22. fejezet
22. fejezet
Hatásfok
A hoppanálás most különösen kellemetlen volt. Hermione érezte, ahogy a gyomra összeszorul, a világ egy pillanatra eltűnt, majd hirtelen újra létezett – más helyen, más levegőben. Amikor a lába talajt ért, megingott egy kicsit, de Draco keze azonnal ott volt a könyökénél, stabilizálta őt, így szerencsére nem esett el. Egy félreeső sikátorban voltak, ahová normális körülmények között soha nem hoppanált volna, de ismerős volt a környék, hiszen nem egyszer tette már meg az utat a Szent Mungóba. Apró lámpák világították meg a sötét ablakokat, amelyek egy téglafalra néztek. Valamilyen régen bezárt bolt hátsó kijárata lehetett, legalábbis a mugliknak először csak ennyi tűnt fel, és ők ha erre tévedtek szépen tovább is sétáltak.
– Rendben vagy? – kérdezte halkan Draco, hangja mély volt, rekedtes, teljesen más, mint amit Hermione megszokott. Talán már most hangtorzító bűbájt használt? – futott át a boszorkány gondolatai között.
– Rendben, igen – felelte halkan a lány, és visszaemelete a tekintetét a varázslóra. – Kicsit felkavarodott a gyomrom. Ez minden.
– Hoppanálási határon van a birtok és London. Lehet jobb lett volna egy köztes ponton megjelenni és onnan tovább haladni – tanakodott Draco, de aztán vett egy mély levegőt és kifújta. – Szólhattam volna. Ne haragudj!
– Minden rendben. És te? Először hoppanáltál azóta, igaz?
– Pompásan vagyok – felelte a férfi, de a hangja nem volt meggyőző. Régen hoppanált ennyire távolra, és ezt megérezte. A mágia száguldott az ereiben, és nem is lehetett volna jobban tudatában annak, hogy mennyire érzi a varázserejét, szinte bizseregtek az ujjai. – De nem vizsgálsz meg most.
– Honnan veszed, hogy meg akarlak vizsgálni?
– Láttam a csillogást a szemedben – mosolyodott el a varázsló a csuklya alól. – Azt az őrült tudós tekintetedet, amikor mindent meg akarsz tapasztalni, tudni és megérinteni.
– Fogalmam sincs miről beszélsz – sóhajtott fel a boszorkány.
– Gyerünk! Minél hamarabb túl vagyunk ezen, annál jobb.
A sikátorból kiérve Szent Mungó Ispotály épülete előttük magasodott, sötét és hatalmas homlokzattal az éjszakában. A főbejárat ablakaiból gyenge fény szivárgott ki, de a legtöbb szint sötét volt, viszont a mugli riasztó hatások miatt ez kiszámíthatatlanul változott. Az utca kihaltan kongott az ürességtől, csak néhány lámpás világított a járdán, sápadt körökbe vonva a földet.
Hermione megmarkolta a táskáját, amiben az elixír üvegcséi voltak, gondosan becsomagolva, védőbűbájokkal körülvéve. A szíve hevesen vert, az ajka kiszáradt.
– Mi van, ha nem működik? – suttogta hirtelen, és megragadta Draco karját.
A varázsló megállt, megfordult, és ránézett. Még Áspis álcában is, még ezekkel a hideg, sötétszürke szemekben is, volt valami ismerős, valami megnyugtató.
– Mióta vagy ennyire szkeptikus?
– Csak van egy érzésem. És ez általánosságban mindig jelent valamit.
– És rossz érzés?
– Nem tudom meghatározni – fújta ki a levegőt a boszorkány. – Általában az ilyesmiket tesztelni szokás. Áh, ne is figyelj rám!
– Működni fog – mondta határozottan. – De ha nem… akkor legalább megpróbáltuk. És akkor visszajöhetsz velem, hogy tovább dolgozhassunk az ellenszeren.
– Megígéred?
– Mardekáros becsület szavamra.
– Vicces vagy.
– Működni fog – ismételte meg a varázsló.
– Ez nem elég – rázta meg a fejét Hermione. – Az emberek, akik számítanak ránk…
– Hermione – vágott közbe Draco, és mindkét kezével megragadta a vállát. – Nyugodj meg és lélegezz! Ezt most bevisszük, te beadod a betegeknek és reggelre meglátjuk, hogy mi fog történni. Ártani nem ártunk vele.
A boszorkány lassan bólintott, mély lélegzetet vett, és megpróbálta lecsillapítani a remegést, ami a kezében ült. Megacélozta a tekintetét, aztán újra belenézett a szürke szemekbe.
– Rendben.
– Jó. Akkor most figyelj – mondta Draco, és elengedte, visszalépett. – A terv ugyanaz. A keleti oldali vészkijáratánál megyünk be. A harmadik emeletet kell elérnünk. Az őr tíz percenként jár arra. Nekünk pontosan nyolc percünk van, hogy bejussunk, feljussunk, és eltűnjünk.
– Tudom – bólintott Hermione. – Téged nem láthatnak meg. Ha mégis, akkor én fedezlek, amíg eltűnsz.
– Pontosan – felelte Draco szigorúan. – Mert ha elrontjuk, holnap neked kell megpróbálni.
– Ami ezerszer nehezebb lesz, főleg, mert azt hiszik alkotói szabadságon vagyok, és ha hirtelen beállítok egy kísérleti bájitallal, lehet, hogy nem jutok el a betegekig. – A boszorkány mély lélegzetet vett, és bólintott. Dracónak igaza volt. Nem volt helye a hibának. – A holnapi magyarázkodás sem lesz egy sétagalopp.
– Vesd be, hogy te vagy az arany trió üdvöskéje.
A boszorkány halkan felnevetett.
– Sokat gondolsz erről.
– Ügyesen kell a kártyáidat kihasználni, akkor biztosan nem csak egy címke lenne, aminek számodra nincs értelme.
– Szóval most már társasági fondorlat tanácsadást is vállasz, Áspis.
– Rendelkezz velem, Mandragóra.
A varázsló előrelépett, majd kiábrándító átkot mondott mindkettejükre, majd az árnyékokhoz simulva előre haladt, és Hermione követte őt. A Szent Mungo keleti oldala kevésbé volt kivilágítva, a fal sötét volt, csak néhány ablak világított gyengén az udvarra. Itt már nem voltak mugli riasztók, képtelenség volt, hogy akár egy is idetévedjen. A vészkijárat egy kis falibemélyedésben rejtőzött, alig láthatóan.
Draco megállt az épület sarkánál, óvatosan kikukucskált, majd visszahúzódott.
– Az őr épp most ment el – suttogta. – Tíz perc múlva visszajön. Most indulunk.
Hermione bólintott, de a szíve még mindig vadul vert. Követte Dracót, ahogy átszaladtak a kihalt utcán, az árnyékokban maradva enyhe kiábrándultságukban. A vészkijárat ajtaja előtt megálltak. Draco előhúzta a pálcáját, és halkan mormolt valamit. Az ajtó halk kattanással kinyílt.
– Eddig könnyű volt – suttogta Hermione.
– Igen. Ez volt a könnyű rész – felelte Draco, és ránézett. – Most jön a nehéz.
Beléptek az épületbe. A folyosó sötét volt, csak egy halványan pislákoló varázslámpa világított a végében. A levegő nehéz volt, benne gyógyfüvek és fertőtlenítők szaga keveredett egymással. Hermione hallotta a saját lélegzetét, túlságosan is hangosnak tűnt a csendben.
– Merre? – suttogta a boszorkány. – Elől kijutunk az előcsarnokba. Jobbra pedig a laborokhoz és a bájital- és gyógynövényraktárhoz. Balra pedig a személyzeti folyosókhoz.
– Balra. A lépcsőház biztonságos – felelte Draco, és elindult.
– Amíg nincsen sürgős eset.
– Reméljük nem lesz.
Hermione követte, de minden lépésnél úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban valaki megjelenhet, valaki megláthatja őket. A folyosó végén egy ajtó volt, Draco óvatosan kinyitotta, és benézett. Üres.
– Most – mondta, és belelépett a lépcsőházba.
A boszorkány utána ment, és halkan becsukta maguk mögött az ajtót. A lépcsőház hideg volt, kőfalai visszhangozták a lépteiket. Gyorsan, de csendesen kezdtek felfele haladni, egy emelet, kettő, majd három. Amikor elérték a harmadik emeletet, Draco megállt az ajtó előtt. Felnézett Hermionéra, a tekintete komoly volt.
– Innen majd én – vágott közbe Hermione, majd elmondott pár varázsigét. – Így gyorsabb, mint feltörni.
Draco bólintott, de nem mozdult. A keze ott volt az ajtó kilincsén, de nem nyomta le.
– Hermione – szólalt meg halkan, és most már nem Áspis hangján beszélt, hanem a sajátján, a valódin. – Ha elkapnak…
– Nem fognak elkapni – felelte határozottan a boszorkány, és rátette a kezét Draco kezére, majd feloldotta a saját kiábrándultságát. – Én itt biztonságban vagyok. Így is, úgy is. Mi lenne a legrosszabb? Kidobnak? Remélem, hogy még maradt némi tisztelet irántam a Mungóban.
A varázsló egy pillanatra ránézett, aztán bólintott. Lassan, óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó halk nyikorgással nyílt ki. A folyosó a túloldalon hosszú volt, kihalt, csak néhány ajtó sorakozott az oldalán. A fény halvány volt, az éjszakai üzemmód már rég működött, és ilyenkor minden csendes lett. Túl csendes. Még egy lélegzetvétel is hangosnak tűnt.
Draco lépett ki először, Hermione követte. Ahogy a lépcsőház ajtaja becsukódott mögöttük, a boszorkány érezte, hogy nincs visszaút. Most már csak előre. A varázsló vízszerű testének körvonala látszott, ahogy elindult a folyosón, óvatosan, a falhoz simulva. Hermione követte, a táskát szorosan magához ölelve. Minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt, minden árnyék egy leselkedő veszélynek.
Aztán meghallották. Léptek. Valaki jött.
Draco ledermedt, jelzett Hermionénak, hogy álljon meg. Mindketten a falhoz simultak, a lány takarást keresett az egyik fal kiszögelésében, de mindketten alig lélegeztek. A léptek közeledtek, egyre hangosabbak, aztán megálltak. Valaki ott állt, csupán néhány méterre tőlük, a sarkon túl. Hermione érezte, ahogy a szíve megáll. Draco keze a pálcáján volt, készen. Egy pillanat, kettő, három.
Aztán a léptek folytatódtak. Távolodtak. Az a valaki elment.
Hermione kifújta a levegőt, amit visszatartott. Draco ránézett, és bólintott. Folytatták az utat.
Végül megérkeztek az ajtóhoz. Egy egyszerű fa ajtó, semmi különleges rajta, csak egy kis tábla: „Függőségi Osztály - Látogatás Tilos”.
– Itt is vagyunk – suttogta Draco.
Hermione előhúzta a pálcáját, és halkan mormolt egy kinyitó bűbájt, majd néhány másikat is. Az ajtó halk kattanással engedett. Kinyitották. A szoba túloldalán egy sor ágy sorakozott, mindegyiken egy-egy alak feküdt, mozdulatlanul, csendesen. A Desiderium áldozatai. Az emberek, akiket meg kellett menteniük. Hermione belépett, Draco követte, és hangtalanul becsukta maguk mögött az ajtót. Most már egyiküket sem védte a kiábrándító bűbáj.
De a feszültség nem múlt el. Sőt, csak fokozódott. Mert tudták, hogy bármelyik pillanatban valaki megérkezhet. És ha az történik, minden veszve.
– Lényegesen könnyebb, ha van egy belsős, aki itt dolgozik. Ezek a bűbájok itt nem éppen könnyen feltörhetőek.
– Tele van az egész helyiség mindenféle átokkal – jegyezte meg Hermione, majd körbenézett a helyiségben. – Ez roppantul különös, és nem megszokott.
– Gyógyítókra nem reagálnak.
– Ez nem szokatlan. Nekünk rendelkezésre kell állnunk mindig – felelte a boszorkány. – Hatástalanítani állandóan mindent… életekbe is kerülhet.
– Valaki mást vártak.
– Valószínűleg – helyeselt a lány. – Egyedül ide nem jutottál volna be.
– Szóval így is, úgy is gyógyítót kellett volna rabolnom? – kérdezte Draco szórakozottan.
– Attól függ, hogy a könnyebb vagy a nehezebb utat választottad volna – mosolyodott el halványan Hermione.
– Hmmm, sajnos nincs időnk ezt tovább boncolgatni. Vágjunk bele.
A terem sápadt fényben úszott. A sztázisgömbök tompa kékes derengése lassan pulzált a levegőben, mintha maguk is nehezen lélegeznének. A helyiség egyik oldalán kilenc ágy egy sorban állt, mindegyiken egy test – mozdulatlan, fiatal, áttetszően törékeny, a terem másik oldalán ugyanennyi ágy állt. A csendben csak a mágia halk zúgása hallatszott, a varázslat, ami épp annyira tartotta bennük az életet, hogy még ne vesszen el.
– Vannak még máshol is? – kérdezte Draco.
– Még a másik részben biztosan. Nem tudom mennyien lehetnek összesen, mióta… mióta nálad vagyok nem követtem az eseményeket. De többen vannak, mint korábban.
– Hoztunk eleget az elixírből.
– Csak működjön – jegyezte meg színtelen hangon a boszorkány.
Hermione az első ágyhoz lépett. A mozdulatai precízek, gyakoroltak voltak, arca komoly, összpontosító. A pálcája hegyét a fiatal férfi mellkasa fölé emelte, és halkan suttogott:
– Vita revelare.
Ezüstös fényáradat tört elő, vékony, pókhálószál-szerű fonalak fonódtak a test köré, majd belemélyedtek a bőrbe. A mágia szinte kitapinthatóvá tette a beteg belső vetületét: áttetsző, szellemszerű szervek villantak fel, sötétebb árnyalatokkal, ahol a Desiderium megtelepedett.
Hermione figyelte az áramlásokat. A máj sötétkék volt, mintha árnyék ülte volna meg; a vesék körül a varázserő szinte leállt, stagnált. A szív lassan vert, minden dobbanás visszhangzott a varázslatban, mint egy halk, távoli dobütés.
– Már a mágiaáramlásba is beépült – mondta csendesen, inkább csak magának. – A Desiderium nemcsak mérgez, hanem kiszívja az energiát. Ez a test még működik, de… mégis széthullóban van.
– Rosszabb a helyzet, mint korábban.
– Ez helyes meglátás – sóhajtott a boszorkány. – Szinte az utolsó pillanatban érkeztünk.
– Segítsek megitatni őket? – kérdezte a varázsló.
– Nem, nem… Majd én innen átveszem. Jobb, ha én csinálom – válaszolt határozottan a boszorkány.
– Rendben.
Draco félreállt, és átadta a terepet a boszorkánynak, aki azonnal átkapcsolt gyógyító üzemmódba. Az arca rezzenéstelen, de a szemei feszült figyelemmel követték Hermione minden mozdulatát.
A nő tovább lépett a következő ágyhoz. Itt egy sötét hajú lány feküdt, talán tizenkilenc éves lehetett, arca békés, de túl mozdulatlan – mint egy szoboré. Hermione pálcáját újra megemelte.
– Vita revelare.
A varázsfény most sokkal gyengébben derengett. A lány testében a mágia szinte teljesen leállt. A sztázismező alig tartotta fenn a légzést, és Hermione tudta, ha megszűnne a bűbáj, a test néhány percen belül összeomlana.
– Iszonyatosan leromlott az állapota, rajta már nem sokáig segített volna tovább a sztázis sem – mondta halkan, és a hangja elvékonyodott. – Az idegpályák teljesen roncsolódtak. A Desiderium megtámadta a központi idegrendszert is.
– Megmenthető?
– Talán – felelte a boszorkány. – Neki az elixíren kívül hosszú kezelésekre lesz szüksége. A többieknek sem lesz azonnali a felépülés, de nem mindenki van ennyire rossz állapotban.
– Basszus.
A harmadik beteg egy fiatal varázsló volt, alig lehetett húszéves. A homloka verítékben úszott, de a teste jéghideg. A varázslat, amely körülötte vibrált, egyenetlenül lüktetett, mint egy ingadozó fény. Hermione diagnosztikája felfedte, hogy a szívritmusa már csak mágikus szinten tartja magát.
– Intravénásan kell beadnom nekik az elixírt. A hagyományos megoldás nem elég gyors és hatékony.
Draco halkan szólalt meg mögötte:
– Hermione… biztos, hogy ez a módszer… jó? Úgy tudom, hogy ez mugli módszer.
Hermione megállt, de nem nézett fel. A pálcáját letette, és kinyitotta a táskáját. A belsejében sorban álltak az üvegcsék, bennük a kékes, gyöngyház fényű elixír.
– A varázslat kevés – mondta halkan. – A Desiderium által okozott romlás nagyon előrehaladott, ha arra várnánk, hogy a szervezet feldolgozza a hagyományos módon, biztosan nem lenne annyira hatásos. Ezért kell mugli módszer.
– Irtózom ettől. A vérvétel sem volt a kedvencem.
– Akkor ne nézz ide, mert ez nem fog tetszeni – mosolygott Hermione. – Nehogy elájulj ettől.
Draco horkantva elmosolyodott.
– Ennyire nem vagyok puhány.
A boszorkány odament egy szekrényhez, majd infúziós tasakokat vett elő belőle, majd kiemelt egy steril tűt az egyik dobozból, és egy varázslattal összeszerelte a rendszert, aztán folytatta a többivel. A varázsló közben feszült figyelemmel nézte a nőt. Lenyűgözte, ahogy dolgozott.
– Szóval, most mindegyiket meg fogom szúrni, és bekötöm az infúziót, így a véráramon keresztül jut el a szövetekhez. Oda, ahova a Desiderium is elért már.
Draco szemöldöke megrebbent.
– Mugli technika… egy mágikus betegségre? Érdekes.
Hermione szigorúan nézett fel rá.
– Ha működik, mindegy, honnan származik a módszer. A Mungóban van engedélyünk mugli módszereket is használni, ha más már nem használ. És ez most egy igazán szorult helyzet.
Nem volt több kérdés.
A boszorkány az első beteg karjába illesztette a tűt, és a pálcájával rögzítette mágikusan, hogy ne mozduljon el. Az infúziós tasakot felfüggesztette a sztázisgömb tartóívére, az elixíres fiolát a helyére igazította és egy apró bűbájjal elindította az áramlást. A kék folyadék lassan, cseppenként kezdett lefolyni a csőben.
– Jó, egyelőre – mormolta Hermione. – Most várunk.
Perc telt el, majd kettő. Semmi. A beteg teste mozdulatlan maradt, a varázsfény nem reagált. Hermione szeme a szívterületre szegeződött, de az aurafény ugyanúgy sápadt maradt.
– Talán túl késő… – kezdte Draco halkan, de Hermione megcsóválta a fejét.
– Nem. Még nem.
A következő beteghez ment, majd a harmadikhoz és így haladt előre. Mindenkinél ugyanazt tette: megtisztított, szúrt, bekötött, elindította a csepegést. A mozdulatai gyorsak, pontosak voltak, mintha évek óta így dolgozna.
A negyedik beteg egy vöröshajú lány volt, talán még csak tizenhét. A bőre viaszos, az ajka színtelen. Hermione egy pillanatra megállt, miközben a tűt a karjába illesztette. Érezte, hogy a keze remeg, de összeszedte magát.
– Tarts ki – suttogta. – Most már közel vagyunk.
Amikor az utolsó beteghez ért, a tasakok sora majdnem elfogyott. A táskájából egyre csak fogytak az elixíres adagok. A férfi, akire utolsóként került a sor, már csak árnyék volt önmagának. A diagnosztika szerint a szíve percenként alig vert egyszer, a mágiaháló szinte teljesen szétesett. Hermione némán, feszes arccal szúrta be a tűt.
Draco a terem végében állt, karba tett kézzel, de az ujja a pálcája nyelén dobolt.
– Már tíz perce csöpögnek az infúziók – mondta halkan. – Semmi változás.
– Az elixírnek idő kell – válaszolta Hermione, de a hangja feszültebb lett. – A testek sztázisban vannak, a keringés lelassult… – elharapta a mondat végét, majd vett egy nehéz lélegzetet. – Várni kell még egy kicsit.
Draco csak nézte, ahogy Hermione a sor végén járőrözik, egyik beteg karjáról a másikra pillant, ellenőrzi a csepegést, újra és újra mormol valamit – egyszer gyógyító varázslat, egyszer stabilizáló bűbáj, egyszer talán csak egy halk fohász.
Eltelt még egy perc. Aztán még egy. A levegő vibrált a feszültségtől.
És akkor az első ágy mellett apró rezdülés futott végig a sztázismezőn. Alig látható. Mintha a varázsfény mélyéről egy szikra emelkedett volna fel, egyetlen halk szusszanás kíséretében. Hermione odakapta a fejét.
– Nézd! – lehelte.
A fiatal férfi mellkasa most már kicsit magasabban emelkedett. Az aurája halványan felizzott, mint amikor parázs életre kel a hamu alatt. Aztán a második beteg mezője is reagált: lassú pulzálás, a mágia színe mélyebbre váltott.
Egyikük sem ébredt, de a testek már nem voltak teljesen mozdulatlanok. Valami dolgozott bennük. Az élet.
Hermione szinte nem mert lélegezni.
– Működik – mondta, de még nem mosolygott. – Lassan, de működik.
Draco közelebb lépett, és bólintott.
– Nézd a színét.
A varázsfonalak, amelyek korábban sötétek voltak, most világosabbá váltak. A feketeség összehúzódott, mint egy árnyék, amit a napfény kiszorít a sarokból.
Hermione még egyszer végignézett a betegeken. Minden egyes test körül a sztázismező lassan új színben izzott. A levegőben vibráló mágia már nem a halál csendje volt, hanem valami más – lassú, tétova újjászületés.
Ő és Draco egy pillanatra egymásra néztek.
– Megcsináltuk – mondta Hermione halkan, és most már engedte, hogy a hangjában melegség bujkáljon.
De mielőtt Draco válaszolhatott volna, a folyosó felől halk nesz hallatszott. Léptek. Méghozzá közeledtek.
A férfi pálcája azonnal a kezébe simult. Hermione megfagyott, a tekintete az ajtóra tapadt. A kilincs megmozdult. A csend azonban túl sűrű volt, túl hosszú. Draco már mozdulni akart, amikor halk cipősurranás hallatszott az ajtó felől.
Valaki nyitotta az ajtót.
– Hé, maga mit keres itt, Granger gyógyító? – szólalt meg egy női hang, kissé remegve, de határozottan. Egy ápolónő állt az ajtóban, fehér köpenyben, kezében iratokat szorongatva. – Ide csak az ügyeletes gyógyítók jöhetnek be!
Hermione összerezzent, de nem nézett a nőre, csak suttogva mondta:
– Kérem, maradjon csendben, a betegek épp stabilizálódnak.
Az ápolónő közelebb lépett, szemöldökét összevonva.
– Maga nem tartozik a mi részlegünkhöz. Ki engedte be?
A háttérben Draco már pálcáját emelte, hangtalanul, kábításra készen, de mielőtt kimondhatta volna a varázsszót, halk nyögés törte meg a csendet.
Az ápolónő megtorpant.
– Mi a…?
Egy másik ágy felől újabb, elhaló nyöszörgés hallatszott, mintha a mély álomból ébrednének. A levegő megmozdult, a mágikus fények a betegek körül villódzni kezdtek.
– Ez nem lehet… – az ápolónő hátrált egy lépést. – Hetek óta nem reagálnak semmire!
A harmadik ágyon fekvő férfi ujjai megmozdultak, Hermione pedig halkan felsóhajtott – egyszerre megkönnyebbülten és feszülten. Az ápolónő ekkor hirtelen megfordult, és az ajtó felé kiáltott:
– Ügyelet! Piros kód!
Szirénák hangja töltötte be a helyiséget.
Draco és Hermione egymásra néztek, csak egyetlen, feszült pillanat volt, mielőtt mindketten tudták: elérkezett az idő. Mindketten mondani akartak valamit a másiknak, de most erre egyáltalán nem volt idő.
– Draco, tűnj el innen. Azonnal – sziszegte Hermione, miközben az ajtó felől közeledő léptek egyre hangosabban koppantak a kövön. – Téged nem láthat meg senki. Én… én még maradok.
– Kint találkozunk.
– Rendben.
A boszorkány szíve a torkában dobogott. A lépések ritmusa egyenletes volt, határozottan a terem felé tartott. Két ember, talán három. Hermione ösztönösen hátranyúlt, ujjai a köpenye szélét markolták, mintha kapaszkodót keresne valami szilárdban, miközben minden körülötte felgyorsult.
Malfoy nem vitatkozott. Egyetlen mozdulattal eltűnt a terem árnyékából, a levegő enyhén megremegett, ahogy a diszillúzió elnyelte. Hermione egy pillanatig még hallotta a pálca halk sercenését, aztán semmit. Csak a saját lélegzete visszhangzott a fülébe, gyors, sekély, alig hallható zihálás, amit erővel próbált lassítani.
A lépések megálltak az ajtó előtt.
Hermione megfagyott. A keze ösztönösen a pálcája után nyúlt, de nem merte előhúzni. A tekintetével pásztázta a kórtermet.
Az ajtó kivágódott.
– Mi folyik itt? – harsant egy gyógyító hangja. A hang tulajdonosa – egy középkorú férfi, vörösen égő arccal és ápolatlan szakállal – döbbenten meredt a kórteremre. Mögötte egy másik gyógyító, fiatalabb, szőke nő lépett be, aki egy pillanatig még a férfi vállán át kukucskált, aztán kitágult szemmel szaladt az egyik beteghez. – Diagnosztikát most!
– Ez nem lehet… hihetetlen – mormolta a nő, térdre ereszkedve az ágy mellett. Ujjai a beteg csuklója körül keresték a pulzust, majd felemelkedtek, remegve felrajzolva egy diagnosztikai bűbájt a levegőbe. A fény aranyszínű volt, lüktetett, mintha életre kelt volna. – A pulzusa… stabil.
– Fényt! – szólt valaki újabb kiáltás. Azonnal felizzottak a mennyezeti gömbök, vakító, fehéres fénybe borítva az egész kórtermet. Hermione ösztönösen félrekapta a fejét, a szeme összeszűkült a fájdalmas fehérségtől.
A betegek arcvonásai most élesek lettek, kíméletlenül kivetkőztetve a félhomály védelmező fátylából. Mindannyian éltek. Lélegeztek.
A nyöszörgésekből most már tompa, rekedt hangok lettek. Az egyik beteg felköhögött, mélyen, akadozva, mintha évek óta először venne levegőt. A másik megrándult az infúzió alatt, keze görcsösen markolta a lepedőt, ujjai fehérre váltak az erőlködéstől.
– Hozzatok stabilizáló bájitalt! – ordított egy nő valahonnan a terem másik végéről. Hermione nem látta az arcát, csak a hangját hallotta, magasra csapó, hisztérikus hanglejtéssel. – És szóljatok Cresswellnek! Azonnal!
A következő pillanatban már három-négy gyógyító tolongott az ágyak körül, fehér köpenyeik libbentek, pálcáik cikáztak a levegőben. Valaki közben felborított egy asztalt – Hermione nem látta pontosan, hogyan történt, de a csattanás harsány volt, bántóan éles –, az üvegek csörömpölve gurultak szét a kövön. Egyikük eltört, zöld folyadék árasztotta el a padlót, szaga keserű volt, csípős, betöltötte a teret.
Egy fiatal ápoló a jegyzeteit kereste, térdepelve a kövön, kezét vakon túrta a papírlapok és az üvegszilánkok között. Arca izzadt volt, piros, szemében pánik. Egy másik ápoló a falhoz lapult, karját szorosan a testéhez szorította, és csak nézte, ahogy az egyik beteg hirtelen felül, kezeit a mellkasára szorítva, majd visszahanyatlik egy fájdalmas nyögéssel.
– Vigyázz! – kiáltott valaki. Hermione felnézett. Az egy gyógyító majdnem belerohant az egyik infúziós állványba, ami vészesen megbillent, az üvegpalackok koccanni kezdtek egymásnak.
Cresswell gyógyító a káosz közepén bukkant fel, mintha a levegőből tűnt volna elő. Köpenye félig kigombolva lógott, arca sápadt volt a döbbenettől, homlokán vékony izzadságcseppek gyöngyöztek. Megállt a küszöbön, és a tekintete végigpásztázta a kórtermet, mintha nem hinné el, amit lát. Annyira megdöbbent, mint senki más a helyiségben.
– Ez lehetetlen – mormolta a férfi, miközben gyorsan az egyik beteg ágyához lépett. Pálcája már a kezében volt, intett, és a diagnosztikai bűbáj fénye a beteg fölé vetült, aranyszín és ibolyaszín rétegekben. – A mágiájuk… helyreáll? Hogyan?
A kérdés a levegőben lógott. Senki sem válaszolt. Csak egy másik gyógyító nézett fel az ágy túloldaláról, és bólintott, némán, hitetlenkedve.
– Erősítő főzetet. Most!
Aztán már csak a gyógyítók és ápolók összekeveredő hangzavara nyomott el mindent.
– Valaki hozza már a vérpótlót.
– Ide egy nyugtatót.
– Ne kelljen fel! Maradjon nyugodt.
– Martin, gyere ide, és nézd meg ezt.
A kialakult káosz közepén egy pillanatra Cresswell gyógyító felemelte a tekintetét, és Hermionéra nézett, aki megfagyott. A szíve kihagyott egy ütemet. A gyógyító szeme keskeny volt, vizsgálódó, mintha valami furcsát érzékelt volna, valami kibogozhatatlan disszonanciát a levegőben. Hermione nem moccant. Lélegzete elakadt. Nem pislogott.
De csak egyetlen pillanat volt – mintha Cresswell nem is volna biztos benne, valóban ott áll-e a nő a félhomályos sarokban, vagy csak egy árnyék, egy kivetülés, amit az órák hosszú fáradtsága szült a szemébe. Hermione nem tudta megállapítani, hogy pontosan milyen volt ez a tekintet, de leginkább vádlónak és dühösnek tűnt. Aztán újra a betegei felé fordult, utasításokat adott, varázslatok cikáztak a levegőben, piros és zöld fényrétegekben.
A gyógyító lépett kettejük közé, így minden más kapcsolat megszakadt.
– Stabilizáld ezt a beteget! – mutatott Cresswell az egyik ágyra. – És ezt is! Írjátok össze a változásokat! Minden részletet! Ideje, tünetek, mágiavisszatérés mértéke! – A hangja éles volt, parancsoló, de Hermione hallotta benne a remegést is, a mélyben megbúvó bizonytalanságot.
A boszorka a falhoz simult. A szíve hevesen vert, a mellkasa szorította, de az arca rezzenéstelen maradt. Figyelte, ahogy a gyógyítók dolgoznak – a betegek színe lassan visszatért, először rózsaszínű tónus ült az arcukra, aztán egyre teljesebb, egészségesebb árnyalatok. Néhányuk már kinyitotta a szemét, először összezavarodva pislogva a fényesség felé, aztán lassan, óvatosan körbenézve, mintha új világba ébredtek volna.
Az egyik nő sírva fakadt, amikor a páciense megszorította a kezét. Hangja hörgő volt, nyöszörgő, elfojtott öröm és megkönnyebbülés keveréke. Az egyik gyógyító – egy öregember, fehér szakállal és beesett arccal – halvány mosolyt erőltetett az arcára, és valamit suttogott, amivel a betegét nyugtatta.
Zűrzavar volt mindenütt. Valaki hibásan mondta ki a stabilizáló igét, mire az infúziós palack megpattant, kék folyadék loccsant szét a kövön, gőzölögve, élesen csattanó hanggal. Hermione ösztönösen pálcát rántott, de azonnal vissza is tette. A keze remegett. Nem avatkozhatott közbe, bár így is meglátták már.
– Mindenki vigyázzon!
Egy másik gyógyító átszaladt a terem egyik végéből a másikba, köpenye szélét piszkos folyadékba lépve, de nem is vette észre. Arca izzadt volt, szeme vércsíkos a fáradtságtól, de a mozdulatai gyorsak voltak, pontosak.
– Jöjjön ide valaki – kiáltotta. – Ő is visszatér!
A fények remegtek, pulzáltak, mintha a mennyezeti gömbök maguk is éreznék a varázslatok feszültségét. A gyógyítók kiabáltak egymásnak, átfedő hangok, utasítások, kérdések és rövid válaszok kavarodtak egybe. A levegő megtelt az elixír és a varázslat szagával – édes, csípős, fémes, mindez összekeveredve egy életlen, nehéz bűzben.
Hermione lassan hátrált a kijárat felé. Senki sem figyelt rá. Minden szempár a betegekre szegeződött, minden pálca a diagnosztikai vagy a gyógyító bűbájokra összpontosított. Az ajtó mellett egy kis asztalon maradt a jegyzettömbje – Hermione meglátta, egy pillanatra megállt, keze ösztönösen kinyúlt, de aztán visszarántotta. Nem. Túl kockázatos. Hagyja ott.
Még egy utolsó pillantást vetett a teremre. Cresswell épp az egyik beteg életjeleinek stabilizálását irányította, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, egy gyógyító balján utasításokat adott, másik a jobbján jegyzeteket írt. A beteg mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Élt.
Hermione érezte, ahogy a torok szorítása egy pillanatra enged. A levegő könnyebbé vált a tüdejében. Aztán halkan, észrevétlenül kisurrant az ajtón.
A folyosó hideg volt, éles kontrasztban a kórterem fulladó melegével. A falak mentén gyenge fények égtek, fakó, remegő fénygömbök, amelyek alig világították meg a követ. Hermione egy pillanatra megállt, hátrafordult. A távolból még hallotta a kiáltásokat, valaki egyszerre örömét és hitetlenkedését fejezte ki:
– Élnek… Merlinre, élnek!
A hang visszhangzott a folyosó kövein, elhalkult, majd újabb kiáltás tört fel, ugyanabból az irányból. Hermione érezte, ahogy a mellkasát szorító fájdalom lassan enged, valami melegség szivárog a helyére, valami megnyugtató, ami már régen nem volt ott.
Hermione megtorpant egy pillanatra. A keze még remegett, de az arcán halvány, fáradt mosoly futott át. Aztán lassan kiengedte a levegőt, amit eddig visszafojtott, és érezte, ahogy a vállai leereszkednek, a testsúlya átrendeződik.
Aztán elindult a folyosó végén lévő lépcső felé, ahol már csak a sarkai visszhangoztak a kőpadlón, egyre távolabb, egyre halkabban, míg végül eltűntek a kórház labirintusának sötétjében.
A Szent Mungó ajtaja hangtalanul zárult Hermione mögött. A hatalmas bronzkapu fából faragott szegélye a bőréhez ért egy pillanatra – hideg volt, jeges, odakint már csak a város csendje fogadta.
A kőfalak között párás volt a levegő, sűrű köd ült a lámpások körül, fehér, áttetsző fátyolként takarta el az éjszakát. A fények halványan, szinte kísértetiesen ragyogtak a ködben, körülöttük elmosódott udvar rajzolódott ki. Hermione egy pillanatra megállt, tenyerét a mellkasára szorította. A szíve még mindig hevesen dobogott, a pulzusa érezhető volt a torkában, a halántékában. Még mindig érezte reakciói rezgését a bőrén – az elixír hatását, a betegek újraéledését.
Behunyta a szemét egy pillanatra, és mély levegőt vett. A levegő hideg volt, csípős, a tüdejét összehúzta. De segített. Lassan visszanyerte az egyensúlyát.
Aztán elindult.
A kórház melletti keskeny sikátor sötét volt, a kövek nedvesen csillogtak a lámpafény halvány visszfényében. Mialatt bent voltak úgy tűnik esett egy kis eső. Helyenként pocsolyák álltak a mélyedésekben, sötét vizük tükröződött a köd fehérségében. Hermione lépése visszhangzott – túl hangos volt, túl feltűnő –, ezért lelassított, óvatosan lépkedve a kövek között. Valaki várt rá ott – egy árnyék mozdult meg a fal tövében, hangtalanul, mint egy lélegzet.
– Túl sokáig maradtál – szólalt meg Draco halkan. A hangja nem szemrehányó volt, inkább... fáradt. Elhasznált. Mintha ő maga is túl sokáig várta volna.
Hermione lassított, megállt előtte, körülbelül két lépésnyire. A ködön át halványan látta a férfi arcát, a szürke szemei élesen villantak a lámpafényben, de az arca sápadt volt, a vonásai feszültek. A szája sarka szorosan összezárva, mint aki tart valamitől, amit nem mer kimondani.
– Nem hagyhattam őket csak úgy – felelte Hermione. A hangja halk volt, de nem inogott meg. Egyenes maradt, még a tekintete is. – Ha már elkezdtem… látnom kellett, ahogy jobban lesznek.
Draco bólintott, lassan, mintha pontosan ezt várta volna. Egy pillanatig nem szólt, csak nézte őt, aztán sóhajtott.
– Tudod, mit kockáztattál ezzel… – Elhallgatott. Nem kellett befejezni a mondatot. Mindketten tudták, mi következne.
Hermione felemelte a tekintetét.
– Már észrevették. És látták, hogy működik. – Egy pillanatra elmosolyodott, de csak halványan, törékenyen. – A többi nem számít.
– A többi is mindig számít, Hermione – felelte Draco, de a hangja aggódó volt inkább. Hermione egy pillanatra meglepetten nézett rá, mintha nem értené ezt a hangszínt. Draco elfordította a fejét, mintha a ködbe nézne, a lámpafénybe, ami elmosta az arcát.
A boszorkány csendesen megszólalt:
– A helyesen cselekedni néha megéri a veszélyt. Nem?
– Griffendéles hitvallás is lehetne.
– Tudom. – Hermione karját összefonta, szorosan a mellkasa előtt. A hideg kezdte áthatolni a köpenye szövetén, belebújt a bőrébe. – Ha te is ott lettél volna, és láttad volna a szemüket, mikor kinyílt… megértenéd.
A férfi elmosolyodott, de inkább fáradtan.
– Bőven értem így is.
Egy pillanatnyi csend állt közéjük. Csak a távoli utcazaj hallatszott, egy elhaladó seprű surrogása, valahol egy óratorony kongása – lassan, mélyen, háromszor. A hang végigzúgott az utcákon, belebújt a falak közé, majd elhalt.
– Most mennünk kell – mondta Draco végül. A hangja újra határozott lett, de benne volt valami fájdalom is, amit próbált elrejteni. – Külön.
Hermione bólintott.
– Tudom.
De nem mozdultak. Egy pillanatra csak álltak ott egymással szemben, a ködben, mint két árnyék, akik tudják, hogy amit tettek, megváltoztat valamit bennük. A levegő nehéz volt, a csend sűrű, szinte tapintható. Hermione érezte a szavak súlyát, amelyeket nem mondtak ki.
– Draco… – kezdte, de nem tudta, mit akar mondani. Köszönetet? Búcsút? Talán mindkettőt. Talán valami mást, amit még ő sem értett. A név ott lógott a levegőben, befejezetlen, töredék.
A férfi közelebb lépett, de nem ért hozzá. A lába kövön koppant, halkan, óvatosan. Csak egyetlen pillantást vetett rá, mélyet, nehezen olvashatót.
– Vigyázz magadra! – A varázsló hangja szinte suttogás volt, olyan halk, hogy Hermione alig hallotta a köd elnyelő csendjében. – Lehet, hogy lesz pár kellemetlen beszélgetésed az aurorokkal, Potterrel főleg, és szerintem a Mungóban is ki fognak kérdezni. És figyelni is fognak.
– Te is? – kérdezte Hermione halkan. A kérdés kicsúszott a száján, mielőtt megállíthatta volna. Nem akarta kimondani.
Draco szeme villant, az állkapcsa megfeszült. Csak nézte őt, egy hosszú, fájdalmas pillanatig, aztán hátralépett. A kezei belecsúsztak a köpenye zsebébe, a testsúlya eltolódott, mintha készülne valamire.
– Sosem tudhatjuk.
– Találkozunk még?
– Talán – válaszolt a varázsló, majd elmosolyodott.
Aztán egy mozdulattal eltűnt – a dehoppanálás tompa pukkanással nyelte el, a levegő egy pillanatra megmozdult utána. Nem csókolta meg, nem ölelte meg. Csak egy talán ígéretével eltűnt. A boszorkány legszívesebben megfojtotta volna, de aztán a méreg gyorsan átcsapott mély csalódottsággá. Egyedül volt. Fázott.
Hermione ott maradt a sikátorban. A keze lassan leereszkedett, a torkában valami szorult érzés maradt, mint egy kimondhatatlan szó, amit képtelen volt kimondani, de ami semmit sem változtatott volna a kettejük helyzetén. A város fölött már halványodott a köd, a lámpák fénye megcsillant a nedves macskaköveken.
Egy mély levegőt vett, megigazította a táskáját, a bőr hideg volt, kissé nedves az ujjai alatt, és elindult az ellenkező irányba. A lépései visszhangoztak a sikátorban, aztán kifordult az nyílt utcára, ahol nem volt senki, csak néha egy-egy lézengő fekete taxi. A házak ablakai sötétek voltak melyek mellett elhaladt, az utak kihaltak. London mély álomba merült. Távolró hallani lehetett a Big Ben éjfélt jelző ütéseit.
A lépteinek visszhangja még sokáig hallatszott, egyre távolabb, egyre halkabban, míg végül beleveszett a város éjszakai zúgásába, és Hermione alakja eltűnt a ködben.
hozzászólások: 2
feltöltötte:Nyx | 2025. Dec. 12.
