21. fejezet
21. fejezet
Elixír
A levegőben édeskés, szúrós illat terjengett, bár a szellőztetőbűbáj folyamatosan működött, de nem tudta eltűntetni a bódító szagokat, noha a hosszú munkaórák után már majdnem minden érzékszervük eltompult, így egyáltalán nem is zavarta ez őket. A labor falain végigcsurogva kristályosodott ki a pára, apró cseppek gyöngyöztek a régi kőfalon, mintha maga a helyiség is izzadna a feszültségtől.
Valamikor éjfél tájékán Hermione lassan emelte le a főzőüst fedelét, ujjai remegtek a kimerültségtől. A belőle felszálló gőz opálos fátyolként kavargott a laborban, beleült a hajába, a bőrébe, mielőtt beleolvadt volna a halvány fénybe. Már maguk sem tudták mióta dolgoztak kettesben a laborban. A boszorkány izzadt volt, ahogy a varázsló is. Hermione pólója a hátán nedvesen rátapadt a bőréhez, Draco ingujját már órákkal ezelőtt feltűrte, alkarján látszottak az izmok, ahogy precízen kevergette az előkészítő üst tartalmát és a tetoválásai sötét, kissé fenyegető vonalai, aminek egy része élesen rajzolódott ki a sápadt bőrén.
Csak aludni, kicsit felfrissülni és összebújni tértek vissza Draco hálószobájába, aztán folytatták a végtelennek tűnő és lassan összefolyó munkaórákat. A varázsló úgy döntött, hogy szabadságolja magát és még néhány napot szán arra, hogy befejezzék az elixírt. Mindketten elszántak voltak, a végkimerültségig hajtották egymást. Draco háromszor küldte vissza Hermionét, mert szerinte nem elég finomra aprította a holdkő port, a boszorkány pedig addig ragaszkodott a keverés irányának megfordításához, amíg a varázsló fel nem adta a vitát.
A prototípusok közül sok főzet ígéretesnek tűnt, de a siker nem adta könnyen magát. De a kudarcok izgalommal töltötték el őket, mintsem letörték volna. Nem is lepődtek meg azon, hogy mennyire ráfüggtek erre a közös projektre, ami mindkettejüket lelkesítette.
– Gondolod, hogy ez lesz az? – kérdezte Draco egy kicsit rekedtes hangon, miközben pálcájával finoman ellenőrizte a hőmérsékletet.
– A legutóbbi után nem kiabálnám el – felelte Hermione, és óvatosan hozzáadta az utolsó hozzávalót, egy ezüstös folyadékot, ami sziszegve olvadt bele a főzetbe. – Baromira óvatosnak kell lennünk.
– Jól van, jól van. Készenlétben van a pajzsbűbájom.
A bájital színe ezúttal nem fakózöld, nem is aggasztóan szürke volt, hanem áttetsző kék, mint a jég, amely alatt mozdulatlanul pihen a víz. A felszíne sima volt, tökéletesen nyugodt, ahogy a telihold fénye simul rá egy érintetlen tóra. Draco a pultnak dőlt, karba tett kézzel figyelte őt, szemében a megszokott, kimért élességgel, de volt benne valami más is – érdeklődés, talán még büszkeség is.
– Végre valami, ami nem robban fel – jegyezte meg szárazon a varázsló.
Hermione ajkán halvány mosoly suhant át, de csak egy pillanatra. Letörölte a homlokát, egy hajtincs kiszabadult a kontyából és az arcába hullott.
– Hatból egy sikerarány, Draco. Ez még nem olyan rossz, tekintve, hogy ezt nagyon hamar kellett összehozunk – felelte a gyógyító, és a főzetbe mártotta az üveg pipettát, figyelmesen vizsgálva a folyadék konzisztenciáját. – Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az előző adag még a pulton is lyukat égetett.
– Én meg azt hittem, az a cél – mormolta Draco, és félrehúzta a száját. – Legalább látványos volt.
– Látványos? – ismételte Hermione hitetlenkedve. – Majdnem felgyújtottad az egész labort.
– Apró túlzás. Csak egy kis láng volt.
– Draco, a mennyezeten még mindig ott a koromfolt.
A varázsló felnézett, mintha most venné észre először.
– Karaktert ad a helyiségnek.
– Ha neked így tetszik.
– Kimondottan feldobja ezt a helyet – sóhajtott fel a férfi.
– Mások ezt nem így szokták – jegyezte meg Hermione. – Mondjuk egyedi üvegek, egyedi alapanyagok.
– Nem leszek olyan, mint Piton. Mindig hányingert kaptam az irodájában. Azok az undorító vackok mindenféle lében. A hideg kiráz tőlük – felelte a varázsló, miközben láthatóan megborzongott.
A laborban csend ült meg, csak a bájitalok halk bugyogása hallatszott. Az üvegedények és a régi mérlegek fémes csillanása hidegen verte vissza a varázslámpák fényét. A helyiség nem volt kimondott barátságos, de valahogy mégis otthonosabbá vált azóta, hogy Hermione itt dolgozott. A pergamenek és a jegyzetek szinte minden szabad felületet elfoglaltak, néhányon még ott maradt a nő kecses kézírása, megjegyzések, javítások, amiket Draco sosem mert letörölni.
Hermione egyik jegyzetfüzetének sarka kilógott egy halom könyv alól, benne félig befejezett számítások, gondosan megrajzolt diagramok. Tetszett neki Hermione elszántsága, ahogy együtt tudtak gondolkodni, ahogy a boszorkány nem fogadott el könnyű megoldásokat, ahogy ragaszkodott a tökéletességhez. Nagyon elvarázsolta, ahogy egyre jobban megismerte, egyre jobban a bűvkörébe került. Tudta, hogy hamarosan el kell engednie, és ez a nap sokkal közelebb van, mint azt a sikertelen bájitalok jeleztek. Ez a főzet nagyon is ígéretesnek tűnt.
Draco még levegőt vett. És figyelte, ahogy Hermione újra a főzet fölé hajolt, koncentráltan nézte, ahogy a buborékok ritmusos mozgása lassan elcsitul. Egyik kezével az üst szélét fogta, a másikkal jegyzetelt, apró, precíz betűket karcolva a pergamenre. A lámpa fénye megcsillant az arcán, kiemelte a fáradtságtól sápadt bőrét, a szemei alatti karikákat. Draco elmélázva nézte a kedves arcot, amit legszívesebben újra megcsókolt volna. Hogy ezt ne tegye meg, inkább ellenőrizte a hőfokokat az üstök alatt, de a tekintete újra és újra visszatévedt hozzá.
– Ez most stabilnak tűnik – mondta végül Hermione, és óvatosan mérőpohárba töltött egy keveset. A folyadék szinte világított a félhomályban. – Ha minden igaz, a semlegesítő fázis lezárult. A színe lehetne jobb is, de megfelelő. Az állaga tökéletes.
– Ha minden igaz… – ismételte Draco, és közelebb lépett, hogy jobban lássa. A válla majdnem hozzáért Hermionéhoz. – Ezt mondtad a másodiknál is.
A boszorkány szemöldökét megvonta, ahogy a férfira nézett. Megfordult, most már szemtől szemben álltak, alig néhány centiméter volt közöttük.
– És te azt mondtad, hogy a te recepted „tökéletes". Aztán majdnem elvesztetted a szemöldöködet.
– Apró kis probléma. De visszanövesztettem, nem? – Draco öntudatosan megsimította a szóban forgó szemöldökét.
– Csak nem lett egyforma – jegyezte meg Hermione, és ujjával rámutatott. – Nézd, ez kicsit feljebb ív, mint a másik.
Draco elkapta a csuklóját, mielőtt visszahúzhatta volna a kezét. Ujjai melegen simultak a bőréhez.
– Ezt már korábban sem hittem el – nevetett a varázsló halkan. Egy pillanatra tovább tartotta a kezét, hüvelykujjával végigsimított a bőrén, mielőtt elengedte volna. Egy gyors csókot lopott a lányról. – Szerintem is stabil.
– Most várunk – mondta Hermione, és bár próbálta visszaterelni a figyelmét az elixírre, érezte, ahogy a szíve hevesebben ver.
Draco csak egy pillanatra nézett rá, de az a pillantás elég volt, hogy a levegő ismét megteljen feszültséggel, de nem veszekedés készülődött, hanem ez helyzet inkább túlságosan is személyes volt. A varázsló szeme végigsiklott az arcán, megállt az ajkain, majd visszatért a szeméhez. Aztán lassan elmosolyodott.
– Legalább most már van valamik, ami feltehetően működik – szólalt meg a varázsló.
– Még nem tudjuk biztosan, de a „feltehetően működik” a legtöbb, amit most hosszas tesztelés nélkül elő tudtunk állítani – vágta rá Hermione, és visszafordult az üsthöz, részben azért, mert tényleg ellenőriznie kellett, részben azért, hogy elkerülje Draco tekintetét. – A Desiderium hatásmechanizmusa bonyolult, és az eddigi semlegesítők mind visszafordíthatatlan sejtkárosodást okoztak, de azok nagyon is általánosak voltak. A miénk sokkal célzottabb hatást vált majd ki. Még mindig nem tudom, hogy mennyire fog hatni.
Draco közelebb lépett, most már tényleg a háta mögött állt. Hermione érezte a jelenlétét, a testének melegét, még azt is, ahogy lélegzik.
– A Desiderium egy mestermű. Kihívás volt megalkotni – mondta Draco halkan, és a hangjában valami megváltozott. Keményebb lett, távolabbi.
– Amilyen sok minden van benne, szerintem a felét alkoholmámorban találtad ki – jegyezte meg Hermione egy kedves mosollyal, próbálva feloldani a hirtelen kialakult feszültséget.
– Most megint szemétkedünk? – kérdezte Draco, de a hangjában ott volt a mosoly. – Nehéz perióduson vagyok túl
– Fáradt vagyok – vallotta be Hermione, és letette a pipettát. A keze kicsit remegett. – Kezdek egyre rosszabb lenni.
– Mindjárt abbahagyjuk – ígérte a varázsló, miközben átvette tőle a fakanált és ő keverte meg az elixírt. A mozdulata lassú volt, körkörösen, pontosan háromszor az óramutató járásával megegyezően, ahogy Hermione tanította neki. Aztán engedett a kísértésnek. Megfordította a boszorkányt, és megcsókolta.
A csók rövid volt, szinte gyengéd, de mégis éhes. Hermione beleolvadt, csak egy pillanatra, aztán kicsit hátrálépett.
– Még nem – suttogta, de a hangja elárulta, hogy mennyire nehezen mondja ezt. – Tudod, hogy ezzel végeznünk kell.
– Tudom, hogy szorít az idő, de mindketten fáradtak vagyunk. Hamarosan tényleg pihennünk kell – mondta Draco, és a homlokát a nő homlokához illesztette. – Már tényleg hívhatsz görénynek, mert pontosan olyan szagom van.
Hermione halkan felnevetett, a lélegzete megcsiklandozta a varázsló arcát.
– Nem vagy ezzel egyedül. Azt hiszem, hogy nagyon nem vagyok szalonképes. Még szerencse, hogy csak te látsz.
– Gyönyörű vagy.
– Ezt most nehéz elhinni.
– Jó párost alkotunk akkor – vigyorodott el Draco, és egy pillanatra könnyebbnek tűnt, fiatalabbnak. Aztán elmosolyodott, és ujjaival végigsimított Hermione karján. – Örülök, hogy segítesz ebben. Szeretek veled dolgozni.
Hermione felnézett. Nem tudta, hogy bóknak szánta-e, vagy csupán tényt közölt, de a hangja túlságosan is őszintének tűnt. Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a pipettát, de Draco keze is odanyúlt, egy pillanatra összeért az ujjaik hegye, meleg, villanó érintés, ami túl rövid volt ahhoz, hogy szándékos legyen, mégis épp elég hosszú ahhoz, hogy egyikük se feledje el. Hermione ujjai megtorpantak, Draco pedig nem húzta vissza azonnal a kezét. Csak nézték egymást, a pipetta ott függött közöttük, senki sem vette el.
Végül Hermione volt az, aki megszakította a pillanatot. Elvette a pipettát, és visszafordult a munkához, de az arca elárulta, hogy mennyire nehezen tette.
A labor ismét csendbe burkolózott. Csak az üstben bugyogó elixír adott hangot, mintha az egész szoba visszatartotta volna a lélegzetét. A falakról apró cseppek peregtek le, az egyik üveg halk csengést adott, ahogy Hermione véletlenül nekiütötte.
– Tudod – szólalt meg végül Hermione, hangja halk volt, de határozott –, ha ez a verzió valóban működik, akkor…
– Holnap este már a Szent Mungóban leszel – fejezte be helyette Draco.
– Este?
– Nem gondolod, hogy fényes nappal bemegyek oda – vigyorodott el a férfi, és hátradőlt a pultnak. Karba tette a kezét, de a testtartása árulkodó volt, feszült, visszahúzódó.
– A kutatásunk a te érdemed is – mondta Hermione, és most már nem nézte az elixírt, hanem Dracót, aki halkan felnevetett, de volt benne valami keserűség.
– A „kutatásunkat”. Érdekes a többes szám.
– Mert valóban a kutatásunk – erősködött Hermione, és keresztbe tette a karját. – Tudom, hogy nem akarsz benne részt vállalni, de azt akarom, hogy ne csak az én állítólagos érdemem legyen. Mert nem az.
– Szeretek az árnyékban – felelte a férfi, és a hangja most már komoly volt. – Ott biztonságos vagyok.
Hermione megvonta a vállát, de az arca elárulta, hogy eltalálta.
– Nem kellene folyton kételkedned bennem. Meg tudom ezt úgy oldani, hogy sem az álcád, sem te magad nem sérülnél – mondta, és közelebb lépett hozzá. – Ha ennek vége, akkor vissza fogsz térni a varázsvilágba, nem?
– Talán.
– Mi az, hogy talán? – nevetett a nő, bár a nevetése erőltetett volt. – Nem akarsz magadnak egy új életet? Mint egy neves bájitalmester? Amit véghezvittél…
– Véghezvittünk – vágott közbe Draco határozottan. – Neked is bőven volt benne szereped. Nagyon sok mindenre nem jöttem volna rá, ha nem lett volna egy friss szem, aki átnézte az egész receptet.
– Fejezzük be ezt a beszélgetést, ha tovább folytatjuk ezt, akkor nem győzünk egymásnak nyálasan bókolni, ettől olyan ömlengősek leszünk – forgatta meg a szemét Hermione, mert érezte, hogy körbejárnak, mint két macska egy üres tál körül.
Draco feláll, és hátulról átölelte, magához szorította. Az arca a boszorkány hajába fúródott, érezte annak illatát a vegyszerek és izzadság alatt, valami virágost, ami tisztán Hermione volt.
– Akkor vedd le a bugyidat, és engedd el magad – suttogta a fülébe, és az ajka éppen csak hozzáért a fülcimpájához. – Máshogy is el tudom mondani, hogy mennyire zseniálisnak tartalak.
A boszorkány hátrahajtotta a fejét, és belesimult a férfi ölelésébe. Érezte Draco szívverését a hátán keresztül, a karjait, ahogy átfonódnak a derekán.
– Nincs rajtam – felelte ugyanolyan halkan.
– Ez ma este a legjobb, amit tőled hallottam – mormolta Draco, és az ajka végigvándorolt a nyakán.
– Telhetetlen vagy.
– Mardekáros vagyok, Malfoy, önző és még rengeteg más is. Igazából csoda, hogy nem vagy már most teljesen meztelen. Imádom, ahogy a hajad még vadabb lesz az elixírünk gőzétől.
– Ne már! Nem mondhatsz ilyeneket.
– Lesöpörném miattad az egész pultot, hogy feldobhassalak rá – folytatta a csábítást a mardekáros.
– Ezt ma már megcsináltad – sóhajtott fel a lány. – Olyan nehéz volt sorba rakni a jegyzeteket.
– Aha, biztos nehéz volt varázslattal.
De Hermione kiszabadította magát az ölelésből, megfordult, és a karjait a férfi nyakába fonva, komolyan a szemébe nézett. Az erős kezek a derekára fonta.
– Draco, kérlek, miért nem akarsz csak egy kicsit arról beszélni, hogy milyen terveid vannak a jövőre nézve. Én… én még nem hiszem, hogy elengedném ezt.
A varázsló arca elsötétült. Ujjaival beletúrt a hajába, egy olyan gesztus, amit Hermione már jól ismert, ezt mindig akkor tette, amikor kényelmetlenül érezte magát.
– Nem benned kételkedem, Hermione. Csak magamban – mondta végül. – És nem akarom, hogy lerántsalak magammal oda, ahol most vagyok.
– Nem akarok elmenni.
– Tudom. Én sem akarom. Nagyon-nagyon nem akarom – morogta a varázsló saját magával viaskodva.
– De még mindig a régi egyezség szerint folytatjuk – mondta ki Hermione.
– Tudod, hogy ez az ésszerű terv.
A kijelentés súlya ott feszült kettejük között, szinte tapintható volt. Draco elfordította a tekintetét, mintha a polcokon sorakozó üvegcsék hirtelen sokkal érdekesebbek lennének, de aztán még szorosabban simult hozzá a boszorkányhoz, karjaival körülölelte, mintha meg akarná őrizni ezt a pillanatot, ezt az érzést, mielőtt elmúlik.
A Desiderium nemcsak egy drog volt, valaha Draco maga is függött tőle, ráadásul ő maga alkotta meg. Ez a kísérlet az ő bűntudatából született, noha sosem akarta eladni, de felelősséget érzett azért, mert megalkotta. Az élete a bosszú körül forgott, és Hermione ebből többet látott, mint amennyit Draco szívesen bevatatott volna bárkit is. Ő gyakorlatilag mindent tudott.
– Tudod, hogy ez nem jó ötlet – mondta Draco végül, de a hangja erőtlen volt, mintha maga sem hinne benne. – Mi ketten most… veszélyes lehet.
– Nem jó ötlet? Itt nem vagyok biztonságban? – kérdezte a boszorkány, és a kezével megragadta a varázsló ingét.
– Ki tudja mikor tudom ezt lezárni. Addig itt maradnál? Hónapokig? Akkor olyan lenne, mintha tényleg fogva tartanálak – vigyorodott el Malfoy, de a mosoly nem érte el a szemét. – Zárjunk le mindent először. Te a betegeidet gyógyítsd meg, én meg azt a faszt kapom el. Rendben?
– Rendben. Hogyne – felelte Hermione, és halkan sóhajtott, el se rejtette a csalódottságát. – Így lesz a legjobb.
A boszorkány megköszörülte a torkát, aztán kibontakozott a varázsló öleléséből. Hideg volt nélküle, mintha valami fontosat veszített volna el. Közelebb lépett az üsthöz. Minden erejével azon volt, hogy az elixírre koncentráljon, hogy a munkára figyeljen, nem pedig arra, hogy mi lesz holnap, vagy holnapután.
– Azt hiszem, ez most tényleg működni fog – mondta végül Hermione, és a főzet fölé hajolva kimondta a stabilizáló igét. A szavak hatására a levegő vibrálni kezdett, mintha a labor maga is figyelne. A bájital színe egy pillanatra felerősödött, majdnem világító kékké vált, majd lassan visszafolyt a nyugodt, áttetsző árnyalatba.
Draco halkan felsóhajtott, és odament mellé. Együtt nézték, ahogy az elixír lassan megnyugszik.
– Három elcseszett üst, tizennégy óra, és egy majdnem megolvadt pult. Volt már rosszabb kísérletem is – mondta végül.
– De megérte – felelte Hermione, és óvatosan megérintette a kezét.
– Remélem – felelte a varázsló, de a szavaiban most már ott volt valami más is: elismerés, talán egy árnyalatnyi vágyakozás. Ujjai összefonódtak az övéivel.
A nő elmosolyodott, és a szabad kezével letörölte a homlokát.
– Majd meglátjuk. Nem igaz?
Draco előhúzta a pálcáját. Komolyan, koncentráltan hajolt az üst fölé, lassan, precízen végigvezetve a pálcáját a folyadék felett. Hermione figyelte, ahogy az arca megváltozik – a fáradtság egy pillanatra mintha eltűnt volna, helyette szakmai kíváncsiság ült ki az arcára. A pálca hegyéből finom, ezüstös szálak áramlottak ki, belemártóztak az elixírbe, majd visszahúzódtak. Az áramlatok információt hordoztak, amit csak egy képzett bájitalmester tudott értelmezni.
A varázsló összevonta a szemöldökét, megismételte a vizsgálatot, ezúttal más szögből, más mélységből. A kék folyadék szinte válaszolt neki, pulzált a pálca közelében, egyenletesen, nyugodtan, mint egy élő szív ritmusos üteme.
– A molekuláris struktúra stabil – mormolta Draco, félig magának, félig Hermionénak. – A kötések tartósak, nincs degradáció… – Újabb vizsgálat következett. – A semlegesítő komponensek egyenletes arányban vannak. Nem túl agresszívak, de elég erősek ahhoz, hogy… – elhallgatott, és lassan, majdnem megkönnyebbülten felsóhajtott. – Készen van.
Hermione nem mert megszólalni. Figyelte, ahogy Draco még egyszer, ellenőrzi a főzetet, most már más varázslattal, ami a hosszútávú stabilitást mérte. Amikor végül letette a pálcáját és felnézett rá, a szeme csillogott – nem a fáradtságtól, hanem valami mástól. Büszkeségtől. Megkönnyebbüléstől.
– Ez készen van – mondta végül a varázsló, és a hangja majdnem hitetlenkedő volt. – Ez tényleg készen van, Hermione.
A boszorkány közelebb lépett, ő is előhúzta a pálcáját, és elvégezte a saját ellenőrzéseit. A szíve hevesen vert, miközben a mérési eredményeket tanulmányozta. Minden adat, minden jelzés azt mutatta, amire számítottak, amiben reménykedtek. Az elixír tökéletes volt.
– Igazad van – suttogta a boszorkány, és felnézett Dracóra, az arcán széles mosoly terült szét. – Ez… ez működni fog. Tudom, hogy működni fog.
Egy pillanatig csak álltak ott, egymásra nézve, az üst mellett, a félhomályos laborban, és ebben a pillanatban minden más eltűnt. A fáradtság, a kétségek, a holnap bizonytalansága – minden. Csak ők ketten voltak, és ez a tökéletes, kék elixír, amit együtt alkottak meg.
Draco megragadta Hermione vállát, és magához húzta. Nem csókolták meg egymást, csak álltak ott, szorosan, a homlokuk összeért, lélegzetük összekeveredett.
– Csináltuk – mondta halkan a varázsló.
– Csináltuk – visszhangozta Hermione, és a szeme sarkában könnyek gyűltek össze, de nem a szomorúságtól, hanem a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől.
***
A hálószobába botorkálva mindketten alig bírtak a lábukon állni. A labor elhagyása előtt Draco gondosan leöntötte és palackozta az elixírt, Hermione pedig eltette a jegyzeteiket. Most, hogy vége volt, a fáradtság zúdult rájuk, mint egy lavina.
– Fürdő – mormolta Draco, és levette az átizzadt ingét, egyszerűen lehúzta a feje fölött, és otthagyta a padlón.
– Fürdő – értett egyet Hermione, és követte a példáját. – Nem bírom elviselni ezt a szagot.
A fürdőszoba márványpadlója hideg volt mezítláb, a talpuk alatt, de a meleg gőz, ami betöltötte a teret, ahogy Draco megengedte a vizet, rögtön kellemesen körülölelte őket. Gyorsan megszabadultak a ruháiktól. Ezúttal a kádat választották. A boszorkány némán megállt a tükör előtt, és rápillantott a tükörképére. Arca sápadt volt, haja rendetlen, szeme alatti karikák mélyek és sötétek. Mellette Draco is hasonlóan nézett ki – fáradt, kimerült, de valahogy mégis elégedett.
– Úgy nézünk ki, mint akiket elgázolt egy hippogriff – jegyezte meg Hermione.
– Kettő – tette hozzá Draco, és belépett a fürdőkádba, sóhajtva süppedve bele a meleg vízbe. – Esetleg három.
Hermione követte, és ahogy a forró víz körülölelte a testét, hangos nyögés hagyta el az ajkát.
– Ez… ez a legjobb érzés – mormolta, és hátrahajtotta a fejét a kád szélére, becsukta a szemét.
– Jobb, mint az elkészített elixír? – kérdezte Draco tréfásan, és a lábával megérintette az övét a víz alatt.
– Majdnem – felelte Hermione, és egy fáradt mosolyt villantott rá anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
Csend telepedett rájuk, csak a víz halk loccsanása hallatszott, ahogy megmozdultak. Draco némán hátradőlt, karjait a kád szélére helyezte, és csak nézte a gőzt, ahogy lassan kavarog a levegőben. Hermione előrekönyökölt, vett egy szivaccsal, és gépiesen dörzsölni kezdte a karját, de a mozdulat lassú volt, szinte automatikus. Most először csak élvezték egymás társaságát úgy, hogy csak fürödtek és alig értek egymáshoz. Kellemes volt.
– Holnap este elmész – mondta Draco végül, nem kérdésként, csak tényként.
– Holnap este elmegyek – erősítette meg Hermione, de nem nyitotta ki a szemét, nem akarta látni az arcát.
– Én…
– Inkább ne mondj semmit…
Több szó nem hangzott el. Nem volt rá szükség. Mindketten túl fáradtak voltak ahhoz, hogy most erről beszéljenek és szembenézzenek azzal, ami holnap vár rájuk. A zsibbadtság érzése mindkettejükre ráragadt.
Draco előrehajolt, óvatosan elvette a szivacsot Hermione kezéből, és lassan, gyengéden dörzsölni kezdte a vállát, a hátát. A boszorkány kicsit előredőlt, és hagyta, hogy a varázsló gondoskodjon róla. Túl kellemes érzés volt ahhoz, hogy ellenkezzen, és nem akarta elrontani a pillanatot. A meleg víz, Draco kezének ritmikus mozgása – minden egyes izom ellazult a testében.
Aztán cseréltek, Hermione dörzsölte le Draco hátát, a vállát, ujjai lassan köröztek az izmain, érezték a feszültséget, ami ott rekedt a bőr alatt. Különösen a lapockái között, ahol kemény csomókat tapintott ki.
– Rég zsongott így a fejem – szólalt meg a varázsló, és hagyta, hogy a feje előrebukjon.
– Teljesen átérzem – fújta ki a levegőt Hermione, és óvatosan masszírozni kezdte a nyakát. – Azt hiszem, mostanra szét is robbanna a fejem, ha még egy percig koncentrálnom kellene bármire is.
– Egyszer majd emlékeztetned kell arra, hogy soha többé ne dolgozzak közel tizenhat órát egyfolytában – mormolta Draco, és halvány nyögés hagyta el az ajkát, ahogy Hermione hüvelykujja épp a megfelelő pontot találta el a vállán, miközben masszírizta. – Igen, pont ott fáj.
– Tizennyolc óra – javította ki a boszorkány. – És te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy ma este fejezzük be.
– Te meg voltál az, aki egyetértett velem, sőt még bíztattál is.
– Mert te voltál olyan makacs, és szerintem nem voltam magamnál, aminek szintén te vagy az oka – vigyorodott el Hermione, bár Draco nem láthatta az arcát. Ujjai továbbra is dolgoztak, lassan, körkörösen.
– Makacsság? – ismételte Draco, és megfordult egy kicsit, hogy rápillanthasson. – Ezt hívjuk elszántságnak, drágám. És nálad elszántabb embert nem ismerek, aki a végsőkig feszíti azokat a bizonyos húrokat.
– Aha, persze – nevetett halkan a nő, és egy pillanatra megállt a mozdulatával. – Mint amikor nem voltál hajlandó elismerni, hogy tévedtél a keverési sorrenddel kapcsolatban?
– Nem tévedtem. Csak… másképp gondoltam végig. Működött volna a módszer, ha lett volna időm rá, hogy kidolgozzam.
– Háromszor is felrobbantad az üstöt.
– Kétszer – javított Draco. – A harmadik csak kifutott.
– Igen, igen a pontosság fontos.
– Nagyon is.
Hermione felnevetett, de a nevetése halk volt, kimerült.
– Rendben. Kétszer. Te nyertél.
A varázsló megint hátrafordult egy apró csókért, majd hagyta, hogy Hermione folytassa. Egy ideig csak a víz halk loccsanása hallatszott, ahogy mozogtak, és a gőz lassan kavargott körülöttük.
– Hermione – szólalt meg végül Draco, és a hangja más volt, komolyabb. – Tényleg azt akarod, hogy a nevem legyen rajta? Az egész kutatáson?
A boszorkány keze megállt egy pillanatra, aztán folytatta.
– Miért kérdezed? Persze, hogy azt akarom. Nincs ebben semmi különleges.
– Mert… – Draco elhallgatott, mintha keresné a megfelelő szavakat. – Mert tudod, hogy nem mehetek veled. Nem állhatok oda a Szent Mungóba és nem mondhatom el az igazságot.
Hermione lassan körülölelte hátulról, arca a vállához simult.
– Egyrészt nem tehetsz róla, hogy a személyes használatra készült bájitalodat ellopták tőled. Nem tehetsz róla, hogy ezt fel akarták használni. Arra gondoltam, hogy ez lenne az első lépésed az újrakezdésben – suttogta. – De nem akarom, hogy azt hidd, hogy bármit is rád akarok erőltetni. Áspist hagyhatod a múltban, nem kell, hogy minden kiderüljön a múltadról.
– Tudom – vágott közbe Draco, és a kezével megfogta Hermione karját, amit a mellkasán keresztbe font. – Tudom, mit gondolsz. De ez így… nem tűnik helyesnek. Csak egy kiskapunak.
– Te is megérdemelnéd – felelte a boszorkány csendesen. – Rengeteg időt és energiát fektettél be az elixír elkészítésébe. Még többet a felelősök megtalálásába.
– Nem csináld ezt. Ne vidd bele azt, amit érzel irántam. Én nem vagyok jó.
– Ki az?
– Te biztosan az vagy.
– Baromság – sóhajtott Hermione. – Mindegyik jelen van minkettőnkben, jó is és rossz is. Döntsd el, hogy mit akarsz. Szeretném elmondani a Szent Mungóba, hogy segítettél.
– Talán jó ötlet – hagyta rá Draco. – De nem így. Nem most. Megígéred nekem, hogy ezt rámbízod?
– Úgy tűnik nincs más választásom.
– Ne legyél ennyire szomorú. Nem kell mindenkinek az életét megoldanod. Nekem is van a sajátomra, saját tervem – mondta Draco színtelen hangon. – Szép álom, hogy ünnepelt bájitalmesterként állhatnék a Szent Mungóban. De nem hiszem, hogy ezt akarom.
– Akkor mi lesz, ha ennek vége, és megszabadulsz Áspistól?
– Talán tényleg el kellene mennem.
Hermione nem válaszolt. Nem akart megint vitatkozni, nem akarta elrontani ezt a csendes, meleg pillanatot azzal, hogy a szíve fájdalmasan dobbant meg a varázsló miatt. Emlékeztette magát, hogy ez, ami köztük van csak ideiglenes, semmi komoly, semmi mélyebb érzelem, de a szerelem már ott volt, egyszerre boldogítóan és fájóan lüktetve a mellkaságban. Inkább csak ott maradt, átölelve a varázslót, érezte a szívverését a tenyere, a bőrének melegét, és egy ideig csak léteztek ott együtt, a forró vízben, a gőzben, mintha az egész világ csak erre a kis helyre zsugorodott volna össze. Visszaszámolta a perceket, amíg a teljes varázslat megtörik.
– Megfáztunk, ha nem mozdulunk ki hamarosan – mondta végül Draco, bár nem tett erőfeszítést arra, hogy felálljon.
– Még öt perc – kérlelte Hermione. – Még egyáltalán nem hideg a víz.
– Öt perc – értett egyet a varázsló, és behunyta a szemét. Eljátszott a gondolattal, amit Hermione felvázolt neki. Túlságosan is szép lehetett volna, ha így történt volna. De mindent egy apró féligazságra építve nem tehetett fel. Áspis ő maga volt, ezt nem másíthatta meg. Ki akarta vívni magának a teljes megváltást, mielőtt új életet kezdett volna. Finoman simította végig a boszorkány karját, amivel még mindig átölelte. Fogalma sem volt, hogy a Hermionéval kapcsolatos érzéseit hogyan illessze be a tervébe. Ésszerűbbnek tűnt ezeket félretenni, hogy mindkettejüket megvédje. Tudta, hogy mindkettejüket megbántja. Ettől pedig szörnyű bűntudata volt.
Amikor végül kiléptek a kádból, mindketten szinte automata üzemmódban működtek. Törölköző, hálóruha, majd az ágy.
Az ágy puha volt, túlságosan is kényelmes. Hermione bújt be először, Draco követte, és ahogy a paplan ráhullt mindkettejükre, a boszorkány ösztönösen odasimult hozzá. A varázsló átkarolta, magához húzta, az orra a hajába fúródott.
– Annyira fáradt vagyok – suttogta Hermione.
– Tudom – felelte Draco, és megcsókolta a fejét.
– Holnap akkor…
– Holnap, majd megbeszéljük – vágott közbe a varázsló halkan.
– Azt hiszem…
– Most aludj inkább.
És Hermione engedelmeskedett. A szeme már csukva volt, a lélegzete lelassult, és néhány pillanat múlva már aludt is, mélyen, nyugodtan, biztonságban Draco karjaiban.
A varázsló még egy ideig ébren maradt, figyelte a mennyezetet, érezte, ahogy Hermione mellkasához simulva mély lélegzetet vett. Tudta, hogy ez az utolsó éjszaka, vagy legalábbis az utolsó ilyen éjszaka. Holnap minden megváltozik.
De most, ebben a pillanatban, még övé volt. Még együtt voltak.
És ez, most, elég volt.
Legalábbis ezzel a hazugsággal áltatta magát.
Lassan ő is elengedte magát, az ólmos fáradtság hamar legyőzte az akarterejét, szemei lecsukódtak, karja szorosabban fonódott Hermione köré, és végül ő is elmerült az álomban, kimerülten, de békésen.
***
Amikor másnap felébredtek, a délelőtt már javában tartott. A napfény keresztülszivárgott a függönyök résein, aranyló csíkokat festve a padlóra, a falra, az ágy szélére, ahol Hermione keze lógott le. Egyikük sem mozdult azonnal, mintha hallgatólagos megegyezés lett volna köztük: a valóság még várhat egy kicsit.
Később Draco hozott maguknak kávét, Hermione pirítóst, aztán különböző finomságokkal, és teraszon mellett ülve csendesen reggeliztek. Nem beszéltek sokat, de nem is kellett. A csend kényelmes volt. Egyetlen szó sem esett a jövőről vagy bármiről, ami a búcsúzással kapcsolatos.
A napot lustán töltötték. Draco előhúzott egy régi könyvet a polcáról, valami homályos elméleti munkát a bájitalok transzmutációjáról, Hermione pedig átolvasta a jegyzeteiket, újra és újra, mintha memorizálni akarná minden szót, minden gondolatot, ami közös volt. Néha felolvasott egy-egy részletet, Draco pedig kommentálta, javítgatta, és újra vitatkozni kezdtek – de most már csak formálisan, játékosan, mert mindketten tudták, hogy már nincs mit javítani. Az elixír elkészült, noha nem tesztelték egy alanyon sem, mégis ez volt a legjobb esélyük arra, hogy a Szent Mungóban fekvő betegek meggyógyulhassanak.
Délben kisétáltak a kertbe. Nyár már teljes erejével érezhető volt a levegőben, mintha egyre csak nyújtaná a perceket, amiket egymással tölthettek. A birtok szélén, a réten, ahol a fű magas volt, Hermione letépett egy virágot, pörgette az ujjai között, és mesélte, hogy gyerekként mindig szerette kirándulásokat a szüleivel vidékre. Draco hallgatott, néha bólintott, és figyelte, ahogy a szél belekap Hermione hajába, ahogy a napfény simogatja a bőrét. Eszébe jutott, hogy a boszorkány mennyit változott. Sokkal nehezebb lesz az elengedés, mint arra korábban számított.
Beszélgettek mindenről. Hermione hangja lágy volt, ahogy a szüleiről beszélt, arról, hogy milyen volt muglik között felnőni, arról a könyvekről, amiket gyerekként olvasott, és arról, hogy mindig is szeretett volna valami fontosat alkotni, valami maradandót. Draco mesélt a Roxfort korábbi éveiről, azokról a pillanatokról, amikor még nem minden volt olyan bonyolult, amikor a legnagyobb gond az volt, hogy legyőzze Harryt és Ront kviddicsben, vagy hogy elég jó osztályzatot kapjon-e bájitalokból. Mesélt a maderkáros barátairól, olyasmiről, amiről Hermione nem tudhatott. Nagyokat nevettek a régi anekdotákon, poénokon. Minden annyira idilli volt. Miközben csak fogták egymás kezét.
Nem beszéltek arról, hogy mi lesz. Nem beszéltek arról, hogy este Hermione el fog menni. Nem beszéltek a jövőről, a lehetőségekről, arról, hogy mi történik ezután. Ez a téma ott lebegett köztük, láthatatlanul, mint egy árny, de egyikük sem nyúlt utána, egyikük sem mondta ki hangosan.
Amikor visszaértek a házhoz, Draco eltűnt egy pillanatra. Hermione még a kertben maradt, egy padon ülve nézte, ahogy a délutáni árnyékok lassan nyúlnak el a fűben. Amikor a varázsló visszatért, vigyorgott.
– A terasz – mondta egyszerűen. – Vacsora. Körülbelül egy óra múlva.
Hermione kérdően nézett rá.
– Mit csináltál?
– Megkértem a házimanókat, hogy készítsenek valami különlegeset – felelte Draco, és vállat vont. – Úgy gondoltam… nos, ha már az utolsó este, akkor legalább legyen emlékezetes.
A boszorkány elmosolyodott, és felállt.
– Draco Malfoy, te ilyen romantikus vagy?
– Ne mondd senkinek – vigyorodott el a varázsló. – Tönkretennéd a hírnevemet.
Hermione elnevette magát:
– Komolyan? Ezzel tenném tönkre a hírnevedet? El sem hiszem.
– Mindenki tudja, hogy rossz vagyok. Ha elárulnál, akkor senkit sem érne nagy meglepetés – sóhajtott fel Draco.
– Tudod, hogy nem mondom el senkinek azt, amit tudok – jegyezte meg a lány, aztán visszaült a férfi mellé a padra.
– Tudom. Bízom benned.
– Köszönöm.
***
Egy óra múlva Hermione kilépett a teraszra, és lélegzete elakadt.
A teraszt kivilágítva – nem varázslámpákkal, hanem lebegő gyertyákkal, amelyek lágyan imbolyogtak a langyos esti szellőben. Az asztal terítve volt, fehér abrosszal, ezüst evőeszközökkel, és a közepén friss virágok álltak egy vázában – olyanok, amilyeneket Hermione délután szedett. A levegőben finom illatok kavarogtak: roston sült hús, friss zöldségek, valami édes és fűszeres.
Draco már ott volt, fekete ingben, amit félig begombolt, az ujját feltűrve. Ahogy meglátta Hermionét, elmosolyodott.
– Remélem, nem túl sok.
Hermione lassan odalépett, végignézve az asztalon. A látvány egyszerű volt, de mégis gyönyörű.
– Tökéletes – suttogta, és felnézett rá. – Köszönöm. De szörnyű vagy, amiért hagytad, hogy jóganadrágban és az egyik kviddicses pólódban jöjjek ki. Erre te jól nézel ki.
– Ez egy egyszerű ing. Te pedig csodásan nézel ki.
– Hazudós. Még mindig tatuepe szagom van.
– Ez marhaság – nevetett a férfi, majd közelebb ment jelentőségteljesen megszagolta a lány haját, szorosan megölelte, aztán hosszan megcsókolta. – Én semmit sem érzek.
– Ettől a döglesztő parfümfelhőtől nem is csodálom – méltatlankodott a lány.
A varázsló mély levegőt vett, ellépett Hermionétól, elővette a pálcáját, majd átvarázsolta az inget egy viseltesebb Sólymok mezre, majd összeborzolta a haját.
– Így jobb?
– Félelmetes, hogy mindenhogy jól nézel ki. De sokkal jobb így.
Draco vigyorogva kihúzta neki a széket, udvariasan, ahogy egy valódi úriember tenné, és Hermione leült. Ő pedig vele szemben foglalt helyet, és egy pillanatra csak nézték egymást a gyertyafényben.
– Tudod, nem vagyok róla híres, hogy ilyeneket csinálok – jegyezte meg Draco, és töltött nekik bort.
– Tudom – felelte Hermione mosolyogva.
– Meg akartalak lepni. Egy rendes… randival – mondta egyszerűen a varázsló, és felemelte a poharát.
– Aminek a végén szigorúan csak hazakísérsz, és szemérmesen megcsókolsz az ajtóban?
Draco csak elvigyorodott.
– Valahogy úgy. Romantikus seprűn repüléssel kiegészíteném.
– A romantikus hoppanálást jobban szeretem.
– Mire is igyunk, Mandragóra?
Hermione elgondolkodott, aztán felemelte az övét is.
– A sikerre? A találkozásunkra? A gyógyulásodra?
– A szerencsés kibékülésünkre – szólalt meg végül Draco, és összekoccintották a poharukat. Mindketten nevettek.
– Igen, elástuk a csatabárdot.
A házimanók által készített vacsora kifogástalan volt. Minden falat tökéletes, minden íz harmonikus volt. De egyikük sem figyelt igazán az ételre.
– Ideges vagy? – kérdezte végül a varázsló, és egy falatot villára szúrt, de nem vitte a szájához.
– Nagyon – vallotta be Hermione. – Mi van, ha nem működik? Mi van, ha valami elromlik?
– Működni fog – mondta Draco határozottan. – Mi mindent ellenőriztünk. Tökéletes.
– Tökéletes – ismételte a lány, de a hangja bizonytalan volt. – Tudod, hogy mi baj a tökéletes bájitalokkal. Olykor nem működnek.
Draco átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét.
– Hermione. Működni fog.
– Hiányozni fogsz – mondta halkan a boszorkány, és nem érdekelte igazán a bájital. A levegő megfeszült. Draco nem válaszolt azonnal. Ujjai összeszorultak Hermione kezén, aztán lassan elengedte.
– Egy ilyen kellemetlen mardekáros? – felelte végül szarkasztikusan a férfi, és a hangja rekedt volt. – De nekem is hiányozni fogsz. Furcsa lesz újra egyedül.
– Tudom, nekem is – bólintott Hermione, és felnézett rá. A szemében könnyek gyűltek össze, de nem hullottak le, hanem csak egy mosoly mögé rejtette őket. – Csak… szeretném, ha másképp lenne.
– Én is – vallotta be Draco, és hátradőlt a székben.
Csend telepedett rájuk. A gyertyák tovább égtek, a szellő lassan lengedezett, valahonnan messziről madárdal hallatszott. A nyári este tökéletes volt, meleg, nyugodt, mintha maga a természet is megállt volna egy pillanatra, hogy tisztelegjen előttük.
– Emlékszel, amikor először találkoztunk a Káoszban? – kérdezte Hermione hirtelen, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
Draco felnevetett.
– Persze. Lehetetlen kitörölni a fejemből.
– Furcsa most erre gondolni – felelte Hermione.
– Én meg nem gondoltam, hogy valaki ilyen hevesen reagál rám – vigyorodott el a varázsló. – De aztán…
– Zavarba akarsz hozni.
– Kedvenc időtöltésem.
– Miért hívsz mindig Mandragórának? – tűnődött a boszorkány.
– Majd talán egyszer elmondom.
– Találkozunk még?
– Talán – felelte a varázsló.
Folytatták a vacsorát, lassan, elhúzva, mintha minden falattal próbálnák lassítani az idő múlását. Beszélgettek még – arról, hogy milyen volt együtt dolgozni, a veszekedéseikről, a sikerekről, a kudarcokról. Draco mesélt egy történetet arról, amikor kifejlesztette a Desideriumot, Hermione beszámolt néhány furcsa kórházi félresikerült varázslatról, amivel találkozott.
Amikor az utolsó fogást is befejezték, a desszertet is megkóstolták – valami csodálatos csokoládés valamit, amit elolvadt Hermione szájában –, Draco hátradőlt, és nézte az eget. A csillagok lassan kigyulladtak, egyenként, mint apró gyertyák a fekete égen.
– Szép este! – mondta halkan.
– Gyönyörű – felelte Hermione, de nem az eget nézte. Dracót nézte.
A varázsló visszafordította a tekintetét, találkozott a szemével, és egy pillanatra egyikük sem szólt semmit. Csak nézték egymást, a gyertyafényben, a csillagok alatt, és ebben a pillanatban minden más eltűnt.
– Hermione – kezdte Draco, de a boszorkány megrázta a fejét.
– Ne – suttogta. – Ne most. Még ne.
Draco bólintott, és felállt. Odament hozzá, kinyújtotta a kezét, és Hermione elfogadta. Felemelte, és lassan, némán ölelésbe fonták egymást, ott a teraszon, a gyertyák alatt, a nyári éjszakában. Nem tudták, meddig álltak ott. Talán percekig, talán csak pillanatokig. De amikor végül elengedték egymást, mindketten tudták, hogy eljött az idő. Egészen addig voltak kint, amíg teljesen be nem sötétedett.
Hermione később átöltözött abba talárba, ami korábban a Malfoy-kúriában tartott vacsorán viselt, összekötötte a kaját egy kontyszerű, praktikus fonatba, amit a Szent Mungóban viselt, amikor belenézett a tükörbe hetek óta először látta magát annak a gyógyítónak, aki volt. A nappaliba érve, Draco már a szokásos Áspis álcáját viselte. Most egy álarccal takarta el az orrát és a száját. A szürke szemek kivillantak a csuklya alól.
– Szükséges ez az álca?
– Ha meglátnak, akkor így lássanak – mondta Draco. – Akkor induljunk.
hozzászólások: 2
feltöltötte:Nyx | 2025. Oct. 14.
