23. fejezet
Kihallgatás

A másnap Hermione számára nem tartogatott semmi jót. Már kora reggel kapott egy baglyot, és haladéktalanul berendelték a Szent Mungóba. Számított erre. Mire elocsúdott, már egyből az ispotály igazgatói irodájában találta magát, ahol egy vallatás kezdődött. Egy auror, történetesen a legjobb barátja, Harry Potter, Richard Berrow, a Mungo igazgatója, valamit Chris Cresswell, vezető gyógyító. A három férfi különösen fenyegetően magasodott a boszorkány fölé.

– Századszorra mondom el. Bájital konferencián voltam Glasgowban. Ott találkoztam egy bájital mesterrel. Megemlítettem neki a Desideriumot, amiről kiderült, hogy ő is találkozott vele, hasonló állapotú betegekkel. Megkérdeztem, hogy dolgozhatnánk-e együtt a megoldáson? Kicsit vonakodva, de mégis belement. A privát laborjában létrehoztunk az elixírt, és ezért nem is voltam itthon – jegyezte meg mogorván, de mégis nyugodtan Hermione. – És megjegyzem, senki sem keresett. – Ezen a ponton Harryre nézett.

– De ki volt ez a bájital mester? – kérdezett rá Harry erélyesen. – A parancsokság ezt akarja tudni.

– Nem mondhatom el, mert nem akarja, hogy tudják ki ő. Gondosan ügyel erre a részletre, amit én teljes mértékben tiszteletben is tartok – jegyezte meg a boszorkány, még mindig kimérten. – Egyszerűen nem látom be, hogy miért fontos ez. Máskor is dolgoztunk együtt bájitalmesterekkel, és egyiknek sem volt ennyire sürgős megadni a személyazonosságát. Természetesen, ha beszélek vele, akkor megemlítem.

– De fontos… – erősködött Harry. – Ebben az esetben igen is fontos.

– Mi fontos? – tette fel a kérdést Hermione. – Itt az elixír, itt a recept. Ennyi és kész. A betegeink meggyógyulnak, még ha nem is azonnal, de meggyógyulnak. Ez önmagában is egy remek dolog. És szerintem minden segítséget megadtam.

–De beadta a kísérlet nélkül a betegeknek, Miss Granger –szólalt meg a Szent Mungo igazgatója, Mr. Berrow. – És nem ez az első eset, amikor probléma van önnel, mert önfejűen cselekszik. Emlékezzen vissza a korábbi esetekre. Ez Cresswell gyógyító projektje volt.

– Richard, ne ilyen szigorúan – szólalt meg a Cresswell gyógyító mézesmázos hangon. – A múlt legyen múlt, tekintsünk a jövőbe.

– Gondolom szívesen elfelejtenéd a múltat, Cress – jegyezte meg a boszorkány félhangosan.

– Én nem élek a múltban, Hermione – mosolygott rá a férfi elégedetten, majd beletúrt a piszkosszőke hajába. – És már az a kis ügyünk réges-régen lezajlott.

– Áh, persze. Az senkit sem zavart, amikor az én kutatási projektemet nyúltad le, majd tönkretetted az egészet. Igen, valóban tartanom kellett volna az aranyszabályt. – Ezzel a boszorkány a csúf véget ért kapcsolatukra célzott, amire láthatóan Cresswell is nagyon jól emlékezett.

Hermione ha lehet még jobban kihúzta magát. Majd Chris átvette a szót, amit a legkajánabb mosolyával toldott meg.
– Hermione egy ragyogó elme. Ezt nem vitatja senki sem. És a Prófétában sem mutatna jól egy kirúgás. Nem szabadott volna ekkora kockázatot vállalnia.

– Ha megengeded, Chriss, akkor Miss Granger további alkalmazásáról én fogok dönteni, és az egy későbbi, négyszemközti beszélgetés lesz – mondta az igazgató, mire Cresswell csak bólintott. – Most mindössze azt akarjuk, hogy minden részletet megtudjunk erről a csodálatos elixírről. A Mungo minden tekintetben együttműködik a hatóságokkal. Úgyhogy, Miss Granger, nagyon kérem, hogy legyen belátó.

– Nem tudok többet elmondani, mint amit eddig –szólalt meg Hermione. – Vállalom a felelősséget a betegekért. De úgy tudom, egyrészt megvolt a felhatalmazásom, másrészt a tapasztalatom is, harmadrészt mindenkit megmentettem, ez mellettem szól. Ráadásul semmilyen érdekeket nem sértettem, mert nem megbízásból készült az ellenszer.

Közben Potter auror már nem bírta tovább, és idegesen rárontott a barátjára.
– Egy nevet! Ki volt az, akivel együtt dolgoztál? – sziszegte mérgesen.

– Nem árulhatom el. Névtelen akar maradni.

– Tudod, hogy Veritaserummal is kényszeríthetünk?

Hermione egyenesen Harry szemébe nézett.
– Azt próbáld meg, Harry James Potter. Akkor biztosan szólni fogok Kingsleynek és az ügyvédemnek. Nem mondhatom el. Különben is ez egy nagyon is privát kérdés, amire nem is akarok válaszolni.

– De miért? – erőszakoskodott a férfi, majd idegesen beletúrt a hajába. – Ezt nem hiszem el. Okunk van feltételezni, hogy az, akivel együtt elkészítettétek a Desiderium ellenszerét, annak köze van magának a drognak a terjesztéséhez is.

– Ezt nem hinném.

– Ezt akarjuk kizárni vagy megerősíteni – morogta Harry. – Ha valóban semmi köze hozzá, akkor természetesen nem fogjuk háborgatni.

– Milyen kényelmes.

– Kérem, Miss Granger! Zárjuk le azt az ügyet az aurorkkal – próbálkozott az igazgató.

– Megmondtam. A magánügyeimhez nincs köze senkinek – szögezte le Hermione. – Különben is szoros kapcsolatban állok vele, így még inkább nem fedhetem fel a kilétét.

– Szoros kapcsolat? – nevetett fel Cresswell. – Nem bírtad ki, hogy ne megint egy kollégával melegedj össze?

– Közel sem jársz jó helyen. És meg sem közelíted őt, nekem elhiheted.

Harry idegesen járkált a helyiségben miközben legszívesebben rárontott volna Hermionéra, aki a nyugodtság és a türelem szobaként ült a székben.

– Nézze el ezt nekünk, Miss Granger, hogy egy kicsit szkeptikusak vagyunk. Egy egész csapat dolgozott ezen az elixíren. És ön meg csak besétál, majd mindenki meggyógyul? Ez egyszerűen…

Hermione félbeszakította az igazgatót.
– Képzett gyógyító vagyok, nem először gyógyítottam meg betegeket. Van bájital mesteri végzettségem. Vállaltam a rizikót, hogy tesztelés nélkül adtam be az elixírt…

– Amiről mi nem tudunk semmit – fejezte be a mondatot Cresswell.

– Itt van önök előtt a recept. Tudom, már elkezdték gyártani. Mindent megadtam hozzá, ami szükséges.

– Nem gondolja, hogy van ezzel mégis némi probléma? A legjobbak dolgoztak ezen. És azt mondja, hogy alig egy hónap alatt ez önnek és egy ismeretlen bájital mesternek csak úgy sikerült?

– Nincs ebben semmi különös– bólintott Hermione nyugodtan. – A rendelkezésre álló információk alapján alkottuk meg az ellenszert. Lehet, ha nem tartanak távol, akkor előbb elértük volna a célt.

– El kell árulnod, hogy ki volt az, aki segített – szólalt meg Harry. – Hermione, ez nem játék.

– Én ne tudnám? Emberéleteket mentettünk meg. Van, akinek hosszú kezelés kell majd mire teljesen felépül.

– Ki volt a társad?

– Nem árulom el.

– Tudod, hogy kötelezhető vagy a vallomástételre.

Hermione felállt a székből és körbenézett a helyiségben.
– Nem – szólalt meg nyugodtan. – Nem kényszeríthetsz vallomástételre. Hozz egy hivatalos végzést, Harry.

– Merlin szerelmére! Bassza meg!

– Te is tudod, hogy ez így törvényes.

– Akadályozod az aurori munkánkat, és ez nem törvényes, amit csinálsz. Törhetetlen esküt tettél neki?

– Nem. Sosem kért volna ilyesmit tőlem.

– Ezek szerint jól ismered.

– Ez nem kitalálós játék. Most jobban megismertem. De ennek nincs köze ehhez az egészhez.

– Ezt majd mi eldöntjük.

– Miss granger, működjön együtt – kérte az igazgató. – A Mungónak sem tenne jót...

–Szóval az persze nem számít, ha pár ember meggyógyul. Csak a kórház hírneve. Nem számítottam másra.

– Feltehetően a partnered felelős mindenért.

– Nevetséges. Ő csak egy bájital mester, akinek a tudása széleskörű és kiterjedt. Semmi köze nincsen egy drog terjesztéséhez.

A férfiak összevillanó tekintettel néztek Hermionéra, egyszerre próbálnák felmérni, mennyire mond igazat. Az irodában állott pergamen- és bájitalillat terjengett, az ablaküvegen túl köd húzódott végig az utcán. A helyiség csendes volt, mégis vibrált benne valami kellemetlenül feszült.

Berrow elmélyülten sóhajtott, mint aki már a türelem utolsó morzsáit éli fel.
– Miss Granger, amit tett, az példa nélküli. És egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy vakmerő zsenialitás vagy felelőtlen ostobaság.

– Nem tudom, miért kell ezt így beállítani – vágott vissza Hermione. – Ha nem lépek, van, aki talán már nem élne. Vizsgálják meg az elixírt. Először nekem is voltak kétségesem, de tudtam, hogy a kockázat minimális.

Cresswell gúnyos mosollyal támaszkodott az asztal szélének.
– Hősies áldozathozatal. Vagy csak szokás szerint nem bírtad elviselni, hogy más név kerüljön egy siker mellé?

Hermione szeme összeszűkült.
– Jól tudod, hogy nem ezért tettem. Te vagy az, akinek annyira fontos, hogy a neve felkerüljön valamire, vagy nem ezért vetted el a kutatásomat? Ha mások nem tudják, mit kezdjenek a tényleges információkkal, majd megteszem én. Nem azért tanultam évekig, hogy azt nézzem, ahogy emberek haldokolnak.

Harry egy hirtelen mozdulattal rácsapott az igazgató asztalára.
– Ez nem erről szól! Hermione, miattad is csináljuk ezt, hogy ne kerülj bajba! Ha ez az illető manipulált, ha része a terjesztésnek, ha csak kihasznált…

– Nem kihasznált! – A hang élesebben szólt, mint Hermione szerette volna. Egy pillanatra csend telepedett a szobára. – Aki segített, azért tette, mert… mert megoldást akart találni, ahogy én is. És velem pedig együtt tudott ezen dolgozni. Ennyi. Nem több. Semmi jelét nem adta arra, hogy bármilyen ügylethez is köze lenne.

Berrow felhúzta szemöldökét.
– És mégis annyira óvja a személyazonosságát, mintha legalábbis valami előkelőség vagy körözött bűnöző lenne.

– A világ nem fekete-fehér, igazgató úr – felelte Hermione lassabban. – És vannak, akiknek jó oka van arra, hogy rejtve maradjanak.

Cresswell lesajnálóan horkant.
– Vagy egyszerűen szégyell megjelenni. Ilyen is előfordul, Hermione. Még a te világodban is.

– Chris, fogd be – mordult rá Harry, meglepve mindenkit. – Hermione, hallgass ide. Ha az osztály tudja a nevét, ellenőrizhetjük. Ha tényleg ártatlan, minden rendben lesz. Ha pedig nem…

A mondat vége függőben maradt, de a fenyegetés így is súlyos volt. Hermione mély levegőt vett. Szeme elsötétedett, tekintete keményedett.

– Ha elmondanám, azt az embert megsemmisítenétek. Befeketítenétek. És azt nem engedhetem meg. Ő nem tett semmit rosszat. Csak segített megmenteni őket.

– Ezt majd mi döntjük el – szögezte le Harry, karba font kézzel. – Neked nincs jogod ítélkezni.

– Nem. Azt én döntöm el, hogy kit dobok oda a farkasok elé. És őt nem fogom.

Cresswell elégedetten elvigyorodott, mintha valamiféle győzelmet érezne a levegőben.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmi alapú döntést választasz, Hermione. Mindig is sejtettem, hogy egyszer valaki megpuhítja a híres vasakaratodat. Csak azt nem, hogy a farkával.

– Cresswell… – Hermione hangja figyelmeztető volt, és a férfi hirtelen elhallgatott.

– Chris, megkérlek, hogy távozz! – szólalt meg az igazgató.

– De…

– Később megbeszéljük.

Miután a vezetőgyógyító elviharzott és becsapta maga után az ajtót, Berrow az asztalára támaszkodott, két kezét egymás mellé téve.

– Miss Granger, ha ön nem működik együtt, kénytelen leszek felfüggeszteni. A hatóságokkal pedig meg kell osztanom, hogy akadályozza a vizsgálatot.

Hermione ajkai lassan, tudatosan préselődtek össze.
– Ez zsarolás.

– Ez protokoll – javította ki az igazgató. – A betegek hálásak lehetnek önnek. De a Szent Mungó sem engedheti meg, hogy egy ilyen horderejű ügybe belekeveredjen. Nem tarthat vissza információt ebben az ügyben. Értse meg! Ezzel még több emberéletet kockáztat, és egy valószínűsíthetően bűnözőt védelmez.

– Akkor sem tehetem.

Harry ekkor ismét megszólalt, ezúttal halkabban.
– Hermione… mi történik veled? Mindig együttműködtél. Mindig belátható voltál. Most pedig olyan vagy, mint aki falat húzott maga köré.

Hermione elnézett mellette, mintha az ablak mögötti ködöt figyelné.
– Lehet, hogy végre megtanultam, hogy vannak határok. Vannak emberek, akikért vállalom a felelősséget, és vannak, akik előtt nem tartozom elszámolással.

– És ez az ember… ennyit számít? – kérdezte Harry halkan.

A boszorkány dacosan visszanézett rá, a szeme egyszerre volt dacos és fájdalmas.
– Igen. Ő nagyon is számít.

A csend úgy ereszkedett a helyiségre, mint egy varázslat, amely lassan fojtogatni kezd.
Berrow végül kiegyenesedett.

– Ebben az esetben hivatalosan is megindítom a felfüggesztési eljárást, az engedély nélküli elixírbeadás miatt, amivel több betegünket veszélyeztette, és a hatóságokkal való együttműködés megtagadása miatt. A döntést még a héten közlöm. Kérem, ne hagyja el a fővárost, míg a vizsgálat folyamatban van. Potter auror pedig majd közli, hogy a parancsnokság mit fog ebben az ügyben tenni.

Hermione bólintott, kimérten, sérthetetlen tartással.
– Rendben van.

– Most elmehet, Miss Granger.

A boszorkány bólintott, majd távozott az irodából, ahol szembe a falnak támasztva találta a munkatársát.

Cresswell gúnyosan megszólalt:
– Reméljük, megérte, Hermione.

A boszorkány felé fordult, és olyan hideg pillantást vetett rá, hogy Chris egy pillanatra elhallgatott.

– Őszintén? Megérte.

Mielőtt öles léptekkel elérhette volna folyosó végét meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja.
– Hermione, várj már! – A férfi szinte lélekszakadva futott utána. – Kérlek… hadd beszéljünk még egy kicsit.

A boszorkány megfeszült. Egy pillanatig habozott, és úgy nézett Harryre, mintha egyszerre lenne türelmetlen és fájdalmasan fáradt.

– Nem vagyok köteles privát meghallgatást tartani neked is – jegyezte meg kimérten, és már félig kifordult a folyosóra. – És szerintem már mindent elmondtam, amit tudtam. Végignézted, ahogy a főnököm felfüggeszt. Mit a fenét akarsz még tőlem?

– Tudom – felelte Harry, és a hangja most sokkal halkabb volt, mint az elmúlt percekben bármikor. – Tudom. De kérlek… ez fontos.

Hermione lecsukta a szemét egy pillanatra, majd egy mély sóhaj kíséretében bólintott.
– Öt perc. Csak azért, mert barátok vagyunk. Bár már nem tudom, hogy azok vagyunk-e még mindig – tette hozzá halkan.

– Hermione… – kezdte volna Harry, de a nő intett, hogy ne szólaljon meg.

– Az irodámban. Itt ne. Úgyis össze kell pakolnom.

A folyosón végighaladva mindketten hallgattak. Hermione gyógyítói irodája kicsi volt, könyvekkel és bájitalos fiolákkal telepakolt polcokkal, az íróasztalon pedig jegyzetek halmaza tornyosult. Amint becsukták maguk mögött az ajtót, Hermione karba tett kézzel a szoba közepén megállt.

– Nos? – kérdezte élesen.

Harry végre kifújta a levegőt, mintha eddig benntartotta volna.
– Nem tudod mekkora szarban vagyunk. A nyomozás… teljesen megfeneklett. Több áldozat van, mint amennyit a Mungó hivatalosan kezel. Olyanok is, akiket titokban tartanak. Akiket… valaki nagyon el akar tüntetni a rendszerből, és eléggé fontos emberek. Hermione… muszáj segítened.

A boszorkány felnevetett, de ez a nevetés hideg, rövid és keserű volt.
– Ja, most muszáj? – kérdezte, és végre Harry szemébe nézett. – Amikor először kértem, hogy vonjatok be… te és Ron küldtetek el a francba. Emlékszel? Hogy maradjak ki ebből az ügyből? Pedig a parancsnokság közös együttműködést kért a Mungóval. Lett volna lehetőségünk együtt dolgozni, ha bevontok és megegyezünk. Nekem az emberéletek fontosabbak voltak, mint a protokoll, amit te és Ron annyira be akartatok tartani. Cresswell fényévekre volt a megoldástól. Most meg hirtelen kellek?

Harry összerándult, mint akit pofon vágtak.
– Igaz. Hibáztunk. Én hibáztam. De most… – elakadt, majd újrakezdte. – Most nincs más, aki átlátja ezt. A betegek állapota, az elixír… és közben valaki aktívan akadályoz minket.

Hermione szeme villant.
– És ehhez nekem mi közöm? Mert szerinted az a bájitalmester gyanús? – vonta fel a szemöldökét. – Aki segített nekem, nem követett el semmit. Semmi köze a drog terjesztéséhez.

Harry idegesen járkálni kezdett a kis irodában.
– Tudnod kell olyasmit, ami ott bent nem mondhattam el. Hermione… az a bájitalmester, akivel én találkoztam… – megállt, és a homlokát dörzsölte. – Felhasznált téged. Vagy legalábbis ezt állította. Amikor elfogtuk… azt mondta, túszként tart téged fogva. Hogy elrabolt. És hogy ha őt bántjuk, téged is veszélybe sodorunk.

Hermione megmerevedett, majd lassan megcsóválta a fejét.
– Hazudott. És te el is hitted neki. Még csak utána se néztél neki, hogy mi lehet velem. Nem igaz?

– Kaptam tőled egy levelet valamilyen alkotói szabadságról, meg valami fekete macska influenzáról, amiről később kiderült, hogy valaki hamisította.

– Már a kézírásomat sem ismered fel? Édes, Merlin.

– Örültem, hogy elmentél szabadságra. És Ron is. Nálad jobban senki sem érdemelte meg. Nem is akartunk megzavarni baglyokkal.

– Már itt tartunk a barátságunkban, hogy igazából senkit sem érdekel, senki jóléte sem?

– Sajnálom.

– Dühös vagyok rátok – jelentette ki Hermione. – Rád pedig még dühösebb. Elment az eszed, Harry? Veriaserummal fenyegetsz? Ha ezt Ron megtudja…

– Ő is ezt mondta volna.

– Idióták vagytok mind a ketten. És akkor egy tök idegennek elhiszed, hogy elrabolt.

– Mert semmit nem tudtam rólad akkor! Nem jelentkeztél, aztán elkezdtünk Ronnal keresni, és mivel nem találtunk sehol, pánikba estünk – csattant fel Harry, majd visszavette a hangját. – Se otthon, se az ispotályban, se egyetlen ismerősödnél nem voltál. A Mungóban azt mondták, elküldtek szabadságra, majd kérted annak a meghosszabbítását. Hermione… aggódtunk.

– Tényleg? – Hermione hangja halk volt, de pengeéles. – Mert nekem úgy rémlik, egyetlen bagoly sem érkezett. Egy üzenet sem. Még csak annyit sem kérdeztetek, hogy élek-e. Pedig nem voltam elérhetetlen. Csak… nem érdekelt senkit.

– Ez nem igaz – rázta a fejét Harry. – Most jöttem rá, hogy talán… talán ő intézte el. Hogy ne találjunk. Hogy tereljen minket. Azt hiszem… átvert minket. Mindkettőnket.

Hermione ajkán keserű, fáradt mosoly suhant át.
– Ez igazán remek. Egyébként biztos vagyok benne, hogy a két személy nem egy és ugyanaz. Mit látod, én rendben vagyok, nem tűntem el, nem raboltak el. De most elérted a faggatózásoddal, hogy felfüggesszenek. – Lassan leült az íróasztal széle mellé.

– Az igazgató már azelőtt eldöntötte, hogy így lesz, mielőtt mi beszéltünk volna.

– Nagyszerű.

– És továbbra sem fogom kiadni a nevét. Nem fogom… elárulni.

Harry letette a kezét a nő asztalára, közelebb hajolva.
– Hermione… lehet, hogy ő a kulcs az egészhez. Ha ártatlan, akkor segít tisztázni magát. Ha nem… akkor legalább tudjuk, kivel állunk szemben.

– És mégis miért hinnéd el? – kérdezte fáradtan Hermione. – Hiszen bármit mondhat. Eddig is megtette.

– Mert most már mindketten tudjuk, hogy valaki irányítja ezt az egészet. És ő legalább egyszer már játszott velünk.

Hermione sokáig csak nézte Harryt. A tekintetében fájdalom és dac keveredett.
– Nem fogok vallomást tenni ellene. Nem fogom kiadni. Nem fogom… feláldozni, mert te valakit hibáztatni akarsz azért, hogy nem áll össze a nyomozás.

– Nem erről van szó – rázta a fejét Harry. – Életek múlnak rajta.

– Már megmentettem életeket – felelte Hermione halkan. – Többet, mint ti. És azt is tudod.

Harry lehajtotta a fejét. Nem vitatkozhatott vele. A csendet végül Hermione törte meg.
– Nem az én partnerem a probléma.

A varázsló lassan bólintott.
– Rendben. De Hermione… – felemelte a tekintetét. – Akár tetszik, akár nem… szükségünk lesz rád.

A lány végül felsóhajtott.
– De nem úgy, ahogy te akarod.

– Nem értem a lojalitásodat – morogta Harry. – Ha nincs rejtegetni valód és neki sem, akkor mire ez a nagy titkolózás?

– Beleszerettem, hát nem érted? – vágta oda Hermione. – Ti meg elcsesznétek az egészet azzal, hogy felborítjátok az életét. Hadd öntsön ő, hogy mikor akarja a nyilvánosság előtt vállalni magát.

– Hermione…

– Összepakolok, ha nem bánod.

– Rendben.

***

Harry Potter nem készült fel erre a helyre. A Káosz klub nem hasonlított semmilyen ma ismert londoni szórakozóhelyre. Akárhányszor megfordult itt, a hely mindig valamilyen új arcát mutatta neki. Olyan volt, mintha valaki egy alvilági barlangot és egy drogparadicsomot mixelt volna össze. Bár azt az auror nagyon is jól tudta, hogy itt semmilyen illegális drog nem fordulhat meg. Már nem először tartott itt razziát civilnek vagy aurorként, akkor sem találtak semmit sem. Talán ez volt az egyetlen dolog, amit Áspis betartott.

Amint Harry átlépte a küszöböt, az első, ami mellbe vágta, a fullasztó hőség volt. Emberek tucatjai vonaglottak a pulzáló ütemekre, a testükön végigcsorgó izzadság fémes szagot kevert a levegőben, bódító parfümökkel, érzéki illatokkal keverve. A fények összevissza villóztak, mintha valaki idegbeteg módra rángatná a díszlet egyes részeit, és dübörgő zene teljesen betöltötte minden érzékszervét.

Harryt egyszerre kábította el a látvány és ingerelte fel a dühe. A zene remegtette a bordáit, a tömeg lökte, mint egy áramlat, de ő előretört.

A testek között áthaladva úgy érezte magát, mintha egy fojtogató, élő masszában gázolna. A neonfények zöld és lila mintákat rajzoltak a falakra, az emberek pupillái kitágultak, bőrükön csillogó izzadságcseppek tükrözték vissza a fényt.

Egy nő nevetve belesimult a karjába, de Harry lerázta.

Csak előre. Csak Áspishoz.

Az első két őr megpróbálta útját állni, mire Harry egyetlen lendülettel, szó szerint meg sem állva, elkábította mindkettőt, mintha csak elhessentené őket. Újabb kettő rohant rá, de ők sem jártak jobban: Harry átvetette magát rajtuk, és a folyosó végén már látta a félhomályban azt az ajtót, amely mögött Áspis dolgozott.

Mire benyitott, már maga mögött hagyta a klub minden zaját. Csak a düh maradt, forrón, szinte fortyogva benne.

Áspis irodája minimalista volt, sötét falakkal, egy letisztult íróasztallal és néhány mágikus fénycsíkkal, amelyek hideg, vibráló fényt vetettek arcára. A férfi épp valami pergamen fölé hajolt, amikor Harry berontott, olyan erővel vágva be az ajtót, hogy az visszacsapódott a falnak.

– Te rohadék! – üvöltötte Harry, és előrelépett. – HAZUDTÁL! Átvertél!

– Mivel?

– Megpróbáltad tönkretenni a barátságomat Hermione Grangerrel!

Áspis lassan felegyenesedett. A szürke szemei megcsillantak a mesterséges fényben, az ajkai pedig szemtelen, önelégült mosolyra húzódtak.

– Öröm nézni, Potter – jegyezte meg hűvösen. – Tényleg mulatságos vagy, amikor dühös vagy. Szinte… aranyos. A Csodagyerek, a Fiú, aki kétszer is túlélte. Szerintem értékelhetnéd a poént.

Harry szeme elsötétült.

– Ne játszadozz velem, Áspis! Tudom, hogy nincs varázserőd. Tudom, hogy csak a szád nagy – vetette oda. – És most beszélni fogsz.

A férfi felvonta a szemöldökét, majd nagyon lassan, nagyon kimérten becsukta a pergament, amin dolgozott.

– Ó, hát… ezt honnan tudod? – kérdezte szinte kedves hangon. – Valaki mesélte?

Harry mordult egyet, és közelebb lépett, ökölbe szorítva a kezét.

– Láttam. Érzem. Tudom, hogy csak a saját érdekeidet nézed. És azt is tudom, hogy ki akartad használni. Manipulálni akarsz minket. És közben… közben azt hazudtad, hogy elraboltad. Hogy túszként tartottad. Hogy veszélyben van.

Áspis arca ekkor elkomorodott a szokásos csuklya alatt. A szemtelen mosoly eltűnt, helyét valami jóval jegesebb vette át.

– Potter – mondta lassan –, azt ajánlom, nagyon gondold meg, mit vágsz hozzám. Mert nem vagy abban a helyzetben, hogy ítélkezz.

– Dehogynem vagyok – csattant vissza Harry. – Tudom, hogy nincs benned semmi mágikus erő. És ezért vagy ilyen – közelebb lépett, szinte egymás arcába hajolva. – Egy piti kis senki. Egy hazug, ármánykodó…

Áspis ekkor megmozdult.

Nem gyorsan. Nem hirtelen. Inkább úgy, ahogy egy ragadozó tenné, amelyik eddig csak figyelt.

A levegő megremegett körülötte. Harry érezte, ahogy valami áramszerű, nyers erő fut végig a helyiségen – és akkor rájött, hogy hibázott.

– Nincs… varázserőm? – kérdezte Áspis, egészen halkan.

A következő pillanatban Harry hátán kemény felület csattant: a fal. Áspis egyetlen mozdulattal, egyetlen gondolattal a levegőbe emelte, és odaszorította.

A mágia olyan erővel préselte Harry mellkasát, hogy alig kapott levegőt. Áspis pedig lassan odalépett hozzá, tekintete már nem volt emberi – valami sokkal ősibb, sokkal veszélyesebb vibrált benne. Bár ez csak a káprázatvarázslatokat köszönhette. Voltak olyan ellenségek, akiket már ezzel is meg tudott félemlíteni, de Harry Potter nem volt olyan félős típus.

– Nagy hiba lenézni azt, amit nem értesz – suttogta. – Azt hitted, hogy ismersz. Azt hitted, hogy átlátsz rajtam. Együtt is dolgozhattunk volna, de te akartál velem mocskosan játszani, amikor csapdába akartál ejteni a legutóbb. Minden varázsló és boszorkány tudja, hogy kik a legfontosabbak az életedben. Grangerről már régóta megvoltak az információim, csak bepróbálkoztam és sikerrel jártam.

Elmosolyodott, de ez már nem az a játékos mosoly volt.

– És azt hitted, hogy…

Harry fuldokolt, görcsösen próbált kitépni magát az erőtérből.

Áspis közelebb hajolt.

– Most figyelj ide, Potter. Beugrottál nekem. És ennyi

A falhoz préselő erő még szorosabbra vonta Harryt.

– És ne merd többé azt hinni, hogy nincs hatalmam. Mert amit eddig láttál… az csak töredéke annak, amit megengedek, hogy tudj.

Mindketten várták, melyikük mozdul először. A neonfények beszűrődő villódzása lila és vörös árnyalatokban fürdették Harry arcát, Áspis pedig úgy állt vele szemben, mint egy felingerelt ragadozó.

Az auror rontott rá először: kibillentette egy lendületes vállmozdulattal, és a két férfi nekicsapódik az iroda üvegajtajának, amely tompán rezonál.

– Hazug féreg! – sziszegi Harry, ökölbe szorított kézzel.

Áspis elkapta a karját, és csuklónál megrántotta, majd az ellenfele teste ellen fordította a lendületet, és visszalökte őt az íróasztal szélének.

– Ó, kérlek, Potter… – morrantott fel, miközben Harryt eltaszította magától. – Ennél azért többet vártam tőled. Egy auror? Így?

Harry nem tétovázott: az ökle lendült és belecsattant Áspis arcába. A férfi hátrált egy lépést, a szájából vékony vércsík indul, ami belefolyt a szakállába.

– Ezt Hermione miatt kapod.

Áspis lenyalta a vért az ajkáról, arcán lassú, gúnyos félmosoly jelent meg. Hermione említésére valami ott belül nagyon is megszakadt benne, de nem akarta minden lapját kiteregetni. Nem bukhatott le.

– Milyen romantikus. Kár, hogy ő többre tartja az eszét annál, mintsem egy ilyen dührohamos baromra bízza magát.

Harry újra nekirohant, de Áspis most gyorsabb volt: előrehajolt, és egy pontos, kemény ütéssel gyomorszájon találta ellenfelét. Az auror levegőért kapkodott, hörgött, kissé megrogy, de nem esett el.

– Miféle félisten komplexusod van, Áspis? – köhintett a férfi. – Azt hitted, hogy minden szálat te mozgatsz. És mi a fene dolgod van Hermionéval? Ha egy ujjal is hozzáértál.

– Egy ujjal? Nevetséges vagy! De te sem vagy az ő felvigyázója, Potter. – Áspis odalépett, vállal oldalról meglökte, hogy távol tartsa. – És mielőtt tévedésbe esnél: ez nagyon is az én harcom, nem a tiéd.

Harry újra támadta, de most már vad, ösztönös düh vezérlte. Ököl és alkar csattant, ruhaujjak gyűrődtek, a két férfi a könyvespolcnak zuhant. Néhány kötet lezuhant a padlóra, koppanva landoltak szerteszét.

– Hermione volt a terv része, ugye? – üvöltötte Harry. – Be akartad mocskolni! Azt akartad, hogy tönkremenjen a barátságunk? Vagy csak szórakoztál?!

Áspis Harryre förmedt:
– Ha hátrább lépnél a saját árnyékodtól, rájönnél, hogy sosem rólad szólt ez az egész. Granger pedig nem tőlem, hanem inkább főleg nem tőled szorul védelemre. Hallani a pletykákat a Mungóból rendesen. Én pedig Granger adok igazat természetesen.

Harry visszavágott:
– Azt hitted, nem jövök rá? Nincs varázserőd. A korábbi is csak illúzió. Csak egy díszes hírnév mögé bújt üres fenyegetés vagy.

Áspis szeme elsötétült, és a levegő megint hullámzani kezdett közöttük. Egy pillanat múlva Harry ismét a falnak csapódott a láthatatlan erőtől.

– Fogalmad sincs, Potter… – förmedt rá Áspis rekedten, szinte állatias dühvel. – …hogy mire vagyok képes.

A levegő vibrált köztük, mintha bármelyik pillanatban elszabadulhatna egy újabb csapás. A két férfi egymással szemben zihált, válluk megfeszült, a neonfények vibrálva szűrődtek be az iroda üvegén. Áspis szeme élénken csillant meg, aztán hirtelen elnevette magát – éles, gúnyos hanggal, ami Harry idegeit azonnal megfeszítette.

– Merlinre, Potter… basszus rájöttem – hajolt előre Áspis, és a nevetése komorabb tónust kapott. – Ne mondd, hogy szerelmes vagy Grangerbe. Azért csinálod ezt a cirkuszt? Ezért tombolsz itt, mint valami féltékeny kutyakölyök?

Harry öklei megfeszültek.
– Nevetséges vagy. Hermione nagyon jó barátom, olyan mintha a testvérem lenne. Tudod, hogy mit éltem át, amikor azt hazudtad, hogy elraboltad?

Áspis azonnal felemelte a kezét, mintha unná a beszédet, majd lenézően horkantott egyet.
– Potter, szakadj már el ettől a nevetséges témától. Granger csak egy alibihez kellett. Egy eszköz volt, nem több. Semmi köze nincs hozzád, sem hozzám, sem az ügyünkhöz. Csak te tehetsz róla, hogy mindent elbasztál, anélkül, hogy jobban utána néztél volna. És azt a szerencsétlen lányt majdnem kirúgattad.

Ez a mondat mintha felrobbantotta volna a levegőt.

Harry hirtelen előrelendült, és nekiment Áspisnak. Ököl csattant arcokba, test testek feszültek egymás mellett, mindketten hátraestek, majd újra talpra kényszerítették magukat. Áspis egy könyököst vitt be Harry oldalába, Harry a gallérjánál ragadta meg és a falhoz taszította.

Áspis egy gyors ütéssel állon találta Harryt, aki viszonozta a szívességet, halántékon érte a férfit. Mindketten nyögve hátráltak egy-egy lépést.

– Mindig… – lihegte Harry, miközben újra támadott – …rohadtul… túlértékeled magad! Akkora az egód, mint egy ház.

– És te meg… – üvöltötte Áspis, miközben újra megütötte Harryt – …mindent személyes sértésnek veszel! És az egóról ne is beszéljünk. Az neked is van bőven.

A dulakodás egyre lassult, ahogy az izmaik feladták. A csapások pontatlanabbá váltak, de még mindig indulatosak, már lendületből, ösztönből csépelték egymást. A levegő fülledté vált a verejtéktől és a kimerültségtől.

Végül egy erőtlen taszítás nyomán mindketten elveszítették az egyensúlyukat. Áspis az íróasztal sarkának ütközött, Harry a vállával meglökte őt, aztán mindketten eldőltek.

A két férfi egyszerre zuhant a padlóra. Az ütés tompa, poros rezgést keltett a deszkák között, amit persze elnyomott a kinti zene üteme. Mindketten kifulladva, zihálva terültek el egymás mellett, már nem bírva tovább az egymásnak feszülést.

A neonfények tovább villódznak felettük, árnyékokat húzva a kimerült arcokra.

Egy ideig csak a légzésük hallatszott.

Sem győzelem, sem béke – csak a düh maradt, és a csata utáni kiürült csend.

Áspis fájdalmasan dörzsölte az oldalát.

– Szolgálatlan vagy, Potter?

– Nem – felelte a másik egy hasonlóan fájdalmas nyögés után. – Különben nem jöttem volna be csak így.

– Igyunk megy egy pohár Lángnyelv Whiskyt – javasolta a varázsló.

– Duplát.

– Duplát – helyeselt Áspis. – Mi nem vagyunk ellenségek. Nem kellene azokat játszanunk.

– Ez bölcsebb meglátás, mint eddig bármikor hallottam tőled – morogta az auror.

– Megkapom McLaggent, ha felébred?

– Még mindig nem, de elbeszélgethetünk vele együtt – felelte Harry.

Áspis feltápászkodott, majd segített Harrynek is felállni.
– Akkor megegyeztünk.

Mielőtt az auror bármit is szólhatott volna az őrök berontottak az irodába. A nyomukban Ron Weasley-vel.

– Mindenki nyugi! Mindent megbeszéltünk – biztosította őket Áspis.

– Rendben, uram.

– Szóval miről maradtam le? – kérdezte Ron tágra nyílt szemekkel.

– Gyakorlatilag mindenről – nyögte Harry.

Weasley auror csak a fejét csóválta.

– Hol van már az a nyüves whisky – szólalt meg végszóra Áspis. – Tarts velünk Weasley. Szövetséget kötünk, és ha már így alakult, akkor gyere te is.

– Ogden-féle?

– Csak a legjobb.

– Akkor megyek. És még verekednem se kellett érte. Ez mégis jól végződő nap lesz. Hermione kivételesen pedig csak rád haragszik.

– Fogd be, Ron! – mondta Harry, miközben megtörölte a száját.

hozzászólások: 0