24. fejezet
Szürkeségben

A helyiségben csak úgy vibrált a levegő. Ez nem természetes rezgés volt, hanem a falak köveinek finoman zúgása, a levegő sűrű volt, szinte tapintható. A mennyezetről lassan csöpögött valami, talán kondenzvíz, talán a helyiségben vibráló erő által kicsapódott pára, minden egyes csepegés úgy hangzott, mint egy visszafogott óraütés. Csepp. Csepp. Csepp. Akár egy számláló, amely minden másodperccel közelebb vitte őket ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút.

A fáklyák a falakon szabálytalanul lobogtak. Nem a huzattól, hanem valami egészen mástóé. Attól a nyomástól, amely lassan betelítette a teret. Egyszerű, de mégis veszélyes mágia. Vagy csak egy elmének a káprázata.

Cormac McLaggen az egyikori griffendéles, a földön hevert, megbilincselve, zihálva. Inge szétszakadt, bőre alatt látszottak az erek – feketén, púposan kidagadva, mintha valami élő dolog kúszna benne. A sztázisból való kiengedése után úgy festett, mint aki csak árnyéka önmagának és már ébredésekor tudta, hogy elfogták. Bőre foltosan lüktetett, mintha a Desiderium még mindig próbálná szétfeszíteni a testét belülről, de az semlegesítő elixír már dolgozott a szervezetében. Minden lélegzetvétele sípoló volt. A szeme véreresen tekingetett, pupillái időnként összehúzódtak, majd kitágultak – nem természetes módon.

– Hol vagyok? – kérdezte bágyadtan.

– A pokolban – szólalt meg egy reszelős férfihang.

– Mi?

– Elég messze, és elég mélyen ahhoz, hogy senki se tudja hol vagy, McLaggen.

Harry Potter háttal a falnak állt, néhány méterrel odébb. Karba tett kézzel, de ujjai annyira szorították a karját, hogy a bőre kifehéredett alatta. Éppen tilosban járt, bár ez cseppet sem hasonlított azokra a pillanatokra, amiket még diákként a Roxfort falai között átélt. Most a saját törvényeivel nézett szembe, amit vakon követett már évek óta. Szemében olyan gyűlölet és düh vibrált, amilyet Áspis eddig látott tőle, de mélyen megértette. Az auror varázs egyszerűen összeomlott Potter körül. És ez nem az a hétköznapi harag volt, amit egy ellenség láttán érez az ember – ez valami mélyebb, személyesebb, és belevegyült némi csalódottság is. A kapcsolatuk verekedés óta, ami lassan két hete történt, még mindig szétzilált volt, habár végre kompromisszumot kötöttek. Ezért is voltak most itt.

Most csak az igazság számított.

És az, hogy McLaggen előbb vagy utóbb mindent elmondjon.

Áspis lassan McLaggen fölé lépett. Nem szólt még, csak nézte. Mozdulatlanul állt, kezei lógtak az oldalán, de a testtartása mégis fenyegető volt, mint egy kifeszített íj, amely bármikor kilőhet az ellenségére. Szeme keskenyre szűkült, ahogy végignézett McLaggen remegő testén, minden egyes sérülést felmérve, minden egyes gyengeséget katalogizálva.

– Hol is kezdjük? Hol is kezdjük.

– Mit akartok tőlem? Harry? Te mit keresel itt? – kérdezte McLaggen. – Te Áspis vagy!

– Micsoda öröm, hogy ismered nevem – nevetett fel a varázsló, akit még mindig remekül elrejtett az álcája. – Teljesen megható.

– Adj neki egy autogramot – horkantott fel Harry. – Ha már egyszer ennyire örül neked.

– Majd azt meglátjuk. Van néhány különlegesen fájdalmas varázslatom, amit szívesen kipróbálnék a kis barátunkon.

– Ne, Harry, ne hagyd neki! – könyörögött Cormac, miközben vonaglott a padlón. – Auror vagy.

– Én ma nem vagyok auror – jelentette ki a varázsló kimérten.

A hirtelen beálló csend sokkal rémisztőbb volt, mint bármilyen fenyegetés. McLaggen lélegzete egyre gyorsabb lett. Hörögve nyelte a levegőt, mintha a levegő maga is nehezebb lenne körülötte.

McLaggen nyelt egy nagyot. Adámcsutkája fel-le ugrált.

– Nem kellett volna… ide… hoznotok. – A férfi hangja remegett, mint egy túlhasznált húrokból álló hangszer. Minden szó szaggatott volt, mintha külön erőfeszítésbe került volna kimondani. – Nem kellett volna.

Áspis ekkor megszólalt. Halkabban, mint amit ilyen helyzetben bárki várna, és ettől volt még rémisztőbb. Hangja olyan nyugodt volt, olyan kontrollált, hogy az már-már természetellenes hatást keltett.

– Dehogynem. Pont idevaló vagy. Egy sötét patkánylyukba.

Harry felhorkant a háttérben, de nem szólt közbe. Szemei összeszűkültek, tenyere öklökbe szorult. Minden porcikája feszült volt, készen arra, hogy beavatkozzon, de egyelőre hagyta Áspisnak a terepet.

– Kezdj beszélni, McLaggen. – Harry hangja éles volt, mint a borotva. – Ki a Forrás? Kik állnak mögötte?

McLaggen rázta a fejét, kétségbeesetten, mint egy megkötözött állat.
– Nem… nem lehet… ha beszélek, megölnek. – A szeme elkerekedett, könny csordult belőle, és remegett. – Ti nem értitek… nem csak… nem csak fenyegetés… ők tudják… már tudják, hogy itt vagyok…

– És nekünk van félnivalónk?

– Idióta vagy, ha nem félsz tőlük.

Áspis ekkor hirtelen leguggolt hozzá, egyetlen mozdulattal megragadva McLaggen állát, olyan szorítással, hogy a csontjai finoman reccsentek. Az ujjai belemélyedtek a húsba, fehéren, mereven.

– Ha nem beszélsz, ÉN öllek meg – suttogta olyan nyugodtsággal, amely mélyebb rettegést szült, mint bármilyen ordítás. Minden szó pontosan, kristálytisztán artikulált volt. Nem volt benne fenyegetés, csak tény. – Világos.

– Még maradjon egyben – szólt Harry szórakozottan. – Hadd érje meg a tárgyalását.

– Elrontod a kis játékomat. Sajnost nem tudtunk Potterrel egyezni, McLaggen. De mivel én törvényen kívüli vagyok, én azt csinálok veled, amit akarok.

– Ha beszélsz és együttműködsz védelmet kapsz – felelte a fekete hajú.

– Au… aurorit?

– Nem – felelte Áspis. – Nem akarjuk, hogy bárki megtaláljon. Igaz?

– Iiiigen…

– De ha nem jó válaszokat adsz, akkor biztosan megöllek. – Majd egy varázslattal kissé összepréselte Cormac mellkasát és a kezének szorítása is keményebb lett.

A varázsló zihálva nyüszített fel erre.

Harry szeme összeszűkült a háttérből figyelve a jelenetet. Nem azért, mert meglepődött, hanem mert felismerte. Áspis ezt nem fenyegetésből mondta.

Hanem tényként.

És abban a pillanatban mindketten tudták: McLaggen is elhitte.

McLaggen fájdalmasan felnyögött. Szája szélén nyál csordult ki.
– Jó… jó, csak… ne bánts…

Áspis nem engedte. Keze ott maradt, szorítása változatlan.
– A Forrás – morogta Harry, előrelépve egy fél lépést. – Ne játszd a hülyét. Te vittél ki először Desideriumot. Miért?

McLaggen zihálva nyelte a levegőt, amely sípolva haladt torkán keresztül. Szemei vadul cikáztak Áspis arca és Harry közt, mint egy sarokba szorított állat, amely menekülési útvonalat keres – és nem talál.

– Mert… mert nem csak a Minisztériumnak készült! – nyögte ki végül, hangja olyan magas volt, mintha valaki megszorította volna a torkát. – A Szent Mungóban… már évek óta dolgoztunk rajta. Mióta megvan a recept, azóta mindenkit ez hajt. Nem akartuk, hogy a varázskommandó egyedüli monopóliuma legyen! Nem akartuk, hogy csak katonák kapják meg…

– Tesztelés nélkül adtátok közre és kerestetek vele pénzt – jelentette ki Áspis.

– Volt tesztelés – szólalt meg nehezen Cormac. – Csak élőtesztelés. – A hangja kezdett hisztérikussá válni, minden szó gyorsabb lett, mint az előző. – A Desiderium… több! Több, mint amit értetek belőle! Nem fegyver, hanem… Erő! És ők… ők már tudják, hogyan kell irányítani!

Harry előrelépett, árnyéka McLaggen arcára vetült.
– Kik ők?

McLaggen levegő után kapkodott, mint egy fullasztott hal. Mellkasa vadul emelkedett-süllyedt.

– Orvosok… kutatók… vezetők. A Szent Mungó mélyebb szintjein. A titkos osztályokon. Mind… benne vannak. Mind! – A szemei megvadultak, pupillái annyira kitágultak, hogy szinte feketének tűntek. – Ti azt hittétek, hogy a varázskommandó majd… majd szépen kézben tartja? Nem… nem…

Hirtelen felröhögött, egy fájdalmas, őrült kacajjal, amely visszhangzott a kőfalak között. A hang túl magas volt, túl éles – beteg volt.

– A Minisztérium csak egy mellékszál! Mindenkit csak drótón rángatnak. A betegek a tesztalanyok. Ők nem számítanak. Sosem számítottak.

– Veled mi volt?

– Neeem… nem tudom. Neeem.

A levegő hirtelen kettéhasadt: Áspis varázsereje árnyékként csapott le, látható hullámokban, mint amikor kő csapódik a vízbe. A fáklyák mind egyszerre kihunytak, majd újra meggyulladtak, magasabbra, vörösebben. Egyetlen mozdulat nélkül is érezni lehetett, hogy megemelkedik a mágikus nyomás. A levegő szinte megállt a tüdőben.

McLaggen hörögve kapta oldalra a fejét, mintha láthatatlan kéz csapta volna tarkón.

– Hallgass – morogta Áspis, hangja olyan alacsony volt, hogy szinte érezhető volt a levegőben, nem hallható. – A károgásod nem érdekel. Ne magyarázd a nagy tervet, nem vagy elég okos hozzá. Csak a neveket.

Harry nézett Áspisra, és valamit látott az arcán – valami rideg, üres kifejezés, amely arra emlékeztette, hogy az ember, akit ismer, valahol nagyon mélyen másmilyen is tud lenni. Félelmetesen másmilyen.

– Nem…! – zihálta McLaggen, könnyek folytak az arcán, vegyülve a verejtékkel. – A Forrás… látni fogja… tudni fogja, hogy beszéltem… már így is… így is túl sokat…

Áspis közelebb hajolt, annyira, hogy McLaggen a hideg leheletét is megérezte az arcán.
– Én pedig tudni akarom, hogy ki lesz a következő, akit kitépek ebből az egész mocsokból. És te most eldöntheted: vagy bízol a Forrásban, aki nem fog meghalni érted… vagy bennem, aki itt vagyok. Most. És akinek a türelme véges.

Harry oldalra nézett, egy pillanatra sem bízva Áspisban – látta, hová tart ez. De nem állította meg. A keze öklében remegett, az arca megfeszült, de nem mozdult.
Most először… szüksége volt rá.

McLaggen csuklói remegtek a bilincsben, a fém csengése a csendben szinte fülsértő volt.
– Ketten vannak, akik… akik mindent irányítanak. Egy Mungóban, egy kint. – Hangja megtört, törött, kétségbeesett. – Ők… ők engedték ki a mintákat és kezdték el ezt. Ők adtak nekem parancsot… hogy vigyem el… nem a Minisztériumnak…

– A Forrásnak? – mondta Harry, fakó hangon, amely mégis lecsapott, mint egy ítélet.
McLaggen bólintott. Fejét lógatta, megadva magát.

– De… de én nem tudom a nevüket! Sosem mondták! Csak… csak kódneveket használtak… mindig…

Áspis szeme keskenyre szűkült. Harry lépett közelebb, ösztönösen érezve, hogy valami nem stimmel.

– Hazudsz – mondta Áspis halkan.

– Nem! – McLaggen szinte sikoltott. – Esküszöm, nem tudom! Csak… csak egyikük adott nekem utasításokat… de… de soha nem láttam az arcát… csak… csak üzeneteket kaptam…

Áspis egyetlen mozdulattal megragadta McLaggen haját, felrántotta a fejét. McLaggen felüvöltött.
– És a Forrás? – Harry hangja éles volt, veszélyesen éles.

– Ő… ő koordinálja az egészet… de… – McLaggen szeme elkerekedett, valami rettenet villant át rajta. – De… de én sosem… sosem találkoztam vele személyesen… csak… csak…

Áspis rátette a kezét McLaggen homlokára. Nem durván, hanem halálos pontossággal. Ujjai szétfeszültek, tenyere szorosan a bőrhöz tapadt.

– Akkor nézzük meg, mit rejteget az a kis szánalmas elméd – suttogta, és varázsereje kezdett áramolni.

A szürke szeme megvillant. Valami olyan villant át rajta. Tiszta, éles felismerés. Mintha összeállt volna benne egy kép, amit eddig csak töredékekben látott, és most végre látta az egészet.

Rátette a kezét McLaggen homlokára. Nem durván, hanem halálos pontossággal. Ujjai szétfeszültek, tenyere szorosan a bőrhöz tapadt.

McLaggen felsikoltott. Olyan éles, magas hangon, amely szinte fájt a fülnek.
Harry lépett volna előre, ösztönösen, de Áspis hátra sem nézett, és csak ennyit mondott, olyan nyugodtan, mintha időjárásról beszélne:
– Maradj. Ez még csak a kezdet.

A varázsereje lassan, könyörtelenül kezdett átszivárogni McLaggen elméjébe. Harry látta, ahogy a férfi teste megfeszül, ahogy a szeme hátrafordul, ahogy a szája tátva marad, de nem jön ki hang belőle. Csak egy elfojtott zihálás.

A kihallgatás pedig még korántsem volt vége.

McLaggen felsikoltott.

Teste megfeszült, hátrahajolt, mintha villám csapott volna belé. Szeme hátrafordult, csak a fehérje látszott. Szája tátva maradt, egy fojtott, állati hang tört fel belőle.

Harry előrelépett, ösztönösen. De már késő volt. McLaggen teste hirtelen megrándult. Egyszer. Kétszer. Majd… meglazult.

Áspis káromkodott.
– A rohadt kurva életbe…!

McLaggen feje oldalra esett. Harry odalépett, térdre ereszkedett mellé, kezét a férfi nyakára tette. Néhány másodperc telt el, néhány végtelen hosszú másodperc.

– Eszméletlen – mondta végül, és a hangjában nem volt vád, csak… fáradtság. – De él.

– Persze, hogy él. A legilimenciába nem lehet belehalni – horkantott fel megvetően a férfi. – Megőrülni inkább.

Áspis felállt, hátralépett, kezét még mindig szorosan öklökbe zárva. Az arca olyan kifejezéstelen volt, olyan üres, hogy majdnem félelmetes volt.

– A faszba – mormolta ismét, halkabban, de a düh még mindig ott rezgett minden szótagban. – A kurva életbe.

– Van valamid?

– Charon és Morpheus. A két kódnév. Morpheus feltehetően a Forrás is.

Harry felnézett rá, és abban a pillanatban valami megváltozott köztük. Nem megbocsátás. Nem kibékülés. Csak… megértés. Hogy mindketten ugyanabban a szarban gázolnak. És hogy McLaggen ájulása azt jelenti, hogy megint zsákutcába jutottak.

– Mennyi időbe telik, amíg magához tér? – kérdezte Harry.

Áspis vállat vont, de a mozdulata feszült volt.
– Órák. Talán napok. Ha egyáltalán. – Ellépett McLaggen testétől, mintha a puszta látványa undort keltene benne. – Az elméje védekezett. Inkább… inkább lekapcsolt, minthogy megmutassa, amit rejtegetett.

Harry lassan felállt. Nézte McLaggen mozdulatlan testét, ahogy a mellkasa alig-alig emelkedett.

– Szóval megint semmivel sem jutottunk közelebb – mondta halkan.

Áspis nem válaszolt. Csak állt ott, hátát a falnak vetve, és nézett valami nagyon messzi pontot. Az arcán olyan kifejezés volt, amit Harry nem tudott elhelyezni.

Düh. Frusztráció. És… valami más.

– Talán csak annyi, hogy a Szent Mungóban több keresnivalónk van, mint a Zsebkosz közben.

– Be kell épülnünk – szólalt meg Harry.

Áspis hátravetette a fejét, és nevetni kezdett.
– Hogyan akarnád ezt kivitelezni?

– Még nem tudom.

– Van esetleg gyógyítói képesítésed? – kérdezte a szürke szemű varázsló. – Vagy egyáltalán jó voltál bájitaltanból?

– Valamilyen karbantartó varázslóknak álcáznánk magunkat – vonta meg a vállát Potter.

– Vagy keresnünk kell egy alkalmas személyt. Mit gondolsz Grangerről?

– Ebben az életben nem fog velem szóba állni.

– Veled nem, de velem talán igen.

– Ne merj a közelébe se semmi! – figyelmeztette Harry.

– Miért? Feldobnám a napját – nevetett Áspis.

– Baromira nem vagy vicces.

A helyiségben újra csend lett. Csak a mennyezetről csöpögő víz halk csepp-csepp-csepp hangja töltötte be a teret. A két varázsló együttes légzése hangzott csak fel.

És mindketten tudták: a válaszok még mindig valahol ott voltak. Valahol mélyen. De McLaggen nem fogja őket elárulni, mert egyszerűen használhatatlan volt.

Legalábbis most nem.

– Addig is jó helye lesz a sztázisban.

– Csodás ötlet, Potter.

– Van még pár ilyen.

– Alig várom, hogy mindent halljak.

***

A Szent Mungó ötödik emeletén Hermione Granger irodája mostanában kísértetiesen csendes volt, és csak a penna sercegése hallatszott ki onnan. Nem voltak betegek, nem voltak konzultációk, csak kutatási anyagok. Tele volt minden jegyzetekkel, könyvekkel, rajzokkal, diagramokkal. Minden rendezett volt és rendszerezett, pontosan olyan, mint ami tőle elvárható volt.

Hermione igyekezet nem számontartani az idő múlását, de voltak olyan dolgok, amik gyakran eszébe jutottak. Két hét telt el azóta, hogy beadta az elixírt a betegeknek és utoljára találkozott Dracóval. Tizenhárom nap, hogy emiatt felfüggesztették. Amit aztán három nap után „különös körülményekre” hivatkozva visszavontak. A visszavonás nem jelentette a pozíciója visszanyerését. Nem volt bocsánatkérés. Csupán egy hideg, rövid emlékeztető a belső levelezőn keresztül: „A felfüggesztés hatályon kívül került. Granger gyógyító visszatérhet irodájába.” Semmi több. Semmi magyarázat. Semmi utalás arra, hogy mi okozta a döntést, vagy ki hozta meg.

Viszont a döntés korlátozásokat hozott. Olyasmiket, amiket nehéz volt lenyelni, ugyanakkor muszáj volt dolgoznia, mert egyszerűen megbolondult volna, ha otthon marad egyedül a gondolataival.

Hermione nem láthatott el betegeket.

Nem konzultálhatott más gyógyítókkal – legalábbis nem hivatalosan. Ha véletlenül összetalálkozott velük a folyosón, a pillantások elkerülők lettek, a beszélgetések megroppantak, mint valami láthatatlan varázslat alatt. Voltak, akik tapintatosan köszöntek, lecsevegtek vele általános dolgokról. Mások úgy tettek, mintha nem is látnák őt vagy lesajnáló pillantásokkal illették.

Chris Cresswell gyakran felkereste, és Hermione tudta, hogy a gyógyító a legjobb esetben is kárörvend a helyzetén, de valamiért a látogatásai egyre bizalmasabb hangnembe csaptak át. Mintha megint valamilyen kutatási anyagot próbált volna kicsalni tőle.

– Csak ideiglenes ez az állapot, Hermione – nyugtatta mézesmázas hangnemben. – Ebédeljünk együtt. Csak a béke kedvéért. Olyan jókat nevettünk régen.

– Az régen volt. És köszönöm, nem – utasította el a boszorkány hidegen.

– A bájitalmestered nem jelentkezett? – tette fel a kérdést a férfi, és mohón várta rá a választ.

– Miért érdekel? – kérdezte a boszorkány.

– Mert talán… segítségünkre lehetne más ügyekben is – válaszolta diplomatikusan. – Annyira rossz látni, hogy ennyire gyötör a szerelmi bánat.

– Nem gyötör engem semmi – mondta Hermione kimérten. – De jobb lesz, ha elmész.

– Bármikor elmegyek veled ebédelni vagy vacsorázni – erősködött Chris. – Tényleg szeretném, ha újra barátok lennénk.

– Viszlát, Cress!

Azzal Hermione egy időre megint megszabadult a varázslótól.

De a rossz dolgoknak még korántsem volt vége.

Nem léphetett be a műtőszárnyba. Egyszer megpróbálta. A bejáratnál lévő varázslat megakadályozta – egy lágy, de határozott elutasítás, mintha egy láthatatlan kéz torlaszolta volna el az utat. Az őr azt mondta, hogy „adminisztratív intézkedés”, de a tekintete elárulta, hogy többről van szó. Hermione nem próbálkozott újra.

A munkája jelenleg kimerült a saját jegyzetei, kutatásai, és egy mindössze félasztalnyi engedélyezett bájitalszekció rendezgetésében. A dokumentumok, amelyeket az elmúlt években gyűjtött, most itt hevertek előtte: kutatások a varázsbájitalok neurologikus hatásairól, feljegyzések ritka esetekről, amelyeket korábban sikeresen gyógyítottak meg, jegyzetfüzetek tele elméleti hipotézisekkel. Mind haszontalan volt jelenleg. Nem engedélyezték, hogy klinikai teszteket folytasson. Nem kérhette az anyagraktárból a szükséges összetevőket. Nem férhetett hozzá a kórház laborjaihoz. Egyedül a könyvtár állt a rendelkezésére.

Hermione igyekezett nem gondolni arra, hogy meddig tarthat ez az állapot. Napok? Hetek? Hónapok? Talán ez volt a tényleges büntetés – nem a felfüggesztés, hanem a felfüggesztett létezés. Az iroda maga is tükrözte ezt a bizonytalanságot. Kicsi volt, szűkös, bár Hermione sosem panaszkodott rá, most különösen fojtogatónak érezte. Az egyetlen ablak a belső udvarra nézett, ahol a gyógyítók délelőtt szünetet tartottak. Hermione gyakran hallotta a hangokat odalentről – nevetést, beszélgetést –, de ő már régen nem volt közöttük.

A falakat polcok borították, tele üvegekkel, pergamenekkel, ritka könyvekkel, amelyeket Hermione mind saját maga hozott be. A Szent Mungo nem biztosított semmit, ami „nem volt feltétlenül szükséges a hivatalos munkához”. És jelenleg Hermione hivatalos munkája az volt, hogy… várakozzon.

Az ablakok ki-ki tekingetve épp a legutóbbi feljegyzését próbálta átdolgozni az egyik bájital mellékhatásairól. Épp át akarta írni a harmadik bekezdést, amikor meghallotta a lépteket.

Amikor kopogtak.

Két rövid, egy hosszú.

Hermione összerezzent, amikor kizökkentették a munkájából.
– Szabad! – szólalt meg, hangjában több fáradtsággal, mint amennyit szeretett volna hallatni.

Az ajtó kitárult és az igazgató lépett be. Berrow, aki az utóbbi hetekben úgy viselkedett vele, mintha egy törékeny antik váza volna, hamis kedvességet sugalló mosollyal figyelte őt, de Hermione látta rajta a feszültséget, a kényszerű udvariasságot. Berrow sosem vallotta be hangosan, de ő tudta: az igazgató attól félt, hogy valami nagyobb botrány van készülőben, és a lány épp a középpontjában van, mert bármikor fordulhatott volna a Reggeli Prófétához, hogy eladja a sztoriját, ami után bárki kapva kapott volna, viszont Hermionét nem érdekelte az ilyesmi.

Nem tudta, hogy mi a férfi látogatásának az oka, de ott mellette állt valaki, akit Hermione nem ismert. De már az első pillantásra összeugrott a gyomra, amikor jobban megnézte. A férfi magas volt, de tagbaszakadt, élesen kirajzolódó vonásokkal. Az arca olyan volt, mint egy márványszobor: hideg, kimért, kifejezéstelen, mégis éber. Az állkapcsa szögletes. A szeme sötét volt – olyan sötét, hogy a pupilla és az írisz határa elmosódott –, és különös fényt adott. Olyan tekintete volt, amely nem csak nézett, hanem mért. Számolt. Felbecsült.

– Üdvözlöm, Miss Granger!

– Üdvözlöm én is önöket!

– Elnézést, Miss Granger, hogy zavarunk – szólalt meg Berrow igazgató. – Csak egy gyors látogatásra szakítanánk el a munkából.

Hermione felállt a székéből.

– Nos, nem zavarnak.

– Hadd mutassam be önnek Vailean Crak urat – folytatta az igazgató.

– Nagyon örvendek, Miss Granger – szólalt meg az említett.

– Én is örvendek, Mr. Crak. – A férfi öltözete sötét, testhez simuló talár, amely valahogy mégis elegánsnak tűnt, a szövet drága volt – Hermione ezt az első pillantásra felismerte. Nem a varázslóvilág mindennapi anyagából készült. Kezdett összeállni a kép.

Kezet fogtak. A varázsló kezei hosszúak és csontos ujjúak voltak – olyan kezek, amelyek precízen dolgoznak. A tekintete pedig… mintha méregette volna Hermionét. Centiről centire. Beleértve a lélegzetvételének ritmusát is. Nyugtalanító volt.

– Crak? Igaz? – szólalt meg Hermione, hogy elrejtse a zavarát. – Elnézést, ha megkérdezem, de Vincent Cark nem a rokona…

– Az öcsém volt – szólalt meg a varázsló, de a tekintete megvillant. – Ismerte?

– Évfolyamtársak voltunk, de… nem ismertem igazán. Nagyon sajnálom a veszteségét.

– Köszönöm.

Az ilyen embereket Hermione sosem kedvelte. Voltak, akik úgy néztek rá, mintha tárgy lenne. Voltak, akik úgy néztek, mintha mindenki más fölött állnának. És voltak, akik úgy néztek, mintha az elméjébe férkőztek volna.

Ez a férfi mindháromba beletarozott.

Az igazgató felderült mosollyal szólt, hangja erőltetetten vidám volt:
– Miss Granger, Mr. Crak azért jött, mert a Szent Mungó egyik legnagyobb és legjelentősebb támogatója. A mai nap folyamán körbevezetem az intézmény fontosabb részlegein.

Hermione udvariasan biccentett, bár az ösztönei azt súgták, hogy ne.
– Örülök, hogy találkozunk.

A férfi csak közelebb lépett, olyan nesztelenül, hogy Hermione ösztönösen hátrébb lépett volna, ha nem tartja magát. A léptei szinte hangtanlanok voltak – olyan, mintha a talár alól nem lábak, hanem árnyak mozognának. A férfi alig három lépésnyire volt tőle, amikor megállt.

A fekete szeme kissé összeszűkült. Hermione érezte a tekintetének súlyát.
– Granger gyógyító – szólalt meg újra a férfi, éles hangon. – Nagyon sokat hallottam magáról.

Hermione mozdulatlan maradt. A hangja igyekezett nyugodt maradni, bár a szíve felgyorsult.
Az igazgató szinte csillogott mellette, mintha dicséretet kapott volna:
– Igazán páratlan tehetség – bólintott az igazgató. – Bár jelenleg… egyéni kutatási feladatokon dolgozik. A közelmúlt… eseményei miatt – tette hozzá, mintha félne kimondani a „felfüggesztés” szót.

– Elmesélték, hogy az ön érdeme az elixír kifejlesztése.

A boszorkány csak bólintott.

– Egyelőre ez még nem nyilvános – szólalt meg Berrow. – Szeretnénk, ha ez így maradna még egy darabig. Nem szeretnénk, ha bárkit is háborgatnának, amikor még nyomozások is folynak. – Az igazgató hangja feszült volt.

Vailean Crak továbbra sem nézett az igazgatóra.Csak Hermionét figyelte.

– Tudom, hogy most nagyon is elfoglaltak – mondta lassú mosollyal. – Épp ezért szerettem volna találkozni önnel, Miss Granger.

Hermione ajka megrándult. Valami azt súgta neki, hogy ez nem barátságos érdeklődés. Ez nem a „nagylelkű támogató látogatása”.

– Miben segíthetek? – kérdezte, igyekezve fenntartani a higgadt arckifejezést.

A férfi körbenézett a szűk irodában, lassan, szinte élvezettel. A tekintete minden részletre kiterjedt: a polcokra, a papírokra, a félig kiürített bájitalüvegekre. Megérintette a polc szélét, végighúzta ujját egy üvegcsén, amelyben egy halványlila bájital alapanyaga derengő fényt adott. Az ujja végigsimította az üveget, olyan érzékien, mintha annak felülete valamit üzenhetne.

Aztán halkan megszólalt:
– Csak látni akartam azt, akit félreállítottak, mégis három nap után kénytelenek voltak visszahívni. Elég ritka jelenség egy ilyen… tekintélyes helyen. Ritka és kivételes. El kell árulnia, hogy hogyan csinálta az elixírt.

– Volt segítségem. Nem egyedül csináltam.

– Oh, igen. Hogy is hívják az illetőt, Mr. Barrow? – kérdezte Vailean.

– Névtelen akar maradni, Mr. Crak.

– De mégis a nagyját Miss Granger végezte, nem igaz?

– Nem feltétlen. Én adtam be az elixírt a betegeknek, amiért megkaptam a felfüggesztést – vágta rá a boszorkány egy apró mosollyal. – Nem történt semmilyen szabálysértés a részemről. És ezt a Mungo is lefojtatott vizsgálat során így találta.

Crak halványan elmosolyodott. A mosolya nem volt meleg. Hideg volt, mint a tél első fagyos hajnala. Olyan, amely megjegyez az ember.

– Természetesen. Csak az ilyesmi… mindig felkelti a figyelmemet.

Hermione összeszorította a tollat az ujjai között. A fém tekintete hideg volt. Valahol mélyen tudta, hogy ennek az embernek nem kellene itt lennie, valami nem stimmelt.

Az igazgató tapintatlanul közbevágott, hangja túl hangos volt a szűk irodában:
– Vailean úr különösen érdeklődik a Szent Mungó kutatási projektjei iránt, de úgy hittem, hasznosnak találja majd, ha Granger gyógyító munkáját is megismeri…

A magas férfi ekkor végre elfordította a tekintetét Hermionéról. A gyógyító majdnem megkönnyebbült, de csak majdnem. Valahogy úgy érezte, hogy Crak tekintete továbbra is rajta volt, akkor is, ha nem nézett rá.

– Valóban – mondta. – De még visszatérünk erre, igazgató úr. Az idén különösen nagy kutatásra szánt alapot szeretnék a Mungónak adni, de egy kiemelkedő személyt keresek és egy remek kutatási témát.

A hangja olyan volt, mint egy ígéret, de Hermione gyomra összeugrott tőle.
Nem tudta, miért, de volt valami fenyegető ebben az emberben. Valami, amit nem lehetett elnevezni… de érezni annál inkább. Olyan, mint egy árnyék, amely túl sötét a környezetéhez képest. Olyan, mint egy varázslat, amelynek csak a szélét érzed, de már tudod, hogy veszélyes.

– Ha kiírásra kerül a pályázat, természetesen be fogom adni az enyémet.

– Mást nem is várnék.

– Most viszont tovább kell mennünk – szakította félbe a találkozót az igazgató. – Még van pár kiemelkedő kutató, akivel szeretném, ha találkozna Mr. Crak.

Vailean Crak végül ismét Hermione felé fordult.

– Remélem, lesz még alkalmunk beszélgetni – mondta, és bár a szavai udvariasak voltak, a hangja hidegen csorgott végig Hermione gerincén. – Szeretem megismerni azokat, akik… akaratlanul is hatással vannak az intézmény legérzékenyebb ügyeire.

– A munkám mindig a betegek érdekeit szolgálta – válaszolta kimérten.

Crak lassan bólintott. A mosolya nem változott.
– Pontosan ezt akartam hallani.

A mondat olyan volt, mint egy ítélet. Hermione nem tudta eldönteni, hogy ez elismerés volt-e, vagy valami egészen más.

A férfi hátralépett, és az igazgató kíséretében távozott. Berrow még egyszer visszanézett – röviden, zavartan –, majd kiment. Az ajtó lassan csukódott be mögöttük.
A csend betöltötte az irodát.

Hermione csak akkor engedte ki a levegőt, amikor már nem hallotta a lépteiket.
Az ujja remegett a toll körül. A test ösztönösen reagált – a felgyorsult szívverésre, a levegő hiányára, a bőrén végigfutó hidegrázásra. Mintha valami veszélyes állattal találkozott volna, amely megtűrte őt – ezúttal.

És kimondatlanul is tudta, Ez az ember nem egyszerű támogató volt. Nem barát. Nem szövetséges. Hanem valami egészen más. És valami nagyon rossz érzése támadt azzal kapcsolatban, hogy Crak azt mondta: „visszatérünk erre".

Mielőtt belemerült volna a gondolataiba, kopogás hallatszott az ajtón, ezúttal egészen más ritmusban. Gyors, energikus, ismerős. Az ajtó kinyílt, mielőtt Hermione válaszolhatott volna, és Ginny Weasley jelent meg az irodájában. Vörös haja laza fonásban volt, a zöld edzőruha felsője kilátszott a köpenye alól, arcán az a magabiztos mosoly, amely mindig is jellemezte.

– Szia, Hermione!

A lány felkapta a fejét, és ösztönösen mosolygott, talán először aznap.
– Szia!

A vörös hajú boszorka az ajtófélfának támaszkodott, karba tette a kezét, és úgy nézett Hermionéra, ahogy csak ő tudott: szeretettel, de szigorúan.

– Gondoltam átjövök, és elrabollak téged – mondta Ginny. – Lassan vége a munkaidőnek, és beszélgethetnénk. Nem válaszoltál a baglyokra. Úgyhogy eljöttem.

A barátnője arca elárulta, hogy tudta, mi következik. Egy pillanatra csendben maradt, aztán sóhajtott. Neki kellett először lépnie.

– Sajnálom, tényleg. Most nem vagyok teljesen önmagam. Ez a hülyeség is a Szent Mungóval… De nem akarok senkivel sem beszélni, mert mindenki csak kérdéseket tesz fel.

Ginny egy pillanatig elkomolyodott, aztán közelebb lépett, lehajolt, és az asztalra támaszkodott, közvetlen szemkontaktust keresve.
– Velem sem? Esküszöm nem foglak sokat faggatni.

Hermione felsóhajtott, és halvány mosoly villant át az arcán.
– Dehogynem. Sajnálom, Ginny, nem akartam ennyire eltűnni. Meghívsz valamire? – kérdezte egy sóhajtással. – És elmesélek ezt-azt.

A vörös hajú lány felragyogott.
– De még mennyire.

A boszorkány egy pillanatra elgondolkodott, aztán halkan hozzátette:
– Egy kakaó nagyon jól esne.

Ginny szemöldöke felemelkedett, és közelebb lépett, miközben átfutott az irodán egy gyors pillantással – meglátta a rendetlenséget, a felgyűlt jegyzeteket, a bezárt ajtót, amely mögött Hermione az utóbbi hetekben élt.

– Szerelmi bánat? – kérdezte Ginny halkan, bár a hangja meglepően közvetlen volt. – Harry mondott pár dolgot, de a fele szerintem zagyvaság volt, mert erről nem beszélhet, arról nem beszélhet. Mindenesetre téged megsértett. Ron semmiről sem tud. És én meg már nem bírtam ezt az egészet tovább.

Hermione ajka megvonaglott. A „szerelmi bánat" szó ott maradt a levegőben, nehezen, szinte kézzelfoghatóan. Nem felelt rögtön – mert mi a válasz? Igen? Nem? Valami ennél bonyolultabb?

– Jogos – mondta végül, de a hangja kicsit túl halk volt. – Én is megkerestelek volna, ha ilyen nagy lenne körülötted a zűr.

Ginny keresztbe tette a karját, és megállt Hermione előtt.
– Akkor? Mehetünk?

– Egy pillanat és… – Rápillantott az asztalára – a pergamenekre, a félig befejezett mondatokra, a Desiderium feljegyzéseire, amelyeket sosem fog felhasználni, ha így marad minden. Aztán az ajkába harapott. Megrázta a fejét, és megfogta a táskáját. – Tudod mit? Menjünk most.

Ginny elégedetten mosolygott.
– Ez a beszéd.

***

Az Abszol úton egyik csendesebb sarkában nyílt egy apró teázó, amelyet „Bűbáj és Báj”-nak hívtak. Ginny szerint ez volt az egyetlen hely Londonban, ahol nem futottak bele sem egy aurorokba, főleg a két tiltólistásba nem, sem mágiaügyi munkatársba, sem pedig kíváncsi újságírókba.

A hely emeleti része bensőségesen kicsi volt, amit egy tetőtérben alakítottak ki: hat asztal kényelmesen elszeparálva, puha lámpafény, és egy sarokba szorított kandallóban lobogó tűz. Rajtuk kívül senki sem volt itt. A levegőt fahéj és vanília illata töltötte be, valahol egy gramofon halkan, egy régi varázslónótát játszott, amelyet Hermione nem ismert, de megnyugtató volt.

Ginny leült az ablak melletti asztalhoz, Hermione pedig szemben vele. A pincér – egy idősebb boszorkány, aki úgy nézett ki, mintha az elmúlt ötven évben ugyanabban a kötényében szolgálta ki a vendégeket – mosolyogva hozta a kakaókat. Hermione megköszönte, és a meleg csésze köré kulcsolta az ujjait.

A Weasley-lány sokáig nem szólt. Csak nézte Hermionét – ahogy megpróbál elrejtőzni a gőz mögött, ahogy az ujjai reszketve tapogatják a csészét, ahogy a tekintete valahová messzire réved.

Aztán Ginny halkan megszólalt:
– Szóval. Mi történt?

Hermione sóhajtott. Egy ideig nem válaszolt. Aztán lassan, kimérten elkezdte:
– Két hétre felfüggesztettek, és ez az egész elixír miatt történt. – Megrázta a fejét. – De három nap után visszahívtak. Semmi magyarázat. Csak… egy emlékeztető. „A felfüggesztés hatályon kívül került.” Ezt még elviselem valahogy… de minden más. Már kezd nagyon sok lenni.

– Ennek úgy érzem sok más előzménye is volt.

– Nos, igen volt. – Hermione keserűen elmosolyodott. – Nem is az elején kezdtem az egészet, ebben igazad van. De most nem csinálhatok semmit, ami nagyon is zavar. Nem dolgozhatok. Nem gyógyíthatok. Csak ülök abban az irodában, és… várok, miközben egyik zsákutcát elemzem a másik után.

Ginny előrehajolt, és megfogta a barátnője kezét.
– De te nem is emiatt vagy teljesen kiakadva – szólalt meg végül. – Harry mesélte, hogy nem voltál együttműködő a kihallgatáson, ami nagyon felzaklatta. Nagyon sokat beszél erről.

– Tudom, és sajnálom, hogy a végén te ittad meg a levét. Borzalmas volt az egész. Mintha egy átkozott gyanúsított lettem volna. Órákig faggattak, faggattak és faggattak – folytatta tovább a boszorka. – Mindenáron tudni akarták, hogy ki segített nekem. De én nem akarom elmondani, és ő sem akarja, hogy tudják ki ő.

– Vele voltál az elmúlt időszakban?

– Igen. Megismerem, sokkal jobban, mint arra számítottam volna. Levett a lábamról, és annyira más volt, mint bárki, akivel korábban találkozgattam. Vele együtt lenni és dolgozni… teljesen más élmény volt.

– És a szex?

– Leírhatatlan – válaszolt Hermione, és borzongva visszagondolt az érintésekre, csókokra. – Egymásra hangolódtunk. Tudom, hogy hülyeség, és nem is voltunk átlagos helyzetben, mert csak kettesben voltunk egész végig.

– Úgy örülök neked! – mosolygott a boszorkány, majd megérintette a barátnője kezét. – Végre felrázott valaki. Már régóta nem láttalak boldognak, és megérdemled. Annyira beletemetkeztél a munkába.

– És most annyira, de annyira hiányzik – mondta ki az igazságot a lány. – Már két hete nem láttam. Nem tudom látom-e még valaha. Ez a szépséghibája az egész történetnek. Úgyhogy a sírig tartó boldogságig várni kell.

Ginny egy ideig csendben maradt, aztán halkan, szinte óvatosan megkérdezte:
– És miért nem lehetettek együtt? Ezt nem igazán értem. Az rendben van, hogy nem akarja, hogy mindenki tud

Hermione teste megmerevedett, még a levegőben, nehéz és fájdalmas.
– Ő… – A hangja elcsuklott. – Nem… nem mondhatom el pontosan. Neki vannak lezáratlan ügyei, amiket meg kell oldania. Ez beletelik némi időbe, és amibe nem tudok neki segíteni. Aztán utána sem lesz egyszerű a helyzet. Szóval… lehet meg kell elégednem ezzel a majdnem egy hónappal, amit együtt töltöttünk.

– De ennek ellenére… – Ginny hangja lágy volt, de határozott. – Te… te fülig beleszerettél?

Hermione felnézett, és a szemében valami villant – kétségbeesés, fájdalom, és valami más, amit nem tudott elnevezni.

– Én… – majd elhallgatott, aztán megforgatta a szemét. – Jaj, nem tudom. De azt hiszem, hogy igen. Olyan hülyeség. Egy olyan férfibe belezúgni, akivel a közös jövő a leghomályosabb a világon. Ilyen az én formám.

– Jaj, dehogy! Nem, egyáltalán nem hülyeség. És nem hiszem, hogy olyan veszett ügy lenne, csak most még nem tudjátok, hogyan oldjátok meg – szólalt meg Ginny. – Talán nem is akkora az akadály, mint ahogy gondolod.

– Hidd el nekem, hogy elég nagy, és utána sem lesz egyszerű mindenkivel ezt megbeszélni. Bár szívesen tartanék inkább itt, mint ahol most. De ne beszéljünk róla, mert most… nem érzem magam túl jól. Még el sem tudtam tőle búcsúzni, csak egyikünk erre ment, másikunk másfelé. Annyira patetikusnak érzem magam.

– Rendben, semmi baj – mondta halkan. – Akkor most csak igyunk kakaót. És ha beszélni akarsz, itt vagyok. Ha nem… akkor is itt vagyok.

Hermione hálás pillantást vetett rá, és lassan bólintott.
– Köszönöm, Ginny. De inkább mesélj te valamit.

És kellemesen elbeszélgettek egymással.

A teázóban a tűz lassan égett, és a világ kint, az Abszol úton tovább gyors létékkel nyüzsögve haladt. De itt bent, ebben a pillanatban, Hermione úgy érezte, hogy talán van még valami, amibe kapaszkodhat.

Még ha minden más épp szétesőben is volt.

hozzászólások: 0