17. fejezet
A csillagok alatt

Draco a hideg márványterasz korlátjára támaszkodva meredt a fekete égre, melyen sűrűn csillagok szikráztak, de őt most az érdekelte a legkevésbé, hogy egy csillagkép lassan áthalad az égbolton. Képtelen volt megnyugodni. Szétvetette valami, ami képtelen lett volna szavakba önteni. Egy érzés, ami mázsás súlyként nehezedett a mellkasára.

Zihált és legszívesebben üvöltött volna, de vissza kellett fognia magát. Vibrált mindene, mintha megint egy mágiakitörés készülődött volna a testében, de valahogy mégsem történt semmi. Nem hagyhatta kitörni, és valami meg is akadályozta, hogy ez történjen? Ez volt rá a legészszerűbb magyarázat, amit el tudott képzelni.

Úgy érezte, mintha megrekedt volna két állapot között. Egy mágikus és egy mágia nélküli, amik között nincsen egyensúly. Neki pedig pontosan erre volt szüksége. Egyensúlyra, hogy végre helyre tegyen magában mindent.

Vajon Hermione csinált vele valamit? Nem, vetett el gyorsan. Hiszen mindent megtett, hogy kíméletes legyen. Képtelen volt azt feltételezni a boszorkányról, hogy még jobban meg akarta volna zavarni őt.

– Bassza meg! – adta ki magából az első gondolatot Draco.

A kastélya előtti park mély, kékes árnyalatba borult a hold halvány fényétől, és a távoli fák lombjai lassan ringatóztak a szél simogató érintésére. Meg kellett volna nyugtatnia a látvány, de már annyiszor látta, hogy elvesztette minden ilyen és ehhez hasonló varázsát, inkább bosszantó volt.

„Csak egy kis pihenésre van szüksége, Mr. Malfoy.”
„Ez csak átmeneti.”
„Egészséges táplálkozás és a sok mozgás segít.”
„Legyen türelmes, Mr. Malfoy.”

Tisztán emlékezett a szülei csalódott arcára, hogy ránéztek. A selejt. Akit szánni kell. És mindez most úgy nehezedett rá, mint egy mázsás súly. A düh elhomályosította a tekintetét, ami keveredett a könnyel is, de nem engedhette meg magának azt, hogy kitörjön. Soha nem engedhette meg. Egy aranykalitka volt ez, amiben élt, egy szégyenfoltnak. A család örökösének, aki már képtelen használni az évszázadok óta öröklődő mágiát, aminek a hatalmát már az első lélegzetvétellel együtt megízlelhetett. Soha nem ismert más életet. Soha nem volt kétsége, hogy varázsló lesz. De, ami vele történt mindent megváltoztatott. Át kellett értékelnie.

Dühösen ütötte az öklét a korláthoz, és nem törődött a saját magának okozott fájdalommal. Kicsit hideg volt, de egyáltalán nem érdekelte. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mert egyszerűen nem bírt odabent maradni. A laborban terjengő bájitalok gőze és az üstök alatt lobogó tűz… Minden idegesítette.

Még mindig érezte, ahogy a szíve hevesebben ver, a mellkasába néha-néha tűszúrásként hatolt az érzés, egy-egy természetellenes dobbanást érzékelt, amitől félelem járta át. Nem tudta, hogy kibírja-e majd az egész beavatkozást, ami hamarosan rá várt. Eddig úgy vélte mit számít ez? Hiszen nem ért semmit mágia nélkül. Mégis, amikor közel került megoldáshoz az egyetlen ellensége a félelme lett. Az élni akarás. A kétségek.

Aztán újra átélte a beavatkozás fájdalmát, és már majdnem lesodorta az összes virágcserepet, amit a korlátra tettek díszítésként, amikor megállt a keze.

– Nyugalom – suttogta Draco magának. Nem adhatta ki magából, így egyáltalán nem. Hangosan felnyögött, majd a korlátot fogva kinyújtóztatta a hátát, ami enyhén sajgott egy kicsit.

A csendet csak a távolban csobogó szökőkút halk moraja törte meg, ami némileg gyógyítóan hatott rá, mint valami halk fehér zaj lenne, egy csendes altatódal, bár szörnyen messze állt még az alvástól. Erre koncentrált, hagyta, hogy a víz hangja elérjen hozzá. Mély lélegzetek, ki és be. Kiürítette az elméjét. Percekig állt ott így, maga sem tudta meddig. A dühe már nem lángolt olyan kétségbeesett. A légzése fokozottan visszaállt a normálisra. A hideg levegő megnyugtatóan simogatta az arcát, mintha lemosná a nap történéseinek nyomait. De mindent képtelen volt eltűntetni, főleg azokat a dolgokat, amik annyira bántották. Voltak napok, amikor türelmesen viselte a varázstalanságot, de voltak olyanok, amikor tombolt. A megnyugvás lassan jött, és szörnyen nehezen.

Mélyet lélegzett, próbálta magában rendezni a kaotikus gondolatokat. A gyógyító érintése, a varázslatok és a gyógynövények illata még mindig élénken élt benne. Fizikailag ugyan rendben volt, vagy talán mégsem? Ez az egész valamit megmozgatott benne, amit eddig tudott kezelni, de most valamiért kicsúszott az irányítás. Valami vibrált körülötte, valami, amit régóta nem is érzett. Miért érezte ezt az ürességet? Miért érezte ezt a vibrálást? Talán a mágiája miatt lehetett? Persze tudta, hogy kinél vannak ezek a válaszok, de ahhoz vissza kellett volna mennie.

Még nem volt képes szembenézni Hermionéval.

De most, itt állva a csillagok alatt, megengedte magának a gondolatot, hogy talán ő maga is gyógyulásra szorul, nem csupán a varázsereje és a teste, hanem a lelke is. Talán azért kellett úgy elmenekülnie mellőle, mint egy gyáva baromnak, aki képtelen megnyílni senkinek. Voltak kérdések, amiben annyira magabiztos volt, de voltak olyanok, amiben szörnyen sebezhető és bizonytalan. Ezeket pedig rémesen utálta.

Fogalma sem volt, hogy meddig volt ott, amíg halk lépteket hallott meg mögötte. Nem nézett oda, csak előre meredt a park holdfényben fürdő sziluettjeire.

– Szokatlanul csendes ez az este – szólalt meg Hermione, miután csatlakozott Dracóhoz a teraszon. Tisztes távolságban maradt tőle, de egy áthidalható fél méteres közelségben. Aggódva figyelte a markáns vonásait.

– Nem is vettem észre – válaszolt a férfi, de még mindig a távolba nézett. Túl nyugodt volt itt minden.

– Elmondod, hogy mi a baj? – kérdezte a boszorkány.

– Minden – foglalta össze röviden Draco, majd megdörzsölte a szakállas állát, amit most legszívesebben eltűntetett volna, aztán mindkét kezével átdörzsölte az arcát, és beletúrt a csapzott tejfölszőke hajába.

Hermione csendben maradt mellette, és várta, hogy a férfi szólaljon meg, aki végül némi hallgatás után úgy döntött, mégis beszél:
– Most úgy érzem, mintha valami vibrálna bennem. Ki akar törni, de nem tud. És minden olyan… elbaszottan szar érzés. Meg sem tudom igazán fogalmazni. Csak úgy rámtört a semmiből. Jól vagyok, de…

– Mégsem?

– Úgy valahogy.

– Értem.

– Én nem értem – sziszegte Draco félhangosan.

– Ez az eltávolítás miatt van – adta meg a magyarázatot Hermione. – És valószínűleg ez erősebb lesz, ha minden kikerül a szervezetedből. Nem igazán tudtam, hogy mire számíthatunk, de biztosan ezért vagy nyugtalan. A bájital segít majd ezen, és minden más tüneten. Talán megfontolhatnánk egy rövid kábítóátkot is.

– Kábítóátok? – kérdezett vissza a varázsló. – Te így gyógyítasz embereket?

– Néha kénytelenek vagyunk kábítani – szólalt meg a lány érzelemmentes hangon. – Így jobban meg tudsz birkózni a fájdalommal. Kevesebb a szenvedés. Könnyebb a gyógyulás.

– Értem.

– Sajnálom, hogy ez ennyire nehéz – mondta együttérzően a gyógyító. – Számítottunk rá, hogy ez nem lesz egyszerű, még ha a megoldás annak is tűnik. Átélni… még rosszabb lehet…

– Hagyjuk ezt az együttérző dumát, Hermione!

– Csak segíteni akarok rajtad. Nyugtalan vagy…

– A jelenlegi állapotomat nem éppen ezzel jellemezném, hogy nyugtalan vagyok – horkantott fel a varázsló. – Inkább kicseszettül dühös.

– Normális a reakciód – válaszolt a boszorka. – Te magad vagy a mágiád. Veled együtt él, a tested, az elméd és a varázserőd együtt vagy te magad. Ez az egész egy bonyolult rendszer, ami folyamatosan áramlik és alkalmazkodik. Bármilyen zavart megéreznél.

– De ez miért volt nagyobb zavar? Azt miért nem éreztem meg, amikor az egészet elvették tőlem.

– Mert ez egy fokozatos folyamat volt – magyarázta Hermione. – A mérgezés nem azonnal érte el a kívánt hatást. Mire az elméd érzékelte azt, hogy a mágiád áramlása megváltozott, már hozzászokott ehhez az állapothoz, miközben a varázserőd azzal volt elfoglalva, hogy védjen téged.

– Értem. Csak.

– Ez csak azt jelenti, hogy a mintavétel sikeres volt – szólalt meg a gyógyító. – Szükséged lenne már most arra a bájitalra, a semlegesítőre, akkor könnyebben viselnéd az egészet.

– Megvagyok – mormolta Draco. – Most már minden rendben.

– Mit éreztél? – kérdezett rá Hermione, aztán felé fordult. A varázsló még mindig nem nézett rá. – Mondd el nekem, kérlek!

– Heves szívverést és szúrást a mellkasomban. Nyugtalanság. Belső feszültség.

A sötét égbolt alatt a csillagok gyengéden pislákoltak, de Draco alakja szinte beleolvadt az éjszakába. Kissé megfeszült, amikor meglátta a pálcát a boszorkány kezében.

– Nem fog fájni.

Mielőtt Draco bármit is mondhatott volna vagy akár a tiltakozását fejezte volna ki a boszorkány egyből elővette a pálcáját, és diagnosztikai bűbájokkal elemezni kezdte a varázslót. A kékes színű fény mindkettejüket bevilágította. Draco csendben tűrte a folyamatot. Feleslegesnek látta tiltakozni, és elhessegetni a vetületeket, amiket a varázslat előhozott. Mozdulatlanul állt a korlátba kapaszkodva. A varázslat finom rezgéseket indított el, amelyek Hermione tenyerén keresztül is érezhetők voltak. Draco teste egy pillanatra megfeszült, de továbbra sem mozdult meg.

Hermione minden értéket ellenőrzött. Meg sem lepődött, amikor látta mennyire megnövekedett Draco adrenalin szintje. Ez is csak azt mutatta mennyire oda kell majd figyelnie a többi rézszál eltávolításánál. A boszorkány fél lépéssel hátrébb húzódott, és tovább nézte a lassan kibontakozott, apró, lebegő mintázatokat, amelyeket a bűbájai a levegőbe rajzoltak. Az apró jelekkel és adatpontokkal töltötte meg a terasz levegőjét, amelyek Draco állapotát mutatták. Szakértő szeme eltéréseket, kiugrásokat keresett. Energiaáramlások hullámvonalai normálisak voltak, mágikus zavarok színes foltjai szinte vibráltak a levegőben, de néhány riasztóan instabilnak tűnő rés is megjelent. Megköszörülte a torkát.

– Ez… érdekes – mormolta magának, miközben gyorsan analizálta a mintázatokat. Egy pergament vett elő, amire gyorsan rávarázsolta az egész állapotelemzést. Egészen lelkes volt, és egy kissé megszállott is. Minden világossá vált, minden, ami eddig furcsának tűnt vagy megmagyarázhatatlannak. Most már látszott. El sem tudta volna mondani, hogy mennyire megkönnyebbül.

Eközben Draco felvonta a szemöldökét, és feszülten figyelte Hermionét, aki még mindig dolgozott, de egy hang nélkül dolgozott mellette. Csak a pálcából előtörő varázslatok fényében látta a boszorkányt, akinek semmit sem tudott leolvasni az arcáról. Újra úrrá lett rajta az a nyugtalanság és zavartság, de most már tudta magát kontrollálni. Viszont azt cseppet sem vette jó néven, hogy semmilyen tájékoztatást nem kap. Karba tette a kezét, majd megmozdult.

– Ne mozogj, kérlek! – szólt rá a gyógyítóboszorkány. – Még egy pillanatig bírd ki.

Draco nem is lehetett volna ennél mogorvább.

– Mi az, ami olyan érdekes? Ez már most nem hangzik jól.

– Türelem.

– Bár lenne – sóhajtott fel a varázsló.

Hermione a pálcájával a levegőben lebegő egyik adatfolyam felé bökött. A kékes fény megremegett, és egy bonyolult, spirális alakzat bontakozott ki.

– Látod ezt? Ez azt mutatja, hogy a varázserődet…

– Látom.

– Itt már jelen van. De itt látni, hogy valami blokkolja. Mintha a saját energiarendszered nem ismerné fel teljesen. Eddig ezeket nem láttuk – magyarázta tovább a boszorkány. – Milyen csodálatos.

– Én ezt annyira nem érzem annak. – Draco arcán a feszültség csak nőtt, a szeme összeszűkült, ahogy az alakzatra nézett. – Ez mit jelent? Tudom-e még használni? Vagy hogy végleg elveszítettem?

Hermione megrázta a fejét és egy újabb hullámvonalat vizsgált meg.

– Nem. Ez nem végleges. És ezt már bizonyítani is tudom. Az energiaszinted változik, ami azt jelenti, hogy a rendszered próbál regenerálódni. De van itt egy… eltérés. – A pálcája hegye egy vöröses fényt rajzolt a kék spirál mellé. – Pontosan ott, ahol lennie kell. Merlinre, ez egyszerűen lenyűgöző.

– Eltérés? – kérdezte Draco gyanakodva. – Van még más is, amiről eddig nem tudtam?

– Nem, persze, hogy nem. Pontosan az okozza az eltérést, amire számítottam, és ezt ebben az állapotodban ki tudom mutatni. Ez az, ami a leginkább aggaszt – mondta Hermione, a hangja elmélyült a gondolkodásban. – Ez a vöröses fény egy mágikus trauma jele. Olyan, mintha az energiarendszered megpróbálná megvédeni magát valamitől. Ez magyarázza a nyugtalanságot és a pánikérzetet. A tested és a mágiád harcol egymással.

Draco felállt a székről, és elkezdett fel-alá járkálni.
– Ez…

Hermione egy pillanatra megállította a jegyzetelést, és gyengéden ránézett.
– A varázserő nemcsak egy eszköz, hanem az élő részed. Idő kell neki, hogy újra összehangolódjon veled. És pont ezt látjuk most. Csak ki kellett billenteni az egyensúlyból. Mert a tested és a varázserőd mindig az egyensúlyra törekszik.

– Jelen pillanatban nem érzem azt az egyensúlyt.

– Ez normális.

– Nem érzem annak.

– Igazából, minden rendben van veled – mondta végül a boszorkány. – Az idegrendszered most próbálja újra megtanulni, hogyan működjön együtt a varázserőddel, ami eddig védekező mechanizmusban működött.

– Ez biztos?

– Teljesen.

– Merlin…

– Semmi olyan furcsa nincs az állapotodban, amire ne számítottam volna – szólalt meg a boszorkány.

– Engem azért meglepett – morogta a varázsló.

– Megemelkedett az adrenalin szinted, de ez várható volt. Persze vannak még kisebb eltérések, viszont ez a beavatkozás jellegét tekintve ez szintén nem szokatlan… A tested most harcolni próbál az egyensúlyért, és a pánikroham, a düh… mind részei ennek. Ezért érzed magad ennyire nyugtalannak – magyarázta tovább Hermione, és a halvány fényekben is látszott mennyire csillog a szeme. – Ez nem a te hibád, és nem is azt jelenti, hogy gyenge lennél. Ez egy természetes reakció.

– Semmi természetest nem látok ebben – nyögött fel a varázsló, majd az égre emelete a tekintetét. – Minden, ami történt velem természetellenes.



– A varázserőd azt tette, amit kellett. Megvédett téged. Nézd, ezt a legjobb esetben sem így kellett volna csinálni… Persze az eredmények magukért beszélnek. Talán mégis a Mungo…

– Nem… Nincs Mungo. Ebben már megegyeztünk, és nem vetem alá magam egy ottani kezelésnek – jelentette ki a varázsló határozottan. – Nem kockáztatom az álcámat. Még nem végeztem ezzel az egésszel.

– Draco… – Hermione egy utolsó varázsmozdulattal eloszlatta a lebegő fényeket, majd felnézett Dracóra.

– Két dolog fontos. A varázserőm és a névtelenségem.

– Tudod, hogy az, amire készülünk nem a legbiztonságosabb? – kérdezte a boszorkány. – Én…

– Addig akarok Áspis maradni, amíg kell. És még erre szükségem van. Szóval nincs Szent Mungo, nincsen mások. Csak te vagy, Granger. Szóval barátkozz meg a gondolattal. És ne kelljen ezt újra megbeszélnünk – zárta rövidre a vitát Draco.

A Hermione általa létrehozott monitorozó varázslatok apró szikrái lassan halványodtak el a sötétben, mintha a levegő magába szívta volna őket. Lassan mindkettejük alakja beleolvadt a homályba. A teraszon a levegő lassan megnyugodott, és a csillagok újra fényesen ragyogtak fölöttük. Egyedül a feszültség volt az, ami ott lebegett körülöttük.

– Te vagy messze a legrosszabb betegem – szólalt meg Hermione félhangosan. – A legcsökönyösebb, a legmakacsabb, legutálatosabb.

– Legalább nem okozok meglepetést – vigyorodott el a varázsló.

– Meglepetést? Nem… Semmi olyat nem tettél, ami meglepő lett volna.

– Még… de hosszú az éjszaka.

– Tudod, nekem sem könnyű – vallotta be Hermione. – Nekem is gondom van azzal, hogy fájdalmat okozok neked. Sőt… a következő beavatkozás az embertelenség és a kínzás határait súrolja majd. Gondolod, hogy ezt csak úgy rezzenéstelenül meg tudom tenni? Rám is hatással van ez. Persze igyekszem palástolni…

– De az eredmény a lényeg – szólalt meg Draco eltökélt hangon. – Az, hogy visszakapjam a varázserőmet. Más igazából nem számít. És most? Hogyan tovább.

– Most pihenésre van szükséged. A varázserőd regenerációjához idő kell, és nem segít, ha folyamatosan feszült vagy.

Draco hitetlenkedve horkantott fel.
– Könnyű azt mondani. Te nem érzed ezt. Ez olyan, mintha minden, amit eddig tudtál, hirtelen idegen lenne. Érzed, hogy ott van benned a mágia, ugyanakkor mégsem. Minden annyira idegesítően szar.

Hermione a szeme sarkából ránézett, majd lassan kihúzta magát.
– Igazad van. Nem tudom, milyen érzés lehet elveszíteni a varázserődet. De tudom, milyen az, amikor úgy érzed, hogy nincs irányításod a saját életed felett. És tudom, milyen érzés, amikor mindenki elvárja, hogy erős legyél, miközben legbelül szétesel.

Draco egy pillanatra némán figyelte Hermionét, ahogy a nő arca az érzelmek tengerében hullámzott.

– Te mindig erős voltál – szólalt meg végül halkan. – Még akkor is, amikor mindenki ellened volt. Még az iskolában is. És amiket korábban elmondtál… Én nem hiszem, hogy ezek után maradtam volna a gyógyítói pályán. Ez erő.

Hermione halvány mosollyal fordult felé.
– Talán. De ez nem jelenti azt, hogy nem voltak olyan pillanataim, amikor nem éreztem magam szétesettnek. Amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Voltak ilyen pillanataim. Akármilyen erős is vagy vannak olyan dolgot, amik megijesztenek.

– Vannak.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Hermione. – Nézd egy pánikroham becsapós tud lenni. Leginkább megijesztő és rémisztő.

– Nem ijedek meg csak úgy.

– Tudom.

– Nem vagyok gyenge.

– Ezt is tudom, Draco.

– De… – A varázsló mély levegőt vette. – Mekkora kockázata van annak, hogy esetleg meghalnék a beavatkozás alatt?

– Minimális – válaszolta a lány komoran. – Vannak kockázatai a teljes eltávolításnak, de minden attól függ mennyire sikerült a mintavétel, és nem lép-e fel más kockázat. Én nem ezért aggódnék, hanem azért, mert ezek a nyavalyás rézszálak közel vannak a gerincedhez. De mindent megteszek, amit lehet, hogy biztonságban átvészeld ezt.

– Akkor rendben.

– Ebből hosszabb ideig kellene lábadoznod – folytatta a boszorkány. – Kímélned kell magad így is, mert… Nem is tudom igazán mit mondjak neked. Mert semmilyen tanácsot sem akarsz megfogadni.

– Miattam nem kell aggódnod.

– Felelősséggel tartozom érted. A betegem vagy – jelentette ki Hermione. – És ez nem hagyhatom csak úgy figyelmen kívül.

– Gondold az, hogy ezzel megfizetek mindenért, amit tettem ellened – nevetett fel hidegen Draco, és megvakarta a szemöldökét.

– Én nem vagyok olyan, aki kínzással torol meg ilyesmit, Draco. Én… nem vagyok sötét mágus vagy egy pszichopata.

– Mindenért kárpótollak, amit velem kell tenned – szólalt meg a varázsló. – Mindenért. És élvezni fogod.

– Élvezni? – Hermione fejét csóválva nevetett fel.

– A szexen kívül nem hinném, hogy mást elfogadnál tőlem – érvelt Draco, és megint elvigyorodott. – A pénzem nem kell, a bocsánatkérésem csak szavak, szóval inkább tennék valamit, hogy rendben legyen köztünk minden. Mondd, hogy nem akarod ezt sem, aztán tiszteletben tartom a kérésedet, és örökké zaklatni foglak, mert az adósod leszek.

– Miért fontos ez neked, hogy ne legyél az adósom?

– Évekig tudnám mondani, hogy miért – sóhajtott fel a varázsló. – Legalább egy ember legyen, akivel végre zöld ágra tudok vergődni aranytrióból, akinek semmivel sem tartozom, és egy kicsit boldoggá teszem.

– Remélem, hogy Harryt és Ront nem így akarod kiengesztelni.

– Őket nyugodt szívvel utálom tovább – vigyorodott el Draco. – Szóval? Még mindig vonzódsz hozzám, nem?

– Tudod, hogy igen – vallotta be a boszorkány, és ez egyáltalán nem okozott neki semmilyen nehézséget sem. – De egyelőre a gyógyítói utasításokat kellene követned az este hátralévő részében. És nem azon gondolkodni, hogy hányféleképpen juttass el az orgazmusig.

– Minden remek esti programot neked tönkre kell tenned – morogta Draco. – Lehet, hogy most még varázsolni nem tudok, de vannak remek trükkjeim.

– Trükkük, mi? – forgatta a szemét Hermione. – És az egészséged? Most estél át egy egészen fájdalmas beavatkozáson, majd egy nyilvánvaló pánikrohamon, de te mit tennél? A korlátnak dőlve szexelnél velem.

– Kicsit hideg van hozzá, de megoldható.

– Draco!

– És mi lenne a gyógyítói utasítás? – adta meg magát végül a varázsló.

– Egy korty nyugtató bájital. Szerintem egy késői könnyű vacsora és egy nagy pohár gyógytea segíthet. Nem is beszélve egy pihentető alvásról – javasolta a gyógyító. – Reggel pedig megnézem, hogy mennyire volt sikeres a mintavétel.

– Ennyi?

– Egyelőre igen.

– Köszönöm, Hermione.

– Nem kell megköszönnöd, Draco.

– Úgy érzem, hogy meg kell – erősködött a varázsló. Ellökte magát a korláttól, aztán a boszorkány felé fordult.

Hermione tekintetében pontosan azt a fáradtságot és elcsigázottságot látta, mint a sajátjában. Legszívesebben megölelte volna, de valami megállította. Egy érzés, amivel nem tudott mit kezdeni, és ami túlságosan őszinte lett volna. Nem lehetett ez túl komoly köztük. Mindketten veszélynek lennének kitéve, és ő most képtele volt mindkettőjüket megvédeni. Legalábbis, ha észszerűen gondolkodott volna, akkor így lett volna.

Draco egy kicsit közelebb ment, aztán rátette a kezét a boszorkányéra. Ez most más volt, nem szenvedély, hanem az őszinte hála, amit talán soha sem látott a varázsló arcán. Nem is hitte, hogy képes ilyesmit mutatni.

– Tudod, nekem is vannak elképzeléseim a pihenésre.

Hermione elgondolkodó pillantást vetett rá.
– Nem mondod.

A szürke szemek, mintha csillogtak volna a holdfényben, de az is lehet, hogy csak káprázat volt. Egy olyan káprázat, ami vonzza őt a férfihoz, ami nem hagyja, hogy leplezze a nyilvánvaló érzéseit iránta.

– Ehhez először kell egy gyógyító csókja – szólalt meg a férfi.

– Majd hívok valakit a Szent Mungóból neked – incselkedett Hermione.

– Minek, ha van már egy házigyógyítóm? – nevetett a varázsló, majd elkapta a boszorkány derekát, aztán magához húzta. – Csókolj meg!

Hermione kissé előre dőlt, majd ajkait Dracóéhoz nyomta.

Egy apró csók.

Leheletnyi érintés.

Mintha a lábujjával egy forró és illatos kádnyi fürdővíz hőmérsékletét állapítaná meg. Először csak egy apró lépés éppen csak annyi, hogy belemártsa a lábujját. Forró melegség ölelte körbe, ahogy lassan beleereszkedett az érzelmei vízébe. Először égetett, de utána kiderült mennyire átkozottul jó érzés elmerülni benne. A forróság eljutott minden egyes testrészébe, felpezsdítve a vérét.

A csóknak enyhe Lángnyelv Whisky íze volt tele kísértéssel és mámorító ígéretekkel. Soha nem akarta, hogy vége legyen. Draco mondott dolgokat, ahogy ő is, de most ebben a pillanatban semmi észszerű nem érdekelte. Legyen csak minden tiszta folyékony tűz körülöttük. Égessen és perzseljen. Ahogy a szájuk egymáshoz préselődött és lassan szétnyílt átadták magukat az eddig fojtogató vágynak. A lány a varázsló nyaka köré tekerte a karjait, és hagyta Dracónak, hogy mélyebben csókolja.

Zihálva mondta az ajkára:
– Mint a gyógyítód, meg kellene neked ezt tiltanom.

– Mindig szerettem tilosban járni – mondta Draco, majd felkapta a lányt, aki egyből átkulcsolta a férfi derekát a lábaival. – És ágynyugalmat kértél.

– De ez nem éppen olyan – kuncogott a boszorkány.

– Csak értelmezés kérdése. Megmutatom.

Azzal a nyitott ajtón egyenesen a hálószobába mentek. Hermione egész teste a matracra süllyedt, Draco pedig fölé hajolt. Egy pillanatra a tekintetük összetalálkozott, amiben ugyanaz a szenvedély lángja égett. A férfi újra megcsókolta, közben nyelvük összekeveredett, ahogy Draco még mélyebbre vezette a csókot. Fenomenálisan csókolt. Hermione már nem akarta visszafogni magát. Át akarta magát adni ennek az erőnek. A szenvedélynek, ami legyőzte minden szemérmességét.

Draco elmosolyodott, miközben a lány halk nyögését hallgatta. Szintiszta érzékiség. És csak őt akarta. A kipirult arcú boszorkányt, aki egyszerre megőrjítette és felizgatta. Egyszerűen nem bírt betelni vele. Hagyta, hogy a vágy mindent kitöröljön az elméjéből, aztán kapkodva vezesse a kezeit, és a lehető leggyorsabban megszabadítsa a nőt a ruháitól. Hermione válaszul ugyanilyen szenvedélyességgel húzta le a varázsló maradék ruháit.

Végül már csak a meztelen testük maradt, ami finoman és érzékien fonódott egymásba a széles ágyon. Szenvedélyesen csókolták és ölelték egymást. Nem törődve semmi mással. Draco elfelejtette a zavarodott érzéseit, Hermione pedig az aggodalmát, s úgy simult hozzá a férfihoz, mintha soha nem vágyott volna másra.

Elmerültek az érzésben. Mindketten egyszerre nyögtek fel, amikor Draco belehatolt a nedves forróságba, ami körülölelte őt. Tökéletes volt.

– Annyira izgató vagy – suttogta a boszorkány fülébe, majd finoman előre lökte a csípőjét. Hermione hátravetett fejjel nyögve fogadta az érzést, aztán a varázsló dereka köré font lábaival hevesebb mozgásra ösztönözve Dracót. A pihenés gondolta egy pillanat elszállt. Együtt mozogva hevesen kergették a vágyuk kielégülését. Míg végül együtt emelkedtek fel és zuhantak le a sötét mámorba.

hozzászólások: 0