26. fejezet
26. fejezet
Sarokba szorítva
A másnap reggel gyorsabban eljött, mint amire Hermione számított volna. A nap bevilágított a redőny résein keresztül, óvatosan nappali fénybe vonva a helyiséget. Jóval hamarabb felkelt, mint ahogy általában szokott. Hideg volt a szobában, és szorosan tekerte magára a takarót, miközben maga mellé képzelte Dracót, ahogy magához öleli. De a varázsló már régen nem volt ott. Még jóval éjfél előtt elment, az is rémesen nehezen ment, mert a búcsúzás pontosan olyan bizonytalannak érződött, ahogy korábban is. A lány még jól emlékezett a szavaira. Tisztán és élesen hangzottak fel a fejében.
– Ne keress – kérte a férfi. – Nem vagy biztonságban a közelemben.
– Miért kell ezt ezerszer elmondani?
– Mert tényleg minden veszélyes körülöttem.
– Egyébként senki sem keresne, ha nálad lennék, úgy értem, az otthonodban – volt a válasza, mire a férfi elmosolyodott. – Legalább együtt lehetnénk.
– Van egy életed – szólalt meg Draco gyengéden. – Nem kérhetem tőled azt, hogy minden adj fel azért, hogy a Malfoy birtokon rejtegesselek. És ha eltűnsz csak úgy, akkor mindenki téged fog keresni. Nem foglak különben sem veszélybe sodorni. De ezt már annyiszor elmondtam neked.
– Valóban? – Hermionénak még most is nevetnie kellett. – Már azzal céltáblát ragasztottál a hátamra, hogy megalkottuk az elixírt. Vagy nem így gondolod kedves bájitalmester barátom, aki nem hagyja magát megismerni a világnak?
Draco mély felnyögését, még most is hallotta.
– Tudom, hogy ez távolról sem tökéletes helyzet.
– Nem fogok hülyeségeket csinálni, ha emiatt aggódsz – szólalt meg Hermione.
– Már a gondolatát is utálom, hogy két olyan ember van a közeledben, akik állandóan zavarnak.
– Tényleg jobb lenne, ha megint elmennék – mosolyodott el a lány.
– És rejtegesselek?
– Hiányzik az ágyad – nevette el magát Hermione. – És az is, aki benne van.
– Most nem tűnhetsz el csak úgy – morogta Draco. – Ha megteszed, akkor mindenki gyanakodni fog. Ezt pedig nem akarom.
– Jó, nem akarom körbe-körbe járni. Ez nem fog működni.
– Én…
– Ne mondd, hogy sajnálod. Ezzel csak rosszabb lesz minden – suttogta Hermione.
– Megígérem, hogy kitalálok valamit nekünk.
– Csak gyorsan le kellene zárni ezt az egészet. Nem gondolod?
Még emlékezett a széles mosolyra. Szemtelenül jóképű volt, ehhez pedig az ápoltsága és a szakál hiánya még inkább hozzájárult, és élesebb karaktert adott az arcának.
– Mindent megteszek, hogy minél hamarabb így legyen.
– Csak mondom, hogy randikra akarok menni – sorolta a boszorkány. Még most is elmosolyodott, ha erre gondolt. – Sétálni az Abszol úton. Megenni közösen egy fagyit, órákig beszélni valamelyik kávézóban, és amit a párok csinálni szoktak.
– Ezt az előtt vagy az után szeretnéd, ha már minden barátodat kiborítottad?
– Ez mindegy.
– Úgy gondolod?
– Harry és Ron majd megemésztik ezt is. – És ezt pontosan így gondolta. – Nem szólunk bele egymás életébe. Ezt már akkor megfogadtuk, amikor Ron Lisa Turpinnel randizott.
– Gond volt?
– Borasztó volt. De Ron nem ismeri el, hogy nem miattunk lett vége a kapcsolatának – forgatta a szemét Hermione. – A lány… egyszerűen egy rémálom. De ez most lényegtelen. Nem fognak beleszólni semmibe.
– Ezt bűbájjal pecsételtétek meg? – nevetett fel Draco.
– Nem, miért?
– Úgy ismerem őket, mint akik megteszik kéretlenül is azt, ami nem tetszik nekik. Úgy gondolod, hogy tisztelik a határokat? Szerintem már maga tény, hogy én lennék melletted kiakasztaná őket – válaszolta Draco. – Nem igazán érdekli őket semmilyen egyezség vagy hasonló. Randalórként fognak végigrohanni az életeden.
– Talán így lesz.
– Ez pedig téged nem érdekel?
– Őszintén? – kezdte a boszorkány. – Jelen pillanatban egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak, mert engem csak te érdekelsz. És szerintem én jobban tudom, hogy mire van szükségem, mint ők.
– Egy exhalálfalóra – nevette el magát Draco. – Érdekes, hogy Lista Turpinnal összevetve én vagyok a jobb választás.
– Gondolod, hogy a múltad miatt szerettem beléd? – nevetett fel a boszorkány is. – A mostani éned volt az. És adni akarok magunknak egy igazi esélyt.
– Amihez neked nincs szükséges senki áldására. Jól van, drágám, értem – bólogatott a varázsló. – Csak miattad érdekelnek a barátaid.
– Nem kell szeretniük téged, csak ne átkozzanak meg – vonta meg a vállát a lány. – Nem tudom hogyan fognak reagálni, mi lesz majd, amivel meg kell küzdenünk, de végre boldog akarok lenni.
– Milyen szerencse, hogy két aurorról van szó. Komolyan mondom… szinte mázli.
– Nem fognak semmit sem tenni – szólalt meg Hermione. – Talán félsz tőlük?
– Ugyan dehogy – nevetett fel Draco. – Most, hogy a varázserőm teljesen visszatért, így nem ellenfelek nekem.
– Nincs ebben egy kis leheletnyi nagyképűség?
– Ismersz – vigyorodott el a férfi.
– Igen, valóban így van.
– Csak attól tartok, hogy ez neked lesz nehéz. Elvesztheted őket, ha engem választasz. És már most sem bánnak túl kedvesen veled miattam, pedig nem is tudják, hogy valójában engem keresnek, és te engem védesz.
A boszorkány mélyen felsóhajtott.
– A barátságok változnak. Harry és Ron mindig jó barátom lesz. De nem leszünk már olyan szoros kapcsolatban, ahogy az iskolában. Ez már nem az a helyzet. A munka és a felnőtt életünk nagyon sok mindent megváltoztatott.
– Ezt elfogadom – mondta a varázsló.
– Ne aggódj azon, amit nekem kell elrendeznem.
– Csak nem akarom, hogy fájjon neked.
– Te csak azon aggódj hogyan fogod a múltadnak azon részét lezárni, amit most még nem tudsz – szólalt meg Hermione éleslátóan. – Draco Malfoynak tiszta múltja van. És tartjuk magunkat az eredeti sztorihoz.
– Viszonylag tiszta – nevetett fel a varázsló. – Persze csak magamat pusztítottam hosszú ideig.
– De remekül eltűntél a varázsvilágból úgy, hogy senki se keressen – érvelt a boszorkány. – Nem hiszem, hogy most sokaknak eszébe jutnál és kötne össze téged ezzel az üggyel.
– Csak te tudnál mindent összerakni – mondta Draco. – Ezért olyan fontos, hogy biztonságban legyél.
– Csak zárt le ezt az ügyet, kérlek!
– Azon leszek – ígérte a férfi.
Aztán egy csókkal búcsúztak el egymástól. Most ez nem tűnt annyira véglegesnek. Csak egy újabb hosszú időnek. Hermione ezen a reggelen még nem tudta, hogy három hét magány következik, és a napok gyorsabban csapnak át a szürkeségbe, mint azt ekkor még sejtette volna.
***
A következő hetekben Harry és Áspis beleásta magát a Zsebpiszok köz alvilágának mélyébe. Annyi mocskos dolgot találtak, hogy nem győzték átadni az információkat Ronnak, aki egy csapattal rajta ütött mindenkin, akit veszélyesnek találtak. Nem foglalkoztak a piti bűnözőkkel, csak a nagy halakra vadásztak. Potter természetesen mindezt beépítve tette, és lassan az a hír járta, hogy Áspisnak új társa van, és mindenki félni kezdett tőlük.
Harryt Zordóként kezdték el emlegetni, mert ahol a fekete maszkos és éjfekete taláros férfi feltűnt, ott mindig valami rossz következett. Az álcája tökéletesen működött, és Potten auror egy hosszú időre tényleg eltűnt a köztudatból. Áspissal olyan simlis bájitalcsempészekre vadászott, akik titokban együtt működtek a Szent Mungóval. Ezt nem volt olyan könnyű sem felderíteni, sem beszivárogni közéjük, sem üzletbe kezdeni velük.
Amikor Ron először meghallotta a Zordó nevet rögtön nevetésbe kezdett, és emlékeztette Harryt a harmadik évükre, amikor Trelawney egész évben Zordót emlegette, akiről végül kiderült, hogy valóban egy fekete kutya volt, de semmi köze nem volt a temetőben kísértő hatalmas szellemkutyához. Bár abban egyetértettek, hogy a bűnözőknek egyértelműen rossz ómen volt Harry megjelenése.
Ez önmagában is veszélyt rejtett. És ezt mind a három férfi tudta. Áspis már hozzászokott ehhez, és a varázsereje visszatérése után még bátrabb lett.
De Zsebpiszok köz nem szerette a változásokat. Folyamatosan küzdött ellene. Bezárultak az ajtók, a simlis alakok nem beszéltek. Az alvilág pedig különösen nem szerette azokat, akik túl gyorsan emelkedtek.
Harry már kezdte érteni, miért tudott Áspis ilyen könnyedén eltűnni aurorok elől és miért tudta az eredeti személyazonosságát titokban tartani. Áspis – vagy inkább az az ember, akivé vált – nem egyszerűen túlélte ezt a közeget. Megtanulta irányítani. Pontosan tudta, kinek mit kell mondani, mikor kell hallgatni, mikor kell fenyegetni, és mikor kell csak hagyni, hogy a félelem dolgozzon helyette.
És ettől Pottert kirázta a hideg, mert ő soha nem volt ilyen. Most pedig el kellett ugyan ezt játszania. Furcsa módon ez nagyon más volt, mint amit eddig gondolt, és valahol élvezte ezeket a hatalmi játékokat. Néha jobban, mint magát az aurori intézkedéseket, bár még mindig hitt a nagyobb jóban, és az, hogy leadta az információkat Ronnak, aki szépen felgöngyölítette az ügyeket, enyhített azon a bűntudatszerű érzésen, amivel kénytelen volt megbirkózni.
Aznap este egy lepukkant, félhomályos fogadó hátsó helyiségében ültek. A kocsma hivatalosan bezárt már órákkal korábban, de itt lent még mindig terjengett a füst, az olcsó whisky és a fekete mágia émelyítő szaga. A sarokban valaki halkan nevetett, egy boszorkány pedig kártyákat osztott egy ragacsos asztalon.
Harry a falnak dőlve figyelte Áspist.
A varázsló éppen egy informátorral beszélt. Nyugodtan. Szinte unottan.
– Nem szeretem, amikor hazudnak nekem – mondta Áspis csendesen.
Az előtte ülő, sovány férfi idegesen nyelt.
– Én… én nem hazudtam.
– Dehogynem.
Áspis hangja nem emelkedett meg. Nem fenyegetett. Ettől lett igazán nyugtalanító.
Harry látta, ahogy az informátor keze remegni kezd az asztalon.
– Esküszöm…
– A bájitalszállítmány három nappal ezelőtt érkezett meg – folytatta Áspis. – Nem kettő. A dokkoknál vették át. Két ember halt meg miatta még aznap este. Szóval vagy hazudsz… vagy teljesen használhatatlan vagy.
A férfi elsápadt.
– Én csak közvetítő voltam…
– Milyen kár. Itt mindenki csak közvetítő.
Harry már felismerte ezt a hangot. Áspis mindig ilyen lett, amikor elvesztette a türelmét. Halkabbá vált. Hidegebbé. Mintha minden érzelem eltűnne belőle.
Az informátor hirtelen Potterre nézett.
– Ő a Zordó? – kérdezte kétségbeesetten. – Ugye, ő a Zordó?
Harry nem válaszolt azonnal.
Áspis viszont lassan elmosolyodott.
– Ma nem. De rossz ómen, ha őt látod. Szóval ideje beszélni, ha még szeretnéd megtartani az ujjaidat.
A férfi erre majdnem felborította a széket.
– Kérem…
– Ne rimánkodj – mondta Áspis fáradtan. – Attól csak ideges leszek. És ha ideges leszek, akkor az senkinek sem lesz jó.
Harry végül ellökte magát a faltól és közelebb lépett.
– Elég – szólalt meg élesen. – Beszélni fog. Nem kell széttépned.
Áspis oldalra billentette a fejét.
– Zordó… néha tényleg nem értem, hogyan élted túl eddig.
– Úgy, hogy nem öltem meg mindenkit, aki irritált. Ez ilyen egyszerű.
– Pedig sokkal gyorsabb lenne. Egyetlen egy vágás itt – mutatott a pálcájával Áspis az ütőérre. – Aztán már nem idegesítene tovább. És kereshetünk egy hasznosabb patkányt.
– Azt mondod, hogy itt? – kérdezte Harry, majd ő is elővette a pálcáját, aztán erősen belenyomta a ziháló férfi nyakába.
– Kérem, Zordó…
– Hogy is van a nyisszantó bűbáj?
– Talán mégis a Zordó van itt köztünk – nevetett fel gonoszul Áspis. – Szerintem hamar eszébe fog jutni az a bűbáj.
Az informátor most már erősen reszketett közöttük. Biztosan hoppanált volna, ha nem átkozzák meg, de most képtelen volt szabadulni.
– A szállítmányt nem én intéztem! – hadarta elcsukló hangon. – Esküszöm! Egy új csoport mozgatja most az árut. Valami… valami belső emberük van a Mungóban. Egy magasabb rangú, de nem tudok többet.
Harry tekintete azonnal megkeményedett.
– Név.
– Nem tudom! Senki sem mond neveket! Csak… csak azt beszélik, hogy a Forrás új embereket keres. Nem bízik senkiben. Külföldre akarják vinni a Desideriumot, ahol még nem ismerik az elixírt. Esküszöm csak ennyit tudok.
Áspis mozdulatlanná dermedt.
Csak egy pillanatra.
De Harry észrevette.
– Mit jelent az, hogy új embereket? – kérdezte Potter azonnal.
A férfi nyelt egyet.
– Gyógyítókat. Bájitalmestereket. Kutatókat. Olyanokat, akik… akik képesek reprodukálni az elixírt.
A helyiség hirtelen túl csendes lett. Szinte bántóan beszédes lett. Nem kellett túlságosan nagy képzelőerő, hogy összerakja a dolgokat. Kellett egy olyan piac, ahol teríthetik a drogokat, de kellett egy másik, ahol az elixírt is megveszik azoknak, akik betegek. Micsoda beteg terv volt ez.
Harry torka összeszorult.
Hermione.
A gondolat olyan gyorsan hasított belé, hogy szinte fájt. Vajon ő veszélyben lehetett? Erre a kérdésre nem is akart választ kapni. El kellett mennie hozzá. De tudta, hogy a boszorkány még mindig haragszik rá. És ő pedig hibát követett el. Nem egyet, nem kettőt, hanem rengeteget.
Már régen szövetkeznie kellett volna Áspissal, és akkor sokkal könnyebben ment volna minden. Persze nem kedvelte a varázsló, mert olyan módszerekkel élt, amit ő nem tett volna vagy soha nem is engedhette volna meg magának, hogy aurorként ilyesmit tegyen.
Zordó álcája azonban nagyobb hatáskört kapott.
Áspis lassan hátralépett az asztaltól.
– Ki közvetíti az ajánlatokat? – kérdezte.
– Nem tudom! Esküszöm! Egy maszkos varázsló… csak üzeneteket hagy.
– Hol?
– A Fekete Lámpásnál… lent a pincében…
Harry azonnal Áspisra nézett.
– Ismered?
– Sajnos igen.
A varázsló hangja most először hangzott valóban feszültnek.
És ez Potternek egyáltalán nem tetszett.
– Mi az? – kérdezte.
Áspis egy ideig nem válaszolt. Tekintete valahová a semmibe révedt, mintha fejben már több lépéssel előrébb járna.
– Az a hely nem egyszerű találkozópont – mondta végül halkan. – Hanem kivégzőhely is.
Harry érezte, hogy megfeszül körülötte a levegő.
– Akkor ideje meglátogatni.
Gyorsan amneziálták az informátort, aztán kimentek az épületből. A friss levegő jól esett, még ha egy kis rohadt káposzta szag is vegyült belőle és valami megbuggyant bájitalé, amit valami piti bűnöző árult nem messze tőlük. A Zsebpiszok köz már csak ilyen volt.
– Kezdesz ráérezni erre – szólalt meg Áspis. – Most már nem kell hánynod?
– Már nem – felelte Harry.
– Megnyugtató a tudat, hogy akár bűnöző is lehetnél?
– Azért attól messze vagyok még – sóhajtott a varázsló.
– Mindenkiben van egy kis sötétség, Potter – jegyezte meg Áspis éleslátóan. – Csak az nem mindegy, hogy milyen céllal használod.
– Ez igaz. Akkor most megnézzük ezt a helyet?
– Igen. De aztán meg kell látogatnunk valakit.
– Kicsodát?
– Hermione Granger gyógyítót. Veszélyben lehet – jegyezte meg a férfi komor hangon. – És el kell vinnünk a Szent Mungóból.
– Francba… – szólalt meg Harry.
– Félsz tőle?
– A barátom, és tartozom neki sok mindennel.
– Főleg egy bocsánatkéréssel – morogta Áspis.
– Már csak az a kérdés, hogy te mivel tartozol neki?
– Szintén bocsánatkéréssel – felelte a varázsló sejtelmesen. – És még az is kevés lesz.
Harry néhány másodpercig csak nézte Áspist. Fogalma sem volt róla, hogy kicsoda valójában, hiszen csak egy álcát mutatott neki mindig. Gondosan megtervezve, mindent elrejtve, őt pedig csak sodródott az árral.
– Baszd meg… – mondta ki Harry hangosan.
A félhomályban Áspis arca szokatlanul feszült volt. Nem a megszokott hideg nyugalom. Nem az a gúnyos fölény, amit mindig magára erőltetett.
Hanem valami más.
Bűntudat.
– Mi bajod van?
– Neked mi a bajod, Áspis. Én barom, mindent elhittem, amit mondtál. Az orromnál fogva vezettél. És csak most jöttem rá.
– Mire? – kérdezte a férfi egykedvűen.
Potter gyomra kellemetlenül összerándult.
– Te bele vagy zúgva Hermionéba – mondta ki végül halkan.
Áspis felé fordult.
A maszkjauk mögött néhány másodpercig teljes csend feszült közéjük.
Aztán a férfi szárazan felnevetett.
– Ez most vallatás?
– Nem kerülöd ki a kérdést.
– Azért aggódom Grangerért, mert intelligens, és mert valószínűleg már rég beleütötte az orrát valamibe, amibe nem kellett volna.
– Ez nem válasz. És ezt te is tudod. Még hogy alibinek kell. Elraboltad. Nagy francot. Baromság az egész. Veled volt, és azért, mert veled akart lenni. Akkor nem védte volna annyira azt a bájitalmestert, akiről mindketten tudjuk, hogy te vagy.
Áspis lassan közelebb lépett hozzá.
– Potter… most komolyan féltékeny vagy rám?
Harry azonnal megfeszült.
– Ne kezdj megint manipulálni. Én nem vagyok féltékeny, csak összeraktam a részleteket. Merlinre baszd meg! Itt történt az orrom előtt, és nem vettem észre.
– Érdekes ez a kis jelenet. – A férfi hangja megint könnyedebb lett, de Harry már észrevette rajta a repedést. – A nemzeti hős, aki rájön, hogy Grangernek titkai vannak előtte. Súlyos titkai.
– Hermione nem ilyen.
Áspis tekintete elsötétedett.
– Ebben azért nem lennék olyan biztos. Annyi mindent nem tudsz róla. És annyi minden van, amit csak én ismerek vele kapcsolatban.
Harry ökölbe szorította a kezét.
– Mit tettél vele?
Most hosszabb csend következhetne.
– Potter, azért vagyunk annyira úriemberek, hogy ezt hangosan ne mondjam ki.
– A Zsebpiszok köz kellős közepén vagyunk, és te a még az illendőség határairól akarsz nekem beszélni… Szóval lefektetted.
– Szeretem őt az isten verje meg! – kiáltott rá Áspis, akinél most már teljesen elszakadt a cérna, és a hirtelen kitörés mindkettejüket meglepte. – Majdnem belehalok, mert már hetek óta nem láttam. Tudod milyen ez?
– De…
– És mert ott kell lennie abban az átkozott Szent Mungóban, hogy mindkettőnk seggét védje, miközben mindenki zaklatja. Miért? Mert a nyilvánosság egyelőre megvédi. De úgy tűnik lassan már ez sem, bassza meg.
– Áspis…
– Nem akartam, hogy mellettem legyen, mert ez is veszélyes. Pedig kérte, hogy velem jöhessen. De nem tehettem meg, hogy magamhoz láncolom, miközben megfosztom az életétől. Ma reggel pedig elfogadott egy lehetőséget, hogy Egyiptomba menjen gyógyítónak egy lepukkant ispotályba valahol a sivatag közepén.
– Te figyelteted?
– Persze – horkantott fel Áspis. – Mégis mit gondoltál? Ha nem vagyok vele, akkor is tudnom kell, hogy jól van-e. Csak ahogy a kis barátunk elmondta, már semmilyen döntésünkben sem lehetünk biztosak. És tudnom kell, hogy Hermione most biztonságban van-e. Úgyhogy ne kérdőjelezd meg, hogy miért akarom őt látni.
– Jól van, jól van – csitította Harry. – Elmegyünk érte, aztán megszervezzük a védelmét. Én sem akarom, hogy baja essen.
– Köszönöm – felelte Áspis.
– Nem kell köszönetet mondanod nekem semmiért – felelte a fekete hajú férfi. – Én csak… próbálom Hermionéval helyrehozni, amit elszúrtam.
– Akkor, ha nincs más, szerintem haladjunk.
– Gondolod, hogy csapda Hermione egyiptomi megbízatása? – kérdezte Harry aggodalmasan.
Áspis minden izma megfeszült.
– Még nem kaptam meg a megerősítést. Hihetőnek tűnik, de ha el kell utaznia, akkor sebezhetővé válik. És ha ennyire kell valaki, aki ismeri az elixírt, akkor bármit megtesz. Hamisított zsupszkulcs, emberrablás, Imperio… Ezt nem kockáztatom.
– És ha el akar menni és minden igaz?
– El kell engednem – felelte Áspis. – Ő csak akkor boldog, ha hasznos munkát végezhet.
– Jobban ismered, mint gondoltam – válaszolt Harry, majd vett egy mély levegőt.
– Szívás, ha szeretsz valakit.
– De még mennyire.
Azzal két férfi hoppanált a Fekete Lámpás fogadó elé.
***
Hermione késő estig bent maradt az irodájában. Egy különösen komplikált esetben kérték fel konzulensnek. Két összeolvadt varázsige hatását kellett megvizsgálnia, amik súlyos problémákat okoztak a betegnél. Mindig is lenyűgözte a mágia kegyetlensége, főleg, amikor valami féleresikerült. Ilyenkor minden egyes átkot szét kellett bontania, elemekre, szótagokra, hangsúlyokra, hogy meg tudja állapítani, hol történt a hiba. Nem túl gyakran fordult elő az ilyesmi, ráadásul a legtöbbször egy egyszerű ellenbűbáj megtette a hatását. De most ez kimondottan sok kutatást igényelt.
Észre sem vette, hogy már régen vége volt a munkaidejének. És mivel senki sem várta otthon, így nem is igyekezett sehova. Pár órája vett két szendvicset az étkezdében, főzött egy jó erős teát, aztán tovább folytatta az elemzést és a kutatást. Az átok első fele már megvolt, ami a legsúlyosabb tüneteket okozta, és már elkészült az ellenátokkal. Ezt gyorsan el is küldte a belső postával a kezelőgyógyítónak, de az átok második fele sokkal-sokkal trükkösebb volt. Ő pedig kezdett egyre fáradtabb lenni. Egy pillanatra becsukta a szemét, és csak hallgatott.
A Szent Mungó folyosói ilyenkor már egészen más arcukat mutatták. A nappali sürgés-forgás helyét tompa csend vette át, amelyet csak távoli léptek, egy-egy gyógyító halk hangja vagy a mágikus lámpák zümmögése tört meg. Az ablakokon túl London sötétbe borult, az üvegen végigcsorgó eső pedig elmosta a város fényeit.
Hermione a pergamen fölé görnyedt, de már percek óta ugyanazt a sort olvasta újra és újra. A szavak, átkok és minden számítás kezdett teljesen összemosódni, már lassan kibetűzni sem tudta mit is írt a pergamenre.
Ennyi, vége volt.
Semmire sem tudott koncentrálni. És ilyenkor más dolgok is felrémlettek az elméjében.
A három hét alatt valami megváltozott benne. A bizonytalanság lassan idegességgé vált. Állandóan úgy érezte, hogy figyelik. Hogy valaki belenézett a jegyzeteibe. Hogy a Mungó falai között valami olyasmi zajlik, amit nem tudott megmagyarázni. Legszívesebben ezt elmondta volna Dracónak, de a férfi már hosszú ideje nem jelentkezett. Hiányzott neki, és ezen nem tudott változtatni. Egyedül annyit tehetett, hogy nem kutakodott, igyekezett nem belekeveredni semmibe.
Hermione teljes letargiáján a harmadik hét végén egyetlen dolog volt, ami kicsit kizökkentette. Kapott egy baglyot Egyiptomból, ahol korábban önkénteskedett. Újra szükségük volt segítségre, és az ottani professzor számított rá. Talán a levegőváltozás és a feszített munka jó terápia lesz – gondolta a boszorkány. És talán Dracóra sem gondolna addig, amíg van feladata. Úgyis ez az egész ügy, amin a férfi dolgozott, nem mostanában fog megoldódni. Legalábbis a hetek óta tartó csendből erre következtetett. A csalódottsága kezdett mérhetetlenül elhatalmasodni rajta, nem is beszélve a szomorúságról. Persze nem akart nyomtalanul eltűnni, csak… rendezni az életét. A szívét pedig annyira megnyugtatni, hogy ne fájjon annyira a magánytól.
Miközben gondolataiba merülve ült ott, a kopogás nélkül nyíló ajtó hangjára összerezzent.
Chris Cresswell lazán támaszkodott az ajtófélfának.
Hermione sosem érezte még ennyire szükségét annak, hogy eltűnjön a föld színéről vagy eltűntesse azt, akit a legkevésbé sem akart látni. Ez a férfi pedig pontosan azon a bizonyos vékony jégen járt.
– Még mindig itt? – kérdezte könnyed mosollyal a varázsló. – Kezdtem azt hinni, hogy beköltöztél. Mostanában sokat dolgozol éjjel.
– Milyen kedves, hogy észrevetted.
– Kollégák vagyunk.
– Nem értem, ezt téged sosem érdekelt – jegyezte meg a boszorkány egyenletes hangon. – Most pedig mégis. Hihetetlen vagy.
– Próbálom jóvá tenni, amit elcsesztem köztünk régen – vallotta be a férfi. – Nem értem, hogy miért jártjuk végig ezeket köröket minden egyes alkalommal.
Hermione lassan letette a pennát, aztán felállt a székéből.
– Mit akarsz, Cresswell?
– Milyen barátságtalan. – A férfi beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót. – Csak aggódom érted. Olyan vagy mostanában, mint egy szellem.
– Hazudsz. És ezt onnan tudom, hogy ismerlek. Nagyon is jól ismerlek.
Chris felnevetett.
– Ez az, amit mindig szerettem benned. Túl okos vagy ahhoz, hogy bármit is elhiggy. De ez olykor nem annyira jó tulajdonság. Átkozottul idegesítő.
Hermione felállt.
– Fáradt vagyok. Menj el.
– Nem kellene egyedül lenned mostanában – folytatta a férfi, mintha meg sem hallotta volna. – A fél Mungó úgy néz rád, mintha időzített bomba lennél. Potter és Weasley is magadra hagytak. A rejtélyes bájitalmestered is felszívódott. Szomorú történet.
A boszorkány megfeszült, amikor a bájitalmesterre került a szó.
– Ne beszélj róla. Semmi közöd hozzá.
Chris szeme megvillant.
– Ó, szóval tényleg létezik? És tényleg fáj?
– Takarodj ki az irodámból. Most!
A férfi azonban tovább közeledett. Lassan. Ráérősen.
– Tudod… sokat gondolkodtam rajtad mostanában. – A hangja lágyabb lett. – Régen jók voltunk együtt. Szerettük egymást. És a szex… szerintem abban is jók voltunk. Nem gondolod?
Hermione keserűen felnevetett, és ellenőrizte, hogy a pálcája jó helyen van-e.
– Nem voltunk jók együtt. Te kihasználtál engem. Én naiv voltam. Ennél toxikusabb kapcsolatot el sem tudtam volna képzelni.
– Ne dramatizálj minden túl. Ambiciózusak voltunk. Te mindenkinél jobb akartál lenni az eszeddel, a bájos mosolyoddal. Mindenkit le akarták győzni.
– Te voltál ambiciózus. Én szerelmes voltam. És igen, jobb akartam lenni. Téged pedig az zavart, hogy nálad jobb is vagyok. Nem igaz? Ezért loptad el a kutatásom.
– Amiről kiderült, hogy nem működik.
– Persze az én hibám ez is, hogy túl mohó voltál – horkantott fel a boszorkány.
A mondat után csend telepedett rájuk.
Chris arcáról lassan eltűnt a mosoly.
– És mégis itt vagyunk megint.
– Nincs semmilyen „megint”.
Hermione megkerülte volna az asztalt, de a férfi hirtelen elé lépett.
Túl közel.
– Engedj elmenni.
– Nem. Vége a játéknak, Hermione.
A hangja már nem volt kedves.
Hermione gyomra összeszorult.
– Chris…
– Tudod, mi a legérdekesebb benned? – kérdezte a férfi halkan. – Hogy még most sem érted, mennyire különleges vagy. Még mindig azt hiszed, hogy az emberek szeretetből vagy tiszteletből maradnak melletted.
– Menj a francba.
A varázsló arca megkeményedett.
– Én emeltelek fel.
Hermione döbbenten nézett rá.
– Tessék?
– Azt hiszed, egyedül jutottál idáig? – nevetett fel halkan. – Granger… a fél karriered azért létezett, mert én hagytam, hogy mindent elhomályosíts.
A boszorkány hátrébb lépett.
– Miről beszélsz?
– Az első közös projektünkről például. Emlékszel? A mágia megfosztásról.
Hermione gyomra hirtelen görcsbe rándult.
– Te loptad el. Ezt eddig is tudtam.
– Természetesen. – Chris vállat vont. – Szükségem volt rá.
– Az a kutatás az enyém volt. És neked esélyed sem volt rá, hogy te magad rakd össze.
– És? A nevemmel sokkal többet ért.
Hermione érezte, hogy a dühe lassan forrni kezd benne.
– Te beteg vagy.
– Nem. Én realista vagyok. – A férfi közelebb hajolt hozzá. – Tudod, mennyire idegesítő volt nézni, ahogy mindenki a csodagyereket ünnepli? A győztes trió üdvöske lányát. Minden ajtó megnyílt előtted.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz. Nekem sem volt könnyebb, mint bárki másnak.
Chris felhorkant.
– Ó, dehogynem. Tudod, milyen nehéz volt eltakarítani téged az útból?
Hermione megdermedt.
A férfi elmosolyodott.
Lassan. Élvezettel.
– Most már érdeklődve nézel rám.
– Mit… csináltál?
– Több dolgot is. – Chris szinte suttogott. – Az emlékeid módosítása például meglepően egyszerű volt. Túlhajszolt voltál, fáradt, naiv… és teljesen megbíztál bennem.
Hermione ereiben megfagyott a vér.
– Ez…
– Nem lehet? De talán mégis – Chris közelebb hajolt. – Az a bizonyos incidens a gyakornokkal… emlékszel? Akin Cruciót alkalmaztál?
Hermione szeme elkerekedett.
– Nem…
– A te pálcáddal történt. Technikai szempontból igaz volt minden, csak nem te tetted.
– Te…
– Kellett valaki, akire rá lehet húzni az egészet. És őszintén? Azt hittem, az Azkaban megtör majd. Vagy legalább eltüntet a Mungóból végleg. De nem így lett. Még a büntetésed is nevetséges volt. Mindez miért? Hogy senkinek a hírnevében ne essen csorba. Amikor elmentél azt hittem, hogy soha nem jössz vissza, de tévedtem.
Hermione hátralépett volna, de nekiütközött az iratszekrénynek.
Sarokba szorult.
Chris tekintete elsötétedett.
– De alábecsültelek. – A hangja most már tele volt gyűlölettel. – Még mindig mindenből visszamászol. Még mindig itt vagy. Még mindig téged néz mindenki. Veled lenne tele a Reggeli Próféta, ha végre felfednéd annak fasznak a kilétét, aki segített neked.
– Te egy kibaszott szörnyeteg vagy.
– És te még mindig nem érted, hogyan működik ez a világ! – csattant fel hirtelen a férfi. – Az emberek, mint te, csak eszközök! Hasznosak, amíg ragyognak, aztán el kell őket törni! És veled pontosan ez fog történni. Kellesz még a projektemhez, de most már nem akarom a felesleges köröket futni veled. Velem fogsz szépen jönni.
Hermione keze lassan a pálcája felé mozdult.
– Kibaszott szemétláda vagy.
Chris azonnal elkapta a csuklóját és olyan erővel lökte neki az iratszekrénynek, hogy a pergamenek a földre hullottak. Így képtelen volt varázsolni, és ha bármivel próbálkozott volna, akkor biztosan katasztrófa lett volna belőle.
– Ne próbáld meg! Egyetlen varázslat, és tényleg nagyon csúnya vége lesz ennek.
Hermione felszisszent. Az agya folyamatosan azon kattogott hogyan is törhetne ki ebből a helyzetből.
A férfi most már teljesen elvesztette az önuralmát. Őrült fény csillant meg a szemében, ami felfeldte teljesen az igazi énjét. Egy becsvágyó, nárcisztikus, pszichopata jelent meg a kis álarca nélkül.
– Ezt meg fogod bánni, Cress.
– Megbánni? Micsodát? Csak azt bánom, hogy nem élveztem ki mindent veled – vigyorgott a férfi, majd beleszagolt a hajába. – De talán lesz majd még rá lehetőség.
– És mit akarsz csinál? Te impotens barom!
Cresswell csak felnevetett, majd erősebben szorította a boszorkányt.
– Tudod, mit utálok benned a legjobban? – sziszegte az arcába. Hermione érezte a meleg, áporodott leheletét, amitől teljesen felfordult a gyomra. – Hogy még most sem nézel rám félelemmel. Pedig én vagyok most erőfölényben. És te még megbánod azt, amit mondtál.
– Fáj az igazság? Mert szánalmas vagy.
Chris arca eltorzult.
– Térdelni fogsz előttem, kislány. Tisztelni fogsz.
Egy pillanatra tényleg úgy nézett ki, mint aki meg fogja ütni. Talán meg is tette volna, ha maradt volna rá lehetősége, ha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy mit mondjon még, amivel megijesztheti a boszorkányt.
Hermione ezt használta ki. Gyorsan átgondolta a helyzetét. A lába szabad volt, ha a keze nem is. Aztán döntött.
Teljes erejéből rátaposott a férfi lábára, kitekerte a csuklóját szorításból, majd könyökkel jó erősen gyomorszájon vágta, amitől Cresswell fájdalmasan összegörnyedt, aki nem számított erre a lehetőségre, sem a kimondott mugli önvédelmi támadásra. Mindig úgy gondolta, hogy előle senki sem menekül, mindenki megadja magát.
A varázsló felordított és hátratántorodott a következő ütés erejétől, ami Hermione térdétől jött egyenesen a fejét érte. A boszorkány még egy varázslattal is taszított rajta, amitől a férfi felemelkedett, átesett az íróasztalon lesodorva magával mindent, amit rajta volt. Hangosan nyögve terült el a padlón.
Hermione már futott is.
Kivágta az iroda ajtaját és rohanni kezdett a folyosón.
– HERMIONE! – üvöltötte mögötte Cresswell eltorzult hangon.
Nem nézett hátra. Nem törődött a fájdalommal.
Nem, most nem lehetett.
A gyógyítók döbbenten fordultak utána, akik az esti vizitre készültek el, ahogy végigszáguldott az ötödik emelet folyosóin. A szíve vadul vert, a tüdejét égette a levegő, az oldala fájt a hirtelen megerőltetéstől. El kellett menekülnie innen. De hogyan? Hová? Haza nem mehetett. Most nem lett volna értelme. Cresswell ott kereste volna először, és ha eddig békén is hagyta a védelmi rendszerét, most már biztos lehetett benne, hogy erőteljes támadással esne neki. Az otthona már nem volt biztonságsos. Futnia kellett.
Csak a kandallókig.
El kell jutnia a kandallókig.
Hallotta maga mögött Chris lépteit. A nyakában érezte a leheletét, de még messze volt tőle. Volt előnye. Csak fent kellett ezt tartania továbbra is. Felborított és elvarázsolt egy sürgősségi kocsit, amivel lassíthatta a varázslót.
– Állj meg!
Hermione majdnem megcsúszott a kanyarban, de nem lassított. A kandallótermek végre feltűntek előtte.
– Te rohadék ribanc! – hangzott a férfi hangja.
A boszorkány befordult a sarkon, és akkor már látszódtak a kandallók. Soha nem örült még ennyire semminek sem. Már nem volt messze a szél.
Az egyik gyógyító döbbenten nézett rá, aki éppen ugyancsak utazni készült.
– Granger gyógyító? Valami baj van.
– Sürgős riasztás.
Azzal a kollégája átengedte neki a lehetőséget, és átadta a boszorkánynak a saját Hop-porát, majd odébb ment, hogy újabb adagot hozzon magának. Zaj hallatszott a folyosóról, majd a sürgősségi kocsi nagy erővel kigurult a folyosóra.
Hermione remegő kézzel markolta a Hop-port. Nem volt sok ideje gondolkozni. Aztán eszébe jutott az egyetlen hely, ahova mehetne.
Hirtelen hangzavar támadt teremben, némi csörömpölés. Cresswell pálcát rántott, és egyenesen rá szegezte. Valamit még üvöltött, de azt már nem értette.
A boszorkány nem gondolkodott, elvarázsolta a hangját, hogy senki se hallja az úticélját, aztán a tűzbe dobta a Hop-port.
És a következő pillanatban elnyelték a zöld lángok.
hozzászólások: 2
feltöltötte:Nyx | 2026. May. 10.
