25. fejezet
25. fejezet
Vágy
A napok szürkén követték egymást, és belesimultak a napi rutin homályába. Minden egyre szürkébb lett, egyre üresebb. Miután a Desiderium látszólag eltűnt, és a betegek meggyógyultak – legalábbis akik túlélték a mérgezést –, Hermione visszatért a régi kerékvágásba. Munka, alvás, munka, alvás. Egy monoton, üres ciklus, amelyben semmi értelmes nem történt. Csak ellenőrzések. Betegkartonok. Dokumentálás. Semmi, ami közel állt ahhoz, amiért eredetileg gyógyító lett, de kis lépésekben kezdték újra visszahelyezni a régi státuszába, bár még mindig nem kezelhetett betegeket.
Gyanította, hogy ennek köze van Mr. Crakhoz, aki azóta többször is meglátogatta, és egyre többször tűnt fel valamilyen ürüggyel a Mungóban. Ő próbált udvarias lenni a varázslóhoz, minden beszélgetésüket rövidre ütemezni. Egyelőre úgy tűnt, hogy a férfi tiszteli a határait, a személyes terét, de Hermione nem tudta nem észrevenni azt, ahogy Crak ránézet. Mindig távolról méregette őt, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen vele, vagy pontosan tudta, csak a megfelelő időpontra várt. Ez a kettőség pedig borzasztóan zavaró volt.
Hermione igyekezett kerülni a tekintetét, és kerülni őt magát is, de a Mungo nem volt elég nagy hely ahhoz, hogy valaki teljesen eltűnhessen benne, és az irodája sajnálatos módon mindig ugyan azon a helyen volt, így képtelen lett volna csak úgy felszívódni. Főleg nem Mr. Crak elől, aki úgy tűnt, mindenütt ott terem, ahol éppen nem kellene, mintha vigyázni akarna a jótékony célú befektetésére.
Majdnem újabb két hét telt el így, ebben az ismétlődésben.
Egy csütörtöki délutánon, amikor Hermione éppen egy halom pergament próbált rendszerezni az irattárban, megint megérezte a jellegzetes, hideg jelenlétet a háta mögött. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki áll ott.
– Miss Granger – szólalt meg Mr. Crak halk, de éles hangja. – Van egy perce?
Hermione lassan letette a kartont, amit éppen tartott, és megfordult. Mr. Crak ott állt az ajtóban, makulátlan fekete köpenyében, kezei a háta mögött összefonva. Arca kifejezéstelen volt, de a szeme… a szeme mindent elárult. Értékelt. Mérlegelt. A helyszín nem volt a legmegfelelőbb. A pók ösztöne egyből kiutat keresett. Az irattár veszélyesnek tűnt, a hatalmas polcok között a varázsló bárhol sarokba tudta volna szorítani.
– Természetesen – felelte Hermione, hangja kimért és semleges. – Miről lenne szó?
Mr. Crak beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót. A kattanás olyan véglegesnek hangzott, mint egy zárkaajtóé. Hermione a torkában érzett egyfajta enyhe pánikszerű érzést, de a férfi szerencsére nem jött hozzá közelebb.
– Hallottam, hogy hamarosan visszakapja a helyét. És gondoltam én leszek az első, aki elpletykálja önnek a jó hírt.
– Egyelőre nem tudok ilyesmiről. De köszönöm, hogy megemlítette.
– Nem is örül neki?
– Egyelőre sok minden más lefoglal. Papírmunkát végzek, kutatok, de betegeket nem láthatok el. – Hermione nyugodtan figyelte a férfi átható tekintetét. – Nekem senki sem szólt, hogy ez az állapot hamarosan változik.
– Talán majd héfőn közlik – mosolyodott el negédesen. – Mert így olyan a tehetsége, mint egy félkész varázslat – működik, de nem igazán. Mi a tanácsban azt szeretnénk, hogy újra teljes varázslatként működjön.
Hermione nem szólt. Tudta, hogy Mr. Crak nem azért jött, hogy szimpátiát mutasson vagy ha mégis, akkor volt vele valamilyen célja. Erősen kételkedett benne, hogy a tanács őt, mint egy többször felmerülő problémát, szerették volna továbbra is a Mungóban maradjon. Mindig kilógott, ezt kár volt tagadni.
– A Desiderium ügyét hamarosan lezárják, ahogy arra mindenki számít, így is rettentően sokat foglalkoztunk már vele – folytatta Mr. Crak, megállva egy polc előtt, és figyelmetlenül végighúzva az ujját a gerinceiken, nem nézett a boszorkányra. – Hivatalosan vége lesz hétfőn. Egyszerű eset. Nincs benne semmi különös, ami arra adhatna okot, hogy bárkit elmarasztaljanak.
– De tudja, hogy nem így történt – mondta Hermione halkan, aztán ráharapott a nyelvére. Nem szabadott senkinek sem mondania semmit sem. Ez volt a legjobb stratégia.
– Talán ragaszkodna egy komoly büntetéshez vagy elmarasztaláshoz?
– Nem, de….
Mr. Crak lassan megfordult, és egyenesen ránézett. Egy pillanatra valami furcsa kifejezés suhant át az arcán – talán elismerés, talán figyelmeztetés. Hermione annyira jól nem ismerte, és még nem teljesen ismerte ki.
– Amit én tudok vagy nem tudok, Miss Granger, az irreleváns ebben az ügyben. Ami számít, az az, hogy milyen hatással lesz ez a Szent Mungóra. A sajtó a nyakunkban liheg, nem tehetjük meg, hogy rossz színben tűnünk fel. És ebben az ügyben semmi sincs, amit bizonyítani kellene, vagy bármi, ami nagyobb problémát okozna. Egyedül a siker számít.
Hermione beharapta az ajkát. Persze hogy értette. A Szent Mungónak nem volt mása csak a fedhetetlen hírneve. Ez volt az a pillanat, amikor el kellett döntenie: vagy kockáztat mindent, vagy elfogadja a hivatalos verziót, és minden megy tovább. Büntetni akarták azért, mert nem fedte fel a társa kilétét, de lassan ez kezdett értelmetlenné válni. Bár ebben még nem volt semmilyen érdekesség. Mr. Crak valami mást akart, és ami azt illeti, Hermione tudta, hogy ez a beszélgetés valami más irányba fog haladni.
– Megértem – válaszolta végül.
Mr. Crak bólintott, mintha ez lett volna a helyes válasz.
– Jó. Mert vannak emberek – befolyásos emberek –, akik értékelik a diszkréciót. És akik meg tudják jutalmazni azokat, akik… együttműködőek.
– Mit akar ezzel mondani?
– Csupán csak annyit, hogy szükségünk van egy nagyon diszkrét és együttműködő gyógyítóra. Hajlandó vagyok elintézni, hogy vonják vissza az összes folyamatban lévő korlátozást ön ellen, hogy meg tudunk egyezni.
– Azt mondta, hogy hétfőn mindennek vége lesz.
– De azt még nem mondtam hogyan.
– Szóval mégsem számíthatok arra, hogy teljes gyógyítói minőségembe helyeznek vissza? – tette fel a fogós kérdést a boszorkány.
– Mindent nem lehet eltűntetni nyomtalanul. De bizonyos módon segíteni lehet rajta. – Elhallgatott, hagyva, hogy a szavak ott lógjanak köztük, mint egy fel nem ajánlott alkut.
– Nem vagyok eladó – felelte Hermione csendesen, de határozottan. – Én csak gyógyítani akarok.
Mr. Crak arcán gyenge mosoly jelent meg. Nem volt benne melegség.
– Mindenki eladó, Miss Granger. Csak a kérdés az, hogy mi az ára.
– Nekem nincs.
– Gondolkodjon rajta. A varázserejének az elvesztegetése, hogy nem dolgozik. És lehet, hogy magasabbra is törhetne, mint a Szent Mungo, mondjuk a magánszektorban. Higgye el, vannak, akik szívesen áldoznának a tudásáért néhány zacskónyi galleont.
– Tudom, hogy hol a helyem, Mr. Crak.
– Hát persze.
Crak csak elmosolyodott, azzal megfordult és kisétált az irattárból, egyedül hagyva Hermionét a pergamenhegyek között, és azzal az érzéssel, hogy ebből még nagyon nagy baj lesz, ha nem kerül ki a figyelem középpontjából. Ez rettenetesen frusztrálta. Bár eltűnhetett volna újra… Miközben elhagyta az irattárat eljátszott a gondolattal, hogy egy magas, szőke varázsló újra elragadja és magával viszi, de igazából mindenféle gond nélkül elérte az étkezdét. Ha már az idegesítő férfiak napja volt, nem feledkezhetett meg Cresswellről, aki majdnem minden más nap ostromolta, mintha a boszorka valaha is beszélni akart volna el.
Vailean Crakkal folytatott beszélgetése után, Hermione éppen a gyógyítók étkezdéjében ült egy tál langyos levessel, amit egy kései ebédként fogyasztott el, amikor megint meghallotta azt a túlságosan vidám, túlságosan hangos köszönést.
– Hermione! Milyen véletlen!
Az idióta Cresswell. Természetesen. Már megint. Véletlen? Biztosan nem. Hermione fel sem nézett a levesből, amikor a férfi hívatlanul az asztalához lépett, tálcájával a kezében, mintha véletlenül bukkant volna rá, pedig Hermione pontosan tudta, hogy Cresswell már tíz perce figyelte őt a bejárattól.
– Cresswell – mondta fáradtan, még mindig nem nézve rá.
– Hívj megint Chrisnek! Régen szeretted kimondani a nevemet. – Cresswell leült vele szemben, anélkül, hogy meghívást kapott volna. Széles mosollyal tette le a tálcáját, és olyan lendülettel vetette bele magát a beszédbe, mintha régi barátok lennének. – Tudod, éppen most gondoltam rád. Van itt egy ügy, ami…
– Nem vagyok érdekelt – vágott közbe Hermione, végre felnézve rá. Szemei fáradtak voltak, és hidegek. – Ahogy a többi ügy sem, amiket eddig felsoroltál nekem.
Cresswell megtorpant, de csak egy pillanatra. A mosolya nem ingott meg.
– Még nem is mondtam el, miről van szó.
– Nem érdekel, miről van szó. Szóval akár el is mehetsz.
– De ez fontos! Egy beteg – idősebb varázsló, furcsa tünetek, senki nem tudja, mi a baja. Gondoltam, te…
– Nem kezelhetek betegeket – mondta Hermione élesen, lecsapva a kanalat az asztalra. – Tudod ezt mindenki tudja. Szóval miért zaklatsz?
Cresswell hátrált egy kicsit, de a mosolya továbbra is kitartott, bár most már valami idegesítően önelégült lett benne.
– Nem zaklatlak. Csak…beszélgetni próbálok. Kollégaként.
– Nem vagyunk kollégák sem.
– Ugyan.
Hermione összeráncolta a szemöldökét, és hosszan, lassan felmérte Cresswellt. Mindig volt hátsószándéka. Régen ezt nem vette észre, mindig nevezetett a viccein,
– Mit akarsz tőlem, Cresswell? De kertelés nélkül mondd meg.
A férfi arca ártatlan maradt, de a szemében megvillant valami – valami számító.
– Semmit! Csak… tudod, az emberek beszélnek. És te… nos, te érdekes vagy. A nagy háború hőse, aki most semlegesített egy veszélyes bájitalt. – Elhallgatott, de a mondat vége ott lógott a levegőben, bár nem kellett Hermionénak tovább várnia, hogy kimondja. – Csak a partneredről akartam beszélni. A képzettségéről, a képességeiről és mit gondolsz arról, ha belevonnánk több projektbe is. Egy ilyen tudású bájitalmester mindig jól jön.
A boszorkány lassan felállt, otthagyva a félig elfogyasztott levest, amitől jócskán el is ment az étvágya. Egy hosszú pillanatig figyelte ezt a varázslót, és fogalma sem volt, hogy korábban mit láthatott benne. Valamelyikük agyát biztosan átmosták.
– Ha legközelebb beszélni akarsz velem, Cresswell, akkor először gondold át, hogy tényleg érdemes-e az idődet olyasmire pazarolni, amire már korábban is nemet mondtam.
Azzal otthagyta az asztalnál, és kisétált az étkezdéből, hátrahagyva Cresswell meglepett, de még mindig mosolygós arcát.
Hermione hallotta, ahogy a férfi halkan, önmagának mormogja:
– Majd meglátjuk, hogy gondolod ezt később.
És ez volt az, ami igazán feldühítette. Nem a tolakodás. Nem a hamis barátságossága. Hanem az, hogy Cresswell pontosan tudta, mit csinál. És nem állt szándékában abbahagyni. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy tudja a varázsló igazából csak szaglászni akart körülötte. És Merlin tudja mikor lesz, amikor már nem a barátság álarcával próbál hozzá közeledni.
Ezektől a kis kellemetlen interakciótól eltekintve minden más teljesen a szürkeségbe veszett. Hermione minden reggel pontosan nyolckor megérkezett az irodájába, és ötkor távozott. Nagyon hiányzott neki rengeteg minden. Az igazi munka. A betegek gyógyítása. Az érzés, hogy valami hasznosat csinál.
De főleg Draco hiányzott.
Ginny többször is átjött meglátogatni őt, egyszer kakaóval és süteménnyel, másszor csak úgy, aztán átbeszéltek pár éjszakát, nevettek, ami egy kicsit enyhített azon a mérhetetlen ürességen, ami annyiszor elragadta Hermionét. Ez volt az egyetlen üde színfolt a szürke napokban. Néha elmentek egy kávézóba, sétálgattak az Abszol úton, könyveket válogattak a Czikornyai és Patzában, közben Ginny ellátta a legfrissebb pletykákkal. De Hermione elutasított mindenféle bulimeghívást.
Aztán a barátai végre vették a fáradtságot, hogy meglátogassák. Harry először küldött egy baglyot, amelyben udvariasan megkérdezte, hogy van, de nem említett semmit arról, ami történt. Ron… Ron egyáltalán nem jelentkezett, bár Hermione tudta, tőle nem számíthat ilyesmire. Viszont, amikor az első kínos találkozásra sort kerítettek, akkor mindkét fiú eljött hozzá. Semleges témákról beszéltek, de mindhárman tudták, hogy van egy súlyos dolog, amit mindhármuk kötött feszül és amit senki sem mert felhozni. Aztán még egy találkozást beiktattak. De miután a fiúk meggyőződtek róla, hogy jól van – vagy legalábbis nem esett szét –, elmaradtak a találkozók a sok munkára hivatkozva.
És Hermione egyedül maradt a gondolataival és az érzéseivel.
A csendben, amely az irodában úgy ült, mint egy láthatatlan teher. A csendben, amely a lakásában még rosszabb volt. Amikor általában Hermione hazaért, leült a kanapéra, és csak ült. Az otthoni teendők is rutinná váltak, ciklikus ismétlődésben. Néha próbált olvasni. Néha próbált főzni. A könyvek jók voltak, az étel mindig finom, de egyik sem segített igazán, mert mindig ott volt a hiány.
Draco hiánya.
Nem kapott tőle semmit. Semmilyen üzenetet. Semmilyen jelet. Az utolsó találkozásuk óta, mintha a föld nyelte volna el. Hermione tudta, hogy ez így van jól, legalábbis így ésszerű. Mégis egyedül maradni azok után, ami kettejük között történt… nagyon magányos lett. Az utóbbi időben többször is elgondolkodott rajta, hogy elmegy a Káoszba, de mindig lebeszélte magát erről a lépésről. Tudta, hogy Draco ennek nem örülne, és biztosan még mindig kereste a felelősöket. Tudta, hogy nem vonhatja be őt.
De ez nem könnyített a szürkeségen.
Éppen a szabadnapja előtti estén ért haza. A nap különösen fárasztó volt – három beteg, akik mind a Desiderium maradványbetegségeivel küszködtek. Csak konzultálni hívták a gyógyítók, külön igazgatói engedéllyel, és mind hármon beteg magyarázatot akart arra, hogy miért nem gyógyulnak gyorsabban, ahogy a többiek. Hermione türelmesen válaszolt, és újabb elixír kúrát írt elő nekik.
Amikor belépett a lakásába, automatikusan lerúgta a cipőjét az ajtónál. A táskáját a kanapéra dobta. A kabátját felakasztotta a fogasra. Aztán váratlanul egy erős széllökés söpört végig a szobán, amely a teraszajtó felől jött, ami nyitva volt. Vihar készülődött. És az ajtót nem ő hagyta nyitva. Határozottan emlékezett rá, hogy mindent zárva tartott, erre különösen figyelt mindig. Hermione megállt. A szívverése felgyorsult. Előrántotta a pálcáját. Valaki volt odakint.
A fellibbenő függönyök között Draco alakja jelent meg, ahogy az erkélyen állt. Sötét köpeny volt rajta, amit tápázott a szél. Hermione egy pillanatra azt hitte, hogy csak elképzeli. Pontosan olyan volt, ahogy utoljára látta. A haját ugyanolyan röviden hagyta, és eltűnt a szakáll is. Először azt hitte, csak az agya játszik vele, mert annyira hiányzott neki.
De aztán Draco megmozdult.
– Ne ijedj meg! Én vagyok.
És Hermione tudta, hogy valódi.
– Draco – szólalt meg félhangosan, és már meg is mozdult. A lábai szinte maguktól vitték előre.
Átszaladt a nappalin, és kilépett az erkélyre. A karjaiba vetette magát, mintha el sem hinné, hogy ez nem káprázat, hanem a valóság. Hevesen csókolta meg a varázslót, mielőtt bármit is mondhatott volna. Draco ujjai reflexszerűen a lány derekára fonódtak, és annyi volt egyedül a dolga, hogy elmélyítse a csókot, amit nagyon szívesen megtett.
Hermione szíve vadul dobogott, a teste úgy reagált, mintha hetekig, hónapokig hiányzott volna valami létfontosságú része, ami talán így is volt, és most végre megkapta.
– Annyira hiányoztál – suttogta a csókjukba a boszorkány.
Draco egy pillanatra hátralépett, de csak annyira, hogy a homlokát Hermionééhoz érintse. A tekintete sötét volt, de benne valami melegség is lappangott.
– Meg sem bizonyosodtál arról, hogy valóban én vagyok – mormolta a varázsló, miközben már a lány nyakát csókolta, lassan, mélyen, szinte éhesen. – Hol van a lankadatlan éberséged?
Hermione hátradöntöttet a fejét, élvezve a csókokat, az érintést, a közelséget.
– Tudtam, hogy te vagy – válaszolta, és élvezettel túrt bele a férfi hajába, közben bűbájokat mormolt, finoman, alig hallhatóan. – Nincs még egy varázsló, aki így csókol.
– Ez hiányzott.
Draco összeszűkült pillantást vetett rá.
– Mit csinálsz?
– Ellenőrzöm, hogy jól vagy-e – válaszolta a csókjukba a boszorkány, miközben az ujjai végighúzódtak a férfi arcán, majd a nyakán, érezve a mágia áramlását. – Muszáj tudnom. Sokat gondoltam rád.
A varázsló szorosabban húzta magához a lányt, testük szorosan egymáshoz simult.
– Nem úgy tűnik? – kérdezte élesen.
– Határozottan úgy tűnik.
– Akkor mire ez a vizsgálgatás?
Hermione halkan felnevetett, a hangja remegett a vágyódó őszinteségtől.
– A mágiád teljesen helyreállt – mondta a gyógyító félhangosan. – De kialvatlan vagy. Nagyon is kialvatlan. Ezért le kellene, hogy szidjalak, ha a gyógyítód lennék.
A férfi ajka megrándult, mintha ezt a tényt nem akarta volna elismerni.
– Mert sokat gondolok rád, ezt pedig ébren tart.
– Milyen szép is lenne, ha ez lenne a teljes igazság – mosolyodott el Hermione kedvesen, aztán megérintette a varázsló arcát.
– Nem a tétlenség lesz az, amitől nem alszom.
A gyógyítóboszorkány szemöldöke felemelkedett, és szigorú pillantást vetett rá.
– Mert megint túlhajtod magad.
– Szerencsére nem vagy a gyógyítóm, így nem kell leszidnod – vigyorodott el szélesen Draco, majd egy apró csókot nyomott a boszorka homlokára.
– És ez nem igazán akadályoz meg abba, hogy megtegyem. Muszáj vigyáznod magadra. Kaptál pár egészen komoly átkot is. Kellene neked egy regeneráló főzet is.
Draco mosolyodott, de a mosolya fáradt volt.
– Most vettem be egyet.
– Aha. Megnézhetem az életjeleidet egy óra múlva?
– Nem.
– Draco…
– Jól vagyok. Most csak rád gondolok – mondta, majd a lány pólója alá csúsztatta a kezét, lassan, simogatva. – Sokat, nagyon sokat. Annyira hiányoztál nekem.
– Te is.
A következő pillanatban már a nappaliban kapkodva vetkőztették egymást. A férfi köpenye lecsúszott. A póló messzire röpült. Közben őrülten csókolózva, egymásba gabalyodva adták meg magukat a szenvedélynek, ami nem ismert megálljt. Semmi sem számított – sem a földön landoló képkeret, sem a ledőlő váza, a puffanó könyvek. A szétdobált cipők, a sietősen levetkőzött szakadó ruhadarabok, elguruló gombok. Csak az számított, hogy a testük egymáshoz érjen. Hogy a távolság megszűnjön. Hogy a hiány betöltsék.
Hermione ujjai belekapaszkodtak Draco hajába, a vágy hullámokban járta át, minden érintése sürgető volt, kétségbeesett. A varázsló keze a lány derekára simult, aztán feljebb, miközben szája az övével találkozott, újra és újra. Mindkettejüket megrészegítette az érzés, az elsöprő vágy, amikor már semmi sem számított. Annyira kívánták egymást, mintha éveket töltöttek volna egymás nélkül. Meztelen bőrük egymáshoz ért.
Draco felkapta a boszorkányt, aki a derekára fonta a lábait. A szilárd, kemény férfi test egyenesen a falhoz szorította Hermionét, akinek az ajkai közül vágyteljes sóhaj szakadt fel. A varázsló falnak döntve tette magáévá a boszorkány. Egyetlen heves, mély lökéssel merült el benne. Annyira kész volt rá, annyira neves, szinte megőrjítette az érzés, ahogy a boszorkány körbevette őt. Csak a forróságot érezte, csak erre koncentrált.
Mélyen nyögtek fel, egyesülve egymás szenvedélyében. Kissé őrülten, kissé elvakultan, egy olyan ritmust diktálva, ami pontosan ugyan olyan vad volt, mint a kint tomboló szélviharral érkező eső. Hermionét nem érdekelte, hogy a hátát a fal karistolja, Draco magabiztosan tartotta a lányt, miközben együtt mozogtak. Felnyögött, amikor a boszorkány enyhén megharapta az ajkát. Annyira hiányzott ez. Az érzése, hogy vele van, a lány illata, ahogy a feszes teste hozzásimul, ahogy a bőrük egymáshoz ér. Tudta, hogy képes lenne elveszni ebben, semmi mással nem törődni csak saját magukkal.
A beteljesülés hulláma gyorsan jött, felcsapott, majd enyhülésként söpört végig rajtuk.
Egymásra néztek ebben a viharban. A barna és a szürke tekintet. Aztán átadták magukat az érzésnek. Annyira tökéletes volt. A saját viharuktól zihálva, levegő után kapkodva. Egy hosszú, lassú csókot váltottak.
Végül teljesen kifulladva kötöttek ki a nappali padlóján, egymás ölelésében, egymás nyugalmában. A szőnyeg puha volt alattuk, a levegő nehéz, tele a mágia és az érintés maradványaival, miközben kint tovább zuhogott az eső. Hermione arca Draco mellkasán pihent, hallotta a szívverését – gyors, de egyenletes. A férfi ujjai lassan simogatták a lány vállát, lusta, szinte álmos mozdulatokkal, miközben varázslattal magukra húzta a kanapéról leszedett takarót.
– Tudod, hogy van ágyam is – mondta Hermione halkan, és a hangja meglepően vidám volt.
Draco halkan felnevetett, a hangja mély és meleg volt.
– Tényleg? – kérdezte elmélázva a varázsló. – Egy kicsit később majd megnézzük. De előbb ezt a kényelmes kanapét próbálnám ki. Mit gondolsz?
– Igazán? – nevetett a lány. – Máris?
– Ha végre lesz kedvem megmozdulni. Egyelőre nincs.
Hermione felnézett rá, és halvány mosoly villant át az arcán.
– Jó ez itt?
A férfi lehunyta a szemét, és elégedetten sóhajtott.
– Nekem most jó itt, nagyon jó – mondta. – Nem is tudod, mennyire hiányoztál.
– Te is nekem – bólogatott a boszorkány, aztán még közelebb húzódott hozzá. A lábával finoman simogatta Dracóét. – Olyan rossz itt nélküled. Nem akarsz megint elrabolni? Nem sokat tiltakoznék.
– Elrabolni? – nevetett fel a férfi. – Sosem raboltalak el. De ezt már annyira sokszor mondtam…
– Akkor kényszerű vendégségbe mennék hozzád – felelte a boszorkány egy apró mosollyal. – Azt hiszem, most bármivel kiegyeznék. Csak ne kelljen itt maradnom.
– Nekem is ennyire rossz – vallotta be a varázsló. – Legszívesebben tényleg azt mondanám, hogy gyere vissza hozzám.
– Ez borzasztóan rossz.
Draco kinyitotta a szemét, és a mennyezetre bámult.
– Tudom, hogy azt mondtam, hogy egy ideig ne találkozzunk. De nem tudtam betartani, amit ígértem – mormolta, miközben a lány hosszú hajával játszadozott. – Nem tudtam tovább távol maradni. És nem volt elég, ha figyeltelek.
– Figyeltél?
– Majdnem minden nap.
– Előbb is jöhettél volna.
A varázsló nem válaszolt, a boszorkány szíve összeszorult, és közelebb húzódott hozzá, mintha ezzel megtarthatná.
– Örülnék, ha továbbra sem maradnál távol – vallotta be Hermione. – Mindent tudni akarok, hogy mi történt.
Draco egy pillanatra elmosolyodott, de a mosolya ironikus volt.
– Akkor nem is nekem, hanem az információknak örülsz? Szép.
A lány felkönyökölt, és komolyan ránézett.
– Itt fekszem melletted anyaszült meztelenül. Az előbb úgy ugrottam rád, mintha nem lenne holnap, a fél lakást letaroltuk. Ez szerintem remekül kifejezi azt, hogy mennyire örültem neked. De azért szeretném tudni, hogy mi a helyzet.
Draco összeszűkített szemmel nézett rá.
– Unatkozol?
Hermione halkan felsóhajtott, és visszafeküdt mellé, a hangja halkan, őszintén árult el mindent.
– Egyedül vagyok. Egész nap csak papírokat tologatok, és próbálom lekoptatni azokat, akik ki akarják szedni belőlem a társam nevét, amit természetesen senkinek sem mondok el. Azt hittem, hogy legalább a munkám el fogja terelni a figyelmemet, de nem így lett.
Draco elkomolyodott, és egy pillanatra átfutott rajta valami – bűntudat? aggodalom? –, de eltűnt, mielőtt Hermione megnevezhette volna.
– Fárasztó lehet – sóhajtott fel halkan a mágus.
– Az – bólintott Hermione. Aztán egy pillanatra elgondolkodott, és féloldalasan elmosolyodott. – Inkább neked segítenék. Mit szólnál, ha Medusaként csatlakoznék hozzád? Gondol meg, mielőtt teljesen elveted az ötletet.
Draco felkacagott – szinte őszintén –, de a hangja szigorú maradt.
– Borzalmas ötlet lenne, Mandragóra.
A lány felkönyökölt, és ránézett, szemében pajkosság csillogott.
– Miért? Veled lennék.
A varázsló felhúzta az egyik szemöldökét, és ironikusan ránézett.
– Csak szexelnénk, és nem kapnám el azokat, akik kicsesztek velem. Miféle bosszú lenne ez? Illetve, ha nem is kimondott bosszú lenne, akkor is jobb lenne ezeket a szemeteket a rács mögött látni.
Hermione felnevetett, és megütötte a férfi vállát.
– Ugyan már – fújt egyet a boszorkány. – Hasznos is lehetnék.
– Jobb kedvem lenne – felelte elgondolkozva a varázsló. – Ezt kár lenne tagadni.
– Nekem is.
Draco megfogta a lány kezét, és a tenyeréhez húzta, majd lassan megcsókolta.
– Szeretem, ha biztonságban vagy – mondta halkan, és a hangja most komoly volt. Olyan komolyan, hogy Hermione érezte: ez nem vicc. Ez valami sokkal mélyebb. – És nem akarok célkeresztet rakni a hátadra.
– Gondolod, hogy így nem raktál?
– Nem akkorát. Így csak érdeklődnek irántad, de nem mer senki sem hozzád érni – szólalt meg a varázsló.
– Fogalmad sincs, hogy mi folyik a Szent Mungóban.
A boszorka egy pillanatra elgondolkodott, aztán közelebb húzódott, és a fejét Draco mellkasán pihentette.
– Csak akarom, hogy te is biztonságban legyél – mormolta boszorkány. – És hogy tudjam is ezt.
– Sajnálom, amiért ezt így megnehezítem neked, Hermione.
– Akkor tedd egy kicsit könnyebbé. Mindkettőnknek.
Draco nem válaszolt. Csak átölelte a lányt, és sokáig így maradtak, a nappali padlóján, majd álomba merültek.
***
Másnap reggel Hermione lassan ébredt. Az első érzése az volt, hogy a melegség vette körül, valami lágy, kellemes. A második a súly, egy kar, amely átölelte a derekát, szorosan, védelmezően. A harmadik pedig a nyugalom, egy ritka, értékes érzés, amelyet az elmúlt hetekben ritkán nem érzett. Egy ideig csak feküdt így, mozdulatlanul, hozzásimulva a mellette fekvő varázslónak.
Hermione lassan kinyitotta a szemét. A reggeli fény halványan beszűrődött a redőnyök között, finom arany csíkokban. Az ágyban feküdtek, még mindig meztelenül. Valamikor Draco átvitte őt a hálóba, és gondosan betakarta, aztán kényelmesen elhelyezkedtek egymás mellett. Ez a fajta gondoskodás megmelengette a boszorkány szívét. A levegő még mindig langyos volt, a takaró alattuk összegyűrődve pihent, félig a földön, félig rajtuk. Aztán érezte a lélegzetet a tarkóján. Egyenletes, lassú, mély. Hermione mosolyodott.
Megfordult – lassan, óvatosan, nehogy felébressze –, és végre láthatta Draco arcát.
A varázsló aludt.
Mélyen, nyugodtan, ahogy Hermione akkor látta, amikor még nála vendégeskedett. Annyira jó érzés volt mellette lenni. Az arca pihent volt, a vonásai lágyak, a szája enyhén nyitva. A haja rendezetlenül, kócosan állt mindenfelé, egyik része a párnára simult, néhány tincs az arcába hullott. A boszorkány ösztönösen elsimította, lassan, gyengéden.
Draco nem mozdult.
Csak aludt tovább.
A boszorkány egy ideig csak nézte őt. Figyelte, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Nézte, ahogy az ujjai félálomban megmoccannak, mintha valami után nyúlnának. Nézte, és valami meleg érzés járta át a mellkasát, valami, amit nem tudott elnevezni, de érezni annál inkább.
Aztán halkan, szinte suttogva megszólalt:
– Draco?
A férfi nem válaszolt, csak felmordult egy kicsit. Hermione közelebb húzódott, és az arcát a varázsló mellkasához simította.
– Draco – ismételte meg halkan, álmosan.
Egy pillanat csend. Aztán Draco lassan megmozdult. Az ujjai összezárultak Hermione derekán, szorosan, mintha attól félne, hogy a lány eltűnik. A szeme lassan kinyílt, csak egy résnyire, még mindig álmos, de tudatos.
– Hm? – mormolta mélyen, rekedten. A hangja még mindig az álom és az ébrenlét között lebegett.
Hermione felnézett rá, és halvány mosoly villant át az arcán, aztán megcsókolta a varázslót, lassan, időt hagyva neki, hogy felébredjen.
– Jó reggelt! – köszöntötte rekedten Draco.
– Jó reggelt neked is!
– Felébresztettél.
– Tudom, tudom – bólintotta Hermione. – Hagyni akartalak aludni, de meggondoltam magam.
– Csak megint járt valami a fejedben – állapította meg a férfi szórakozottan. – És mi lenne az?
– Túlságosan sok minden – felelte a boszorkány. – Csak…
– Csak mondd ki.
– Velem maradtál – szólalt meg Hermione, de most nem kérdésként, hanem megállapításként.
Draco elhúzta a száját, és a fejét a párnába süllyesztette.
– Nem akartam elmenni – válaszolta halkan, de a hangja meleg volt. – Nem hagyhattalak itt. Úgy éreztem volna magam ettől, mint egy utolsó szemétláda.
Hermione közelebb bújt hozzá, és az ujjaival lassan végigsimította a férfi mellkasán. Érezte a szívverését, lassú, egyenletes, nyugodt. Arra számított, hogy a varázsló elmegy, aztán megint nem látja egy ideig.
– Azt hittem, reggel már nem leszel itt – vallotta be Hermione halkan. – Semmit sem beszéltünk meg, és… nem tudtam.
Draco egy pillanatig hallgatott. Az ujjai lassan simogatták a lány hátát, lusta, félig tudatos mozdulatokkal.
– Nem akartam elmenni, amíg nem beszéltünk, addig nem. És még nem kell mennem – mondta végül, és bár a hangja nyugodt volt, Hermione érezte benne a fáradtságot. A kimerültséget, amit nem lehetett egy alvással eltűntetni.
Hermione felnézett rá, és a tekintetük találkozott.
– Meddig? – kérdezte halkan.
A varázsló egy pillanatra elgondolkodott, aztán lassan megcsókolta a lány homlokát.
– Még egy kicsit – suttogta. – Még egy kicsit veled akarok lenni.
A boszorkány szíve összeszorult, és közelebb húzódott hozzá, mintha ezzel megtarthatná. Mintha ezzel megállíthatná az időt.
– Akkor maradj – suttogta Hermione. – Kérlek.
Draco nem válaszolt szavakkal. Csak átölelte a lányt, szorosan, és így maradtak, a reggeli fényben. És ebben a pillanatban semmi más nem számított. Csupán ez. Aztán Draco váratlanul közelebb húzta magához, és megcsókolta. Nem sietve, nem szenvedélyesen – most nem. Ez a csók puha volt, gyengéd, olyan, amiben ott volt minden kimondatlan gondolatuk. A vágyakozás egymás iránt. Az, hogy ezekből a lopott percekből minél többet tartsanak meg maguknak. Hermione keze a férfi vállára simult, és a csók közben érezte, ahogy Draco lassan mélyebben belesimul a mozdulatba, mintha még mindig az ébredés határán lebegne. Mikor elváltak, a boszorka homloka a férfiének támasztotta.
Draco félig ülő helyzetbe húzta magát, finoman megtámaszkodva a tenyerén. Hermione csodálattal nézte őt, a kulcscsontját, a mellkasát, és ahogy lassan, lusta mozdulattal hátrasimította a haját.
– Főzzek kávét? – kérdezte a varázsló egy féloldalas mosollyal.
Hermione felült az ágyban, és hagyta, hogy takaró lecsússzon róla.
– Szerintem nem is tudnál házimanó nélkül kávét főzni.
– Sok mindenre képes vagyok házimanó nélkül.
A férfi átható tekintettel néz rá, mintha soha nem látott volna nála szebbet. Hermione ennél magabiztosabbnak még soha nem érezte magát, ennél kívánatosabbnak.
– Szerintem várjunk még azzal a kávéval – mosolyodott el a boszorkány. – Később is megcsillogtathatott a tudásodat a konyhában.
– Mit forgatsz a fejedben, édes?
– Kihasználom az időt, hogy még itt vagy velem. – Aztán lehúzta a varázslóról is a takarót, majd előrehajolt, hogy megcsókolhassa. – És arra viszont kíváncsi vagyok, hogy mit tudsz az ágyban.
– Talán megmutathatom.
– Csodás.
Aztán egymásban elmerülve töltötték a reggelt, határtalan szenvedélyben, most lassan szeretkeztek, felfedezve egymást testét, kiélvezve minden pillanatot, amit együtt tölthettek. Később egy hosszabb, forró zuhany után, az ágyba hozott reggelivel, vagyis inkább ebéddel folytatták a napot.
– Minden renden van a Mungóban? – kérdezte Draco komoran. – A belső informátorom nem sok jót mondott.
– Szóval akkor más is figyel, nem csak te.
– A saját megnyugtatásom érdekében, és a te érdekedben. Még egy ideig arra van szükségem, hogy megőrizzem az inkognitómat. És utálom, hogy ekkora nyomást helyeznek rád. Potter túlságosan is elvesztette a fejét.
– Még a saját barátaim is… Hát igen, nem olyan egyszerű, amikor te vagy az, akit egyszerre utálnak és felmagasztalnak… Utálom ezt a kettősséget.
– Potterrel ezért még számolni fogok – sziszegte a varázsló. – Még mindig rögeszmés. És ezt nehezen lehet kiverni a fejéből. Annyira meg akarja oldani ezt az ügyet.
– Nem ő a legnagyobb gondom. Hanem maga a Szent Mungo.
Hermione felnyögött, majd magára tekerte egy kicsit jobban a takarót.
– Igyekeznek a lehető legjobban megbüntetni, hogy érezzem a tetteim következményeit. Cresswell állandóan a talpamat akarja nyalni. Mindig rólad kérdezősködik. Mindenféle módszerrel próbál arra rávenni, hogy elmondjam neki ki volt a társam, és be akarja vonni több projektbe is.
– Figyeltet.
– Hogy mondod?
– Mielőtt feljöttem megláttam egy férfit itt szaglászni – válaszolta Draco. – Nem kell aggódnod. Gyorsan lelépett azzal az érdekltelen infóval, amit a fejébe ültettem.
– De a bűbájaim…
– A mugli módra ezek nem jók. És mindig a határokon kívülről figyelt. Milyen hasznos a legilimencia.
– Ez igazán remek.
– Az az idióta Cresswell. Valószínűleg ő állhat a mögött is, hogy valaki nagyon nyomoz a glasgowi bájitalkonferencia után – morgolódott Draco. – Szerencsére Potterék miatt az alibink sérthetetlen. Előrelátó voltam, és gondoskodtam róla, hogy legalább negyven ismeretlen bájitalmester neve is szerepeljen a listán. Mindegyik természetesen zsákutca. Némelyikük ott sem volt, de mire ezt ellenőrzik, addig talán mi is előbbre jutunk vagy ők unják meg. Úgyhogy Cresswell nem csodálom, hogy inkább téged próbál megpuhítani.
– Szemetek – rázta meg a fejét Hermione. – Vagyis nem csak ő jöhet szóba, hanem Berrow vagy akár Vaileand Crak is. Igen, Crakra tenném a nagyobb tétet.
– Crakot mondtál?
– Igen. Ő most egy teljesen új figura a Mungóban. Azt mondta, hogy ő Vincent bátyja. Ismered egyáltalán? Őszintén, nem is hasonlítanak, de én nem igazán emlékszem már Vincentre. Most ő az egyik legbefolyásosabb támogatója a Szent Mungónak – felelte Hermione. – Állandóan a nyomomban jár.
– Igen, de csak felületesen. Ő jóval idősebb nálunk – felelte Draco. – De a Crak család évek óta semmilyen ügyet nem támogat. Az idősebbik Vincentről azt mondják, hogy el sem hagyja a családi birtokot, a felesége pedig még Voldemort eltűnése idején elhagyta az országot, és azóta sem jött vissza. Vaileand… nem túlságosan foglalkoztam vele. Talán
– Gondolod, hogy veszélyes?
– Crak? – Draco még levegőt vett. – Őszintén nem tudom. Valami oka lehet, hogy ő is bekerült a képbe. És annak is, ha érdekled őt.
– Legjobb lenne, ha…
– Ha?
– Egy időre lemennék a Mungóból – felelte Hermione. – Mondjuk egy hosszabb útra. Más országokban is vannak olyan helyek, ahol szükség van gyógyítókra és nem kérdezik meg, hogy mégis miért hagytam ott a Szent Mungót.
– Ez ésszerű lenne – bólogatott Draco. – Kettőnk számára fájdalmas, de a biztonságodat tekintve nagyon is ésszerű.
– Még magamhoz képest is az – nevetett fel keserűen a lány. – Ez pedig nagyon is meglepő. Nem szívesen hagynálak magadra ebben az egészben. Még ha nem is lesz meg a lehetőségünk, hogy olyan gyakran találkozzunk, akkor is valahol a tudat is megnyugtat, hogy valahol itt vagy a közelben.
– Bár hamar túl lennénk ezen – sóhajtott fel a varázsló. – Kezdek belefáradni ebbe.
– Igen, ezt megértem.
Hermione szorosan megölelte Dracót, aki köré fonta a karjait.
– Hamarosan mennem kell.
– Ne siess úgy – mormolta Hermione. – Mikor látlak megint?
– Hamarosan – válaszolt az egykori mardekáros. – Egyelőre közelebbit nem tudok. Nem sodorhatlak bajba.
– Ha már figyelsz… Nem kötelező, hogy csak távolról figyelj.
– Hermione…
– Jobb lenne, ha nem mondanál semmit – sóhajtott a lány. – Nem akarok szomorú lenni.
– Megoldom, hogy kapcsolatban maradjunk.
– Ígéred, Draco?
– Igen.
És szenvedélyesen megcsókolta a boszorkányt, majd minden percet kiélveztek.
hozzászólások: 4
feltöltötte:Nyx | 2026. Feb. 15.
