéval. – Milyen elrabolt emberke csinálja ezt, mint te? Segítesz az elixírben és meggyógyítasz, hogy újra legyen varázserőm. Nem éppen szokványos tett egy olyantól, akit erőszakkal elcipeltek valahova.

– Mondtam, hogy segítek neked – vonta meg a vállát Hermione. – És nem csak ebben, hanem minden másban is.

– Tudod, hogy nem akarom, hogy te is kockáztass, Mandragóra.

– De…

– Nem kell mindenkinek belekeverednie.

– Harryéknek hagyod.

– Ez erős túlzás – mondta Draco. – Ők aurorok.

– Miért is kellett ezt mondanod Harrynek? – kérdezte Hermione.

– Nem tudom mire számított egy ilyen elcseszett tervvel. Úgy gondolta, hogy amíg megcsinálom az elixírt, addig védve leszek, aztán nagy kegyesen akart adni nekem pár percet McLaggennel, hogy kikérdezhessem.

– És persze ez neked nem jó így.

– Még szép, hogy nem jó nekem így. Nem kell az aurorok védelme, hiszen nem vagyok célpont, legalábbis úgy tudom, hogy nem. Akkor leleplezném magam teljesen, ha belemennék a kis játékukba, amit egyáltalán nem akarok. Lehet, hogy Potternek nem éppen ez a célja, de nem dolgozom a parancsnokságnak – rázta meg a fejét Draco. – Szóval nem fogom megadni magam nekik. Meg fogom találni azt, aki ezt tette velem.

– Egyedül?

– Megvan a magam módszere, és megvannak az embereim is erre a feladatra – szólalt meg a varázsló. – Nem kell, hogy te is belekeveredj. Nem tudom mire számíthatok, ha meglesz a Forrás és a Terjesztő. Lehet, hogy olyasmit kell tennem, amit nem akarok, de kénytelen leszek.

– Draco…

– Jaj, Mandragóra, neked mindig meg kell nehezítened a dolgomat – sóhajtott egyet a varázsló. – Tényleg nem akarom, hogy bajod essen. Semmi se kössön hozzám a nyilvánosság előtt. Ezzel a mesével is Potternek nagy kockázatot vállaltam. Ki fognak hallgatni, hiszen nem maradhatsz itt.

– Igen, most már esély sincs rá, hogy a saját ruháimat hordjam – forgatta meg a szemét Hermione. – Harry és Ron valószínűleg már az egész lakásomat felforgatták, hogy megbizonyosodjanak az igazságról. Nyomokat keresve az eltűnésemre.

– Szóval továbbra is az én ruháimat fogod hordani?

– Ezek szerint, igen – bólogatott beleegyezően Hermione, nem mintha nagyon bánta volna ezt az egészet. – Van még valami, amiről beszélnünk kell.

– A mintavétel.

– Igen. – Hermione elkomorulva méregette Dracót, aki nem tűnt különösebben idegesnek ettől. – De az egész folyamatról beszélnünk kellene.

– Részemről rendben van.

– A mintavételt megcsinálnám nemsokára. De az egész eltávolítási folyamat sokkal több előkészületet igényel – folytatta a boszorka elmélkedően. – Legjobb lenne egy röntgen, amivel pontos meghatározást tudnánk csinálni. De valami ahhoz hasonló bűbájt kell használnom.

– Mi az a röntgen?

– A muglik ezzel nézik meg a törött csontokat például. Egy ilyen felvételen tökéletesen megláthatnánk azokat a rézszálakat. De most nem cipelhetlek el a muglik közé. Sőt nem is tudnám hogyan juttassalak be egy ilyen vizsgálatra.

– Nincs időm különben sem ezzel foglalkozni.

– Csinálj magadnak időt! Legalább három nap kell mire ezt kihevered – mondta Hermione, és a hangja komorabb volt, mint eddig. Úgy beszélt, mintha valóban egy betegéhez beszélt volna. Draco pedig egyáltalán nem érezte magát betegnek, sőt akár most is vállalta volna az egész eljárást. Elszánt volt. – Ezt pedig mint gyógyító mondom neked. Rendezd úgy az ügyeidet, hogy a minimális gyógyulási időszakot biztosítsd magadnak. Fájdalmas lesz ezeket eltávolítani.

– Elég egy nap.

– Nem – ellenkezett a gyógyító hevesen. – Nem tudhatjuk milyen lesz a reakciód. Még a bájital ellenére is lehetnek olyan nem várt következmények, amikkel meg kell küzdenünk. Talán még egy mágiarobbanással is. Össze is zavarodhat az egész tested, átmenetileg a varázserőd is lehet teljesen más, mint ahogy eddig megszoktad.

– Már egy ideje nem igazán volt. Szóval inkább megszoktam, hogy nincs – jegyezte meg csak úgy mellékesen Draco.

– Ez is bőven okozhat zavart. Egyezz bele a három napba, és akkor megcsinálom ezeknek a szálaknak a kivételét. Nem kockáztatok.

– Hermione…

– Draco…

– Már a harmadik eset, amikor megzsarolsz, hogy nem segítesz visszaszerezni a varázserőmet.

– Csak ér annyit neked, hogy ne mondj ellent nekem.

– Neked, Mandragóra, nem lehet nemet mondani, mert akkor biztosan megbánja az az egyén. Én már baromira bánom.

– Három nap, Malfoy.

– Legyen három nap. Mikor akarod megcsinálni?

– A mintavétel után megmondom – válaszolt Hermione színtelen hangon.

– Akkor legyen úgy, ahogy mondod.

– Nehéz volt, ugye?

– Kimondani? Borzasztóan – vigyorodott el a varázsló. – De van még egy kis időm.

– Tényleg?

– Nem rengeteg, de tudnék vele mit kezdeni.

– Szörnyű ember vagy – nevetett fel a lány.

Draco felállt a székből, aztán a kezét nyújtotta a boszorkánynak.

– Mint az elrablód, most közlöm, hogy borzalmas kínzást tervezek.

– Úgy meg fogom ezt bánni – sóhajtott fel Hermione.

Azzal visszamentek a hálószobába. Aznap Draco csúnyán elkésett a Káoszból.

hozzászólások: 2

by Araniel @ 2024 Oct 07

Na végre, elértünk ide is. :) Kíváncsi voltam meddig akar még Hermione ellenállni annak, aminek amúgy nagyon nem is akar. :) Tetszik ez a fajta Draco karakter. Kicsit sötét, de mégsem, kellően laza és humoros és helyén tudja kezelni Hermionét.
Várom a folytatást, remélem hamarosan lesz! :)

by Nyx @ 2024 Oct 08

Kicsit későbbre akartam ezt még tenni, de aztán… nem lehetett ezt már tovább húzni. Jajj nagyon örülök, hogy tetszik Draco karaktere. Ő egy kicsit más, mint amiket szoktam írni. Nem akartam, hogy teljesen a rossz oldalon álljon, inkább olyan önbíráskodó. Hermionéval kapcsolatban pedig tudja, hogy mit akar már az elejétől fogva. Hamarosan jön a folytatás. Ezen a héten nagyon szeretnék ezzel a történettel is foglalkozni. Kb. A fejezet 3/4 része készen van, csak finomítani kell még rajta. Köszönöm szépen!