16. fejezet
Minta

Másnap este a laborban voltak mindketten, és készültek a mintavételre. A helyiség hamarosan vibrált a bájitaloktól és a bűbájoktól, a pattogó tűz hangjánál ki-ki a maga feladatával volt elfoglalva, de néha-néha egy-egy forró pillantást is váltottak egymással.

Miközben Draco az elixíreket ellenőrizte, amelyek egészen jól haladtak, és rövid időn belül bevethetővé váltak, Hermione egy elkülönített üstben a varázslónak szánt gyógyitalon dolgozott, amivel semlegesíthette a férfi szervezetében lévő túl sok rezet. Arra számított, hogy ez Draco minden értékéték visszaállítja a normálisra. De addig még a neheze messze volt.

A gyógyítóboszorkány sokféle lehetőséget kiszámolt és lejegyzetelte, majd az aggodalmait megosztotta Dracóval is, aki készségesen részt vett a folyamatban, hozzáadott még néhány hozzávalót, amivel még hatásosabb lett a bájital. Hamarosan már mindkettejüket körbevették a gőzök és a kipárolgások, amelyeknek együtt kissé bódító illata volt.

Könnyedén képesek voltak együtt dolgozni, meglepően jól ment. Hermione megtapasztalta Draco bájitalmesteri képességeit, ami nagyon imponáló volt. Gyakran összeakadt a tekintetük a bájitalok felett. A szürke szempár elsötétült, miközben a barna tekintetbe nézett. Egyre forróbb lett a hangulat a helyiségben.

Hermione elfordult a férfitől, miközben fókuszálva kevergette a bájitalt, amikor megérezte a varázsló kezét, ahogy hátulról átölelte, és az állát a boszorkány vállára tette.

– Csodás illat.

– Nekem vagy a főzetnek? – kérdezte Hermione elmélázva, miközben kissé hozzádőlt a varázsló mellkasárnak.

– Neked – mondta a férfi, miközben egy apró csókot nyomott a boszorkány tarkójára. – De a főzetnek is. Igazából egészen jól néz ki ez a bájital. Van hozzá tehetséged. Látszik, hogy nem túl gyakran főzöl, de ha igen, akkor nagyon odateszed magad.

– Csak egész jól néz ki? – kérdezett vissza nevetve a boszorka. – Szerintem ez egy teljesen tökéletes bájital. Lehet, hogy nem főzök gyakran, de azért semmiképpen nem mondanám magam tehetségtelennek.

– Én semmi ilyesmit nem mondok, csak neked nem ez a szenvedélyed, bár tényleg jól csinálod. Talán tehetnél bele még egy kis holdharmatot – javasolta Draco, közben még közelebb húzta magához Hermionét, elsimította a kontyból kiszabaduló nedves tincseket, majd a fülcimpájára adott egy kis csókot. – Az segítene rajta. Mit gondolsz?

– Nem lesz tőle túl híg? – kérdezte a boszorkány, miközben oldalra hajtotta a fejét, hogy érezze Draco ajkait a nyakát. Elmosolyodott, mintha a férfi olvasott volna benne. Minden erejével azon volt, hogy a bájitalra koncentráljon, és ne Draco incselkedésére. Az üstben eközben lassan kavargott a kékes bájital.

– Nem lesz tőle semmi baja – rázta meg a fejét a varázsló. – Jót tesz neki, de egyébként e nélkül is jó lesz. Hatásos, de borzalmas az íze. És ez a lényeg, mert rá lehet szokni.

– Rendben van – mondta a boszorkány, aztán hozzáadta a holdharmatot.

– Fél óra? – kérdezte Draco.

– Igen.

– Akkor elmondhatnád, hogy mi képzeltél el, amikor legutóbb elbóbiskoltál itt a laborban? – tudakolta a varázsló kíváncsian. Hermione érezte a férfi meleg leheletét a bőrén. – Fél órába szerintem beleférne, hogy valóra váltsam.

– Ne hozz zavarba! – szólalt meg kiszáradt szájjal. – Csak egy buta fantázia volt, semmi más.

– Akkor támaszkodjak a saját képzeletemre? – kérdezte Draco, miközben vigyorogva ölelte magához. – Azt hiszem, hogy nem kellene sokat gondolkodnom rajta. Pontosan tudom, mit tennék most.

– Később? Jobb lenne, ha odafigyelnénk erre az üstre. Nem akarom elrontani az egészet csak azért, mert a munkaasztalon akarsz velem szexelni.

– Áhh, szóval a munkaasztalon. Végül is – szorította magához Hermionét Draco –, kellemes a magassága. És még itt sosem csináltam.

– Hmm? Komolyan? Pedig rólad nem hittem volna, hogy van olyan, ami neked az első lenne.

– Milyen érdekes.

– Micsoda? – kérdezte a boszorkány.

– Csak íróasztalokkal van tapasztalatom – közölte Draco tetetett komorsággal. – De laborokban, készülő főzetek gőzében még nem. Kissé tényleg bódító és mámorító lenne. Hmm már értem mit értett azon Piton, hogy az elmét elbódítani, az érzékeket tévútra csalni.

– Nem hiszem, hogy a szexre gondolt fortyogó bájitalüstök közelében egy asztalon.

– Nem tudhatod.

– Piton nem erre gondolt – jelentette ki határozottan Hermione.

Draco csak nevetett.

– Oh, pedig én arra használnám ezt az elméletet, hogy teszteljem mindezt ebből az új nézőpontban – vigyorgott Draco. – Most gondolj bele, milyen jó is lehet ez. Bár nem hiszem, hogy kell egy bájitallabor ahhoz, hogy elcsábítsalak.

Hermione megborzongott, ahogy a férfi ajkai a tarkójához értek, a keze pedig szemtelenül becsúszott a pólója alá, és finoman, incselkedve a mellét simogatta.

– A mintavételre kellene koncentrálnunk.

– Csak rád tudok gondolni – súgta a fülébe a varázsló. – Veled lenni olyan, mintha élnék, úgy ahogy régen.

– Eddig sem voltál beteg – mondta Hermione, miközben megérezte a férfi kezét, ahogy becsúsztatta a nadrágjába.

– Hümm, szerintem már most működik a varázserőm.

A boszorkány nekidőlt, miközben felnevetett.

– Varázserő? Ha ezt annak nevezed, akkor határozottan van, de ha nem bánod, akkor én még dolgozom azon a többin, ami most már nem működik – szólalt meg Hermione még mindig nevetve. – Hol van az a Malfoy, aki tudta magát kontrollálni?

– Még mindig itt van. És meg is tudnám tenni, de túlságosan is kívánatos vagy, Granger – mondta ki Draco.

– Előbb végezzünk a feladattal – próbálta Hermione visszaterelni a témát.

– Nem is tudod milyen csalódott vagyok – sóhajtott fel a varázsló, miközben ujjait a nedves forróságba csúsztatta. – De talán annyira mégsem.

– Olyan szemtelen beteg vagy – nyögött fel a boszorkány.

– Beteg? – kérdezett vissza Draco, miközben szorosan a lányhoz simult, és egyértelmű bizonyítékot adott arra, hogy mennyire egészséges. – Az előbb nem azt mondtad, hogy…

– Páciens – sóhajtotta Hermione. – Merlinre… valamit felébresztettem benned.

– Igen, nagy hibát követtél el bizonyos szempontból, amikor eljöttél a Káoszba – mormolta Draco, miközben Hermione tarkóját csókolta, és közben az ujjaival folyamatosan ingerelte a boszorkányt. – Mostanság csak te voltál az, aki felkeltette az érdeklődésemet.

– Draco?

– Hmmm?

– Megy az idő. És ha megint el kell menned…

– Most nem kell. Még nem.

Draco mélyen felmordult, egy hosszú pillanatig még magához húzta a lányt, majd megadta magát az észszerűségnek, és hátrébb húzódott. Hermione forró arccal megfordult, majd intett neki, hogy üljön le. Megköszörülte a torkát mielőtt újra megszólalt.

– Jó, akkor először nézzük a gerincedet – szólalt meg a gyógyítói hangon. Megidézett egy vetületiképet. Koncentrálnia kell, hogy elűzze a vágyat, ami még mindig lángolt benne. Egyedül az elemzés segített. Mindent megvizsgált, a lehető legalaposabban. Megfigyelte a rézszálakat, amiket a varázslat megjelölt. Nagyított a képen. Pontosan meg kellett határoznia mindegyik szál helyzetét. Ha bármit is elszúrt volna, akkor biztosan beláthatatlan következményei lehetnek.

Draco rezzenéstelen arccal figyelte a bűbájokat, igézeteket, ahogy egyre másra felvillantak előtte. Nem igazán értette a legtöbbet, hiszen ilyesmiket ő sosem használt, és nem érdekelte soha a gyógyítás, de amikor a gerince mentén kirajzolódó réz szálakat nézte, valami megváltozott benne. Itt volt előtte. Megvolt az ok, ami miatt a varázsereje olyan rendellenes működött. A harag és a felismerés kissé elszorította a torkát.

A férfi érezte, ahogy Hermione ujjaival a háta különböző területi vizsgálta. Nem tudta mit gondoljon, mit reméljen ettől az egésztől. Valahogy most kezdett igazán valóságossá válni az, amit a boszorkány kitalált. A gyógymód, ami megváltást hozhatott a számára. Működnie kellett ennek, és neki hinnie kellett a gyógyulásban.

– Vannak jó híreim – szólalt meg Hermione színtelen hangon, aztán megkerülte a széket, és egyenesen Dracóra nézett. A férfi felnézett a barna szembe, ami olyan melegen nézett rá, amitől legszívesebben halálra csókolta volna.

– És mi lenne az? – kérdezte a varázsló hideg nyugodtsággal, majd megfogta a lány kezét, aztán az ölébe húzta, és lágyan megcsókolta. Vissza kellett fognia magát, mert hallani akarta minden egyes szavát.

– Nincsnek túl mélyen a rézszálak, és nem kapcsolódnak a gerincedhez, ami nagyon nagy megkönnyebbülés – válaszolt a gyógyító. – Teljesen biztosan mondhatom, hogy ki tudom őket szedni.

– De?

– Fájni fog az eltávolítás – közölte Hermione. – Bűbájburok veszi őket körbe, ami a kilökődést gátolja. Ha meg tudtám törni, akkor kíméletes lenne. Ha a Szent Mungóban csinálnánk…

– Ez ki van zárva, édesem. Itt kell majd megoldanod, ahogy a legjobban tudod. Eszemben sincs kiszolgáltatni magam. Túl sokat kérdeznek, és sok olyasmit, amire nem akarok válaszolni. Ráadásul egy ilyen eset…

– Tudom hogyan működik az egész – sóhajtott a boszorkány. – Nem elégednének meg azzal, hogy csak segítenek rajtad, hanem vizsgálgatnának.

– Megvolt az idejük. És nem találtak semmit sem – közölte Draco kimérten. Hazudnia sem kellett, mert egy tucat gyógyítónál volt már az évek során, de megoldást senki sem kínált. Egyedül Hermione volt az, aki kész megoldással és tervekkel rendelkezett. A kis játékuk ellenére eszében sem volt mást keresni, még ha most voltak más, pajzánabb tervei is. – A kezedben vagyok, Mandragóra, tehát ne cseszd el.

– Ezt mindjárt sejtettem – bólintott Hermione. – Ez egy fájdalmas eljárás lesz. Akármennyire is óvatos leszek, akkor is. Ezt nem győzőm hangsúlyozni.

– És mire számíthatok?

– Erős fájdalomra főleg – ismételte meg a boszorkány. – Valószínűleg egyszerre fog visszatérni az erőd, de csak fokozatosan kisebb varázslatokkal kell kezdened… Nem is tudom, hogy mire számíthatunk.

– Örülök, hogy őszinte vagyok – szólalt meg Draco. – Számíthatok olyasmire, ami esetleg később gondot fog okozni? Szövődmények ilyesmik.

– Nem valószínű – rázta meg a fejét a lány. – Persze nem ártana, ha pihennél egy kicsit.

– Erre nincs időm.

– Áspis terv.

– Pontosan. Szét kell rúgnom pár ember seggét – jegyezte meg Draco jeges nyugalommal. – Ehhez pedig a varázserőmre szükségem van.

– Mindent megteszek, hogy visszaadjam – jelentette ki eltökélten Hermione.

– Mást nem is várok tőled.

– Nem tudom milyen érzés lesz, ha mindet egyszerre veszem ki a következő alkalommal… Még várhatunk, amíg…

– Nem akarok várni – mormolta Draco, aztán összeérintették a homlokukat. – Eszemben sincs heteket várni. Elintézek pár ügyet, és három napig teljesen a tiéd vagyok. Pontosan úgy, ahogy megegyeztünk.

– Mégis szót fogadsz nekem?

– Igen – válaszolt egyszerűen a férfi.

– Már csak a fájdalomcsillapítást kellene úgy megoldanom, hogy a legkevesebb fájdalmat okozzak neked. Talán tesztelnünk kellene még…

– Nincs idő.

– Biztos találnék olyat, ami segítene ezt könnyebben átvészelni, de az adagolást ki kellene tapasztalni – mondta Hermione.

– Nincs idő.

– Valamit kell találnunk. A hagyományos fájdalomcsillapítókat nem használhatjuk, mert azok semlegesíthetik a bájitalt, amit be akarok neked adni. – A boszorkány végigdörzsölte a kezét az arcán. – Adj még egy kis időt.

– Nem…

– Draco!

– Nagyon jó ellenszerek vannak a fájdalmak kezelésére – kezdett bele Draco komolyan. – Az egyik az, ha után meztelenül láthatlak, a másik pedig az, ha hozzád érhetek.

– Túlbecsülöd az ilyesminek az erejét. Piszkosul fog fájni.

– Olyan okos vagy, de annyira lebecsülöd magad – sóhajtott fel a férfi, és egy csókkal csitította le a boszorkát. – Jól bírom a fájdalmat.

– Most pedig mintát kell vennem az egyik rúnából.

– Jó – egyezett bele Draco, aztán kibújtatta a boszorkányt a pólójából.

– Úgy nem fog menni, ha az öledben ülök.

– Tényleg? – kérdezte a férfi felvont szemöldökkel, aztán lehajolt és a szájába vette a nő mellbimbóját. Hermione megadóan nyögött fel.

– Draco…

– Hmm?

– Elengedsz egy kicsit?

A férfi felnevetett, és felemelte a kezet, aztán hátradőlt a székben. Egyenesen a kipirult arccal ziháló Hermionéra nézett, mintha semmi köze sem lenne a korábbiakhoz.

– Vedd le a nadrágodat, Mandragóra! – utasította a boszorkányt a férfi.

– Miért?

– Csak látni akarlak, mielőtt kitépsz egy darabot a hátamból.

Hermione végig Draco szemébe nézett, miközben levette a jóganadrágot, és csak egy púderrózsaszín, csipkés franciabugyi maradt rajta. Soha nem érezte magát ennyire fesztelennek valaki előtt. Akkora őrültségnek érezte, de mégis ez volt benne az izgalmas. A viharszürke szempár elsötétülő tekintete felszabadított benne valamit.

Draco figyelte, ahogy a csodálatosan finom bőr kissé libabőrös lett. Imádta a telt idomait, a nőies alakját, a szemét, és legszívesebben kibontotta volna a vad fürtöket, amik most nagyrészt egy kócos kontyba tűzte a feje tetejére. A varázsló kaján mosollyal nézett rá.

– Így már jobb? – szólalt meg kihívóan a lány.

– Sokkal – vigyorodott el a varázsló. – Kezdheted.

– Rendben.

– De mielőtt kezdenéd megnéznéd a felső polcot, kérlek? – kérte Draco miközben továbbra is árgus szemekkel figyelte a boszorkányt.

– Ez ugye nem valamiféle vicc akar lenni?

– Nem, dehogy. A fából készült dobozban van.

Hermione átsétált a helyiségen, majd levette azt, amit Draco mondott a polcról. Nem volt benne semmi különleges néhány rúna volt rajta, de semmi veszélyes vagy ártalmas. Felpattintotta a feledélt. Egy régi, bársony párnán egy kés feküdt, és lilás fémes árnyalattal csillant meg a meleg fényben.

– Azt hittem, hogy egy kis előadásban is lesz részem – méltatlankodott Draco.

– Gyógyító vagyok – emlékeztette Hermione. – Nem vagyok éppen a csábítás mestere.

Draco felállt a székből. Szikár alakjával a lány fölé magasodott, és mielőtt egy szót is szólhatott volna, kivette a koboldok készítette tőrt a dobozból. A fémen megcsillant valamiféle varázslat fénye. Egyik kezével megfogta Hermionét, majd felemelte és elvágta a hajgumit, ami eddig összetartotta a boszorkány kontyát. A vad, göndör fürtök elszabadultak, s külön életet élve omlottak le a nő hátán. A varázsló élvezettel túrt bele a csodálatos zuhatagba, miközben a tőrt letette az asztalra. Nem is figyelt másra, csak Hermionéra.

Amikor az ajkaik összeértek egyszerre ragadták meg egymást. Aztán Draco nyelve előre tört, hogy megérintse Hermionéét, s a bennük lévő tűz feltör és égetve száguld a vérükben. Kétségbeesetten feszültek egymásnak, miközben a nyelvük vad táncba kezdett, mintha nem számítana hol vannak és mit csinálnak. A szenvedélyt nem érdekelte, hogy mennyire abszurd helyzetben vannak. A vágyat hidegen hagyta az, hogy régen nem kedvelték egymást. A mámort csak az érdekelte, hogy minél előbb tomboljon, megsemmisítsen mindent. Felháborító, felkavaró, elfogadhatatlan, de a legforróbb csók, amit eddig átéltek.

Meztelen felsőtestük összeért. Draco forró bőre felmelegítette a boszorkány kissé hideg mellkasát. A meleg keze végigsiklott a meztelen háton, miközben úgy csókolta, olyan élvezettel, mintha soha nem vágyott volna semmi másra. A szívük túl gyorsan vert, ki akart törni a mellkasukból, a vérükben fellángoló folyékony szenvedély mindenhova elért. Nem sok választotta el őket attól, hogy az labor egyik asztalán szeretkezzenek, de valahol messze egy hang emlékeztette őket, hogy nem ezért vannak itt.

Zihálva szakadnak el egymástól. Hermione elsötétült szemekkel figyelte a varázslót, akinek nem is lehetett volna ördögibb a mosolya. Malfoy határozottan magabiztos volt a saját csábítási módszereiben, és tudta, hogy csak újra meg kell csókolnia a boszorkányt, hogy minden vágyuk beteljesüljön. Legszívesebben megtette volna ezt. Egyszerűen csupa tűz volt ez a lány, és ő el akarta magát emészteni benne. Bár tudta volna korábban, sejtett valamit, de most, hogy már tudta is. Csak őt akarta. Sutba dobta volna Áspist is, ha megfelelő lett volna az időzítés, de egyelőre még nem volt.

– Miért van az, hogy mindig a legarrogánsabb bunkók csókolnak a legjobban? – kérdezte a boszorkány némi játékossággal a hangjában.

– Lehetnél egy kicsit kedvesebb is hozzám – szólalt meg Draco, majd egy apró csókot nyomott a lány kipirosodott ajkára. – Arrogáns és bunkó?

– Még mindig iszonyatosan nagyra tartod magad. Jó, a bunkót visszavonom. Végül is nagyon figyelmes vendéglátóm vagy, és most már nem is veszekszünk… annyit.

– Köszönöm. Mindent igyekszem megtenni a vendégeim kényelméért. És már nem fogolyként tekintesz magadra? Micsoda fordulat.

– Kit akarunk átverni? – szólalt meg Hermione egy hatalmas sóhajjal. – Te mondtad, hogy bármikor elmehetek.

– Ez így van – bólintott Draco. – Bár néhány sorsfordító eseményt beleszámítva, most nem is akarnálak elengedni innen.

– Sorsfordító?

– Minek neveznéd, hogy megjelentél a Káoszban – nevetett a varázsló.

– Puszta kíváncsiságnak.

– És azt, hogy vadul csókolóztál velem?

– Pillanatnyi elmebajnak – válaszolt Hermione egy mosollyal. – Nem tehetek róla, hogy jó veled csókolózni.

– És még a felét sem ismered, hogy miket jó még velem csinálni – vigyorodott el Draco.

– De az arrogáns állítást fenntartom rólad.

– Egyetlen hibám – sóhajtott teátrálisan a férfi, bár semmit sem bánt. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. Bár sokat fejlődtem ahhoz a kis suhanchoz képest, akit ismertél egykor. És ha hagyod, akkor nagyon szívesen megmutatom mennyi minden változott ahhoz képest.

– Követelőzőbb vagy – állapította meg Hermione, majd karba tette a kezét.

– Kár lenne tagadni – másolta le a gesztusát Draco, és még mindig egy ördögöt megszégyenítő mosollyal figyelte a lányt, aki még nem tudta összezavarodjon-e vagy újra a karjaiba vesse-e magát. Nem, mielőtt bármire is jutott volna most már meg kellett csinálnia azt az átkozott mintavételt. – Akarlak, nem osztozom. És nem csinálok úgy, mintha ez titok lenne.

– Összezavartad a fejemet, tudod? Elvontad a figyelmemet a feladatról. Most pedig a feladatra kell koncentrálnom, vagyis mindkettőnek az kellene. Nem pedig táncolni a tűz körül egy benzineskannával.

– Mert az milyen?

– Robbanásveszélyes, Malfoy, és tűzveszélyes.

– Mindig is érdekelt mi az, amivel ki lehet zökkenteni téged. Egyébként ez nagy elismerés nekem. Hermione Grangert eltéríteni egy feladattól, amit a fejébe vett nagy megtiszteltetés. Egy kis csókolózás velem. Alig várom, hogy ezt Potter orra alá dörgöljem, aki azt hiszi, hogy itt kínozlak a pincében.

– Olyan hülye vagy, Malfoy – korholta Hermione.

– Azt hittem, hogy most már nagyon-nagyon kedvelsz engem. És megint a vezetéknévemen hívsz – riposztozott Draco. – Jobban szerettem, amikor Dracónak hívtál.

– Még fenntartom a jogot, hogy meggondoljam magam, és mégis távol tartsalak magamtól. Most is iszonyatosan távol kellene tartanom téged magamtól. Talán vissza kellene vennem a ruhámat is.

– Meg ne próbáld, mert akkor biztosan keresek egy másik gyógyítót, aki ezt kiveszi belőlem – fenyegette meg sötéten Malfoy.

– Biztosan?

– Van néhány ügyeskezű barátom.

– De nem annyira ügyes, mint én – mosolyodott el a boszorkány.

– Nem tudom, Hermione. Én azért meggyőződnék róla, hogy mennyire ügyes kezed is van, valójában – incselkedett a varázsló. – Még elhúzhatjuk ezt a mintavételt egy kicsit. Teszek róla, hogy neked is megérje.

– Mi lenne, ha leülnél végre arra a székre, aztán túl lennénk ezen a mintavételen? – javasolta a gyógyítói hangon a boszorkány. – Most már eleget játszottunk egymás idegeivel.

– Próbáld meg a késsel – váltott komoly hangnemre Draco. – Pontosabb, mint pálcával.

– Gondolod? – kérdezte Hermione, majd felvette a vékony pengéjű tőrt az asztalról. – Pálcával egyből be is tudnám zárni a sebet. Ezzel viszont valóban biztosabb a felnyitás. Mindkettőt kellene használnom.

– De, ha valami más bűbáj is van vagy egy elszabaduló átok, akkor nem tudnád kivédeni – magyarázta a varázsló. – Ez kobold tőr. Régi. Nagyon sok átkot lehet vele semlegesíteni. Mindent elnyel magába.

– Működhet – jegyezte meg a boszorka. – De eléggé bízol bennem, hogy ezt megengedd?

Draco felsóhajtott, majd megfogta a lány kezét, és összezárta a tőrön.

– Hülyeségeken gondolkodsz.

Azzal hátat fordított neki, aztán fordítva leült a székre. Kissé hosszúra hagyott tejfölszőke haját oldalra söpörte, hogy ne legyen útban. Draco az állát a szék háttámlájának támasztotta, és várta, hogy megtörténjen az a mintavétel, amit addig próbált elodázni, amíg már nem húzhatta tovább. Vége a játéknak. Bármi is legyen most már túl akart lenni rajta. A sárkány most fenyegetően kirajzolódott a varázsló izmos hátán, szinte életre kelten figyelte a gyógyítót, amíg a férfi megadta magát neki.

Hermione a tőrrel a kezében állt mögötte, és egyszerűen nem tudott megszólalni sem. Ebben a helyzetben akár hátba is döfhette volna Dracót, és technikailag valami ilyesmire készült. A Szent Mungóban általában pálcát használtak, de jól bánt a szikékkel, tőrökkel és mindenféle orvosi eszközzel is, ha a helyzet úgy hozta. A kobold tőrök ritkák voltak ugyan, de nem ismeretlenek a számára. Megforgatta, hogy a tőrt a kezében, és elhelyezkedett Draco mögött.

– Igyekszem minél kisebb vágást ejteni.

– Ne foglalkozz most ezzel – mondta Draco mély hangon. – A sebeket könnyebb helyrehozni.

– Mondjuk – fújta ki a levegőt a boszorkány.

Először egy kis fertőtlenítővel kezelte a területet. A szíve hevesen vert. Ez nem a szokásos munkakörnyezete volt, és meg kellett nyugtatnia magát. Fontos volt, hogy végiggondolja a vágás mélységét, szögét… és még sok száz dolgot, amire most szüksége volt. Hermione megacélozta magát, aztán egy Lumoszt varázsolt, amitől erősebb fény vetült Draco hátára.

– Ez csak elzsibbaszt egy kicsit. A vágást nem fogod érezni, de azt már igen, amikor kiveszem a rézszálat.

– Jó.

A varázsló legszívesebben elüvöltötte volna magát, és rá akart mordulni a boszorkányra, hogy kezdje már el, ne játsszák végig megint ezt a hülye játékot. De Hermione figyelmeztetés nélkül vágott, aztán a bal kezében lévő pálcával varázsolt egyszerre. Gyógyítóként mind a két kezével meg kellett tanulnia varázsolni. Aprólékos mozdulatokat végrehajtani, ereket, izomszöveteket összeforrasztani vagy éppen szétválasztani. A rézszál, ahhoz képest, hogy apró volt nem adta könnyen magát. Erőt kellett kifejtenie, és nem figyelnie Draco egész testében megfeszülő izmairól, a kibuggyanó véréről.

Dracónak minden erejét össze kellett szednie, hogy ne mozduljon meg. Az égető kín borzalmas volt, majdnem olyan rossz, mint amikor először megérezte a Sötét Jegy átkának kínzó érzését. Az égő vagy fagyos érzés? Nem is volt benne biztos. Erősen markolt rá a tölgyfából készült székre, ami kíméletlenül megreccsent a szorítása alatt. De nem üvöltött, nem akarta, hogy a fájdalom legyőzze. Nem, nem, többé nem hagyta ezt.

A szíve hevesen vert. Izzadt a megerőltetéstől. A teste minden egyes idegvégződése tiltakozott a fájdalom ellen, ami most végigfutott a gerince mentén, majd eljutott egészen a lábáig. Enyhén remegett és hevesen zihált.

A boszorkány igyekezett nem figyelni Draco reakcióira. Ha megtette volna, akkor képtelen lett volna megtenni, amit kell. Nyugodtnak kellett maradnia. Habár tudta, hogy fájdalmat okoz a varázslónak. A terület több volt, mint kényes, de hiába nem volt túl mélyen a rézszál egyben kellett kiszednie, nem szakadhatott el.

Dracóban a harag és a gyűlölet mindent elmosott körülötte. Erősen zihált, és szorosan összeszorította az állkapcsát. Érezte, ahogy a fogai csikorognak egymáson. Ki lehetett az? És miért tette ezt? Talán a miért egyértelmű volt. Hiszen halálfaló családból származott, bárki lehetett, aki az ellenségének számított. Belefáradt ebbe az egész nyomozgatásba. Az egészet hagyhatta volna a jó büdös francba, de akkor ugyanolyan nemtörődöm lenne, mint amilyen fiatalon volt. Folytatnia kellett, amit elkezdett. Már annyira elege volt, és most a fájdalom mindent felszínre hozott ahelyett, hogy kissé megkönnyebbült volna.

Üvölts, szólt rá az elméje. De ő nem adott ki egyetlen hangot sem.

Aztán hirtelen minden megszűnt. Érezte, ahogy az a kis valami távozott a szervezetéből, majd az égető érzés egyszeriben elmúlt.

Draco fellélegzett.

Az izmai elernyedtek, érezte a megerőltetést bennük, és a megkönnyebbülést. Még mindig erősen szorította a szék támláját. Aztán megpróbált felállni. Ekkor hallotta meg a gyógyító hangját, ami élesen és tisztán eljutott a ködös gondolatáig.

– Még ne kellj fel! – szólt rá Hermione. – Még nem végeztem. Csak bezártam a sebet.

– Rendben – válaszolt rekedten vissza Draco. – Nem is volt olyan szörnyű. – Ő maga sem értette, hogy miért mondja ezt, amikor mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Nem kiáltott fel, pedig legszívesebben most is megtette volna.

– Majdnem eltörted a szék támláját. A következők sokkal, de sokkal nehezebbek lesznek. Még ki kell találnom hogyan veszek ki többet egyszerre.

– Mennem kell.

– De…

– Most mennem kell – erősködött Draco. Zúgott a feje, és érzett valamit, ami cseppet sem tűnt jónak. Egy szorítást a mellkasában, amivel nem tudott mit kezdeni, csak arra sarkallta, hogy húzzon el onnan minél hamarabb. Hirtelen minden hullám összecsapni kezdett felette. Érezte a fémes ízt a szájában. Minden összezavarodott. Egyre szaporábban vette a levegőt. Ki kellett jutnia innen.

Hermione nem tudta, hogy mitől lett ennyire mogorva, és távolságtartó. A férfi újra feszült lett, szinte haragos, mintha megint egy mágiarobbanása lenne készülőben. A boszorkány most nagyon is meztelennek érezte magát, és rettenetesen sebezhetőnek mellette. Nem mintha Dracótól kellett félnie, csak ez rossz érzés kerítette hatalmába.

– Jó. Később találkozunk – mondta Hermione kissé vékony hangon.

– Nem megyek el a kastélyból – szólalt meg a varázsló. – Csak… kell egy kis friss levegő. Ennyi.

– Nem vagy rosszul? Végzek pár varázslatot, és…

– Jól vagyok – reccsent rá a férfi, és ezzel lezártnak tekintette az egész ügyet. Elpárolgott a korábbi szenvedélyes pillanatuk, mintha nem is lett volna. És a varázsló állapota megmagyarázhatatlanul maradt.

– De…

– Azt mondtam jól vagyok.

Azzal Draco morogva tekintettel elment Hermione mellett, és ügyet sem vetett a borostyánsárga gömbben úszó réz szálra, amit nemrég a saját testéből vettek ki. A menekülési kényszer sokkal erősebb volt saját magánál, és senki sem tudta megállítani. Rendeznie kellett a gondolatait, de itt nem ment.

A boszorkány egy ideig nézett utána, majd gyorsan felvette a ruháit. Borzalmasan érezte magát. És még ő sem tudta, hogy mitől. Utána kellett volna mennie? Nem, jött rá hirtelen. Most nem. Valami nagyon nem volt rendben, de ezzel később kellett foglalkoznia.

A pálcájával magához hívta a gömbbe zárt rézszálat, amin még mindig ott volt Draco vére.
Még várt rá némi elemzés.

hozzászólások: 0