20. fejezet
Mágia

Lucius Malfoy a halban jelent meg. Váratlanul és hoppanálva. Sétapálcája koppant a márványpadlón, amit fényesre sikáltak a házimanók. Arckifejezése komor volt, ahogy mindig, de a mai napon különösen rossz kedvében volt. Hetek óta még csak nem is látta a fiát, ami már elért egy olyan határt, amikor közbe kellett lépnie. Narcissa folyamatos nyaggatása és a saját nyugalma érdekében erőt vett magán, és ő maga jött el a birtok másik végében lévő kisebb épületbe, ami régen a család más tagjainak adott otthont. Gyakran látta a Malfoy-kúriából a fényeket kigyulladni és elaludni, de Draco nem vette a fáradtságot, hogy meglátogassa a szüleit.

Senki sem bírta elviselni azt a haragot, ami Dracóban tombolt már évek óta. Legalábbis közvetlenül egy fedél alatt lakva még kevésbé. Egy teljesen külön úton járt, amit a szülei nem érthettek meg. Düh, mérhetetlen düh… Ők pedig csak a partvonalról nézhették, ahogy a fiuk önpusztításba, majd később valamiféle hadjáratba kezdett, amit egyikük sem értett. És nem volt segítség, nem volt gyógyír arra, hogy az élet visszatérjen a régi kerékvágásba.

Lucius mindig saját magát hibáztatta azért, ami a fiával történt. Nem volt jelen, hogy támogassa. Sosem akarta, hogy a Nagyúr szolgálatába álljon. Ez volt a kendőzetlen igazság, de elbukott ezen az úton… Az Azkaban falai között raboskodott, amikor Draco megkapta a Sötét Jegyet és a feladatot. És ez volt az első dolog, ami elindította a lavinát. A háború utáni élet nem hozott békességet a Malfoy családnak. És Draco varázserejének elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban. Lucius évekig reménykedett abban, hogy valahogy vissza tudják fordítani a folyamatot. Lassan rögeszméjévé vált a kutatás. De egyetlen gyógyító sem tudott segíteni.

Amikor Draco úgy döntött, hogy nem teszi ki magát a nyilvános megaláztatásnak, a Malfoy szülők csendes belegyezéssel és fájó szívvel támogatták. Ez egy arculcsapás volt, és nem a hírnév miatt, nem a családi érdekek és eszmék miatt, hanem mert a fiuk nem ugyanaz az ember volt, aki korábban. Lucius nem tudta megmondani mi a rosszabb, az, hogy a fia elvesztette a varázserejét vagy az, hogy ők tétlenül nézték ezt. Draco teljesen eltűnt a varázsvilágból. Mindenki úgy tudta, hogy külföldön él. Messze innen, és talán sosem jön vissza. De arról nagyon kedvesek tudtak csak, hogy Dracóval mi történt valójában és a Malfoy birtok legeldugottabb részén hajtja álomra a fejét, mint egy mocskos családi titok.

Lucius tudta, hogy Draco valamiféle bosszúhadjáraton dolgozik. De mindig ellenállt a kísértésnek, hogy a régi kapcsolatokat bevetve nyomozzon utána. Narcissa ezerszer kérte, viszont ő megtagadta a kérést. Nem akart még nagyobb szakadékot a családjában, mint ami így is volt. Csendesen figyelték a fiuk dühét, miközben a két Malfoy szülőnek a szíve szakadt meg Dracóért. Lassan beletörődtek az elkerülhetetlenbe.

Mielőtt túlságosan belemerült volna a gondolataiba az idősebb Malfoy egy férfi és egy nő nevetését hallotta az egyik hátsó mellékfolyosóról. Felszabadult nevetést. És egyik a fiáé volt.

– Homenum Revelio – suhintott egyet a kígyófejes pálcájával Lucius. Valóban ketten voltak az épületben.

Az idősebb Malfoy elkomorult. Nem csak egy közös családi vacsora meghívásával érkezett, hanem egy új, még korábban nem próbált lehetőség ígéretével is. Erre a fia jól szórakozott? Egy ismertlen nővel? Örülnie kellett volna neki, mert a fiát azóta nem látta boszorkány közelében, hogy az eljegyzése felbontásra került. De rettenetesen furcsa volt, hogy egy nőt hozott ide. Nem volt ellenére, viszont tudta, hogy Draco a magánéleténél semmit sem védett jobban.

Vett egy mély levegőt, aztán halványan elmosolyodott. Talán mégis visszatér a régi Draco? Olyan régen hallotta így nevetni. Ennyire felszabdultan és boldogan. Bárki is volt az nő, akivel itt volt, legszívesebben megköszönte volna neki. Már éppen elhagyta volna a helyiséget, amikor váratlanul a két fiatal megjelent a halban.

Luciust élete legszürreálisabb élménye érte. A fia és egy barna hajú nő gyapjúzokniban csúszkáltak a márványpadlón, mint két kisiskolás. Mindketten erősen hiányos öltözetben voltak. Dracón csupán egy alsónadrág, Hermionén egy sietve félregombolt ing és rózsaszín csipkebugyi. Mindketten kacarásztak, és észre sem vették a hívatlan vendéget. Draco varázslattal adott maguknak egy kis löketet és a fizikai törvényeit meghazudtolva száguldottak körbe az óriási térben, mint két eszelős. A nagy viháncolásban észre sem vették, hogy nincsenek egyedül. Egy szenvedélyes csók közben pörögtek a márványpadlón.

Lucius már éppen le akarta volna szidni Dracót az etikett nyilvánvaló megszegese miatt, amikor megláttam, hogy a fiánál pálca van és hallotta, ahogy kimondja a varázsigét, ami működött. Merlinre működött! Nem is beszélve arról, hogy mennyi gyönyörű szikrát hányt a pálca, ami annyira kihasználatlanul hevert évekig. A torkát boldogság szorongatta.

– Szentséges Mardekár és Merlin! – szólalt meg kifakadva Lucius egyszerűen képtelen volt másfelé nézni és hoppanálni.

A két fiatal most már észrevette az idősebb Malfoyt, majd egyensúlyukat vesztve nyögve földre pottyantak. A fiatalabb Malfoy egyből talpra is állt, hogy szembenézzen az apjával. Különösebben nem zavarta, hogy rajtakapták, mert igazán semmi sem tudta volna letörni a jókedvét.

– Francba – káromkodott félhangosan Hermione, majd Draco kezét elfogadva felpattant. A boszorkány szemérmesen próbálta lejjebb húzni az inget, de nem igazán volt hová, így némileg Draco mögé húzódva igyekezett takarásba kerülni. Kissé pirulva nézett a meglepett Lucius felé. – Üdv, Mr. Malfoy!

Az említett leforrázva állt a halban, élete talán legnevetségesebb helyzetében, de képtelen volt megszólalni. Mivel válasz nem érkezett, ezért Draco szólalt meg először.

– Apa, nem tudtam, hogy jössz. Nem vártalak.

– Te… te… – mutatott a fia kezében lévő pálcára. – Te varázsoltál?

– Igen – vallotta be Draco. – Varázsoltam.

– Hogyan? Úgy értem mi történt? Én… ez hihetetlen.

– Ez egy hosszú, és meglehetősen zavarbaejtő történet – válaszolt a varázsló egy kis köhintéssel, majd egy kicsit hátrább lépett, hogy Hermione előreléphessen, aki zavarában csak állt ott, bár legszívesebben elbújt volna. – De a lényeg az, hogy Hermione rájött, hogy mi okozza nálam a varázserővesztést. Meggyógyított, és szinte azonnali volt az eredmény.

– Ez hihetetlen – hüledezett Lucius. – Ez biztos?

– Nagyon is az.

Draco meglengette a pálcáját, és milliónyi szikraesőt varázsolt a hatalmas előcsarnokban. Lucius nem is tudta, hogy mit tesz, átvágott a szikraerőn. Megszabadult a szokásos merevségétől, felszámolta néhány öles lépéssel a távolságot kettejük között, aztán szorosan átölelte a fiát. Talán először ilyen szorosan életében. Annyi keserűség és fájdalom szakadt fel benne, annyi aggodalom, és ezt mind elmosta a megkönnyebbülés, ami hullámokban tört rá. Meg sem próbálta elrejteni az érzéseit. Lucius percekig ölelte a fiát, és halkan érthetetlen szavakat mormolt, amiket csak a fiatalabb Malfoy hallott tisztán. Draco közben pedig nyugtatóan csitította veregette meg apja hátát.

De Hermione mindkét Malfoyon látta a megkönnyebbülést. És valami olyasmit, amiről nem is hitte volna, hogy pontosan rajtuk látja: a szeretet. Bármi is történt, bármit is látott a Malfoy családból, a lány már biztosan tudta, hogy van szeretet ebben a családban. Ezt pedig itt látni még ha ilyen zavaró pillanatban is felemelő érzés volt.

– Most már minden rendben – mormolta Draco félhangosan. – Tényleg rendben.

– Minden?

– Minden. Visszakaptam az erőmet, ami tulajdonképpen technikailag el sem veszett. De ezt most bonyolult lenne elmagyarázni – folytatta a varázsló.

– És jól vagy?

– Jól vagyok, apa. Teljesen. Ahogy eddig is. Tényleg semmi bajom. Hermionénak köszönhetően jól vagyok.

– Hála legyen a mágia isteneinek – szólalt meg Lucius végül, majd megtörölte a szemét. A végsőkig kitartott amellett, hogy egy Malfoy nyilvánosan így nem szégyenülhet meg, hogy sírni lássa bárki.

De, amikor Hermione felé fordult, akkor sem tudta még felvenni a szokásos állarcát. Mit sem törődve azzal, hogy a boszorkány hiányos öltözékben állt előtte. Lucius megfogta a kezét, és erősen megszorította.

– Köszönöm! – fejezte ki a háláját az idősebb Malfoy. – Nem lehetek eléggé hálás önnek, Miss Granger! Visszaadta a fiamnak az életét. Azok után, ami önnel történt…

– Kérem, Mr. Malfoy! – állította meg Hermione. – Azt a másik dolgot felejtsük el. Már éppen eléggé megköszönte azzal, hogy a nevemben akkora adományt adott a Roxfort újjáépítéséhez. – Draco összevont szemöldökkel nézett a boszorkányra, de ő csak egy apró biccentéssel jelezte, hogy majd később megbeszélik. – Én gyógyító vagyok. A munkámat végeztem. Tulajdonképpen. – Végül mélyen elpirult, mert a jelenlegi helyzet nem éppen a profizmusról árulkodott.

– Soha nem éreztem még ilyen nagy megkönnyebbülést. Évek óta aggódunk a fiunkért. Minden lehetséges módon megpróbáltunk segíteni neki, ami módunkban állt. El sem tudja képzelni, hogy…

– Ennek még vége, apa. Jól vagyok – szólalt meg Draco. – Ez az állapot pedig végleges és állandó.

– Ez maga a csoda.

– Ez egy igazán szakértő és alapos gyógyító munkájának az eredménye – felelte a varázsló, miközben Hermione mellé lépett, és kedvesen rámosolygott.

– Köszönöm! – mondta Lucius újra. – Nem lehetünk önnek eléggé hálásak.

– Örömmel segítettem, Mr. Malfoy – válaszolt Hermione egy félénk pirulással. És így is volt. Minden mást kivonva az egyenletből, végül is mindenképpen segített volna Dracónak. Ezzel pedig tényleg nem mondott hazugságot.

– Kérem, csak Lucius.

– Rendben, Lucius. Akkor én is csak, Hermione.

– Mivel hálálhatnánk meg ezt a segítséget, Hermione?

– Majd a hálát bízd rám, apa – szólalt meg rekedtes hangon Draco. – Rengeteg mindennel tartozom Hermionénak.

– Igazán?

– De mennyire – vigyorodott el hamisan a mardekáros. – Erről majd később tárgyalunk.

– Nem is zavarnék tovább – mondta Lucius kimérten, és megköszörülte a torkát. – Egy vacsora meghívást hoztam ma estére, mert régóta nem tiszteltél meg a jelenléteddel minket. Anyád el lesz ragadtatva, ha megtudja, hogy mi történt. Sőt… Merlinre, ha ezt elmondom neki!

– Szeretném én elmondani. Ma este meg is fogja tudni ígérem – szólalt meg Draco határozottan. – Nem akartam titkolni, ha erre gondolsz.

– Természetesen – bólintott az idősebb Malfoy. – Feltétlenül számítok mindkettőtökre a vacsoránál.

– Erre semmi szükség – legyintett Hermione enyhe zavarral. – Nem akarok betolakodni a családi vacsorára. Már az is eléggé zavarbaejtő, hogy ilyen illetlen öltözékben találkozunk.

– A jelen helyzetben ez cseppet sem érdekel – jegyezte meg Lucius a lehető legőszintébben, annyira boldog volt, hogy tényleg bármit meg tudott volna bocsátani. – Annyira boldog vagyok, mint akkor, amikor először láttam Dracót varázsolni gyerekkorában. Bár erre a kis jelenetre nem tudom kaphatok-e választ.

– Ööö… igazán…

– Hermione vendég nálam – szólalt meg Draco egy elégedett vigyorral. – Volt köztünk egy apró félreértés, amit jobb volt így kettesben és hosszan megvitatni. Aztán meg is kellett egyeznünk, ami még több időt igényelt. Majd Hermione végül meggyógyított. Én pedig éppen igyekszem ezt neki megköszönni.

Lucius egy nagy pislogás után bólogatott.

– Ha ti ezt így hívjátok mostanság. De mondjuk, hogy elhiszem ezt. Bár nem tagadom a meglepetésemet, amikor a bűbájok jelezték, hogy nem vagy egyedül.

– Mi csak…

– Nem kell szabadkoznotok. Felnőttek vagytok mind a ketten. Felmentettünk Draco minden kötelezettséged alól, amivel a Malfoy családnak tartoztál, mint örökös. Ezt pedig nem fogjuk újra tárgyalni, bármi is történt most. Úgy éled az életedet, ahogy az neked tetszik. Megállapodtunk, ezt pedig elfogadtam. Kimondhatatlanul örülök, hogy visszakaptad a varázserődet. Ez nekem a legnagyobb ajándék.

– Tudod, hogy nem leszek a régi Draco.

– Legyél önmagad, fiam – felelte az idősebb varázsló a lehető legőszintébben. – Tedd helyre azt, amit eddig nem tudtál. Élj. Én csak ennyit kérek tőled. Később pedig majd beszélünk a jövőről, de most a jelen sokkal jobban érdekel.

– Rendben, igyekezni fogok.

– Várunk anyáddal mindkettőtöket a varácsoránál. A szokásos időben. A hátsó teraszon eszünk.

Azzal elköszöntek egymástól, és Lucius dehoppanált. Egy ideig a két fiatal csendben állt egymás mellett, majd Hermione a karját Dracóéba fűzte, és ráhajtotta a fejét a varázsló vállára.

– Szóval fogalmuk sem volt rólam, igaz?

– Nem siettem elmondani, hogy hazahoztam a varázsvilág elsőszámú hősnőjét – vallotta be Draco. – Nézd el nekem. A szüleimet nem nagyon avattam be semmibe, ez az igazság. Hosszú ideje egymás agyára mentünk az állapotom miatt. Nehezen emésztették meg, hogy én vagyok a szörnyű titok a Malfoy birtokon, és… nem bírtam nézni a sajnálkozó tekintetüket. És… inkább kerültem őket, mint kerestem a társaságukat.

– Ezt megértem. De hazudtál nekem.

– Igen, de csak ebben. Semmi másban – jelentette ki Draco. – Az elején el akartalak tántorítani attól, hogy elmenj innen. Valószínűleg a kúriából egyből elengedtek volna haza a szüleim. Senki sem akar egy kis gondot az aurorokkal és Azkaban sem olyan csábító. Szóval ez ennek az egésznek az oka. Egyébként is elmondtam volna, de nem így és nem most. Haragszol?

– Nem különösebben. Miután maradni akartam már nem igazán érdekelt az egész, hogy megszökjek a Malfoy-kúrián keresztül. Sokat nem gondolkodtam rajta.

– Örülök, hogy maradtál.

– Nem is akartad nekik elmondani, hogy visszakaptad a varázserődet? – kérdezte a lány.

– Bocs, hogy nem rohantam egyből hozzájuk – forgatta a szemét Draco, de aztán elnevette magát. – Lefoglalt, hogy három napja folyton szexelünk vagy az elixíren dolgozunk.

– Én megbocsátok – nevetett fel Hermione. – Különben is ezt rádbízom.

– Ebben reménykedtem. El akartam persze mondani neki, de most egyáltalán nem ez jár a fejemben – mondta a férfi, miközben ezt mondta maga felé fordította a lányt, és megcsókolta. – Most sem ez jár a fejemben. Hanem te.

– Draco…

– Hmm?

– Most azért van néhány feladat számodra.

– Micsoda? – kérdezte Draco egy csók közben, amit igyekezett szenvedélyesen elmélyíteni. – Kitaláltad már, hogy mit szeretnél kérni, amivel megköszönhetem neked azt, amit tettél?

– Mondjuk – nevetett a lány, és visszacsókolta a varázsló. – Lehet nehéz feladat lesz.

– Elboldogulok vele szerintem – vigyorodott el a férfi, miközben összedörzsölte az orrukat. – Azt hiszem, hogy nagyon is ráhangolódtunk egymásra.

– Gondolod?

– Tudom.

– Akkor nem lesz meglepő, amit kérek tőled. – Közben Draco egyre szorosabban ölelte, finoman csókolgatta a nyakát, és gondolkodás nélkül felcsúsztatta a kezét a lány combján elérve a csipkés alsóneműt.

– Nagyon ügyes vagyok a bugyik eltűntetésében.

– Ezt úgy szeretem, ne tüntesd el – sóhajtotta Hermione egy újabb szenvedélyes csójkukban, miközben beletúrt Draco hajába. Egyszerűen teljesen elfelejtette, hogy mi zajlik körülötte, amikor az erős férfitenyér a bőréhez ért.

– Akkor a legjobb lesz, ha inkább lehúzom – mondta a varázsló, majd az ujját becsúsztatta a csipkés anyagba. – Én tudok alkalmazkodni.

– Meg sem hallgatod, amit kérni akarok?

– Mondd csak, Mandragóra, mit szeretnél? Bármit megkapsz, amit akarsz.

– Nincs egyetlen egy megfelelő ruhám sem, amiben megjelenhetnék a szüleid előtt – szólalt meg Hermione mosolyogva.

– Valami mocskosabbra számítottam – nevetett Draco. – De meg tudjuk oldani.

– Már így is valószínűleg örökre leégettem magam az apád előtt – magyarázta a boszorkány egy mély sóhajjal. – Legalább az anyukád ne lásson rózsaszín bugyiban és az ingedben.

– Pedig jól nézel ki benne.

– Mint egy szégyenkosztümben – sóhajtott nehezen Hermione.

– És a ruha, amit a Káoszban viseltél? – révedezett vissza a tejfölszőke mágus. – Abban nagyon jól mutattál.

– Vicces. Anyád biztosan örülne, ha abban meglátna… Baj, ha szeretnék jó benyomást tenni?

– Dehogy – mondta Draco, majd csettintett egyet.

Egy házimanó jelent meg a halban. Egy női galambszürke dísztalár volt nála, amit letett az egyik sarokasztalra, egy pár hozzáilló cipővel és némi pipere holmit. Egyszerű volt, de elegáns. A manó meghajolt és egy szó nélkül elment.

– Megoldva.

– Te jó ég! – szólalt meg Hermione. – Szerintem nagy bajban lesz az, aki ellopta tőled a bájital receptjét. Mikor intézted ezt el és hogyan? És mikor szóltál a manónak?

– Mágia – suttogta Draco a lány fülébe. – Nagyon sok mágikus dologra vagyok képes.

– Tudom. Egészen egyedülálló tehetséged van bizonyos dolgokhoz.

– Igazán, nem szükséges dicsérned.

– Igen, tudom, hogy hajlamos a fejedbe szállni az ilyesmi – sóhajtott mosolyogva Hermione. – De most komolyan, honnan van a ruha?

– Hetekkel ezelőtt megvettem – fújta ki a levegőt Draco. – Mégsem engedhettelek haza úgy, ahogy jöttél. Gondolnom kellett a jóhíredre is. És valami elegánsat akartam. Mégis csak egy konferencia volt az alibid.

– Amit elrablásra módosítottál Harry miatt – nevetett fel halkan a boszorkány. – Nem tudom, hogy mennyire nyomozgatnak utánam.

– Úgy tudom, hogy Potter kerestet a kémeim szerint, de csak diszkréten. Viszont soha az életben nem fog itt megtalálni – mormolta a férfi. – Ott akarok lenni, amikor megtudja.

– Olyan gonosz vagy.

– Tudom. Nem tehetek róla. Potterrel ez csak félig személyes – magyarázta Draco. – Nem szeretem, amikor az ügyeimbe beleárja magát.

– Köszönöm a ruhát – terelte vissza a témát a lány.

– Igazán nincs mit.

– Jó, akkor térjünk vissza a dolgunkra – szólalt meg Hermione kiszáradt szájjal.

– Jól van – mondta Draco, és már nem is volt a boszorkányon a bugyi, hanem valahol a bokájánál.

– Az elixíren kellene dolgozni. Erre gondoltam.

– Azt hittem, hogy kihasználjuk a mai napot – mormolta a varázsló, majd a boszorkányt a falhoz szorította és felemelte az egyik lábát, hogy a dereka köré fontja. – És valamelyik fantáziádat váltjuk valóra.

– Ki is használnánk. Bár neked különben is pihenned kellene. Szentséges Merlin! – nyögött fel a boszorkány, amikor megérezte a varázsló egyáltalán nem jelentéktelen bizonyítékát, hogy mennyire jól is van. A saját teste pedig reagált erre az egészre, még ha az elméje valahol nem is támogatta, hogy semmittevéssel és szexszel töltse az egész napot. Sajnos az elméje vesztésre állt. Egymás szemébe néztek. A sötétszürke tekintetet pontosan ugyanolyan vággyal teli volt, mint eddig.

– Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van a pihenésre? – kérdezte Draco, miközben hozzásimult a boszorkányhoz, és finoman a nyakát csókolgatta.

– A mentális egészséged is fontos – mormolta Hermione, miközben megborzongott a varázsló érintésétől, aki most még jobban ingerelte.

– Igazán? – vigyorgott a férfi, majd gyorsan megszabadult az alsónadrágjától. Majd egyetlen erőteljes lökéssel már el is merült benne. Mindketten felnyögtek az érzésre. – Akkor tegyünk valamit, hogy ne őrüljek meg.

– Ahaaa…

– Kulcsolj át a lábaddal!

Hermionénak csak annyit kellett tennie, hogy kapaszkodjon és tartsa magát, miközben a kezeivel a varázsló nyakát karolta át, miközben a márványfalhoz nyomták. Egy ideig érezte a hideg kő érintését, de aztán minden figyelme másra terelődött. Mélyen felnyögött, amikor megérezte, ahogy Draco könnyedén beléhatol. Jelen pillanatban az elixír valamilyen másik dimenzióban létezett, aminek még csak a közelében sem volt.

Egy pillanatra találkozott a viharszürke tekintettel, aminél áthatóbban soha nem nézett rá egyetlen férfi sem. Kapkodó csókot váltottam, miközben Draco megtalálta a ritmust. A varázsló testéből áradó forróságot még a lány még vékony ingjén keresztül is érzékelte, a hátát karistolta a fal, de pillanatnyilag nem törődött ezzel és Draco annyira szétfeszítette a lábait, hogy az izmai belesajdultak. De mindez semmi sem volt ahhoz, amit érzett. Mindent elsöpört a forróság, ami először ugyan kissé fájdalmas volt, ám nem sokkal később melegséghullámokba csapott át.

A férfi először lassú mozdulatokkal mozgott benne, aztán egyre erősebben és erőseben fokozva a ritmust. A lánynak nem kellett azzal törődnie, hogy visszafojtsa a vágyát, nem is lett volna képes rá. Szégyentelenül hangos nyögések visszhangzottak a halban mindkettejüktől. Draco olyan mélyen hatolt bele, hogy Hermione teste összerándult. A forróság hullámokban száguldott végig a testükön. A kéjes hullámok egyre nagyobbak lettek, és levegő után kapkodtak, miközben elvesztek az orgazmusuk mélységében. Szorosan simultak egymáshoz. A varázsló erősen tartotta magukat.

– Így gondoltad? – kérdezte Draco zihálva, miközben lassan kihúzódott és a csillogó barna szemű lányra nézett, majd még mindig szorosan tartva őt, engedte, hogy a remegő lábak a földet érjék.

Hermione mély levegőt vett és lassan kifújta, egy kicsit még szédült is az elsöprő érzelmektől. Ez az egész annyira felkavaróan jó volt, hogy már szavakat sem talált rá. Megérintette a varázsló arcát, aztán rámosolygott, és egy hosszú csókkal válaszolt a kérdésre.

– Talán nem teljesen így – közölte kiszáradt szájjal, majd halkan felkuncogott.

– Vannak még ötleteim – vigyorodott el a férfi. – Ki akarom használni veled az időt.

– Talán jobb lenne, ha szánnál egy kis időt magadra – mondta a boszorkány, miközben végigsimította a sebhelyet Draco arcán. – Talán kezdhetnél valamit a hajaddal és ezzel a szakállal is.

– Mi bajod van vele? – kérdezte a varázsló. – Szerintem nagyon jól áll.

– Valakinek biztosan – nevetett Hermione.

– Titokzatos leszek tőle – mormolta, miközben belecsókolt a boszorkány tenyerébe.

– Annyira felismerhetetlen vagy. Mintha nem is lennél önmagad.

– Ez volt a cél. Varázslat nélkül is mennie kellett az álcázásnak. És csak mondom, a hajam ápolt és a szakállam is. Nem egy Zsepbiszok közből való pálcás gyilkos vagyok.

– Akkor sem a te stílusod. – A boszorkány kisimította a szemébe lógó hosszú, kissé hullámos tincset az arcából. – Látni akarom a felnőtt Dracót.

– Inkább adj tíz percet, és megmutatom újra, hogy mennyire vagyok felnőtt.

– Tudod, hogy értem – mondta Hermione, aztán megcsókolta. – Most már ideje, hogy egy kicsit önmagad legyél. Túl sokáig voltál csak Áspis. Legyél most már Draco is.

Draco lehunyta a szemét, mintha valami visszatartaná egy egyszerű dologtól, ami eddig olyan volt neki, mint egy páncél. Áspis több volt, mint egy álca. Lassan kezdett egy életstílussá válni. Egyszerre volt nehéz és egyszerű megválni ettől.

– Szánok egy kis időt magam.

– Rendben.

– És te addig mit csinálsz?

– Először is megfürdök megint – válaszolta a boszorkány. – Aztán tovább foglalkozom az elixírrel.

– Megyek én is veled – jelentkezett a mágus. – Legalábbis, ami a fürdést illeti.

– És jó leszel?

– Nagyon-nagyon jó leszek ezt megígérhetem – nevetett fel öblösen a varázsló. – Még meg kell neked annyi mindent köszönnöm. A zuhany alatt még nem tettem meg.

– Szerintem már megvolt.

– Egy kicsit csavarunk a pózokon. Nem lesz unalmas megígérem – vigyorgott a férfi elégedetten.

– Külön fürdőt akarok – próbálkozott a boszorkány.

– Késő, Mandragóra. Forró zuhanyt veszünk. Ketten.

Azzal ölbe kapta a nevető lányt és hoppanált vele a fürdőbe. Aznap Hermione csak ebéd után jutott le a laborba az elixírt megnézni. De nem volt oka panaszra.

***

Draco egyedül állt a fürdőszobában tükör előtt a pálcával a kezében. A haja csapzott volt és még nedves, a rövid szakáll is, amit jó ideje viselt. Mostanság soha nem nézte meg magát ennyire. Nem volt rá oka, nem is érdekelte. Mégis eljött az ideje, hogy megszabaduljon pár dologtól.

A pálca hegye lassan megemelkedett, és Draco egy pillanatig csak figyelte a saját tükörképét. A halvány fényben szürkéskék szeme keményen villant vissza rá, mintha próbára tenné önmagát.

– Vágjunk bele – szólalt meg hangosan a férfi.

Mély levegőt vett, majd határozott mozdulattal mormolta az igét. A rövid szakáll először megremegett, aztán mintha láthatatlan penge szántotta volna végig az arcát, a szőrszálak eltűntek, és a bőre újra simává vált.

Egy darabig csak figyelte a változást, ujjával végigsimított az állán, mintha bizonyosságot akarna szerezni róla, hogy tényleg megtette az imént azt, amit elhatározott. Aztán a hajára nézett. A nedves hosszú, kócos tincsek nehézkesen lógtak az arcába. Megint felemelte a pálcát. Egyetlen mozdulat, egyetlen halk varázsige, és a haj rövidülni kezdett, visszahúzódott a megszokott, tiszta vonalak közé. Egy szárítóbűbájt bocsátott magára. A tejfölszőke tincsek most rendezett, ápolt formában hullottak a homlokába. Érezte, ahogy megkönnyebbült a fejbőre a sok hajtól.

A tükörből lassan az a férfi nézett vissza rá, akit rég eltemetett magában. Akihez eddig sem a tekintete, sem az érzései nem akarták kötni. Most viszont ott állt előtte. Draco Malfoy, eredeti formájában. Rég nem találkoztak. Egyedül talán az arcán végigfutó sebhely jelentett emlékeztetőt a múltra.

Egy pillanatra elmosolyodott, de mosolya hidegen halványult el. A varázserejét visszakapta, a külsejét is – de a kérdés ott motoszkált benne: vajon ő maga is visszatért?

– Sokkal jobb – szólalt meg Hermione az ajtóból, és mosolyogva figyelte a mágust.

– Így kevésbé tűnök veszélyesnek – vonta meg a vállát a férfi, majd megfordult, hogy a nő szemébe nézhessen.

Hermione csak megforgatta a szemét, majd ellökte magát az ajtótól, és belépett a fürdőszobába. Annyira közel ment a varázslóhoz, hogy megérinthesse a sebhelyet az arcán.

– Tudod, ezt el tudnám tűntetni neked.

– Annyi sebhelyem van – sóhajtotta Draco, miközben egy pillanatra lenézett a Sectumsepmra hegekre. – Eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít.

– A Sectumsempra hegeket nem lehet eltűntetni – mondta Hermione egy kicsit bűnbánóan. – Sötét átok okozta, amit gyűlölet alkotott. De egy nyisszantó bűbáj egészen más. Lehet többször is kezelnem kell, viszont jó eséllyel el tudom tűntetni. Ha akarod.

– Rádbízom magam.

Hermione óvatosan végigsimította a varázspálcáját a sebhely fölött. Halk igét mormolt, és a heg halványan felizzott. Először égő fájdalom hasított az érzékeny bőrbe, sokkal intenzívebb volt, mint amikor a nyisszantóbűbáj eltalálta az arcát. A férfi rezzenéstelenül tűrte a beavatkozást, pedig érezte a fájdalmat. Majd lassan halványodni kezdett a sebhely. Draco arca megfeszült, de nem mozdult, tekintetét szilárdan Hermione szemébe fúrta, mintha próbára tenné magát.

– Fáj? – kérdezte a boszorkány halkan, miközben egy pillanatra megállt.

– Nem. – A férfi hangja mély és határozott volt, de Hermione látta a szeme sarkában az apró rándulást. – Talán egy kicsit.

– Tudom. Bár közel sem annyira fájdalmas, mint amit korábban csináltunk.

– És hogy sikerült?

– Mindjárt kész.

Még egy mozdulat és a heg már alig látszott, talán csak egy apró vonal maradt a helyén, amit már könnyebb lesz eltűntetni, ha megnyugodott a bőr. Hermione megállt, elégedetten biccentett, majd visszahúzta a pálcáját. Draco lassan fordult a tükör felé, végigsimított az arcán, és elgondolkodva bólintott.

– Mintha soha nem lett volna ott.

Hermione mellé lépett, és a tükörképükre nézett. Egy pillanatig csak álltak egymás mellett, szinte összeérve, mintha a közelségük természetes lenne.

– Most már tényleg úgy nézel ki, mint a felnőtt Draco Malfoy – jegyezte meg a nő, majd lágy mosollyal fordult felé.

– Az, akit ismertél szerintem már nem is létezik – sóhajtott a varázsló.

– Sokkal több vagy annál.

Draco még mindig a tükörbe bámult, amikor Hermione félrebillentett fejjel vizsgálni kezdte.

– Tudod, így sokkal fiatalabbnak tűnsz így – jegyezte meg Hermione. – Szinte… rokonszenvesnek.

– Szinte? – vonta fel a szemöldökét Draco. – Tehát a szakállam volt a baj eddig? Mi lesz most, hogy eltűnt? Még jobban összemelegedünk?

– Ennél jobban? És a szakáll nem áll jól – Hermione szeme sarkában huncut mosoly bujkált. – Inkább az volt a gond, hogy úgy festettél, mint valami nyugdíjba vonult tag a Walpurgis lányaiból. Főleg azzal a hosszú hajjal

Draco hitetlenül elnevette magát.
– Egy rocksztár? Inkább úgy néztem ki, mint egy rejtélyes, veszélyes mágus. Most meg, mint egy diák, aki túl van a RAVASZON.

– Ha rejtélyesnek akartál tűnni, sikerült. Senki sem ismerte volna fel, hogy te vagy az a Malfoy, aki annak idején minden egyes tükör, lovagi páncél vagy visszatükröződő felület előtt megállt, csak hogy ellenőrizze, a haja tökéletesen áll-e.

– Most megint visszatérhetek ehhez a szokáshoz. Hála neked, Mandragóra.

– Mit szabadítottam rá a világunkra?

Draco színlelt felháborodással fordult felé.
– Az önmagamról való gondoskodás a kifinomultság jele, drágám. Valaki például kócos hajjal is képes megmenteni a világot… de nem biztos, hogy úgy kellene hagyni.

– Ha ezzel rám célzol.

– Imádom a vad hullámaidat – vigyorgott szemtelenül a férfi. – Néha olyanok, mintha külön életet élnének. De azért vannak varázslatok, amivel meg tudnád zabolázni.

Hermione összefonta a karját, de az arcára kiült a mosoly.
– Vigyázz, Draco. Most már visszakaptad a varázserődet az igaz, de nem tudsz mindent. Egy rossz szó, és a hajadat rózsaszínre bűvölöm, aztán lehet nem változtatom vissza.

– Nem tennéd – felelte Draco, de szeme csillogásából látszott, hogy pontosan tudja: Hermione bármikor megtenné.

– Ha befejezted végre a szépítkezést, akkor el kellene készülnünk a ma esti vacsorára a szüleiddel – szólalt meg Hermione, karját összefonva.

Draco szeme elkerekedett, majd lassan felé fordult.
– A szépítkezést? Granger, ez művészet volt, nem szépítkezés.

– Hm, nevezheted, ahogy akarod – vont vállat Hermione. – A végeredmény ugyanaz: most már elég tűrhetően nézel ki ahhoz, hogy ne hozz zavarba az asztalnál.

Draco gyanakvóan összehúzta a szemét.
– Tudod, a szüleim azt hiszik, hogy te civilizált vagy. Legalábbis, úgy gondolom. Apám már biztosan nem így gondolja a ma reggel után. De ilyeneket mondasz, kénytelen leszek megemlíteni, hogy az apám látott ma reggel rózsaszín bugyiban és ingben.

Hermione halkan felnevetett, és közelebb lépett.
– Zavarba akarsz hozni?

– Megeshet.

A boszorkány szeme összeszűkült, de a szája sarka árulkodóan megremegett.
– Inkább ne tedd – ismételte, de már nem volt benne igazi fenyegetés.

Draco lassan körbejárta, mintha alaposan mérlegelné a helyzetet.
– Tudod, Granger… néha azon gondolkodom, hogy a Malfoy család történetének legnagyobb botránya nem az volt, amit a háborúban műveltünk, nem is az, hogy elvesztettem a varázserőmet, hanem az, hogy te képes így sakkban tartani engem. És még csak nem is tudod mekkora hatalmad van felettem.

Hermione felnevetett, és oldalba bökte.
– Hidd el, nem kell mindent elmondanom rólunk ahhoz, hogy botrány legyen. Elég maga a tény, hogy kényszervendégeskedésből itt lakom nálad. A többit pedig rábízhatjuk a képzeletre. Egy kis rózsaszínre festett haj pedig már igazán nem számítana olyan nagy sakkban tartásnak.

A varázsló elmosolyodott, és egy pillanatra lehajolt hozzá, csak annyira, hogy szinte suttogva szóljon.
– Akkor állapodjunk meg: te nem emlegeted a hajamat, én pedig hallgatok a bugyidról.

A lány felvonta a szemöldökét, majd játékosan hozzátette:
– Méltányos ajánlat. Szóljon ez az este arról, hogy visszakaptad a varázserődet.

– Így lenne a legjobb mindkettőnknek.

– Igen, igen – helyeselt a lány elégedett bólintással, aztán megcsókolta a varázslót.

***

Pár órával később már a Malfoy birtokot átszelő ösvényeken gyalog tették meg az utat Malfoy-kúria felé. Az este kellemes volt, rózsaillatot hozott magával a szél. Hermione galambszürke talárja lágyan ringott minden lépésnél, ahogy Dracóval ketten átsétáltak a kúriát körülölelő parkon. A férfi kékre méretre szabott öltönyben, fehér ingben, és sötétbarna sárkánybőrcipőben haladt mellette, bár megőrizte egyenes tartását, Hermione észrevette, hogy kissé feszélyezve igazítja meg a zakó ujját.

– Valami gond van a ruháddal? – kérdezte a boszorkány.

– Valami furcsa – morogta a mágus. – Méretre készült, mégis olyan, mintha nem is tudom… Kényelmesebb azt, amit általában hordok.

– Gondolom ezt nem mostanában hordtad.

– Nem igazán.

– Várj egy kicsit – állította meg a lány. – Segítek rajta.

– Értesz a ruha elbűbájoláshoz? – kérdezte egy ferde mosollyal Draco.

– Szerintem te jobban értesz hozzá. Én csak kényelmesebbé teszem azt, amit viselsz.

– Később én is kényelmesebbé teszem ezt, ami rajtad van – jegyezte meg egy apró hamiskás mosollyal a varázsló. – Egyszerűen leveszem rólad.

– Nem volt még elég? – tudakolta nevetve a boszorkány, aztán megbűvölte a Draco ruháját. A férfi mélyet lélegzett, ahogy az anyag eleget engedett.

– Nem – válaszolta. – És köszönöm.

– Nincs mit.

A park azonban békés légkört árasztott. Gondosan nyírt sövények vezették az ösvényt, köztük színes virágágyások húzódtak: halvány rózsák, illatos levendulabokrok és kék harangvirágok nyíltak. A késődélután napfénye aranyló fénycsíkokat vetett a kavicsos útra, a kertben pedig halk madárcsiripelés kísérte őket. A távolban szökőkút csobogott, vízcseppjei szivárványszínben szóródtak szét a levegőben. Hermione beszívta a kert tiszta illatát, és egy pillanatra úgy érezte, mintha egészen más világba csöppent volna.

– Rég jártál már ilyen öltözékben? – kérdezte meg Hermione, oldalra pillantva Dracóra, aki időközben megfogta a boszorkány kezét.

– Rég volt rá okom – válaszolta a férfi, szeme sarkában halvány mosollyal, de hallatszott a hangján a nyugtalanság. – A Káoszban nem éppen praktikus viselet.

Hermione csak megrázta a fejét, és finoman megszorította Draco kezét, mintha ezzel akarná nyugtatni.

– Ugye nem vagy feszült a ma este miatt?

– Nem igazán. Csak minden más nyomaszt egy kicsit – felelte Draco egy mély sóhajjal. – Most úgy viselkedünk, mint egy normális pár, de te is tudod, hogy…

– Igen, tudom – bólogatott a boszorkány.

– Nem akarom ezt, de muszáj. A biztonságod érdekében.

– Én sem akarom, de muszáj – rázta meg a fejét Hermione. – Nem jó az időzítés.

– A legelcseszettebb, amit el tudok képzelni.

Amikor elértek a teraszhoz, a hófehér abroszokkal megterített asztal már várta őket, az ezüst étkészlet és a kristálypoharak megcsillantak az aranyló napfényben. Narcissa ott állt a székek mellett, elegáns, halványzöld talárban. Lucius kissé háttérbe húzódott, botjára támaszkodva, a szája szegletében ismerős, mindentudó mosollyal.

Narcissa szeme elkerekedett, amikor megpillantotta a fiát. Egy pillanatra levegőt sem vett, csak közelebb lépett, és a kezét ajkaihoz emelte.
– Draco… – szólalt meg hitetlenkedve.

Draco kissé zavartan, de büszkén húzta ki magát, majd pálcáját felemelte, mielőtt anyja tovább foglalkozott volna a külsejével. Egyetlen mozdulattal apró, aranyló szikrákat varázsolt a levegőbe, melyek aranyröppentyekké formálódtak, és lassan szétszálltak a terasz felett. Több száz volt belőlük, amelyek hangosan énekeltek.

Narcissa szeme megtelt könnyel, és szinte futva közelítette meg őt. Megérinthette a fia arcát, hogy jól az eszébe tudja vésni ezt a pillanatot.

– Oh, Merlinre! Ez… Visszakaptad… visszakaptuk. – Hangja megremegett, és a nő ajkán ritkán látott, őszinte és megkönnyebbült mosoly futott végig. Narcissa magához ölelte Dracót. És percekig csak zokogott.

Lucius csendben figyelte őket, de szemében elégedettség és melegség csillant. Ő már reggel tudta a hírt, mégis hagyta, hogy ez a pillanat csak anya és fia között bontakozzon ki. Draco érezte, ahogy az éveken át hordozott terhek egy része lassan legördül róla. Ez a találkozás több volt egyszerű családi vacsoránál: egy darabot kapott vissza abból az életből, amit már rég elveszettnek hitt. Végül az idősebb Malfoy is csatlakozott a családi öleléshez. Aztán elengedték egymást.

– Ezt el sem hiszem. Hogyan történt? Mesélj el mindent! – kérte Narcissa, aki még mindig Draco arcát fürkészte, mintha attól tartana, hogy a látvány csak illúzió, és bármelyik pillanatban szertefoszlik.

Draco azonban közelebb hajolt, és halkan megszólalt:
– Nem egyedül értem el idáig. – A szeme egy pillanatra Hermione felé siklott, aki kissé zavartan, de nyugodt tartással állt mögötte. – Hermione nélkül soha nem kaptam volna vissza a varázserőmet. Ő volt az, aki… rájött arra, hogy miért nincs varázserőm.

– Hála legyen Merlinnek!

Narcissa szeme megrebbent, majd lassan Hermionéra emelte a tekintetét. Egy pillanatig csend volt, olyan, mintha a terasz levegője is megállt volna. Hermione bizonytalan mosollyal biccentett, nem tudva, mit várhat a másiktól. A következő pillanatban Narcissa odalépett, és minden előzetes szó nélkül átölelte. Karja szoros volt, mégis gyöngéd, mintha éppen ezzel az öleléssel akarná kimondani mindazt, amit a büszkesége sosem engedett volna hangosan.
Hermione először megmerevedett a meglepetéstől, aztán lassan viszonozta az ölelést. Narcissa parfümjének finom illata körbelengte, és egy pillanatra úgy érezte, mintha nem a rettegett Malfoy úrnőt, hanem egy hálás édesanyát tartana karjaiban.

– Köszönöm – suttogta Narcissa, alig hallhatóan. – Több mindent adtál vissza nekünk, mint amit valaha remélni mertem. Visszaadtad az életünket.

Lucius a háttérben állva, botjára támaszkodva figyelte a jelenetet. Tekintetében ott ült a mindentudó mosoly, de ezúttal nem szólalt meg – ő is tudta, ez a pillanat Narcisszáé.

– Lucius, miért nem mondasz már te is valamit?

Az említett kissé megemelte az állát, mintha már pusztán ezzel is jelezné méltóságát, majd halkan, de határozottan válaszolt:

– Én már ma kinyilatkoztattam az érzéseimet, drágám – felelte az idősebb Malfoy. – Még egy érzelmi kitörés már igencsak zavarbaejtő lenne.

– És még csak nem is szóltál nekem?

– Kedvesem, ezt meglepetésnek szántuk. Draco maga akarta volna elmondani – nézett a feleségére gyengéden Lucius.

– Sikerült meglepnetek – mondta Malfoy asszony, miközben törölgette a szemeit. – Üljünk asztalhoz.

Az ezüst evőeszközök és kristálypoharak finom csillogása mellett Narcissa, Lucius, Draco és Hermione leültek az asztalhoz. A napfény még mindig lágyan szűrődött be a terasz fölé hajló lugasok alól, az illatos virágok illata pedig szinte körülölelte őket.

– Oh, Draco, még mindig meghatódva érzem magam – kezdte Narcissa mosolyogva. – Hogy érzed magad?

– Jobban, mint vártam – válaszolta a férfi, miközben kényelmesen a székébe húzódott, próbálva hozzászokni a kicsit szűkebb öltönyhöz. – Hermione sokat segített, hogy újra biztonságban érezzem magam.

– Ez még mindig hihetetlen – jegyezte Lucius, kicsit elmosolyodva. – Nem is tudom… megtudhatjuk az életetek?

– Nem is tudom, hogy hol kezdjem – nevetett Hermione felszabadultan. – Csak örülök, hogy sikerült.

– Egyelőre még nem mondunk semmit – szólalt meg Draco. – Sem a megoldásról, sem arról, ami okozta.

– De nagyon szívesen el…

– Most nincs itt az ideje. És szerintem csak elrontanánk az estét ezzel a sok gyógyítói kifejezéssel. Illetve szeretnélek titeket megkérni arra, hogy senkinek se szóljatok – fejezte be az ifjú Malfoy a mondandóját.

– Természetesen, drágám, ahogy akarod – mondta Narcissa. Lucius válaszul csak biccentett.

A beszélgetés lassan átváltott könnyedebb témákra: a park szépségére, a gyógynövényekről, és arról, hogy milyen gyakran változtatják a Malfoy-kúria virágágyásait. Mindenki részt vett a csevegésben, Draco is egyre felszabadultabban beszélgetett, bár néha mégis elkalandozott a tekintete Hermionéra, aki kedélyesen elcsevegett a szüleivel. Narcissa nem volt rest egy-egy családi anekdotát és Draco gyerekkorát is feleleveníteni. Az este több, mint kellemesen telt.

A desszert után – finom málnatortácskák és csokoládés mousse került az asztalra – Lucius halk köszörüléssel a torkán jelezte, hogy szeretne egy szót váltani a fiával.

– Draco, egy pillanatra el tudnál jönni velem az irodámba? – kérdezte a férfi, miközben Narcissa a tortával foglalkozott, Hermione pedig mosolyogva kortyolta a desszert utáni teát.
Draco felhúzta a szemöldökét, majd lassan bólintott.

– Természetesen, apa.

Draco elmosolyodott, majd Lucius mellett elindultak befelé. A kúria csendes folyosón a családi arcképek már szunyókáltak a kereteikben, csak egy-egy ébren lévő varázsló vagy boszorkány biccentett a két Malfoy felé. Lucius kinyitotta az iroda ajtaját, aztán mindketten beléptek a helyiségbe, aminek csendjében csak a selyemfüggönyök lágy suhogása és a tűz ropogása hallatszott. Lucius végigpillantott a könyvespolcon, majd leült Draco mellé a mahagóni székbe, tekintetét finoman a fia arcára szegezve.

– Itt akár beszélhetünk is négyszemközt – kezdte az idősebb Malfoy, hangjában nem volt vád, csak kíváncsiság. – Miért nem akarod elmondani, hogyan kaptad vissza a varázserődet? Évek óta figyelem, amit teszel, fiam, és… ha…

Draco egyből felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa az apját.
– Ez most… nem fontos – felelte halkan. – Egyelőre legalábbis egyáltalán nem az. Egyrészt nem akarok, hogy erről bárki tudjon.

Lucius szeme csillogott, ahogy egy kicsit közelebb hajolt.
– Nem gondolod, hogy talán érdemes lenne bevonni minket is? Tudod, ha bármi… komplikáció adódna, segítséget nyújthatnánk. Ez eddig is így volt. És ezután is így lesz. Nem kérted, de attól még itt vagyok.

– Nem lesz szükség rá – mondta Draco határozottan, de nem ridegen. – Minden rendben van. Kézben tartom a dolgokat, de még vannak lezáratlan ügyeim. Mielőtt visszatérek a… varázsvilágba.

Lucius lassan bólintott, de a tekintete nem engedte el a fiát.
– Értem. Csak… ne feledd, hogy mindig itt vagyunk, ha szükséged lenne ránk.

– Tudom, apa – felelte Draco. Egy pillanatra halkabb lett a hangja, majd felállt. – Ez most az én ügyem. Csakis az enyém, szóval muszáj egyedül megoldanom.

– És mindent megértenék. Nekem sem makulátlan a múltam, de ezt te is tudod. Én is követtem el hibákat – mondta Lucius komoran.

– Ezt is tudom. Ha ennek vége, akkor ígérem, hogy mindent el fogok mondani. Ezt pedig ne vedd a bizalmatlanságom jeleként. Csak nem akarok senkit sem jobban belekeverni.

– És mi a helyzet a Granger lánnyal?

Draco mélyen felsóhajtott.

– Bonyolult.

– Nos, nekem egyszerűnek látszik – mosolyodott el Lucius. – Hacsak nem tévedek.

– Hamarosan elmegy.

– Te pedig nem akarod ezt, igazam van?

– Apa, kérlek! Ez az este már így is érzelmekkel teli. Ne kelljen nekem is kinyilatkoztatást tennem, amivel zavarba hozom magam.

– Akkor ideje visszatérnünk a teraszra.

Ahogy visszatértek a teraszra, már nem volt hátra más, mint a búcsúzás. Narcissa finoman mosolygott, és megérintette Draco karját, de végül még egyszer az ölelésébe vonta.

– Örülök, hogy újra látlak így, fiam – mondta halkan. – Vigyázz magadra, és tudd, hogy mindig számíthatsz ránk.

– Tudom, anya.

– És ne kelljen heteket várni, hogy újra lássalak.

– Nem kell…

– És hozd magaddal Hermionét is.

– Én…

– Köszönöm a meghívást, Narcissa – segítette ki a barna hajú boszorkány. – Örömmel eljövök bármikor.

– Mi köszönjük – csatlakozott Lucius.

– Szóra sem érdemes.

Lucius csak csendesen intett feléjük, a szemében továbbra is ott bujkált a mindentudó mosoly. Elköszöntek egymástól, aztán amikor leértek a teraszról és elindultak az ösvényen. Draco mély levegőt vett, majd Hermionéra nézett.

– Hosszú este volt – súgta neki, és az ujját finoman összekulcsolta az övével.

– Annyira nem.

Egymás mellett sétáltak a parkon keresztül, az illatos virágok és a puha napfény között. A levegő nyugodt volt, csak a madarak csiripeltek a fák között.

– Köszönöm, hogy velem voltál ma este.

– Szóra sem érdemes – felelte Hermione, majd a vállára tette a kezét. – Miért nem akartad, hogy elmondjam a szüleidnek hogyan sikerült visszaállítani a varázserődet? Nem gondoltam, hogy ez titok.

– Eddig sikeresen távol maradtak ettől az ügytől. Elég, ha annyit tudnak, hogy már nem vagyok az a varázserőtől megfosztott szerencsétlen, aki eddig – szólalt meg komoran Draco. – Elmondani nekik az egészet… nem a mai este lenne a legjobb alkalom.

– Holnap már folytatni akarod a kutatást?

– Muszáj. Addig nem állhatok le, amíg nem tudom mi van emögött.

– Talán… együtt kellene dolgoznod Harryvel – javasolta a boszorkány. – Mármint, ha tudná a teljes igazságot…

– Túl sokat gondolsz Potterről. Ha megtudná, akkor a legjobb esetben is Azkaban lenne az egésznek a vége. Ha rólam van szó, akkor nem tud objektív lenni. Ráadásul nem is engedne el. Legjobb, ha Áspist ismeri csak és kizárólag, aki csak egyszerűen eltűnik, ha ennek az egésznek vége.

– És ha nem találod meg?

– Hidd el meg fogom találni! – felelte hidegen Draco. – De előbb gyógyítsuk meg azokat, akik a Szent Mungóban fekszenek.

– Akkor dolgozunk az elixíren.

– De csak azután, hogy lehúztam a bugyidat.

Hermione hangosan felnevetett.

hozzászólások: 0